Az az érdekes ebben a képben, hogy ha az előző képet nézem, akkor annak van egy belső világa, amit én csak mint kép szemlélő figyelek. Ez a kép meg olyan, mintha lenne egy harmadik személy is a képen a babákon és a főszereplőn kívül, aki ezt az egészet megfigyeli, és aki egy pillanaton belül megszólítja a főszereplőt, és azt mondja, hogy „hé, apa, gyere be, reggelizzünk”. Olyan mintha ez a kép a kép készítője és a főszereplő közötti kapcsolatról beszélne. Van egy nagyon személyes kontaktus ebben. A távolság talán még kézzel fogható távolság, nem úgy, mint az eddigi képeken: a hátat fordítás, nem érdekel, hogy mi van a babákkal, nem érdekel a kerekesszék, nem érdekel, hogy mi van ezzel az egésszel, én kifelé nézek, a tájat nézem. Az előző képnek mindenképpen a folyatatása abban a tekintetben, hogy mintha valami belső gondolatvilágot már helyre tettem volna, összeszedtem, kiraktam őket ide napozni, de már az egészen túl vagyok, most már belül dolgozom az egésszel. Ezt érzem, nem tudom, hogy rendben van-e, de a három csillag megvan, köszönöm, a leckemegoldással még várnék. (hegyi)
értékelés:

Nagyon erős ez a képsor, érdemes megnézni a nézőképeket, Sándor adott egy linket hozzá, ahol nagyban is megnézhetőek ezek az arcok. Nekem rögtön a Szondi teszt jutott eszembe róla, nem olyan túl rég csináltam ilyen tesztet, nem fogom elmondani egész pontosan, hogy miről szól ez a teszt, akit érdekel, utánanéz, vagy utánakérdez. A lényege az, hogy 8x8-as mátrixban vannak nagyjából hasonló képek, és ezekből a képekből kell aztán kiválasztani azt, hogy ki a szimpatikus és ki az, aki nem, és sorrendbe állítani, aztán a pszichológus ebből következtetéseket tud levonni. Formájában abszolút megvan a párhuzam, de egyébként tartalmában is sok helyütt, mert Szondi ezeket a képeket rég készítette, tehát az idő faktor is nagyjából hasonlóan van jelen. Gondolkodtam azon, hogy most a mátrixról beszéljek-e, amiben ez szerveződik, vagy egyesével a képekről, nyilván mindegyik képről sok értelme nincs elmélkedni, hiszen szerintem önmagukban nem a képek a lényegesek, mert ezeket valakik akkor lefotózták, és fölkerültek a síremlékekre. Ami számomra döbbenetes és nagy erővel bír az, hogy Sándor talál magának egy olyan kifejezési formát, ami egy kötődést mutat be egy helyszínhez, egy helyzethez, egy korhoz, ami a maga tárgyiasságán túl is egy meditatív állapot. Én gyerekkoromban jártam sokat temetőben, mert nagyanyámnak ez szokása volt, aztán anyám is járkált rendesen, és a gyerek mi mást tud csinálni, mint nézegeti a sírokat. Voltak „kedvenc” sírok, voltak olyanok is, amiktől féltem, vagy olyanok, amiket utáltam, vagy nem tetszett, de a gyerek hozzáállása nagyon más, sokkal nyitottabb, ő nem azt keresi ebben, hogy itt halál, elmúlás és gyász van. Valahogy ezek a képek is ezt idézik vissza: dacolás valamivel, a jelenlét ábrázolása, az, hogy a halott itt van, a hozzátartozók keresnek egy jellemző fotót, az se biztos, hogy a legjobbat, és fölrakják a sírra, és közben a technika is ad az egésznek egy nagyon furcsa érzetet, a tónusvesztéseivel, a rajzosságával, a felület struktúrájával. Itt az is érdekes és szürreális, hogy ezek a képek nem ide készültek, nem az volt a céljuk, hogy majd ez valahol egy síron fog ábrázolódni, és ettől az egész nagyon profán és szürreális, hogy egy mosolygós kép, és közben ez az ember rég halott. Furcsa szemlélni akár a páros képeket, vagy akár a képhármasokat is, tehát az egész egy nagyon érdekes gondolati és filozófiai irány, miközben megvan a maga esztétikája. Amit Sándor ír, az olasz film, abban izgalmas, hogy van egy könyvem, ami a Fellini filmjeiben megjelent arcokat mutatja. A borító is tele van arcokkal hasonlóképpen, mint itt, és belül a könyv telis-tele van portrékkal, a különböző filmjeiben szereplő főszereplőktől kezdve a statisztáig mindenki benne van. Valami eszméletlen kaleidoszkóp az is, hogy milyen érdekesen válogatott a filmjeibe arcokat, hogy milyen érdekes volt az ő szűrője, hogy mi volt számára jellegzetes, hogy milyen emberi kontrasztokat vagy tónusokat emelt ki, milyen torzulásokat, milyen jellemzőket hangsúlyozott, akár a gnómok felé is elment olykor. Ebben is nagy a párhuzam, amit én egy nagyon jó dolognak tartok. Felvetődik az a kérdés is, hogy most ez kinek a munkája, Sándoré-e vagy azé a fotósé, aki ezt megcsinálta. Természetes, hogy a kép azé, aki megcsinálta, ugyanakkor, műtárgyként szemlélve a dolgot ez abszolút működik, márpedig attól még ez nevezhető műtárgynak, hogy ez egy giccsbe hajló profán, de mégis elemelt ábrázolásmód. A koncepció pedig nagyon jól érthető. Érdekesek ezek a gyűjtések, ezzel érdemes lenne foglalkozni akár Magyarországon is olyan területeken, amik egyébként viszonylag zárt területek, mert ott lesznek érdekesek a kiválasztódások. Nagyon szépen köszönöm, és sok gondolatot elindított. Érdemes nézegetni a nagy nézőképeket, mert mindegyik mesél valamit, mindegyikről sztorik fognak eszetekbe jutni, és nagyon izgalmas az, hogy ez vajon mitől van. Ha bármelyik képet megnézzük, nem mondom azt, hogy ezek olyan túl jól sikerült portrék lennének, és mégis valamilyen sztori egyből elindul az ember fejében. Mesés. (hegyi)
értékelés:

Kicsit hasonló az érzetem, mint az előző képnél, lehet, hogy ezt utómunkában kicsit izgalmasabbá, élénkebbé tenném, mert a háttér él, miközben az előtérben van az összes olyan dolog, ami az egészet érdekessé teszi. Megint azt mondom, hogy a megfigyelés rendben van, az utómunkával nem nagyon értek egyet, én ezt keménynek érzem, ezt az előtérbe hoznám. Ezek giccsek, tehát nem baj, hogy ha abból a finomságból veszítünk, ami itt az anyagszerűség. Ez elbírja, mert a giccsszerűsége az, amitől ez a kép ordít. Nekem ez a kép kettő csillag, szerintem menthető ez utómunkában, amíg a 2-es búcsúképet nehezen tudom elképzelni, hogy mit lehet belőle kihozni otthon, ezzel még lehetne mit csinálni, kicsit ezt a fátylat az előtérből levenném. (hegyi)
értékelés:

Sándor, az a bajom (most megint a bajommal kezdem), hogy a formát értem, hogy miért hozott lázba, és miért készítetted el a képet, és tényleg egészen érdekes, ahogy a háttérben lévő házak és ez az egész épített tető, meg ez a nagyon szabályos formára nyírt fa azzal a szociografikus megfigyeléssel együtt a képre kerül, amit te megoldottál, de a kép előtere nekem most sok. Én megelégednék azzal az ívvel, ami a járda melletti rész, és az úttest részét én már nem hoznám, mert az ott már nem gusztusos. Azok a foltok, az eldobált vackok már nem szépek, ráadásul ez a szürkés-kék tónusban is kivisz ebből a játékból. A másik dolog az, hogy nem vagyok most meggyőzve arról, hogy ez fényben a legjobb pillanat volt. Nyilván itt nehéz helyzetben van az ember, mert vagy túl sok szereplő lesz a képen, vagy túl kevés, nem mondom, hogy ez egy könnyű dolog, de most a kép előtere nekem túlságosan sötétben van hagyva. A leletmentés részét értem, a kompozícióval én még dolgoztam volna. (hegyi)
értékelés:

Nézem ezt a képet, és azon gondolkodom, hogy miért zavar téged az étteremnek a napernyője, vagy nem tudom, hogy mi lehet az ott a bal oldalon, mert lehet, hogy annyit mozdítottam volna a kamerán, hogy ha már ott van, akkor legyen ott teljes egészében. Azt is megmondom, hogy miért: jó ellenpontja lenne a figurának, és létrehozódna azzal a szoborral, a figurával és ezzel az esernyővel egy hármas pont. Az a rész, ahol jobb oldalon az épület mellett ellátunk engem elvisz az egésznek a hangulatából, ott nekem kevesebb is elég lenne. Ha egy kicsit fordult volna a kamera, akkor lehet, hogy az jót tett volna a képnek. Az ötlet és a gondolatiság maximálisan helyén van, nagyon is jól érthető szerintem mindenki számára, hogy ez a színpadi jelenlétével együtt egy olyan élmény, amikor – ahogy Sándor írja ez a „kék óra” - az ember üdvözli a hajnalt, azt a napszakot, ami éppen ráköszönt, és egy új lehetőséget lát benne. Mindenképpen ünnepi a kép ettől. Az egésznek az az érdekessége, hogy abszolút jól ritmizál arra az élményre, ami Olaszországban tettenérhető, hogy van egy színpadszerű jellege a városok főterének, nyilvánvaló, hogy ez a korból is adódik, amikor ezek az épületek épültek, de erre ők azért még egy kicsit rá is erősítenek, és az egész olyan, mintha egy szabadtéri játéknak lenne valamilyen előadásának a darabja. Nagyon furcsa ezt megtapasztalni, ez nem csak Velencére igaz, hanem több kisvárosra is. Egyszer mi voltunk egy nagyobb úton Olaszországban, akkor is lépten-nyomon ezt láttuk, hogy mentünk a kocsival, megálltunk volna valahol kávézni, kiszálltunk az autóból, kerestünk egy kis kávézót, és rögtön úgy éreztük, mintha Rómeó és Júlia jelenetébe csöppentünk volna. Szóval nagyon furcsa ez az egész, és ezért abszolút helyénvalóak ezek a gesztusok is. Én nagyon köszönöm, nekem ez itt most kompozíciójában egy kicsit félrecsúszott, számomra érdekesebb lett volna, ha a bal oldalon nyitottunk volna egy kicsit. Persze mondhatod azt, hogy ott épp egy pudlikutyát vezető hölgy volt, akit ki akartál ebből hagyni, vagy ottfelejtettek valami olyan tereptárgyat, ami rombolta volna ezt az illúziót, ezt én el tudom fogadni, de most ez ebben a képben így nekem problematikus. (hegyi)
értékelés:

Ha a kérdést nekem teszed föl, akkor én azt mondom, hogy nem az, de nyilvánvaló, hogy a kérdésfeltevés nem a képelemzőhöz szól elsősorban, hanem a nézőhöz, és a kérdést gondolom, a képekkel szeretnéd megválaszolni. Az első képet én imádom. Az a humor, amit itt létrehoztál ezzel a kerekesszékkel és a kocogó fickóval, miközben egy nagyon stabil hátteret mutatsz, ez mesteri. A második kép szintén egy jó geg azzal, hogy a pad mellé odaállítottad a kerekesszéket. Jó ez az egész, mert nem csak önreflexiót ad, hanem egy önironikus vonalat is ennek az egésznek. A harmadik kép a paddal és a háttérben ezekkel a gyönyörű fákkal önmagában fantasztikus, és az, hogy még odakerült ez a fickó, ez is rendben van, bár legalább egy két-három másodperccel hamarabb fényképeztem volna, akkor, amikor ő még a képnek a második fa és a bokor közötti részén lett volna, és nem ért volna be ide a két fa közé. Tömegben nekem ott ő jobban elférne, mint a kép közepén. De így is el tudom fogadni, ez így nagyon-nagyon szép kép. Az utolsó képpel zavarba hoztál, azt nem nagyon értem. Az első három kép nagyjából rendben van, az utolsó kép ezzel a nagy ágyúval – miközben abszolút jó a kompozíció -, valahogy zavaros, nem állt össze nekem egy képpé, akkor sem, ha ezen is feltűnnek a futók, meg a pad, de valahogy ez az egész nekem fura. Itt jegyzem meg, hogy a dörögdi Klastromnál van hasonló pad, ott találkoztam ezzel először, lényegesen rosszabb állapotban, ott van a szántás határánál, az út mellett. Nagyon érdekes az a pad ott, itt körülbelül ugyanezt a szerepet tölti be ez az ágyú szerkezet, de nem nagyon látom, hogy ez hogyan áll össze. Kettő csillagot adok, Sándor, mert az első három kép önmagukban külön-külön is három csillagosak, de ezt az utolsó képet itt nem értem, hogy hogyan került ide. (hegyi)
értékelés:

Két képből áll a beküldött munka, gondolom egy felületnek az északi és déli oldala. Az az érdekes ezzel az egésszel, hogy számomra a legnagyobb hatása annak van, ami az első képen történik. A kiégett fű meg az egész lakótelepi helyzet ezzel a falfestménnyel (amiről mellesleg nekem Botero jut eszembe), így együtt részben bájosan értelmetlen, részben egészen megkapó az, hogy vannak helyek, kultúrák, ahol ennek nem csak létjogosultsága van, hanem természetes helyzete, miközben tökéletesen értelmezhetetlen, hogy ez itt mi akar lenni, és miért van ott. Mindezt a Sándor-féle speciális képalkotási mód összerántja egy nagyon hatásos kompozícióvá, és ez a kép akkor is működne szerintem, ha csak a kerekesszék lenne rajta, de azzal, hogy ez a kocogó hölgy is rákerült a képre, ezzel az egész kapott egy olyan plusz feszültséget, dinamikát, ami számomra nagyon fontos. A második kép már kérdésesebb. Én valószínűleg valami kis utómunkát csináltam volna pont ezzel a falfestménnyel, ugyanis túl nagynak érzem a dinamikai különbséget. Értem én, hogy ha szociografikusan közelítem meg az épületet, akkor az északi és a déli nem lehet egyforma tónusban, de engem nem a szociografikus megközelítés varázsol el itt most, miközben persze van erre utalás az autókkal, a fiatalokkal, a kerekesszékkel. Az egésznek van egy ilyen érzete is, de mégis azt mondom, hogy ez számomra akkor lenne egészen jól értelmezhető és izgalmas, ha visszább jönnénk tónusban egy kicsit. Én most erre kettő csillagot adok, Sándor, az első kép abszolút rendben van, a második most nekem ront az összhatáson. (hegyi)
értékelés: