Egy baráti családos, "sportos" majálisozás alkalmával készült.
Egy baráti családos, "sportos" majálisozás alkalmával készült.
Ez nekem simán megüti a mozgás lecke szintjét, ugyanis nagyon izgalmas az, hogy a hosszú expozíció miatt bizonyos figurák elsuhannak, mások épp hogy mozdulnak, megint mások pedig állnak és ennek a rendezetlen rendje az, ami filozofikus is és esztétikus is. Jó a helyszín is, szóval szerintem ez egy elég jó tanulmánya a mozgásnak. Köszönet. (hegyi)
István, az a helyzet, hogy ez a kép nekem túl primer üzenetet közöl. Pontosabban az elgondolás az, amiben én nem érzem azt a formai és érzelmi áttételezést, ami maradandó fotóvá emelné ezt a képet, most számomra ez inkább egy képi jegyzet. Ennek oka abban is keresendő, hogy sajnos a mobiltelefonos lehetőség itt most kevésnek bizonyul. Ennyire kézenfekvő üzenet esetében nem lehetünk kimértek, távolságtartóak. (hegyi)
Tudom, ez még nem a szélcsatorna, ez csak a megvalósítás helyén álló, félig elbontott valami (És egy sajnos egy mobillal készült, ezért is vannak elszíneződések rajta.)
Jó ez a lenyomat, kordokumentum is, jellemző is ránk, és azt kell mondjam, hogy engem abszolút nem zavar, hogy ez milyen technikával készült, mert illik, működik, helyén van. Neked ugyanazt mondom, mint Ágnesnek az előbb: legyen gép mindig a kezed közelében. Kell fotózz, olyan nincs, hogy ma rossz napom van, a fotózás egy álom, épp hogy kiemel, kiragad, örökít, és arra az időre, amíg készül, koncentrált és az ember a helyére kerül általa. Csináld! (hegyi)
Már senki nem emlékszik rá. Eltűnt, mintha soha nem létezett volna. Nem is lehet megmondani ki volt, mi volt, csak annyi bizonyos, hogy lett, ami kimondhatatlanná vált a hiányában. Ez a hang, ez a betű szentül meg volt győződve, hogy önmagában is van értelme, sőt! Egymaga képes mindarra, amiben előfordult.
- Hiszen része voltam! – biztatta magát.
Akkor egyes betűk a teljes szabadságról és az önmegvalósításról beszéltek. Ők átélték, megértették, és elfogadták a kivált betű álláspontját. Hosszan fejtegették az egyéni betűk érdekeit, előtérbe helyezték a hangok jogait a szavak jogaival szemben. Meglátásuk szerint a hangok előbb voltak mint a szavak, és így a betűktől ered a világ, ezért minden betű rendelkezhet önmaga sorsa felett.
Persze mások az egységet hangsúlyozták, és meggyőződésük jeléül példákat próbáltak a betűtársadalom elé vetni.
- Van ami kifejezhetetlen így!
- Ugyan! Mi?
- Éppen ez az! Tudom, de képtelen vagyok megnevezni... még csak körül sem tudom írni, mert magamban sem tudom megfogalmazni!
- Ilyen nincs! - reagáltak a teljes betűönrendelkezés pártiak.
Az Idő mosolyogva szemlélte a vitázókat. Szótlanul lebegett. De mi tagadás, egyszer azért elgondolkodott:
"Mi lenne, ha én lennék az a betű...? Ha senkinek nem hiányoznék, elfogadnám? Ha hiányoznék, visszatartana? Eh, ostobaság! Én én vagyok, ők pedig ők. Nincs miért közbelépjek, tegyék a dolgukat, én is teszem a magamét!"
Később elcsendesedtek a viták. Újrarendeződtek a sorok, és újrafogalmazódott a világ is. A kimondhatatlan szavak egyszerűsödtek, belekeveredtek más gondolatokba, vagy egyszerűen karon fogta őket a jótékony Ismeretlen. (Megsúgom, ő mindig is nagy érdeklődéssel kísérte a megnevezhetetlenek és a kimondhatatlanok ügyét... az univerzum örvénylő sötétje felé.)
Teltek a napok, és már úgy tűnt, végleg helyre áll a rend, amikor a csont sovány i a köznapi ismeretek valamely elektronikus bugyrából merítve arra a megállapításra jutott, hogy ő stresszben él, és hajlamos a depresszióra. Sőt, ezért a többiek, leginkább a szavak csoportjai, a mondatok, végső soron az őt is éltető gondolatok a felelősek! Úgy érezte, neki is követnie kellene azt az eredendően kivált betű példáját. El kellene hagynia a szavak világát, és önállóan, korlátlanul kellene lebegnie a világmindenségben. Amikor hangot adott elképzelésének, újfent fellángolt a régi vita. Volt, aki sírva marasztalta, volt aki megfenyegette, de szép számmal akadtak olyanok is, akik biztatták:
- Ne törődj a többiekkel, most az a fontos, hogy megtaláld önmagad! Ha úgy érzed, hogy el kell menned, akkor tedd meg! Nem számít, hogy mit gondolnak, mit mondanak amazok! Te magánhangzó vagy!
Elszánta magát az i, és kivált a betűk közül. Jajgathattak, pörölhettek a mássalhangzók - nem hatott rá.
Az _smeretlen mája ped_g egyre duzzadt. Megérezte, hamarosan önmaga _s a k_fejezhetetlenségbe, és így a feledésbe merül. M_ tagadás, elképzelhetetlen ennél szebb beteljesedés: a teljes _smeretlen am_nek a fogalmát sem _smer_k!
Telt az _dő, és újra elhallgattak a rosszallók, megnyugodtak a pártolók. Talán belefáradtak a v_tákba, talán csak egyszerűbb volt elcsendesedn_. A betűk zöme megszokta, elfogadta _smét az új állapotot. Rájöttek, anny_ történt csak, hogy szűkebbek lettek a szavak, a szócsaládok. Nehezebben lehetett megkülönböztetn_ egymástól egy-két dolgot, például a _gazt és a gazt. De m_t szám_tott ez! h_szen a k_vált két betű példájára meseszerű történetek _s kerekedtek. V_ccek keltek életre, olyanok m_nt: "Mért ment el az az utolsó betű? No? Mert az ell fejetlenül szerette!". Szálló_gék kaptak szárnyra, m_nt például: "Egy sorban elég egy pont!" És m_ndenk_ megértő mosollyal bólogatott.
Élelmes vállalkozások játékok formájában dobták p_acra az esetüket: betűgyerekek táblákon próbáltak megszabaduln_ a szavaktól. Vetélkedőket rendeztek "A hang elszáll" c_mmel. A célja: saját k_s csoportjuk k_szor_tása az értelmes k_fejezésekből és gondolatokból. Végül _s egyhangúlag felértékelődött a két betű útja, majd ennek betűtársadalm_ csúcsaként d_vattá lett a k_válás. A betűkben megérlelődött a vágy, k_v_rágzott a kedv, és egyre nagyobb számban szerettek volna önállósodn_, k_váln_. Tal_n éppen az "_" tette divatt_, tal_n valak_ m_s. M_ndennap_s lett az ön_llós_d_s. Megsz_kt_k, elf_gadt_k. És végül elérkezett a telj_s f_lszabadul_s. Töm_g_s_n k_zdt_k k_v__n_ a __tűk. ______ c_____a_, __aba___ ______. ___ __ ________ __ _______ ____. _ _____ ___ ___________, _______________, ________________ _________.
(2001)
Körülbelül huszonharmadszor nézem a képet és még mindig nem állt össze, nem jött az 'aha' érzés, hogy megvan, mi merről meddig hány méter. Ez nem lenne baj, ha a kompozíció kiadná. De valahogy az se áll össze. Nem tudok mit mondani. (hegyi)
Idén nyáron készült, most utómunkáztam. Látom a hiányosságait, és már csak ezért is várom a következő nyarat, hogy ismételhessem. Egyszerűen befeküdtem a táblába. Nagyon szeretem azt a nyugalmat (még ha a fotó nem is nyugodt, azért az van ott)
Én kedvelem ezt a nyüzsgést. Jó az ötlet. Ha kinevezel egy kalászt, ami a főszereplő és őt közelebb hajlítod a kamerához, az még dinamikusabbá tehetné a dolgot, mert talán most ez a főszereplői státusz az, aminek hiánya miatt a kép billeg és nem találunk benne nyugvópontot. De nagyon jó a hangulata, tetszik az, hogy egyszerű eszközökkel dolgozol. (hegyi)
Én ehhez nem fogok sokat írni István, azt gondolom, hogy ez így amit ebből ki lehet hozni, azt kihozza, jók a fények, jó a komponálás, a ferdesége sem zavar, szóval a hangulat egyértelmű, és az is érdekes, hogy Tamás és te is egyfajta filmes hangulatot mutattok. Ami a legjobb ebben, az az ablak mögötti sárgás fényes rész, az ott az egészet nagyon jól fűszerezi. Hajrá, tessék csak aktívkodni, jó lesz ez! (hegyi)
értékelés:
Volt már előzménye a Látszótér életében ennek a fajta felfedezésnek, de azt kell mondjam, hogy ez a megközelítés esztétikájában is rendben megoldott, és az jutott eszembe, hogy ha már kimegyünk a városba fotózni azt, ezt a fajta koncentráltságot, és nyitottságot érdemes alkalmazni. Ugyanis nem a konkrét tárgyi valóság érdekes ezekben a helyzetekben, hogy milyen a vakolat, hogy van a kerítés megcsinálva, mennyire korrekt a perspektíva, hanem hogy milyen érzelmi töltést találunk, hogy miképp fedezzük fel a hétköznapok humorát, mert ez segít abban, hogy feltöltődhessünk és előre tudjunk lépni. Egyszerű ügy ez, de meg kell látni és képpé kell formálni és azt gondolom, ez itt most sikerült. (hegyi)
értékelés:
Valahol a Görgényi fennsíkon.
Jók a tónusok István, jó pillanatot fogtál meg, amikor fények segítenek abban, hogy ne egy primer üzenet jöjjön létre. A fotós megfigyelés egy fontos dolog, nem csak akkor fényképezünk, amikor a gép a kezünkben van, hanem akkor is, amikor csak úgymond a fényeket nézzük, egy-egy helyszínt esetleg többféle időpontban is bejárva. Annak, aki természetet, épületet fotóz, ez alap feladat, hogy a közlésnek megfelelő időpontot találjon, hiszen nem áll rendelkezésére lámpa és derítés, abból kell sok esetben építkeznie, amit készen kap. Itt ez megtörténik. De a kép még sincs rendben, ugyanis olyan sok áttörés van a képen, ahol átlátunk, hogy az már zavarja az értelmezést. Ezen segíthet az, ha távolabb megyünk és tárgyiasítjuk az egész helyzetet, ugyanis a néző ha látja, mi hogy történt, akkor ezek a zavaró momentumok kevéssé lesznek hatásukban erősek. A másik, amit sok esetben portrénál és gyereknél vagy házi kedvencnél mondtam, hogy ne sajnáljuk a nadrágunkat, térdelni, guggolni kell, akár le is hasalni, hogy azt a nézőpontot kapjuk, ahonnan esetleg a szitu értelmezése egybevág azzal, amit láttatni akarunk. Itt ha lejjebb lettél volna, akkor a ház nagyobb szerepet kap, a fák ágai jobban érthetőek, és főképp e kettő viszonya került volna helyre. Az ég annyira nem fontos, mint amennyire a ház. (hegyi)
értékelés:
Minden bizonnyal, ki lesz javítva a sín is, amikor a körvillamos errefele indul (csatornáztak csak itt), de számomra olyan vicces volt meglátni hogyan tették vissza a síneket :)
Ezt én egy nagyon jó képnek tartom. Épített környezetre is, szociográfiára is tökéletes lenne. Humoros, és szerintem tökéletesen szimbolikus is, de a maga konkrétsága is érdekes. Azt gondolom, hogy minden tekintetben ez egy jó üzenet. Talán ha egy kicsit még vársz, és hagyod, hogy közelebb jöjjenek az autók, akkor még dinamikusabb lenne ez az egész. Most túl távol van az autó ahhoz, hogy feszültséget tudjon kelteni, és ez a feszültség nem ártana a képnek, de ennyi, amit hozzá tudok tenni, a meglátás, még egyszer mondom, abszolút rendben van, úgyhogy megadom rá a 3 csillagos leckemegoldást, mert az épített környezet lecke erről szól. (hegyi)
értékelés:
...és a fejemet lógatva róla, ezt látom.
Megannyi zöld békaufó néz ránk ebben a szürreális színvilágban, és a (f)elforgatás, képkivágás mind egy irányba mutat: egy jó megfigyelés hatásos megvalósítása felé. István, azt kell mondjam, hogy jó lenne, ha ezekből a pillanataidból csipegetnél és archiválnál magadnak, mert jó lenne, ha más fotós barangolásaid idején is fel tudnád idézni ezt a lelki- és fizikai állapotot, ugyanis erre van szükség akkor, amikor az ember fotóban szeretne közölni. Pontosan arra gondolok, hogy el kell tudni rugaszkodni a valóság kötöttségeitől ahhoz, hogy egy új minőség jöhessen létre. Itt ez megtörténik, ráadásul semmi izzadt erőszak, semmi pepecs nincs rajta. Gratulálok! (hegyi)
értékelés:
A Látszótér Alapítványt
banki átutalással
MagNet Bank
16200120-18524112
vagy PayPalon keresztül
Hozzászólások
Török József
2024. 06. 21. - 23:06
"Nagyon kúl ez az AI-muzsika...döbbenet. Mondhatnám, ijesztő." "-Menj el Madeirára, és a…
Török József
2024. 06. 21. - 22:37
"-Jóska tényleg meghatott a hangja alapján. -Meg, hát." "-Kétélű fegyver, hogy a hidat akkor…
Hamar Ramóna
2024. 06. 19. - 07:31
Kedves Ingrid! Részemről az öröm! ;)
Alexovics Ingrid
2024. 06. 18. - 22:27
Kedves Ramóna, örömmel használnám ezt a nagyszerű képet a holnapi rádióműsorom borítóképeként.…
Aureliano
2024. 06. 17. - 23:08
Boch: -jajj, igen, a szél. az durva, amikor levágod. én egyszer csináltam ilyet, de úgy néztem ki…