Kaptam egy utasítást, hogy térjek ki arra, hogy hogyan sikerült a vágási gyakorlat. Megpróbálom. Hát, István, a helyzet az, hogy bizonyos tekintetben testvérek vagyunk, ahogy így most végignéztem magamon, körülbelül hasonló dinnyém van nekem is has tájékban, és azt hiszem, hogy mellben is erősen hajazunk egymásra, tehát értem, sőt, ismerem ezt, és ez a fajta párhuzam egy keserű humor, legalábbis én még reménykedem, nem tudom, hogy te ebben hol tartasz. Ami a kompozíciót illeti, nekem nem kellene a fej, viszont ha simán levágjuk, az bajos a világítás miatt, ahogy az árnyékok vetülnek. Minden egyéb rendben van, a kéz, a kés, a dinnye, bár én a kést lehet, hogy soknak érzem már, tehát a két kéz önmagában is elég lenne, de el tudom fogadni így is. Az egyetlen, ami zavar, az a fej, mert ott valami elindul, és nincs befejezve. Itt az igazi kérdés a test és a tárgy közötti párhuzam, tehát a pocak, a mellrész, és a dinnye párhuzama, amit tulajdonképpen a két kéz hoz mozgásba. Ha végig gondolom ezt a képet, akkor azt mondom, hogy most nem arra tenném a voksomat, hogy vágjunk, hanem arra, hogy szerezz egy kissámlit, és arra állj fel. Tehát, ha ugyanez a helyszín, és ugyanez a beállítás, akkor, ha egy tíz-tizenöt centivel feljebb kerülnél, akkor az még annyival is érdekesebb lenne, hogy a két gömb forma, ami a hasad és a dinnye, nem fifti-fifti lenne egymás mellett. Kicsit kimozdítanád ebből, játékosabbá tenné. Ami a kép intimitását illeti, hogy így fogalmazzak, tulajdonképpen a kezed takar, tehát az akkor is takarna, ha feljebb lennél, és ez megoldaná szerintem ezt a kérdést, így nem kerülnének olyan képelemek a képre, amiket nem akarsz, ugyanakkor szerintem dinamikájában jobb lenne. És még azt is érdemes lenne megpróbálni, hogy mi van akkor, ha elkezded ezt a dinnyét szeretni, tehát magadhoz öleled, ráhajolsz, vagy valamilyen interakcióba még kerülsz, mert van ebben az egészben most még egy várakozás, ami lehet egy vihar előtti csend is, hogy ha felvágod, akkor hova fogod belevágni azt a kést. Ez egyébként egy érdekes irány ezen a képen, mint feszültség. Ha elkezdesz játszani, az lehet, hogy újabb ötleteket is fog adni, de maradjunk most ennél a képnél, tehát, ha ez a kép, és ez a beállítás, akkor felállsz egy kissámlira, feljebb emeled magad tíz-tizenöt centivel, elmozdul az egész kompozíció, megoldódik a fej kérdése is, és tulajdonképpen az egész helyzet jobban értelmezhetővé válik. Nem tudom, hogy most mit csináljak, mert én ezt így is el tudom fogadni, és nekem ez így is működik, sőt, ha akarom, akkor még a 3 csillagot is megadom rá, legfőképpen bátorításképpen arra, hogy szülessen ebből egy másik verzió. Ha egyetértesz vele, akkor én azt mondanám, hogy csináljuk ezt az egészet úgy, hogy kapsz 3 csillagot, és kérek egy ismétlést. Siess, amíg van dinnye. (hegyi)
értékelés:

Az a helyzet, hogy a leckeértelmezéseket nem árt pontosítani. Ennél a leckénél ha jól emlékszem, egy fontos szó szerepel: leletmentés. Ez lehetne akár egy izzólámpa is, de annak akkor valóban réginek kell lennie, mert ennél a tárgynál fontos, hogy évszázadon átívelő a karrierje. Ez itt nem jön át. Emiatt én ezt tárgyfotóként értelmezem inkább, mert azt a pluszt nem hordozza, ami az eltűnő értékeknél jelen kell legyen. Ami a képet illeti, van egy beteges tónusrendje, egy szürkés fátyol, amit érdemes lenne újragondolni. Nyilván a tónusátfogás fontos, és ez okán talán érthető a csúcsfények visszavétele, de hiányolom a kontrasztot. Érdemes lenne ezt a képet abban a tekintetben újragondolni, hogy hogyan lehet térbe helyezni úgy, hogy ne legyen ennyire szigorúan körbevágva, hogy úgymond személyiséggel töltődjön meg, mint egy portré. Nem arra gondolok, hogy mosolyogjon a szája, vagy arca legyen, hanem hogy azt a személyes pluszt kapja meg, amit egy portré is megkaphat, mert így most ez egy finom formákkal megrajzolt izzó, de nem jut ennél tovább. (hegyi)