Többször nézegettem már e képet, elgondolkodtató, pontosabban gondolatokat ébresztő, a történet továbbgondolására inspiráló képnek tartom. Magát a történetet persze mindannyian ismerjük, a világnak ebben a szegletében meghatározó szerepet tölt be az emberek világképének, gondolkodásának kialakításában. Andrea Mantegna Halott Krisztus siratása című festménye többek között a mesteri térábrázolás miatt csodálatos, amit ezen a fotón Zsolt is nagyszerűen jelenít meg. Emlékszem, még gyerekkoromban láttam egy hasonló festményt és nagy hatása volt rám, roppant viccesnek találtam, hogy bárhonnan nézem a képet, a lábak mindig felém mutatnak.
   Kiszolgáltatottságot, szomorúságot, csüggedtséget érzek a képet nézve. A nézőpont megválasztása, illetve maga a testhelyzet, ahogyan ennek az ereje teljében levő férfialaknak a teste a vászon által alig takarva itt hever „kiterítve”, ezeket az érzéseket kelti bennem. Ugyanakkor persze ismerem a történet végét, tehát van bennem bizakodás is, és örömteli várakozás a jövőt illetően.
   Nagyon szép plasztikus a világítás a képen, a vászon redői, hajlatai szépen kirajzolódnak, szinte festményszerű, ahogy Halász kolléga is említi. Szépen kiemelkedik az egységes fekete háttérből a test. Mintha már most lebegne. Az élességet is jól választotta meg Zsolt, az előtér, háttér jól, és pont elégségesen különül el. Engem a vöröses fény sem zavar, bár talán tényleg lehetne egy leheletnyivel finomabb, de végül is egy sírkamrában vagyunk mécsesek, gyertyák fényénél. Gratulálok, három csillagot mindenképp adnék rá! (Nagy Zoltán)
értékelés:

Az önmagát iszonyú tapasztaltnak, éles elméjűnek és persze avatottnak tudó szokványos néző a képre ejtve szigorúan igazságos pillantását arra gondolhat, hogy ezerkilencszázkilencven-valamennyi van, de nem sok. Hogy a zöld és a lila érettségi öltönyök virágkora van éppen, még bőven azelőtt, hogy láthatósági mellény viselete nélkül állandó lakcímen tartózkodva is szigorúan tilos a dohányzás, de már a Komárnóból zokniszárban hazacsempészett légpuskatöltény-dobozok fémes csörgését elnyomó 198-as Ericssonok nyugatibb élet napkeletét hirdető trilláinak eljövetelén túl. És hogy valaki a nyaralásból (kisebb európai körút Skodával vagy I-es Golffal, esetleg légkondis busszal Olaszba vagy Görögbe menés) hazaérve legelőször is kivette a bőröndből a fényképezőjét, és mivel a számláló 36-on állt, de nem pontosan 36-on, nyomott rá egyet visszatekerés előtt, nehogy kárba menjen akár egyetlen kocka film is (Fujicolor). Ezt gondolja, és ezután a szokványos néző nem is foglalkozik tovább a képpel. Mit érdekli őt egy ilyen se nem direkt, se nem véletlen, megy a dolgára, van neki ennél fontosabb is.
   A többiek a világegyetembe táguló énkép lejárt dezodor szagú párájától kissé még fintorogva tekintenek a távozó néző után, alig észrevehetően csóválnak egyet a fejükön, majd a megüresedett első sorba lépve tekintetüket a képre emelik: „Na, akkor valójában mi a lófasz ez?”
   Éreznek valamit, amit egyelőre lila bőröndnek hívnak, mert nem tudják pontosan, hogy mi az. De érzik, hogy jó. Vagy olyan bizsergetően intim, amiben benne van az ígéret, hogy jó lesz. Az ő figyelmüket ráadásul nem kerülte el a cím: „Ez nem egy bőrönd”. A kép, melyen leginkább egy bőrönd van, vagyis: elsősorban egy bőrönd van, ezt a címet kapta. Zavarba ejtő. A cím ugyan az általuk is primérnek érzett tárggyal foglalkozik, de talán jobb lenne, ha inkább szóba se hozná, mint így, hogy tagadja. Most akkor mi ez, ha nem egy bőrönd? Lázas próbálkozás következik.
   Van még itt szalagparketta, filigrán üveges könyvszekrény, robusztus ikeás komód, nemrég még űrkorszakinak számító üvegasztal és korban hozzá illő csőlábú szék, többgenerációs szőnyeg és annak kísérőszőnyege, könyvek, cd-tokok, monitorfény, kislámpa fénye, csillár fénye – tehát voltaképpen semmi. Semmi kapaszkodó. Mind lehetne most is, lehetne tíz éve is, vagy tíz év múlva; lehetne északon, lehetne délen, lehetne élesebb, lehetne kevésbé beégve a lámpánál, lehetne természetesebb színű, egyenesebb és pontosabban vágott, és ha így is lenne, vagy úgy, tökéletesen mindegy, nincs jelentősége. A képen egyetlen dolog van, és csak az számít, ahova az egyebek lajstromozására ki-kicsapó tekintet is folyton - kötelezően, törvényszerűen - visszatér: a bőrönd. Állnak ott a nézők tanácstalanul. Olvassák: nem bőrönd, nézik: bőrönd. Hirtelen letakarják a címet. Hm, máris jobb! Nos kérem, ez itt egy bőrönd, egy félig nyitott lila bőrönd. Egy kibomló bőrönd, egy összevissza világított, otthonszagot árasztó nagyszoba közepén. Egy bőrönd, amiben egy utazáshoz összeválogatott kellékek lapulnak, egy élet kiemelt tárgyai, egy ember lenyomata, egy éppen megnyíló titok. A képen egy bőrönd van, a bőrönd egy ember lelke. Ha élőben, váratlan vendégként betoppanva látnánk, voyeur aktus lenne, de ezt képen mutatja meg valaki, így nem az. Így beengedés.
   Kész! Csettintések és elégedett mosoly. Megfejtéssel a markukban engedik át szívükön a bőrönd láttán keletkező boldogságot. Tudják már, miért jó. És akkor leveszik kezüket a címről: „Ez nem egy bőrönd”. Kellemetlen, sőt, kínos csönd.
   Jön visszafelé a szokványos néző, ezek hülyén állnak a kép előtt, az hülyének nézi ezeket. A világ rendben van. „Egy képet néztek, amin egy bőrönd van.” És megy tovább.
   Ez egy kép. Nem egy bőrönd. Mindenki annyi időt töltött vele, amennyije volt rá. És azt kapta tőle, amire szüksége volt. A kép tetején cím van, ami a kép része. Akkor is, ha nem tetszik. A bőrönd tetején pedig valami van, egy értelmezhetetlen barna(?) bigyó, pont a főszereplő bőrönd tetején, ami felveti a képkészítő felelősségét: mennyire lehet egy kép nem kép, annak érdekében, hogy a lehető legtöbb féle képpen hasson? Hol van a határa az elmosódott határoknak, amik teret engednek a hömpölygő gondolatnak, és honnantól lesz parttalan találgatás a befogadásból?
   Megmozgató gyakorlat volt, meleg, sárgásbarna hangulatban. Remekül éreztem magam, köszönöm! Azért csak kettő csillag, mert nem érted el, hogy ne vágyjak egy slusszpoénra. Vagy mert nem vettem észre, hogy mi az – de ezúttal az is a te számládra megy. És persze bátorításként, hogy legyen folytatás... (Freisinger Balázs)
értékelés:

A fotóra pillantva először a gyümölcsöskosár nyugodt csendélete vonzza a tekintetem – talán a piros szín hatása ez. Közvetlen az élményem, mert ugyan nálunk már régen a spájzban van a gyümölcs helye, de a nagyszülőknél gyakran láttam az asztalon is, vagy ahogy képként itt visszaköszön, ugyanúgy a korábbi évtizedekben olyan „divatos”, aranyozott gipszkeretes akvarell csendéleteken, amelyek szintén ezt az édeskés idillt sugallták. Ennek a látszólagosságnak ellenpontja a második pillanattól a tekintetemet rabul ejtő jobb felső negyed. Főszereplője a fotónak is címet adó, közismert televíziós személyiség. Ez a képnegyed az éles fényével, foltszerű megjelenésével a technológiai esetlenségen túl is hosszabban megragadja a figyelmem, és ismét egyszerű személyes élményeket idéz meg: megfájdul a szemem, ha a sötétben nézem a tévé erős fényét. Ráadásul hasonlatos elmosódásokat eredményezhet az ilyenkor előforduló könnyezés is… A személyes élményemtől visszafordulva, e jobb felső sarok kép a képben megfogalmazása tömegével is indokolhatja a címválasztást, hiszen egymaga ellensúlyozza a képre komponált asztalt és annak tartalmát.
A csendéletet idéző nyitány és a túlexponált televíziós műsor között a háromszög harmadik csúcsában ismert csokoládémárka kis darabkája bújik meg. Jelenléte szimbolikusan is természetes nekem, de nagyobb felének képi hiánya akár beszédes is lehet. Alul, egy idehaza hírhedtté vált nyomtatványforma, egy „sárga postai csekk” uralja a fotót. Az összeget nem látjuk, de a csekk lélektani hatását ismerjük. Látjuk viszont, hogy a csekk nincs még befizetve. A számlalevélen egy szemüveg pihen, mint amit éppen most vettek le. Ez a megközelítés - a szemüveg kézközelben tartása, a vizsgált levélen való nyugtatása igen képletes. Ugyan nem jelenik meg a fotó főszereplője (a lakás vélhető tulajdonosa vagy lakója) de egy teátrális jelenet bontakozik ki, hiszen mégis érezzük a mozdulatot, amellyel leteszi azt a szemüveget, és felsejlik a tekintetet is, amely általában kíséri ezt a mozdulatsort. A kép ezen főszereplője így csak közvetve van jelen a fotón – de ezáltal az enteriőr leckének egy fontos szerepkörében marad.
   A kompozíciót két, egymást keresztező átlós irányban látom. Az asztal éle az egyik tengely. A tévé – alma – csekk iránya egy másik tengely. Ebből az elválasztás és összeolvadás különleges érzete adódik számomra: az asztalsarkon innen az én világom, és azon túl az elzárt másik világ, a külvilág. Közben a másik tengelyen, a tekintetünk vonalán e kettő világnak az éppen szoros kapcsolata egyensúlyoz: a tévé, a tévéből áradó fény, a szék oldala, a gyümölcsöskosár és a csekk iránya, lényegében a személyes tárgyig, a szemüvegig vezet, ami „tárt karokkal”, nyitottsággal befogadja, összeolvasztja a külvilágot a belső térrel. Ennek a kivonulhatatlanságnak, elzárkózhatatlanságnak tárgyi bizonyítéka maga a csekk, felismerésének koronatanúja pedig a szemüveg… Mégis, ezen erős sarokpontok ellenére is, a fotó az alkalmazott technikai megközelítésében alkalmas arra, hogy elbizonytalanítson. Nem látom teljesen indokoltnak a mobiltelefon alkalmazását, mondhatnám, hogy itt most a mobil eszköz szó szerint és képletesen is „elmaszatolja” a konkrét és az elvont képi világot is. Itt most önmagában az eszközről van szó: a panaszt súlytalanítja, hiszen lesekvők görnyedtségébe ránt. A vitát tompítja, hiszen kísérletezők egyik kortárs emblémája. A művészi kifejezést áztatja, mert az esetlegesség isteneinek hódoltat… Szóval nem látom be, hogy most miért ez a megfelelő eszköz. Az általánosan jellemző elmosódottság, a fókuszpont nélküliség, itt egy helyét nem találó (értsd nem a képet szolgáló) bizonytalanságot szül bennem. Így nem lehetek persze megerősítve abban sem, hogy képi felfedezéseimmel azonos volt a konkrét cél. A biztos pont kiválasztásához túl sok, és egyenként is igen erős tartalmi talapzat lett felfotózva a képre, de mindegyik az eszköz esetlegességének csapdájában vergődik most, úgy érzem. Én pedig döntésre várok, mint magát beleélő néző is: „Akkor most mi is van? Segélykiáltás, képi glossza, netalán protestálás? Unalom, munka, vagy világmegváltásra tett reménytelen kísérlet?” Ezek, és ezekhez hasonlatos érzések, gondolatok születnek bennem, ahogy az okokat keresem (persze az olyan egyszerű evidenciákon túl, mint hogy ez a gép volt kéznél. De ez azért sem lehet magyarázat, mert az itt megörökített pillanat ismételhető, berendezhető lenne!)
   A továbbiakban apróságok maradnak. Például a gyümölcskosár mögött felejtett újság, mint tartalmi esetlegesség. Vagy például a fekete keret, de arról olvastam, volt szó, és azt értem. Összességében e fotót egy meglátott, és felmért pillanatnak, tudatos, vagy akár zsigeri szinten működő, reflexében is kiélezett megfogalmazásnak érzem, amely sokkal többre hivatott. Úgy mondanám, egy remek gondolat suhant át rajta, amely alkalmas pontos érzések közvetítésére is, de egy lecke szerinti megközelítés takarásában hagyja végül magát, és engedelmeskedik egy eszköz akaratának (nem szorgalmiban volt amúgy?) Tehát nekem úgy tűnik, még nincs kész, még várja a fűszerezést, a főszakács döntését. Ez a remek vázlat így kettő csillagot eredményezett! (Mészáros István)
értékelés:

Úgy érzem egy kicsit nehéz helyzetbe kerültem a kép elemzésekor, hiszen itt nincs nagyon mibe belekötni, legalább is én nem javítanék ezen a képen semmit. De mondjuk az is fontos, hogy miért működik. Gondolom Zsolt valahogy instruálta azért a modellt, és szerintem jó választás, hogy Zoé nem néz a kamerába. Így egy finom, merengő női arcot kapunk, ami nekem mégis ambivalens egy kicsit. Mintha egy kis indulat is ott feszülne benne, de közben teljesen nyugodt, és ez az, amitől számomra olyan izgalmas a kép. A szép derítés, a kompozíció, meg a többi már csak üres fecsegés lenne. A vágás is jó, örülök, hogy Zoé nem lett megskalpolva. Szóval nekem ez a kép három csillagos, de valljuk be, Zoé nélkül nem sikerült volna. (Bach Viktória)
értékelés: