Egy viszonylag bőbeszédű sorozatot kapunk. Azért mondom ezt, mert miközben abszolút egyetértek azzal, hogy egy fotóetűd megengedi azt, hogy számosságában nagyobb mennyiségű képpel dolgozzunk és igényli is azt, hogy ebben legyen egyfajta dinamika, nem minden képnél érzem azt, hogy ez esztétikai vonalon olyan szintet tudna képviselni, ami egyenrangú a többivel. Rögtön itt van az 1. kezdőkép. Teljesen értem, hogy miért fényképezte le Sándor, ennek az egésznek van egy nagyon furcsa ritmikája, de annyira sok képelem került a képmezőbe, hogy ez egyszer csak elfáraszt. Nem kezdem el sorolni, hogy mi mindent lehet látni - a dombokkal, azok különböző színeivel, a fákkal, ezzel a nagy betontömbbel, a terelőtáblával, a földön lévő koszokkal, a kövekkel, azok árnyékaival, ezzel az egész betonlappal ami szét van repedve, meg még ott hátul látok ott valami nem tudom valami tábla, meg az út, aztán annak az elágazása -, annyi minden van ezen a képen egy kockába sűrítve, hogy egyszer csak elfárasztja a nézőt. Most én ennél a képnél ezt érzem. A 2. kép ilyen szempontból lényegesen összefogottabb. Segít maga ez a mezőrész, ami nagyon szép fényviszonyok között, nagyon jól strukturált, de azt kell hogy mondjam, hogy az előtér az, ami engem itt bánt. Ott már olyan tónusok is bekapcsolódnak, amik nem teljesen tiszták, gondolok itt a már majdnem feketébe hajló saras részekre, ezek nekem idegenek ettől a képtől. A 3. kép nagyon szép, esztétikus megfogalmazás. Talán itt is azt mondom, hogy a képnek az előtere és az abban lévő rögökből kicsit kevesebb is elég lenne. A 4. kép nagyon erotikus, nagyon érdekes ezekkel a dombokkal, nagyon izgalmas asszociációkat indít el. Az 5. kép kevésbé összefogott nekem ezzel a dombbal, várral és levegőrétegekkel. A 6. kép szintén egy nagyon szép ritmus, a képhatár szorít jobbról és balról, hogy ez a ritmus ki tudja élni magát, meg tudjon jelenni a maga formájában, amennyit igényelne. A 7. kép nagyon jó tömegelhelyezés, bár itt is azt mondom, hogy a négyzetes forma nem biztos, hogy optimális ehhez. A 8. kép szintén nagyon izgalmas, bár itt érzékelek egy olyan technikai torzítást, ami kérdéses számomra. Az, hogy mennyire szükséges, valószínűleg a négyzetes forma az ami fölülírja, a záró, 9. képnél szintén úgy érzem, hogy valami olyan torzítás jött létre, ami ahhoz kellett, hogy ebbe a négyzetes formába az egész struktúra beleférjen, de ettől egy kicsit furcsa lett az egész, természetellenesnek hat. Az egészre összességében azt tudom mondani, hogy nagyon szépek ezek a fények, ezek a ritmusok, de valamiért úgy látom, hogy Sándor beleszerelmesedett ebbe a négyzetes formába, szép lassan én azért szeretném megfogni Sándor kezét és ebből kihúzni. Azért mert most úgy érzem, hogy a didaktikus formakeresés és formatartás azzal együtt, hogy a négyzetes kompozícióhoz ragaszkodunk, kárára vált a képsornak. Nem egy esetben érzem ezeknél a képeknél, hogy akkor tudnék igazán gyönyörködni bennük, hogyha meghagyta volna Sándor azt a líraiságot, amit most ez a feszes formakeresés nekem lerombol. Lehet, hogy azt akarta Sándor kiküszöbölni, hogy ne menjünk át egy giccses csöpögős helyzetbe, értem de én azt gondolom, hogy ez a kiválasztással is megtörténhet és nem csak azzal, hogy a forma által feszítek rajta egyet. Jó lenne, ha kapnék valamilyen iránymutatást arra nézvést, hogy miért van az, hogy Sándor ezekkel a négyzetes formákkal ilyen nagy mennyiségben foglalkozik. Ha ez egy projekt, ami ezt igényli, azt viszonylag el tudom fogadni, de akkor ez a képsor erre nem alkalmas. A képsor egyébként olyan képeket is tartalmaz, amiket abszolút 3 csillagos képnek gondolok, de Sándor itt nem egyesével küldte be, hanem ebben a ritmusban, én ezt egy tudatos és felelős alkotói döntésnek tartom, márpedig ha így van, akkor az összességében amit kapok ettől a képsorozatról, az nekem most azt mondja, hogy ezt visszaadnám átgondolásra, hogy mennyiben érvényesek ezek a technikai trükközések most. (hegyi)

A vízi élet, a vízitúrázás az én világomból kimaradt eddig, és ahogy ismerem magam, lehet, hogy ez így is marad, mert a víz nem az én lételemem. Ezeket a csónakhordó szerkezeteket én a Rómaifürdőn figyeltem meg, hogy ezek mennyire furcsák és mennyire szürreális az, hogy ilyen tákolmányokkal hozzák létre ezeket a dolgokat, nekem ez ezért érdekes dolog. Érdekesek azok a kis buborékok, amik ennek a vastraverznek a kerekeivel meg a hordózó eszköz kerekeivel meg a lámpaburával létrejönnek. Olyan, mintha szappanbuborékok lennének. Nekem ez felkeltette a figyelmemet, és gondolom, hogy te érdeklődésedet is valami hasonló kelthette fel. Ez egy jó ritmus és jó megfigyelés, és köszönöm szépen. Megadom a három csillagot, és meg van a leckemegoldás is, mert tárgyfotó, még akkor is, ha szürreális. (hegyi)
értékelés:    

Nagyon furcsa ez a kép attól, ahogy a perspektíva ábrázolódik, olyan érdekes az, hogy feszültséget hordoz a széttartó vonalak aránya és hatása, az, hogy az objektív torzításától miképp torzulnak ezek a felületek, maga a tömegelhelyezés, nagyon határozott kontúrokkal rendelkező tömegeket kapunk, viszonylag kevés képelemmel dolgozik Sándor. Azt most bemondásra kell elhinnem, hogy a két fiatal, aki a képen van Rómeó és Júlia, miközben a hangulat megvan, de érdekes, fanyar csavarás a történeten az, hogy a kerekesszék ott van a képen. Megint azt a kettősséget érzem, amit az előző képednél, hogy a tömegelhelyezés abszolút indokolt, tökéletesen rendben van, és ha csak ezt nézem, akkor ez egy kiválóan komponált kép, miközben ha a sztorit nézem, akkor az, hogy ilyen kis bolha méretűek a szereplők, ettől olyan szinten távolságtartóvá válik az egész, ami nekem nem biztos, hogy indokolt. Nem tudom, hogy mennyire instruálható a modelljeid, mennyire lehetett volna ebbe beleavatkozni, de én azt gondolom, hogy ha közelebb lennének, akár még kihasználva azt is, hogy a lépcsőn a perspektívával is lehet játszani, talán akkor hozzám is közelebb kerülne ez az egész. Most nekem inkább olyan, mintha meg lenne ez a kép, és a humor részét az adná, hogy ottfelejtetted a kerekesszéket, és ezek az olasz rosszcsont, vásott kölykök már nézik, hogy mit lehet az ottani Ecseri piacon ebből hasznosítani. Szóval furcsa, de nem egészen azt az élményt hozza nekem, mint amit te itt írsz az alcímben. Nekem ebben több gyermeki humor van, mintsem a Rómeó és Júlia történetnek a drámaisága. Nem érzem most ezt a párhuzamot olyan erősnek. Azért vagyok bizonytalan, mert a kompozíció abszolút három csillagos, de a történetmesélés nem, emiatt kettő csillagot adok. (hegyi)
értékelés:

Nagyon örülök ennek a képnek azért, mert van egy ritmus, amit Sándor fölvázol nekünk, amibe behív minket. Nagyon széles spektrumon kommunikált eddig az érzelmeivel, és most egy konkrét, tárgyias megközelítést kapunk, nagyon szép fényekkel, nagyon jó rajzos háttérrel, de nagyon konkrét, tárgyias önábrázolással. Nincs se Barbie baba, se lepel, se meghatározó olasz táj, hanem az egész valahol egy olyan üzenet, ami az alkotóról mesél, arról, hogy mintha egy színpadi produkció közben beleshetnénk a kulisszák mögé. Játszom én itt nektek, mutatom én itt nektek a magam érzelmi kötődését ehhez a helyhez, de azért elfáradtam egy kicsit, és nézzétek el nekem, de itt ülök most ebben a székben és ez vagyok én. Van ebben az egészben – azon kívül, hogy egy nyugalmas képet kapunk – némi feszültség, mert ha a perspektívát megfigyeljük, ahogy ez az egész ábrázolódik, vagy azt, ahogy ezek a vonalak tartanak valahová a háztetők felé, ez egy élére állított háromszög, ebben van feszültség. Tehát miközben egy nyugalmas képet kapunk, Sándor azért játszik velünk most is azzal, hogy egy nagyon a háttérben megbújó üzenetet is elindít. Megpihentem, de megyek azért tovább a magam útján, kell ez a kis pihenő, ez vagyok én, de hív engem ez az egész munka és megyek tovább. Nekem ez jött le ebből a képből, nem tudom, hogy mennyire elfogadható. Talán én itt az úttestnél valami kis játékot még várnék. Most annyira visszafogtuk magunkat, korrektek vagyunk, de valahol elveszítettem a fonalat. Talán a macska az, aki mint szereplő ezt az egész rendet felborítja. De azt gondolom, hogy ennek a szerepe most nekem kicsi. Lehet, hogy én szűkebbre vágnám az egészet, az égből is kevesebbet adnék, a háztetőnél már elvágnám a dolgot, az előtérből is kevesebbet adnék, akár a képnek a jobb oldalából is kevesebbet adnák, ott a házszám mögött már nem sokkal lehetne vágni - magyarán én feszesebbre hoznám, hogy még nagyobbat rúgjon rajtunk ez az egész. Megvan a három csillag és a leckemegoldás is. (hegyi)
értékelés:    

Sándor, ez nekem inkább ilyen leltár fotó, amikor a múzeumi darabok között fényképezünk, és azt mondjuk, hogy II. századi maja ábrázolás Azték kincsek sorozat 2. Azért, mert kiragadtad a környezetéből, de beletetted egy színvilágba, ami szépen plasztikussá is teszi ezt az egészet, de olyan erős ez az üzenet, amit ez a szobor képvisel, hogy lerúg magáról minden mást. Ez nem azt jelenti, hogy ez a szobor nem megfotózható, de nem csendélet. Valamilyen érzelmi kötődésed biztos van ehhez a szoborhoz, és ha ezt erősíted föl és fogalmazod meg képileg, akkor meg fog születni az, amit keresel. Most ebben a képpárban ez nem történik meg. Értem a maszkulint, a feminint is, de most inkább ez egy vicces utalás lehetne akár a világvége őrületre, ami körülvett minket, akár ennek az újabb magyarázatára, hogy egy új világ indul el, szóval erre az egészre lehetne ez egy jó ritmus, de most, amit a képen látok, az nekem csendéletnek kevés, és arról sem vagyok teljesen meggyőzve, hogy tárgyfotónak ez működik. Van ez a szőnyeg háttér, amin van egy szobor, majd van egy kavics (ez önmagában rendben lenne), majd vannak ezek a kék gyurmák, amik nekem már sok, elvisznek engem ebből a hangulatból. Amíg csak a szobor meg a kavics van, addig még rendben van, addig van egy párhuzam, de ezek a kék hengerek nem jönnek nekem annyira be. (hegyi)

A Barbie testvérek újabb szereposztásban jelennek meg ezen a képen. Van ebben az egészben egyfajta bábfilmes jelleg, ez a széttartó vonalaktól, a meghúzott horizonttól, a kép játékosságától is van, de olyan, mintha egy díszletét kapnám egy mesefilmnek. Egyetlen egy dolog, ami most itt problémát okoz nekem: nem látom, nem érzem, hogy hol és ki lehet a főszereplő. Abban se vagyok biztos, hogy honnan kéne neki feltűnni, honnan várjam: a sikátorból, az ablakból kihajolva, vagy az előtérbe begurulva? Ez most nekem egy kicsit üres, ez egy színpadi terep, ahol már a kórista lányok ott vannak, de a főszereplőt még nem látom. Van ettől egy várakozással teli feszültség a képben, de most ez nekem kissé vázlatszerű hatást hoz, ezért egy csillagot tudok adni. (hegyi)
értékelés: