Egy éve bukkantam rá az Estiskolára, azóta rendszeresen látogatom és nagy szimpátiával, nosztalgiával (boldog, lelkesült ifjúkor!) és némi irigységgel figyelem. A leckék nagyon határozott profilt írnak elő: köldöknéző, szubjektív, lelkiző fotográfiát. Szerettem volna én is része lenni ennek a játéknak, de be kellett látnom, hogy dokumentarizáló, távolságtartó alkatom talán nem illik ebbe a profilba.
   Ma reggel aztán érdekes kísérletet tettem: képeim egy népes csoportját, melyre talán a „hétköznapi”, vagy „mindennapi képek” cím lenne jellemző, és amelyek száraz dokumentarizmus jegyében fogantak, megpróbáltam megfeleltetni a leckecímeknek. Mit ad isten – megy a dolog, simán bepasszinthatók a képek a ti skatulyáitokba.
   Filozófiai síkra ugrik ezzel a kísérlet: Egy cím ennyire döntő módon befolyásolná a kép hatását? Ellenkezőjére fordíthatja az eredeti szerzői szándékot? Sosemvolt, sosem akart tartalmakkal ruházhatja fel a képet? Ennyire felülírja a verbális a vizuálist? Vagy netalán: a verbálisan utólag ráerőszakolt tartalom is eredendően benne volt a képben? Netán: minden benne van egy képben? Vagy semmi?
   A következő egy-két hétben szeretnék itt elpötyögtetni néhány, a fenti dilemmát illusztráló képet, melyet az említett hétköznapi kupacból emelek ki.

Sándor, köszöntünk itt, az Estiskolán, sokat hezitáltam azon, hogy foglalkozzak-e azzal, amit a leiratban írsz, hogy itt most egy kísérletbe fogsz, ami tulajdonképpen nem csak a saját magad rendszerének az újraértelmezéséről szól, hanem a mi leckefelállítási gondolatainak a megméréséről is. Én azt mondom, hogy ez a te kutatásod, és érdeklődve figyelem, hogy mire jutsz, ugyanakkor én itt képeket látok, képekről tudok beszélni. Szívesen megvitatom a filozófiai összefüggéseket is, de elsősorban én maradnék a kaptafámnál, a beküldött képeket próbálom elemezni. Egy négy képből álló képsort látunk, technikailag ezek a négyzetes kompozíciók úgy vannak összeragasztva, hogy ráadásul a dátumokat is közli az alkotó. Különböző helyzetekben látjuk felbukkanni vagy a lenyomatát, vagy valamilyen testrészét Sándornak. Ez egy jó merítés a saját munkáiból erre a leckére, de nem érzek összefüggést a képek között, hogy miért pont ezek a képek kerültek bemutatásra, miért vannak egymással összeragasztva, pontosabban azt mondanám, hogy ezekből a képekből egyszer csak meg kellene hozni azt a döntést, hogy melyik az, ami számodra leginkább jellemzi azt a jelenlétet, amikor az ember önportrét készít, akár tudatosan, akár véletlenül. Nyilvánvaló, hogy az első leckénk arról szól, hogy bemutatkozunk egymásnak, és azért arc nélküli a bemutatkozás, mert az első lépést nem mindenkinek könnyű megtenni, mert nem mindenki foglalkozik az önportréval, mint műfajjal. Ez a könnyítés része a leckének, hogy játékosan kezdjünk el ezzel foglalkozni. Láttunk itt már árnyékokat, kezeket, lábakat, és egyéb testrészeket, ebben az irányban keres Sándor is párhuzamot. Ha a négy képet megnézem, én mindig a másodikhoz állok be, azért, mert ez az, ami kompozícióban, mesében, rajzosságban számomra a legerősebb kép. Olyan, mintha az a figura, aki áll a lépcső tetején, és tartja a fényképezőgépét, egy tornagyakorlatot végezne, és ennek egy ritmizálási párhuzama maga a megállónak ez a T betűt formázó teteje és oszlopa. Az egyik egy kinyújtott karú, törzskörzés előtti pillanat, a másik egy feltartott karú gyakorlat. Még a reggel is hozzáad ehhez, tehát ennek a képnek ez a reggeli tornás hatása van meg számomra, hogy ilyen kisvárosi Buddhaként az ember keres magának egy helyet, ahol elvégezheti ezt a tornát, és tudja azt, hogy melyik az az időpont, amikor a menetrend megengedi azt, hogy ő elmenjen ide a kedvenc helyére, és itt testgyakorlatokat végezzen, anélkül, hogy kinevetnék ezért a vonatra várakozók. Humora van a képnek, ugyanakkor a humoron és az elsődleges jelentéstartalmon kívül az is érdekes, amilyen fényviszonyok között ábrázolja ezt a graffitis objektumot, azzal, hogy ez egy várakozási helyzet, de nincs egyéb utas a placcon. Nekem ez a kép az, ami leginkább ezt a leckét izgalmasan megoldja. Az első kép a kutyákkal egy olyan helyzet, ami nekem kompozícióban bár izgalmas, de tömegelhelyezésben még akkor sem teljesen kiegyensúlyozott, ha az objektív torzítása miatt ez az épület dől befelé annyit, ami súlypontban már majdnem eléri azt a szintet, hogy kiegyensúlyozott legyen a dolog, de mégis a kép jobb oldala könnyebbé válik. Ha mérlegre tenném, akkor ez kicsit még mindig borulna bal oldal felé tömegében. A két kutyus érne annyit, hogy, ha már az alkotó árnyékán a főbb formák megvannak, akkor a kutyus fülébe, hátsójába ne vágjunk bele, mert a tömegelhelyezés ezt nem indokolja. A harmadik kép egy érdekes helyzet, olyan, mintha egy alkotói szituáció lenne, bár két kezet látunk ezen a képen, ez is izgalmas, hogy tessék felfedezni, hogy ott van egy másik hüvelykujj is, és olyan, mintha az alkotó azt mondaná, hogy „íme, a mű forog, az alkotó pihen, létrehoztam én ezt a mozdonyt meg darut”. Ez egy jó zsánerkép irány is lehetne akár, hogy megmutatom Kovács Gézát, aki a daru formáját tervezte. Nekem ez a párhuzam jut eszembe. Az utolsó kép az, ami a leginkább kilóg a sorból, szemmel láthatóan ez valamilyen installációs helyzet. A címből tudjuk, hogy ez egy hőkép, láttunk ilyesmit a különböző házak hőszigetelését mutató reklámgrafikákon is, hogy mutatják, hogy az ablakon hogyan megy ki a hideg. Ha ezt értelmezzük, és valóban elfogadjuk, akkor érdekes az, hogy a fej az, ami a legmagasabb hőfokkal dolgozik, és a kamera az, ami a leghidegebb képet mutatja. Van ebben egy filozofikus utalás is, hogy hol készül a kép - a kamera egy hideg vas, a fejünk az, ahol a dolgok megtörténnek, a kamera csak egy eszköz. De nem a falon lévő képről kellene nekem beszélnem, mert akkor csak a képet kaptuk volna, hanem magáról a helyzetről, ahol ez létrejött. Ez a bunkerszerű képződmény, ahol még egy kis kukkoló kamerát is látok, valószínű, hogy az installációhoz tartozhatott valami kivetítő helyzet, nem tudom, mi volt a projekt része, de utalást érzek rá. Viszont ez a vakus megközelítés tőlem idegen, kompozícióban sem értem, hogy mit akarunk ezzel mutatni, hogy ekkora teret adunk ennek a tetőnek, és ilyen süllyedő formában mutatjuk be. Olyan, mintha az alvilág egyik bugyrába akarnánk lejutni, na de akkor miért kék? Ezt a képet értem a legkevésbé ebben a kompozíciós rendben. Én örülök annak, hogy elkezdte Sándor a leckéket megoldani, még akkor is, ha a leiratból tudhatjuk azt, hogy ezek utólagos leckebesorolások. Titkon azt remélem, hogy egyszer csak eljutunk arra a pontra, amikor Sándor tényleg a leckéket kezdi el megfigyelni. Szerintem erre van esély, hogy a leckék benne létrejövő visszhangját alkossa meg képként, és remélem, az 1-2 hétből hosszabb vakáció kerekedik itt nálunk. Nekem megvan a három csillag, főképp a második képre, és megvan a leckemegoldás is. (hegyi)
értékelés: