Direkt ehhez a leckéhez készült (Budapest, 2011.07.30.)
Azt kell mondanom, hogy ez az egyik hozzám legközelebb álló képe Sándornak. Ez valami olyan őrületes meglátás, egy olyan sűrítés, ami sok tapasztalatot mutat azon a téren, amit a gyerekekkel való foglalatosság jelent. Számomra az nagyon izgalmas, hogy látunk itt egy, akár gyerekszobának is felfogható helyzetet, biztos, hogy jót akart az, aki ezt a falfestményt elkészítette, miközben eléggé szürreális falfestményről beszélünk. Nem vagyok biztos benne, hogy akár, ha munkahelyi helyzet ez, akár ha valami vidám gyerekhez kötődő helyzet akar ez lenni, hogy én ebben olyan boldogan tudnék résztvenni. Nagyon érdekes, hogy ki az, akinek ilyen eszébe jut, hogy ilyennel fesse tele a falat. Abszolút korrekt az a hozzáállás, hogy maga a szereplő, a kisfiú ebből az egészből szeretne kimenekülni. Nem tudom, hogy itt most ő egy utasítást kapott, hogy márpedig innen nem mehet ki, mintha büntetésben lenne, a nyitott ajtó ellenére is be van zárva ebbe a szobába, vagy ő maga nem mer nekiindulni annak az útnak, ami ott a folyósón van, ezt nem lehet innen megmondani. De egy biztos: az, hogy nem a térben elhelyezkedő dolgokkal foglalkozik, hanem az ajtónyílásban ül a létrán, maga az a testtartás, ahogy a kis lábai összetartanak, ahogy a kis kezét a könyökét az ölébe ejti, félrebillent fejjel, vágyakozón néz a folyósóra, mindez nagyon erősen arról szól, amiről a cím is. Igen, ez a szorongás. Ez az a helyzet, amikor az ember saját, vagy mások által meghatározott helyzet miatt egy bénultságban van, és ez letaglózza, és feszíti belül. Nagyon köszönöm ezt a képet azért, mert olyan sűrítés, ami nagyon fontos a gyerekkor értelmezéséhez, hogy a gyerekkor nem minden tekintetben boldogság, a gyerekkor nem mindig vidám történet, vannak félelmei. Köszönöm, hogy ebbe az irányba is nyitott Sándor, hogy esetleg mások gondolkodását is felpezsdíti, hogy próbáljunk ezzel más értelemben is foglalkozni. A kompozíció is tetszik, rendben van, olvastam a kommenteknél, hogy ha picit idébb ülünk, akkor ott nincs dupla függőleges az ajtófélfánál, igen, lehet ilyeneken szöszölni, de én azt gondolom, hogy ez nem fontos. Semmit nem von le a kép erejéből az, hogy ez most így került nekünk bemutatásra. Nem érzem azt, hogy itt kompozícióban bármilyen kérdés merülne benne föl, hogy mi miért nem ott van, ahol azt elképzeltem. Sándor, kérlek, hogy a gyerekkorról mesélj még nekünk. (hegyi)
értékelés:    

Budapest, 2010.12.04.

Érdekes ez a képi világ, ha jól sejtem, akkor ez a kép talán valahol a Vörösmarty téren készülhetett, talán a könyvvásár lehet az időpont. A megfigyelés az, ami érdekes, hogy valószínűsítem, hogy nem egy olyan szelekcióról van szó, amely véletlen szülte összekapcsolás, hanem gondolom a kép alján, amiből most nem kapunk semmit, ez az összetartozás jobban érzékelhető lehetett, és Sándor úgy döntött, hogy itt a két fej formájával játszik, azzal az arckifejezéssel, azzal az irányultsággal, amit ez a két szereplő mutat. Egyetlen dolog a mélységélesség megválasztása az, ami összekapcsolja a képen őket, és a komponálás is, hogy a kép alsó részére így egybe raktuk őket. Érdekes gondolat az, hogy ők nem folytatódnak lent, nem egy szokványos portrét kapunk, nem egy szokványos bemutatást, ezzel is erősen üzeni Sándor azt, hogy a tekintettel foglalkozzunk, az arckifejezéssel. Szoktunk mi látni ilyen asszonyokat piacozási helyzetben, erősen véleményezik a szituációt általában, ha örülnek, akkor együtt örülnek, ha bosszankodnak, akkor együtt bosszankodnak, ha kibeszélnek valakit, együtt beszélik ki, az irány ebből a szempontból jól megmutatkozik. Hogy ez a Barátság leckére mennyire erős, ebben nem vagyok annyira biztos. Mint üzenetet értem, és kedvelem, azt is, hogy tulajdonképpen Sándor egyfajta alternatív megoldást kínál nekünk, de azért én szeretném, ha a barátságot másképp is értelmezhetnénk, nem csak két ember között létező kapcsolatról lehet szó. Én ebben az irányban is próbálnék mozogni, és a Sándor saját véleményét, a barátsághoz való saját viszonyát próbálnám én kicsit még fürkészni, úgyhogy kettő csillag. (hegyi)
értékelés:

Budapest, 2010.11.08.

Azért jó a kép, mert abszolút csontig hatóan érzem az időjárást is, amit látok. Azt, amikor az ember vár a buszra, és nem jön a busz, már a levelek is lehullottak, itt az ősz, és olyan hideg is az egész, nyirkos is, átfúj a szél rajtunk, már nem védenek a fák koronái. Az egész olyan jól hozza ezt a hangulatot. A tömegelhelyezés is abszolút rendben van. Olvastam a kommentároknál, hogy azzal a műanyag flakonnal problémája van néhány embernek, talán ebben van némi igazság, azt arrébb lehetett volna előtte rúgni, ennyit lehet, hogy megért volna a dolog, de annyira nem zavaró. Engem jobban zavar az, hogy az egész elfordult, és most minden borítja az út felé az egészet. Még a levélözön is arra folyik. Most nem érzem azt, hogy tömegében ezt erősen vissza tudná billenteni az Auchannak az épületrésze, vagy az a bokor, ami elkezdődik a kép jobb szélénél, vagy akár ez a betonkocka. Talán egy nagyon picit vissza lehetne ebből forgatni, már amennyiben nem ez az teljes képkocka. De megvan a három csillag hangulatában abszolút, mert hideg lett, fázok tőle. (hegyi)
értékelés:

Krems, Ausztria, 2009.02.05.

Sándornak ez a kamerája egészen őrületes torzításokat hoz létre, tényleg olyan, mintha papírmasé figurák lennének ráaplikálva erre a sorra, miközben valószínűsítem, hogy ők tényleg a valós család. Ettől függetlenül nagyon érdekes és izgalmas ez a torzítás. Talán a kép jobb oldalából annyit vágnék, amennyi itt az ajtófélfa csatlakozásánál van, és akkor valamivel nyugodtabb lenne a kép. Akkor azáltal, hogy a képhatár közelebb kerül apához, mégszorosabb lenne ez a kompozíció. A megoldás jó, tetszik, három csillag megvan, de a Család leckére még várnék egy olyan megoldást is, ami személyesebb, inkább Sándorról szól, kevésbé illusztratív. (hegyi)
értékelés:

Hiába mondtad, Kedves Zsolt, hogy dönteni kell, melyiket vállalom, én egyre csak sorozatban tudok „gondolkodni”. (Budapest, 2011.07.11.)

Végre, igen, köszönöm, és nagyon megtisztelő, hogy Sándor a saját maga által felállított játékszabályokat félretéve készített nekünk egy leckét, egy négy képből álló sorozatot a Talp leckére. A leiratban megkapom a megoldást is, hogy Sándor csak sorozatban tud gondolkodni. Én értem is ezt a sorozatot, de én, mint kívülálló, tudom azt mondani, hogy számomra a negyedik kép az, ami a legerősebb. Azt is megpróbálom elmondani, hogy miért. Az első kép is majdnem, de a két elálló ujjadtól, a mutató és a középső ujjtól van egy pantomimes gesztus. Ettől furcsa nekem egy kicsit, ettől az őszintesége csorbul az egésznek. Utána van a következő kép, aminél a tárgyiassága miatt érzem azt, hogy ez kevesebb. A harmadik képnél újra a gesztus az, ami nekem egy talált gesztus, ami jó, de miért pont hármast mutatsz? Az utolsó kép az, ami tökéletesen egyben van, és nagyon-nagyon sok mindenről mesél. Az a trükkje, hogy kéz és láb van együtt említve olyan szoros kötésben, mintha ez két kéz lenne, akár lehetne egy felnőtté és gyereké, sok minden lehetne, és mégis saját magam magammal vagyok ábrázolva. Ettől ironikus is az egész, mert nem a két kezemet tördelem és fogom, és készítek egy képet, ami sok mindenről mesélhetne, magányról, egyedüllétről, de azzal, hogy kéz és láb szerepel együtt a képen, ennek meglesz egy humora, ami izgalmas. Közben benne van a küzdelem, a harc, és nagyon sok minden. Tehát nekem a negyedik kép tökéletesen rendben van, és jól mesél. Ez nem jelenti azt, hogy a másik hárommal nagy problémáim lennének, csak felvezetés a negyedik képhez, nekifutás. Akkor, amikor távolugrás van, akkor a végeredményt mérik a centivel, azt, hogy az most hány lépéssel és hogyan jött létre, annyira nem érdekes. A célba érésről írnak az újságok, a felkészülésről ritkán. A három előző kép itt is készülés erre a negyedikre. (hegyi)
értékelés:    

A mi MüPánknak megfelelő intézmény. (Róma, 2011.04.24.)

Hat képből álló képsort kaptunk, és ami nekem rögtön szembetűnő, az a színvilág: a vöröses-narancsok a téglákkal, és egy kicsit furcsa zöldek. Olyan, mintha erre a zöldre valami erősítés került volna, nagyon furcsa világ. Közben az is látszik, hogy ez egy tavaszi felvétel, éppen zöldbe borultak a fák, valószínű ez az első fű lehet fűnyírás előtt vagy után, és talán ez is okozza azt, hogy a színek ennyire furcsák, ennyire nyers zöldek. Ha megfigyeljük a képeket, háromszor két képpárra oszlik ez a feltöltés, nem nagyon tudom egyértelműen értelmezni például az első képpárt, hogy miért pont ez a két kép került egymás mellé. Mivel nem látom magát az épületet a maga teljességében, ezért jóllehet, valami formai egymásból folytatólagos történet lehet az, ami a megfejtés, nem tudom, de nekem ez az összekapcsolás picit furcsa. A harmadik és negyedik kép izgalmaz a fákkal, facsoportokkal, ahogy a természetet és az épített környezetet összekapcsolta a tervező. Az utolsó két kép is izgalmas, ami nekem érdekes, az a bátorság, hogy a legutolsó, hatodik kép is bekerül ebbe a sorba. Ha, mint konstrukció figyelem ezt a képsort, nekem ez a hatodik kép ami nekem a legizgalmasabb azzal a négyzetekből álló formával, aminek ellenpontja ez a pici kis zöld a kép alján. Jó ritmusú képek, de nem tudok elvonatkoztatni ettől a zöldtől, nagyon furcsa. Erre valami magyarázat lenne szükséges, mert ha így színtónusban próbálom a megoldást megkeresni, mintha a kékek hiányoznának. Az épületet, magát a hangulatot nagyon jól adja vissza a képsor, bár ha az utolsó előtti képet megfigyeljük, akkor engem izgatna ennek a külső térnek a megmutatása, ez most csak részletekben történik meg. Érdekes, és nagyon bátor vágások vannak a képsorban. Azért mondom, hogy kettő csillag, mert ezek a vágások néhol nekem olyan formákba is belevágnak, amiket jó lett volna ritmusként meghagyni, akár a negyedik képen az ívet a tetőnél, akár az ötödik képnél a színpadtérnek az ívét, ezek nekem hiányoznak. Ez a zöld nem egy barátságos zöld most. (hegyi)
értékelés: