Bevallom férfiasan, hogy ez a kép kedvcsináló akar lenni. Fontos a játék. Legyen szó akár társasozásról, akár kártyajátékról, a lényeg, hogy szakítsunk időt rá, hogy játsszunk, mert a mindennapos feladatmegoldásaink mellett szükség van a kikapcsolódásra. És itt nem csak a szobában asztalnál játszható játékokra gondolok, mert nem mindig áll rendelkezésre úgymond "élő" játszótárs, ilyenkor jól jöhetnek az internetes játékok is. Ti hogy játszotok? Lehetne ez is egy képi láncreakció.
A képről süt az ünnepi hangulat, hiszen nem minden nap találsz és látsz meg ilyen tükröződő helyzeteket, ilyen holdállást, ráadásul ezeket együtt csak egészen rendkívüli alkalmakkor. Ünnepek alkalmával az ember másképp lát, másképp érez, mint az átlagos hétköznapokon, a hangulata is különleges. Ez a kép nagyon jól visszaadja ezt az ünnepi érzékelést: lámpabúrában a csillag, csillagban a fenyőág, fenyőág között a hold. Ha nem tévedek, éppen a teliholdat láthatjuk a képen, mégpedig a szuperholdat. Külön jól esik a szememnek, hogy rajta van az élesség, tehát ő a főszereplő, minden őt ünnepli, érte még a körben is csillag keletkezik, a fenyő is őt köszönti, a fotosop is pihen, hisz adott az élő, hús-vér szendvics. Én szeretem ezt a képet, ezért (is) három csillagot adományozok. (Bartos Ágnes)
értékelés:
Zuglói pályaudvar, instagram leletek.
Négy képből álló sorozatot látunk egy utazással kapcsolatos helyzetről. Valaki elmegy, valaki megérkezik, vagy mi magunk utazunk majd és a járműre várunk épp. A képek számomra a várakozás üres perceinek kitöltéséről szóló lenyomatok, amikor még nem kell élénken figyelni, mert tudjuk, hogy az esemény bekövetkezésééig sok időnk van hátra. Kicsit magányos, az unalom ellen játékot kereső hangulatot érzek. Mintha pontosan ez a folyamat játszódna le a fényképészünkben, mert a képek a sorozat vége felé egyre jobbak, tisztábbak lesznek, fotósunk belejött a játékba. Az utolsó kép már nekem is tetszik. Első tervem az volt, hogy ezt az egyet emelem ki a sorozatból, és a többi eldobását kérem, de most meggondoltam magam, mert a négy képből áll össze ennek a bóklászó, unatkozó, játékot kereső és találó embernek a váza, amilyenek többnyire mindannyian vagyunk várakozás közben. Csillagot nem tudok adni, mert maguk a képek szerintem nem jók, a bóklászó ember képe jó, aki ezeket a nem jó képeket csinálta. Érthető ez? (Borsay Márti)
Fenti kép 2004. március 15-én készült a Pálya utcai ebédlőben Demeter Kossuth-díj átadása utáni vacsorán. Balról jobbra a képen szereplők - álló sor: Tóth József Füles, Szalay Zoltán, Féner Tamás, Török József, Korniss Péter, Tettamanti Béla, Tihanyi Judit, Balogh Zsigmond, Gera Mihály, Haris László, Bächer Iván, Bánkuti András, Kincses Károly (írása a blogján), Gárdi Balázs. Ülő sor: Balla Demeter, László Ágnes, Hajdú Éva, Veres Mari, Haris Lászlóné, Nagy Mercedes, Kolta Magdi.
Egy régi felvétel, még 2010-ből, amin Jóska táncolni tanítja Ányezét és Ajronment.
Többször nézegettem már e képet, elgondolkodtató, pontosabban gondolatokat ébresztő, a történet továbbgondolására inspiráló képnek tartom. Magát a történetet persze mindannyian ismerjük, a világnak ebben a szegletében meghatározó szerepet tölt be az emberek világképének, gondolkodásának kialakításában. Andrea Mantegna Halott Krisztus siratása című festménye többek között a mesteri térábrázolás miatt csodálatos, amit ezen a fotón Zsolt is nagyszerűen jelenít meg. Emlékszem, még gyerekkoromban láttam egy hasonló festményt és nagy hatása volt rám, roppant viccesnek találtam, hogy bárhonnan nézem a képet, a lábak mindig felém mutatnak.
Kiszolgáltatottságot, szomorúságot, csüggedtséget érzek a képet nézve. A nézőpont megválasztása, illetve maga a testhelyzet, ahogyan ennek az ereje teljében levő férfialaknak a teste a vászon által alig takarva itt hever „kiterítve”, ezeket az érzéseket kelti bennem. Ugyanakkor persze ismerem a történet végét, tehát van bennem bizakodás is, és örömteli várakozás a jövőt illetően.
Nagyon szép plasztikus a világítás a képen, a vászon redői, hajlatai szépen kirajzolódnak, szinte festményszerű, ahogy Halász kolléga is említi. Szépen kiemelkedik az egységes fekete háttérből a test. Mintha már most lebegne. Az élességet is jól választotta meg Zsolt, az előtér, háttér jól, és pont elégségesen különül el. Engem a vöröses fény sem zavar, bár talán tényleg lehetne egy leheletnyivel finomabb, de végül is egy sírkamrában vagyunk mécsesek, gyertyák fényénél. Gratulálok, három csillagot mindenképp adnék rá! (Nagy Zoltán)
értékelés:
Először két kommentre szeretnék reagálni. Az egyik szerint ez tiszta szocreál. Nem fér bele az elemzésbe a szocialista realizmus ismertetése, bárki utánanézhet, de ennek a sorozatnak semmi köze hozzá! A másik a technika lesajnálása. Ez, a szinte kémkamera használat, nagyon is autentikus, formailag és tartalmilag egyaránt. Az eszköz által hozott stílus alapvető alkotóeleme a sorozatnak. Az más kérdés, hogy egy kiállítóterem falán, hogyan élnének meg, de szerintem az is megoldható.
Mielőtt elvesznék a részletekben, fontosnak tartom leírni, hogy bár sok kórházsorozatot láttam, ezek a képek a legmagasabb szintet hozzák, tartalmilag, érzelmileg és vizuálisan is. És azt is tudom miért (már azon kívül, hogy Zsolt jó fotós). Ha bármilyen jó fotós kórházi képeket készít, néhány órát tölt a helyszínen és amit tehetsége enged ezalatt érvényesülni, azt produkálja. Zsolt, ezzel szemben bentlakó volt, lehetősége és ideje megengedte, hogy felfedezze a legjobb fényeket és a legjobb látószögeket. Az érzelmi érintettségét pedig nem kell magyarázni. Mindezen szerencsés körülmények együttállása eredményezett egy igen erőteljes és jelentős munkát.
Itt, a Látszótéren, csak vertikális elrendezésben és csak egyenként nézhetjük a képeket. Ez a megszorítás, nem teszi lehetővé a sorozat megfelelő szerkesztését és élvezetét sem. Ezért leszedtem őket az oldalról és egy nagyméretű képernyőn, háromszor négyes elrendezésbe tettem őket. Ez a formátum elfogadott bemutatása egy ilyen sorozatnak, ha falra kerül. A jelenlegi sorrend problémái, ebben a formában azonnal kiugranak. Az 1. 2. , 10. 11. képek egymásmellettisége határozottan zavaró. Az is kiderül, hogy a 8. kép, nem illeszkedik a sorozatba és egyébként is ismétlődő motívum.
A képek szerkezetében kétféle rendező elvet látok. Egyrészt a meghatározó motívumok átlós, vagy kifejezőbb szóval, ferde elhelyezését, másrészt, a képhatárral párhuzamos rendezést. A vizuális üzenetet számomra a ferdén szerkesztett képek hordozzák, míg érzelmi kiegészítést a párhuzamosra rendezett képekben látok, és az emberi jelenlétben. Mennyit látunk emberekből? Kétszer lábat, kétszer hátat és egyszer kezet. Nekem a kéz egy hajszállal személyesebb, mint a többi kép, ezért talán kissé kilóg. De nem nagyon és egy későbbi, már érzelmileg eltávolodottab szerkesztésben megtalálható a helye. A 11. kép szerkezetét is kissé kérdésesnek érzem. Az 1. 2. képek nekem ugyanazt mondják, csak az 1. erőteljesebben, mint ahogy a ferde képek számomra a legizgalmasabbak. A 4. 5. egészen magas fokon szerkesztett, vizuálisan és érzelmileg is sokoldalú, egyszerre fejezi ki az elcsúszás és az összefogott kompozíció által a bizonytalanságot, de a megoldás reményét is. De, nem kevésbé izgalmas a 6. 7. elbújós szerkesztése sem. A 3. kép gyengén napfényes függönye sokrétűen, de nem bőbeszédűen fejezi ki, az ember szépítő kedvét, mellyel még ide is szeretne egy kis otthonosságot becsempészni. A 12. kép pedig méltó összefoglalása a sorozatnak. A szimmetrikus kompozíció, az ágyak összetartó párhuzamosai rendkívüli hangsúlyt adnak az ablaknak. És ez az ablak mely a fénybe vezet, egyszerre jelenti az élet és az élet utáni fényt.
Ha figyelmesen nézzük végig ezt a sorozatot, nem tudjuk nem föltenni magunknak az élet végső kérdéseit. És ez a legtöbb, amit egy képkészítő elérhet. Három igen fényes csillag! (Bojtár Tamás)
értékelés:
Az önmagát iszonyú tapasztaltnak, éles elméjűnek és persze avatottnak tudó szokványos néző a képre ejtve szigorúan igazságos pillantását arra gondolhat, hogy ezerkilencszázkilencven-valamennyi van, de nem sok. Hogy a zöld és a lila érettségi öltönyök virágkora van éppen, még bőven azelőtt, hogy láthatósági mellény viselete nélkül állandó lakcímen tartózkodva is szigorúan tilos a dohányzás, de már a Komárnóból zokniszárban hazacsempészett légpuskatöltény-dobozok fémes csörgését elnyomó 198-as Ericssonok nyugatibb élet napkeletét hirdető trilláinak eljövetelén túl. És hogy valaki a nyaralásból (kisebb európai körút Skodával vagy I-es Golffal, esetleg légkondis busszal Olaszba vagy Görögbe menés) hazaérve legelőször is kivette a bőröndből a fényképezőjét, és mivel a számláló 36-on állt, de nem pontosan 36-on, nyomott rá egyet visszatekerés előtt, nehogy kárba menjen akár egyetlen kocka film is (Fujicolor). Ezt gondolja, és ezután a szokványos néző nem is foglalkozik tovább a képpel. Mit érdekli őt egy ilyen se nem direkt, se nem véletlen, megy a dolgára, van neki ennél fontosabb is.
A többiek a világegyetembe táguló énkép lejárt dezodor szagú párájától kissé még fintorogva tekintenek a távozó néző után, alig észrevehetően csóválnak egyet a fejükön, majd a megüresedett első sorba lépve tekintetüket a képre emelik: „Na, akkor valójában mi a lófasz ez?”
Éreznek valamit, amit egyelőre lila bőröndnek hívnak, mert nem tudják pontosan, hogy mi az. De érzik, hogy jó. Vagy olyan bizsergetően intim, amiben benne van az ígéret, hogy jó lesz. Az ő figyelmüket ráadásul nem kerülte el a cím: „Ez nem egy bőrönd”. A kép, melyen leginkább egy bőrönd van, vagyis: elsősorban egy bőrönd van, ezt a címet kapta. Zavarba ejtő. A cím ugyan az általuk is primérnek érzett tárggyal foglalkozik, de talán jobb lenne, ha inkább szóba se hozná, mint így, hogy tagadja. Most akkor mi ez, ha nem egy bőrönd? Lázas próbálkozás következik.
Van még itt szalagparketta, filigrán üveges könyvszekrény, robusztus ikeás komód, nemrég még űrkorszakinak számító üvegasztal és korban hozzá illő csőlábú szék, többgenerációs szőnyeg és annak kísérőszőnyege, könyvek, cd-tokok, monitorfény, kislámpa fénye, csillár fénye – tehát voltaképpen semmi. Semmi kapaszkodó. Mind lehetne most is, lehetne tíz éve is, vagy tíz év múlva; lehetne északon, lehetne délen, lehetne élesebb, lehetne kevésbé beégve a lámpánál, lehetne természetesebb színű, egyenesebb és pontosabban vágott, és ha így is lenne, vagy úgy, tökéletesen mindegy, nincs jelentősége. A képen egyetlen dolog van, és csak az számít, ahova az egyebek lajstromozására ki-kicsapó tekintet is folyton - kötelezően, törvényszerűen - visszatér: a bőrönd. Állnak ott a nézők tanácstalanul. Olvassák: nem bőrönd, nézik: bőrönd. Hirtelen letakarják a címet. Hm, máris jobb! Nos kérem, ez itt egy bőrönd, egy félig nyitott lila bőrönd. Egy kibomló bőrönd, egy összevissza világított, otthonszagot árasztó nagyszoba közepén. Egy bőrönd, amiben egy utazáshoz összeválogatott kellékek lapulnak, egy élet kiemelt tárgyai, egy ember lenyomata, egy éppen megnyíló titok. A képen egy bőrönd van, a bőrönd egy ember lelke. Ha élőben, váratlan vendégként betoppanva látnánk, voyeur aktus lenne, de ezt képen mutatja meg valaki, így nem az. Így beengedés.
Kész! Csettintések és elégedett mosoly. Megfejtéssel a markukban engedik át szívükön a bőrönd láttán keletkező boldogságot. Tudják már, miért jó. És akkor leveszik kezüket a címről: „Ez nem egy bőrönd”. Kellemetlen, sőt, kínos csönd.
Jön visszafelé a szokványos néző, ezek hülyén állnak a kép előtt, az hülyének nézi ezeket. A világ rendben van. „Egy képet néztek, amin egy bőrönd van.” És megy tovább.
Ez egy kép. Nem egy bőrönd. Mindenki annyi időt töltött vele, amennyije volt rá. És azt kapta tőle, amire szüksége volt. A kép tetején cím van, ami a kép része. Akkor is, ha nem tetszik. A bőrönd tetején pedig valami van, egy értelmezhetetlen barna(?) bigyó, pont a főszereplő bőrönd tetején, ami felveti a képkészítő felelősségét: mennyire lehet egy kép nem kép, annak érdekében, hogy a lehető legtöbb féle képpen hasson? Hol van a határa az elmosódott határoknak, amik teret engednek a hömpölygő gondolatnak, és honnantól lesz parttalan találgatás a befogadásból?
Megmozgató gyakorlat volt, meleg, sárgásbarna hangulatban. Remekül éreztem magam, köszönöm! Azért csak kettő csillag, mert nem érted el, hogy ne vágyjak egy slusszpoénra. Vagy mert nem vettem észre, hogy mi az – de ezúttal az is a te számládra megy. És persze bátorításként, hogy legyen folytatás... (Freisinger Balázs)
értékelés:
A Látszótér Alapítványt
banki átutalással
MagNet Bank
16200120-18524112
vagy PayPalon keresztül
Hozzászólások
Iványi Gabriella
2024. 12. 22. - 16:31
Kedves Zsófi, december 26-án nekem is lesz búcsúadásom a rádióban, amihez ezt a fotód választottam…
Török József
2024. 12. 22. - 15:04
A Látszótér Rádió utolsó, Az adásvezető voltam című műsorához, melynek premierjére 2024. december…
Aureliano
2024. 12. 21. - 11:50
Jóska szeretettel konferálja az elköszönő műsorkészítő, Aureliano Első adását -Az idő illúzió, az…
Bach Viktória
2024. 12. 19. - 11:00
20:12:40 ‹Zsolt› kocek kb nálunk nőtt fel. 20:12:46 * miles quit (timeout) 20:12:58 ‹Pádi› én is a…
Aureliano
2024. 12. 18. - 22:06
Boch: -Ez jó volt, ez a teretlátok. Énekelni fogsz, gg? szeretnéd csak. Hegedül. Nem én hegedülök.…