Budapest, 2011.09.27-30.

Budapest, 2012.04.15.

Nekem ez az egész olyan, mint egy performance. Két kerekesszékes játékos olyan, mintha kergetőznének. Lehet, hogy ez az előző kép hatása, de olyan, mintha ez valamilyen sportesemény lenne, hogy ki tudja gyorsabban körbekerekezni az épületet. Ez azért érdekes, mert mindezt az érzést erősíti a középső kép, amiben megjelenik egy fiatalember, aki görkorizik, és itt megint arról van szó, hogy Sándor összehasonlítja ezeket a helyzeteket. Ez egy nagyon tudatos döntés, hogy túlmutat azon, ami ennek a geg és a humor része, miközben ez is nagyon erős. Aztán itt van a záró kép, ahol belenéz a kamerába, és olyan, mintha szerepet cserélt volna saját magával. Tudjuk azt, hogy ezek a kerekesszékes helyzetek kapcsolati helyetek is, hogy milyen kapcsolat tud kialakulni a között az ember között aki ezt a széket tolja, vagy akit tolnak. Itt mind a két szerepbe saját magát helyezte el Sándor, miközben a másik játékos az elektromos székkel rója a maga köreit, intézi a dolgait. Szóval én ezt egy nagyon jó dolognak tartom, tényleg olyan, mintha egy tereppálya lenne kialakítva az épületek körül, és egy titkos társaságként minden kedd délután összegyűlnek a kerekesszékesek, és egy pályaversenyt futnak. Én nagyon örülök ennek a vitalitásnak, ami ezekből a képekből nekem sugárzik. Bár van egy helyzet, hogy olykor-olykor erre a székre szükség van, megkönnyíti a közlekedést, biztonságérzetet ad, de mégis benne van ebben az egészben az is, hogy ez nem egy beletörődés ebbe a helyzetbe, hogy akkor a kerekesszék segítségére szorulok, és egész nap ezzel a székkel vagyok elfoglalva, és valamiféle sértett helyzet van, hogy haragszom a világra, hogy én ebbe a székbe kényszerültem, hanem megvan az a kíváncsiság, ami nem csak az alkotó kíváncsisága, hogy hogyan tudja ezt képbe megfogalmazni, hanem az a kíváncsiság, ami magával a szituációval kapcsolatban tesz föl kérdéseket saját magának. Ezt én nagyon fontosnak tartom. (hegyi)
értékelés:    

Budapest, 2012.04.14.

Egy három képből álló fotósorozatot kapunk, elsőre viszonylag könnyen értelmezhető a dolog. Ha megfigyeljük az alkotót látjuk egy kerekes székben egy parkban, és a kutyájával sétál. A kutyasétáltatás kétféle dologról szól, a kutyával való kapcsolat is. Egyrészt arról, hogy a gazda sétáltatja a kutyát, ez a gazdának és a kutyának is fontos, mert a kutyának el kell végezni a szükségét, mert végig kell látogatnia a szagmintákat. Ismerjük ezt, tudjuk hogy van, de van egy másik része is, amikor a kutya sétáltatja a gazdát. Ez arról szól, hogy a gazdának fontos az, hogy kicsit kimozduljon otthonról, letegye az otthoni problémákat, gondokat, gondolatokat, visszakerüljön egy olyan helyzetbe, ami közelebb van a természethez, ne kelljen foglalkozni minden mással, hanem a kutyával lehessen lenni, egy kicsit megint gyerek lehessen, játszhasson. Akkor beszélünk kiegyensúlyozott kapcsolatról ember és állat között, ha ez kölcsönösen működik. Ha ezt el tudjuk fogadni, akkor ez a képsorozat arról szól nekem, hogy ez a kutya sétáltatja a gazdát. Odajön a kutya, eldobja a botot, a gazda visszahozza, ezt tudom ebből kiszűrni. Ez nagyon érdekes irány nekem, mert Sándor humoráról kapunk képet, az iróniáját, öniróniáját láthatjuk, és azt, hogy bizony-bizony Sándor egy játékos ember. Ez egy nagyon fontos dolog. Ehhez még hozzátartozik az is, hogy megvannak azok a jelképrendszerek, sztereotípiáink, amik egy tolókocsihoz csatolhatóak: elesettség, valamilyen képességnek a hiánya, rászorultság, és nagyon sok mindent tudunk mondani, közben itt szemtelen módon az ember egyszer csak kiszáll abból a székből. És akkor most mi történt? Van ebben egy kis kópé íz, nagyon örülök ennek, köszönöm, Sándor, egy jó történetet kapunk. (hegyi)
értékelés:    

Budapest, 2011.11.08.

Rég jártam a Móriczon, ezért nem tudom, mi ez a gombaforma, hogy ez szobor, vagy van valami funkciója is vajon? Mindenesetre itt erős és jól megél Sándor humora. Egyetlen dolog, hogy meghagyva a négyzetes formát bal oldalt és felül egy lehelletnyit én vágnék, épp annyit, hogy az a pad vagy mifene ott bal szélen már ne kerüljön a képbe. Mindenesetre jó ábrázolása ez az újabban úgymond városi tereket elfoglaló művészetnek, amikor a gyanútlan járókelőből egyik pillanatról a másikra lesz, akár akarja, akár nem, kiállítótermi látogató. (hegyi)
értékelés:

Budapest, 2012.02.01.

Azt hiszem, legalábbis az általam látott képeid közül ez az első, ahol a technika és a kompozíció ellene dolgozik a tartalomnak. Korrekt az épületábrázolás, szépek a vonalak, bár engem az a létra izgat ott a háttérben, humorosnak is mondhatnám, szóval korrekt minden, de azt gondolom, hogy ennek a képnek nem kéne korrektnek lennie. Ha valahol, hát itt ahhoz, hogy a falragaszok és a szobor kapcsolatba kerülhessen, bizony a Sándor-féle szubjektív térhasználat lenne üdvözítő. Ugyanis adott helyszínből ha minden korrektül megvan, akkor elviszi a hangsúlyt a háttér, a konténer és minden egyéb, miközben lássuk be, mindez csak körítés, a lényeg a kétféle emberábrázolás dinamikájában van. Nem tudom, lehetek-e annyira szigorú, hogy visszaadjam ismétlésre ezt, de mégis megteszem, mert engem az érdekelne, ami Sándort érdekelte ebben a képben és most ezt, tehát az érzelmet felülírja a technikai korrektség. Sándor, ne legyél jólfésült, neked aztán főleg nincs erre szükséged, tudjuk, hogy tudsz függőlegeseket is, meg vízszinteseket is, oké, most akkor lássuk a medvét! (hegyi)

Róma, 2011. április-május

Úgy látszik, Sándor valami rafinált játékba hív minket, aminél az, ami a kép klasszikus kompozíciós helyzete, másodlagossá válik, és abban a filozófiai társításban találjuk az új rendet, amit a képek által kiváltott belső monológok indítanak el bennünk. Egészen egyszerűen azt kell mondjam, hogy ezek a képek ha nincs Sándor játékossága, önmagukban rontott képek lennének, talált képek, amik nem kötődnek se helyhez, se sztorihoz se esztétikához, magyarán ha a rétegeket szétszedem, akkor ami marad, az a tekercsen a reszli, a fő téma körüli tapogatódzás, tanulmány vagy csak véletlen expozíció. Ami viszont azáltal történik, hogy több mozgássor vagy ugyanaz a kép eltolással felkerül egy újabb rétegként, így már olyan üzenetet tud hordozni, aminek éppen hogy nem akadálya, hanem elősegítő támasza az, hogy a képek bárhol készülhettek, vagyis nem a képek önmagukban hordozzák a megismételhetetlen jelentőségüket, hanem hétköznapiak. Máshogy mondva, ezek a kiindulási pontok nem fotográfiák abból a szempontból, amit a fotótól elvárunk, nevezetesen, hogy egyedi pillanatokat örökítsenek meg úgy, hogy azok esztétikai formában ne csak dokumentáljanak, hanem csak ott, csak akkor és csak az adott fotós által ekészíthetőek legyenek. Ugye abban megállapodhatunk, hogy milliárd pillanatot rögzít a szemünk, de mindezek közül jó, ha napjában 1-2 olyan akad, amire este vissza tudunk emlékezni, nem sztoriban elsődlegesen, hanem képben. Például ahogy egy ismeretlen arca benyomul a nézőterünkbe a buszon. Vagy ahogy a zebrán átfutva egy gyalogos elvágódik a járdaszegélyen. Vagy ahogy a macskánk felugrik a mellkasunkra. Ezek képek, amiket ha elég intenzívek, emléknyomként rögzítünk. Aztán ezek közül az marad fenn a rostán, amihez sztori is társul. Az első csók, az érettségi feleletünk, apánk temetésén a szálló falevelek, kinek mi, de mindenképpen a képiség és a sztori együtt lesz emlékké. Itt Sándor a semmiből épít új világot azzal, hogy ezek a szendvicsek olyan sztorit hoznak pluszban be, ami nekem például azzal dekódolódik, hogy olyan ez az egész, mintha a képek két történet lenne, a valóság és a "lehetett volna" története. Valóságban nem mertem megszólítani azt a nőt, aki szembejött az utcán és összevillant a tekintetünk. Valóságban nem, de a képzelet ugyanúgy megszőtte ezt a variánst is, mint a valósat, végigvitte, egészen a vacsoráig, vagy a másnapi randiig. Ez a mi lett volna ha, vagy lehetett volna akár az, ami a képek kapcsán élményként nekem megjelenik. Elég egy kis elmozdulás, egy kis differencia, és máris egy képbe áll össze a valós és a képzelt sztori, így szembesítve minket a vágyaink világával. Úgyhogy nekem ez a leckeképsor akár a vágy leckébe is kerülhetett volna. (hegyi)
értékelés: