Azt álmodtam, ébren vagyok,
s barátaim már mind nagyok,
egynek sem kell csecsebecse,
mindnek van már kisgyereke,
mindnek éppen azt mesélik,
elélnek majd százhúsz évig,
mindegyik lesz öregember,
szakálluk is, mint a tenger,
s ha lehunyják a szemüket,
összefut majd a kerület,
horkanthatnak ennek-annak,
s azt álmodják, ébren vannak.

Elül a zöngés a szóban.

Elhallgat a bú gregorián hangsora.

Kályhába bújt kósza szél sipegésén

nem mereng el éji kaloda.



Tolvaj neszeket nem ejt a tüdő,

éh sem kaparász a gyomor falán,

tétlen kézben íz nem ropog, toll sem fog,

csak a csend! jaj, égető csalán.



Óra nem lüktet osztott időt,

lábujjon szökik összes elektronja,

míg a zsebre vágott negyven évem

régóta a süketséget ontja.



És mindig hittem, hogy bűnöm nem volt soha,

talán titkom is csak alig,

ha elmesélném minden nyaram, 

ki sem tartana éjféltől hajnalig.



Tagadjam? Nem kerestem, s nem találtam,

ajtóm menedéken állt őrt lám!

Nem hallottam meg aki szólt,

kivált, ha csendes volt.

Bocsáss meg, apám!

Feladvány

Feladvány

Zsoltnak a verbálfotó paradigmához :)

Hát, jó lenne tudni, ki az, aki bitorolja szobrászi zsengém stílusát, ugyanilyet, pontosan ilyet csináltam anno persze kis méretben forrasztóónból csepegtetéses technikával, a macska lelökte, úgyhogy kell rajta javítani - egy cigarettázó terhes nő aktja egy kisgyerekkel, akinek lufi van a kezében és az anyja húzza maga mellett. A szobor nem rossz, persze az enyém sokkal áttételesebb és jobb üzenet, de hát ez van, ha hamisítják az embert. A kép se rossz, mondjuk hogy miért a homokozóba állították fel a szobrot, a fene se tudja, nyilván ezzel sokat nem lehet képileg kezdeni. (hegyi)

napok óta egy idióta
kis dallam motoszkál
a fülemben
nyílik, szalad fel,
beáll a zuhany alá,
ringat éjjel

de nem tudom
miféle zaj a másik.
egy disszonáns fele?
vagy egy hörgő egész?
mért kattog vele
agyhártyám hangfala?

talán bennem
esett szét egy melódia,
és hangjegyei
kövön kopogó
fekete gyöngyök

vagy az átmulatott éj
utáni torzan lüktető zene
kábult emlékezete,
ahogy előlopakodott az élet
feltekerni a zenegépet
hogy nyomja,
csak nyomja agyamba a dalát

És? tessék, na tessék!
arcomon ismét
bohócfesték
ahogy kerestem:
mégis? ki lehet odaát?

"Szeretlek, mint anyját a gyermek..."

Már hallottam!
Szíveim ráismernek!
hisz én voltam,
csakis én vagyok neked
Pont,

ahogy hangjegyet támasztó
egyenes egy reménykedő zsoltárban,
mely hitében ismét nyár van,
színében ősz,
de benne a kristály tél
beszél,
csak beszél hozzám,
míg az új tavasz ujja alatt az
ideg kegyelme meg nem rándul,
és eldörren a nesz megint,
és megint csattan,
ahogy szokott az az
istenverte átkozott!

***

Most még
nyelvet harap a fog,
hogy csendet élvezzen az elme,
míg paránnyá zsugorodik
a múlt nagy monolitja,
és benne újra meghasítja
magházát a nóta.
Az a kis idióta.

A tudomány, az tudomány! - suttogta a gyermek, és két tenyere közé fogta a vázát. Óvatosan fellépett a kis sámlira, az megbillent a lába alatt, de mielőtt eldőlt volna, a legényke már a karosszékre szökkent. Az üvegváza a gyermek arca előtt megcsillant, kékes fátyollá terítette a redőnyréseken átszúró napsugarakat.
   Eljött a pillanat! – gondolta a fiúcska.
   Ujjait nyitotta ki először. Vigyázott, nehogy idő előtt megkezdődjön a zuhanás. Kivárt kicsit. Apa mondta, hogy az összpontosítás a lényeg. Ő pedig látta, hogy összpontosításkor várni kell! Ezért várt még. Majd amikor úgy érezte, itt az idő, egy határozott mozdulattal széttárta karjait. És a váza szabadesett. Mindvégig követte tekintetével.
   A magatehetetlen üvegtest elérte a padlót, és csilingelve robbant szét. A fiúcska szeme éppen hogy csak megrebbent az éles zajra. Tudta, hogy ez fog történni, felkészült rá. A váza rengeteg parányra tört, beterítette az egész szobát. A gyermek finom mozdulattal lelépett a szilánkok közé, cipője alatt meg-megroppant egy-egy. Leguggolt, és körbekémlelt. Óvatosan mozgott, mintha attól tartana, hogy egy hirtelen mozdulattal elriasztja a darabkákat. És számolt.
   Először a tenyerébe gyűjtötte a parányokat, de mikor megvágta ujját, a kibuggyanó vércsepp megriasztotta, és ijedtében lerázta az eddigieket is. Ujját bekapta, ahogy anya is, amikor a szeletelővel vágta meg. Aztán töretlen buzgalommal tette tovább kötelességét. Számolgatta a szilánkokat, de már meg nem fogta volna őket!
   Csakhogy a félhomályban mindig elvétette. Összekeveredtek előtte a darabok, nem tudta melyiket számolta már, és melyiket nem. A távolabbiakat pedig alig látta. Végül felállt, és arra gondolt, hogy mi van, ha száznál is több darabból áll egy váza? Száznál tovább pedig nagyon nehéz számolni.
   - Ez lesz a módszertan! – suttogta – Száznál is tovább tanulok számolni, és ha kell, ezernél is!
   A módszer is nagyon fontos, olyan fontos, mint az összpontosítás! Apa mondta, hogy módszertan nélkül tudományok nem is léteznének. Igen, módszertant mondott, és az biztos, hogy tanulást jelent.
   Majd anya jutott eszébe, aki nemsokára hazaérkezik. Addigra fel kell takarítania a szilánkokat. Úgy döntött, hogy egy szatyorban rejti el őket az erkélyen.
   Majd a nagyira gondolt. Valamit ki kell találnia arra az esetre, ha a nagyi átjön, és keresi a vázát. Azért keresheti, mert tőle kapta anya. De anya biztosan nem keresi, mert nem szereti ezt a vázát. Apa talán igen, mert volt egy hasonló kék vázája a nagyinak. Apa mindig elmondja sóhajtozások közepette, hogy az valahogy eltörött. Apa amúgy mindig elfoglalt, nem fogja keresni mégsem, miért is keresné? De a nagyinak mit mondjon? Töprengett.
   - A nagyi kap egy puszit, ha véletlen szóba hozza – gondolta, és kihúzta magát. Majd körbenézett - Hogyan szedjem össze ezt a szemetet?

Elmenetel

Elmenetel

Egy gyors és hirtelen heves havazás közben találtam, amelyhez nagyon vártam, hogy odalépjen valaki a zebrához, de sajnos ez most nem történt meg, elszaladt a havas eső, maradtam így, de azért beküldöm ide, mert hangulatában talán mégis közvetít egyfajta elmenetelt.

István, ez betalált. Mindegy, mit dumálok róla, vagy te mit adsz címet, ez így ahogy van, 10 pont. De komolyan, most ehhez én mit mondjak? Egyensúly és dinamika, tompa zaj és fájdalom, düh és erőszak, kiáltás és csend, olyan gondolatpárok vannak benne, nem is értem, ami persze nem baj, működik. Azon kevés képek közé tartozik, amik sem anyagában, sem technikájában nem érdekel, hogy hogyan készültek, ha iskolásan nézem, minden hibás benne, az egész egy nagy ellentmondás, mégis az összhatása eltrafál. Kösz. (hegyi)

Amikor nem látja senki...

Amikor nem látja senki...

Lehet, hogy nem szerencsés épp akkor elemeznem ezt a képet, amikor az Alfa holdbázist nézem újra épp, mert így minden űr, minden ufó, vagyis jóllehet a te elvonatkoztatásod más lenne, de nekem ez ugrik be elsőre. A kérdés mindig az, hogy az adott technikai ügy miképp tud egyetemleges üzenetté válni, vagyis hogy azt, hogy elmozdulunk a kamerával, hogy csillannak a fénygömbök, csóvát húznak, az miképp társul azzal, ami a kép úgymond alap rezgése, vagyis az, amit a színvilág, a háttér, a konkrétumok adnak. Enélkül csak látványos játék marad. Ahhoz, hogy emelkedett szinten működhessen egy alkotói üzenet, azt magadban magadnak kell pontosan érzelmileg megfogalmazni, aztán a technika már kiadja. De nem maradhatsz te magad kétségek között a miértet illetően, mert akkor a néhőd mibe kapaszkodjon? (hegyi)

Miről beszél Hegyi, amikor Budapestről beszél?

Miről beszél Hegyi, amikor Budapestről beszél?

Nem tudom pontosan megindokolni, hogy miért ez a cím :)) Ez egy benyomás.

Érdekesek ezek a fényjátékok, mint sok kíváncsi arc, vagy idegen, aki be akar kukkolni a szoba ablakán, szóval jó a megfigyelés és a technika is, bár Hegyi szeretné színesebbnek látni Budapestet, amikor beszél róla, de elfogadja, hogy az ilyen, sőt, az ilyenségének is kell és lehet örülni. (hegyi)

Tonika

Már hosszan ég az éjben a szénsötét,
S az Androméda szép szeme folt titok,
fátylak között a hold veti fény övét,
   s magvain áll a diófa amott.

Embernyi nyár került odakintre most,
a perseúsi fény mi picurka láng!
ablakba dől a gondolat - esti poszt
   lobban, üveglenyomatnyi magány.

És őrzi majd az álmot a szénsötét,
az Androméda szép szeme is marad,
rostok között a fény veti majd övét,
   és hasadás neszel ősz fa alatt.

Szubdomináns

Hosszan lobban éjfeketében
Mélykék szépség - esti világ
Fátylán átlát holdanya éppen
s vén fám némán magvakat ád.

Ősz lép, s ősz lop rozsdavirágot,
Él itt áldott hősi parány,
Homlok pontok ablakon ülnek
s csurran-cseppen gyáva magány.

Domináns

Az őszi fény ez éjjen is oly csodás,
az Androméda fenn, magasan ragyog,
   a hold meg ím, a fátylas íven,
      éppen a kerti dió felett jár.

Ma elszaladt a nyár. Menekült, ahogy
szaladt az év is, évek is egyre túl
az ablakon, s merengve nézem:
      nyomvonalukra aszott levél hull.

Az éjszakát takarja az álmom is.
A megmaradt egy. Éberen ülsz te majd,
   s megőrzöl égető parázson,
      míg a mag újra kisarjad ott lenn.

szótlan alakok
az igekötő múltban
- tékozolt melléknevek -
melyek kísértek
keresztutakon
és szaguk lassan
átitatott míg
lemoshatatlanul
mind én lettem:

- imára zárt ujjak csomója
- gubó szálfa szavakon
- sziklagöb kopár hegyen
- egy kötelékbe zárt alakzat
valamely égboltozaton

hova feladnám magam
csak a bélyeg elég legyen!

Képtelen képeslap

Képtelen képeslap

Érdekes ez a megoldás, ahogy a térélmény kivasalódik és minden tekintetben kétdimenziósra rövidül, az különösen tetszik, hogy nincs benne egy kiemelt, különös vagy fontos épület, hanem az egésznek a textúráját emeled ki, ebben az értelemben van egyfajta kubistákat idéző hatása is a képnek. Amivel nem értek egyet, az az ég megjelenése, ha a kép tetejénél határozott vágással elhagyjuk az eget, akkor erősebb lesz a hatás is. Megemlítem még az élességet, végre egy kép, ami nem akarja kikaparni a szememet. (hegyi)

A tűz a fákon, és az éjszakákon,
a víz a földön és az égen át,
a hang a csenden (egy vitorlavászon),
a könny a szemben tudja meg magát.

A szél az úton, és a múlton ébred,
a nő ma még a férje oldalán,
magokba bújik el a gyáva élet
s hajolnak élők minden holt után.

A lélek álmon, alvó éjszakákon,
a sóhaj tenger szagú mélyen át,
a csend a szívbe szúrva gólyalábon.
(A fény a porba űzte önmagát.)

Hajnali pára

Hajnali pára

Vessetek a mókusok elé, és még az is lehet, hogy később meggondolom, de ez a kép nekem többet mesél a másiknál. Nem is biztos, hogy jó kifejezés az, hogy többet mesél, mindenesetre van benne valami enyhén dekadens szomorúság, ami átélhetővé válik azáltal, hogy a háttér csak jelzésértékű, a figyelmet nem vonja magára, csak jelenléte van, elmolyolunk az ablak páracseppjeivel, szóval ez így nekem hoz egy olyan hangulatot, ami a másik képnél kevéssé van határozottan jelen. Persze, lehet azt mondani, hogy így önmagában nem teszem a falra, viszont egy sorozat részeként kiváló lehetne. Talán érdemes lenne majd István eltöprengeni azon, hogy hogyan mesélnéd el egy középkorú pasi életét Budapesten. (hegyi)

Napkelte

Napkelte

Nehéz függetleníteni magam attól, hogy két formájában hasonló képet kaptunk. Azt gondolom, hogy a körítés jó, de akkor tud működni egy ilyen érzelmi indíttatású kép, ha a formái minél egyértelműbbek. Ez valami jármű ablaka, márpedig ha így van, akkor gondolom az a jármű mozgott. Nem mindegy, mikor exponálsz, ha a háttérre teszed az élességet. Nagy a kontraszt, tehát sziluettel dolgozunk. Most azonban két téma versenyzik, a fa és a szobor, és én értem, hogy a szobor vonzó és a helyet is azonosítja, de két dudás egy csárdában osztja a figyelmet. Gyugyu vagy Lulu, Gyugyu vagy Lulu, fa vagy szobor? Ha kevéssé rövid az expozíciós idő, akkor a bemozdulás ezt a dolgot helyrerántja, de így, hogy szinte a fa ágait is meg tudom számolni, most a kér fő dolog versenyre kelt a figyelmemért. (hegyi)

A vadászokra várva

A vadászokra várva

Mivel már az elején magyaráznom kell a címet, talán szükségszerűen meg is bukott a történet... no, de mégis kell... :)
Nekem ez a kép, egyáltalán amit itt látok, Brueghel Vadászok a hóban c. festményét juttatja eszembe, és nagyon várom valahogy, hogy meglássam egyszer azokat az elcsigázott vadászokat a kutyáikkal itt :)

Valóban van formai hasonlóság, ami azonban szembeötlően más érzet, az az élesség kérdése. Ez a digit világában sokszor előfordul, hogy minden éles, Tolnától Baranyáig, viszont ettől az egésznek kivasalódik a hangulata is, szóval elsőre azt mondom, hogy ez nekem idegen. A másik a kompozíció, amihez nem tudom, milyen lehetőségeid vannak az elmozdulásra, de nekem ez most vagy lehetne még jobban oldalról, vagy mozdulhatnánk a korrektebb perspektíva felé, nem tudom. Szóval szép részletek vannak, hangulata is van ennek a porcukor városrészletnek, de valahogy ennél most nem érzek többet, viszont a törekvés jó. (hegyi)