A tudomány, az tudomány! - suttogta a gyermek, és két tenyere közé fogta a vázát. Óvatosan fellépett a kis sámlira, az megbillent a lába alatt, de mielőtt eldőlt volna, a legényke már a karosszékre szökkent. Az üvegváza a gyermek arca előtt megcsillant, kékes fátyollá terítette a redőnyréseken átszúró napsugarakat.
   Eljött a pillanat! – gondolta a fiúcska.
   Ujjait nyitotta ki először. Vigyázott, nehogy idő előtt megkezdődjön a zuhanás. Kivárt kicsit. Apa mondta, hogy az összpontosítás a lényeg. Ő pedig látta, hogy összpontosításkor várni kell! Ezért várt még. Majd amikor úgy érezte, itt az idő, egy határozott mozdulattal széttárta karjait. És a váza szabadesett. Mindvégig követte tekintetével.
   A magatehetetlen üvegtest elérte a padlót, és csilingelve robbant szét. A fiúcska szeme éppen hogy csak megrebbent az éles zajra. Tudta, hogy ez fog történni, felkészült rá. A váza rengeteg parányra tört, beterítette az egész szobát. A gyermek finom mozdulattal lelépett a szilánkok közé, cipője alatt meg-megroppant egy-egy. Leguggolt, és körbekémlelt. Óvatosan mozgott, mintha attól tartana, hogy egy hirtelen mozdulattal elriasztja a darabkákat. És számolt.
   Először a tenyerébe gyűjtötte a parányokat, de mikor megvágta ujját, a kibuggyanó vércsepp megriasztotta, és ijedtében lerázta az eddigieket is. Ujját bekapta, ahogy anya is, amikor a szeletelővel vágta meg. Aztán töretlen buzgalommal tette tovább kötelességét. Számolgatta a szilánkokat, de már meg nem fogta volna őket!
   Csakhogy a félhomályban mindig elvétette. Összekeveredtek előtte a darabok, nem tudta melyiket számolta már, és melyiket nem. A távolabbiakat pedig alig látta. Végül felállt, és arra gondolt, hogy mi van, ha száznál is több darabból áll egy váza? Száznál tovább pedig nagyon nehéz számolni.
   - Ez lesz a módszertan! – suttogta – Száznál is tovább tanulok számolni, és ha kell, ezernél is!
   A módszer is nagyon fontos, olyan fontos, mint az összpontosítás! Apa mondta, hogy módszertan nélkül tudományok nem is léteznének. Igen, módszertant mondott, és az biztos, hogy tanulást jelent.
   Majd anya jutott eszébe, aki nemsokára hazaérkezik. Addigra fel kell takarítania a szilánkokat. Úgy döntött, hogy egy szatyorban rejti el őket az erkélyen.
   Majd a nagyira gondolt. Valamit ki kell találnia arra az esetre, ha a nagyi átjön, és keresi a vázát. Azért keresheti, mert tőle kapta anya. De anya biztosan nem keresi, mert nem szereti ezt a vázát. Apa talán igen, mert volt egy hasonló kék vázája a nagyinak. Apa mindig elmondja sóhajtozások közepette, hogy az valahogy eltörött. Apa amúgy mindig elfoglalt, nem fogja keresni mégsem, miért is keresné? De a nagyinak mit mondjon? Töprengett.
   - A nagyi kap egy puszit, ha véletlen szóba hozza – gondolta, és kihúzta magát. Majd körbenézett - Hogyan szedjem össze ezt a szemetet?

Tonika

Már hosszan ég az éjben a szénsötét,
S az Androméda szép szeme folt titok,
fátylak között a hold veti fény övét,
   s magvain áll a diófa amott.

Embernyi nyár került odakintre most,
a perseúsi fény mi picurka láng!
ablakba dől a gondolat - esti poszt
   lobban, üveglenyomatnyi magány.

És őrzi majd az álmot a szénsötét,
az Androméda szép szeme is marad,
rostok között a fény veti majd övét,
   és hasadás neszel ősz fa alatt.

Szubdomináns

Hosszan lobban éjfeketében
Mélykék szépség - esti világ
Fátylán átlát holdanya éppen
s vén fám némán magvakat ád.

Ősz lép, s ősz lop rozsdavirágot,
Él itt áldott hősi parány,
Homlok pontok ablakon ülnek
s csurran-cseppen gyáva magány.

Domináns

Az őszi fény ez éjjen is oly csodás,
az Androméda fenn, magasan ragyog,
   a hold meg ím, a fátylas íven,
      éppen a kerti dió felett jár.

Ma elszaladt a nyár. Menekült, ahogy
szaladt az év is, évek is egyre túl
az ablakon, s merengve nézem:
      nyomvonalukra aszott levél hull.

Az éjszakát takarja az álmom is.
A megmaradt egy. Éberen ülsz te majd,
   s megőrzöl égető parázson,
      míg a mag újra kisarjad ott lenn.