Tudom, önző szempont, de sajnálom, hogy végéhez közeledik a Castro-korszak Kubában. Ugyanis az elkövetkező pár évben biztos nem tudok még odautazni, viszont sajnálnám elszalasztani azt a Kubát, ami Fidel kubája. Ha ugyanis ő meghal, onnantól az erózió elkerülhetetlen. Tisztában vagyok vele, hogy mi ennek az egésznek a háttere, ki Castro, hányan kényszerültek emigrálni, hány embernek nem sikerült - tehát nem a diktatúrát sajnálom. A szegénység szabadságát sajnálom.
   Így vesztettem el az endékát is. És cseszlovákiát. Valamint Jugoszláviát. Kamaszként, a nyolcvanas évek elején eldöntöttem, hogy ezekbe az országokba márpedig én nem megyek, a jézuspapucsos NDK-sok, a szandokanu mompracenu hulicská-bulicská tüdőfejű cseszkó lányok, és a szocioburzsuj színesbakelitlemezes, csokikrémes seftes jugók itteni megjelenése rettenetes és szánalmas volt egyszerre számomra. Kizárt volt, hogy én oda bármi okot leljek, hogy menni kelljen. Hiába hogy a cseh sör jó, hogy a jugó tenger, hogy az NDK (na oda nem tudok mástól előkapart indokot se, talán a bármire kapható lányok), nem és nem. És aztán Gorbi kinyitotta az ablakot, glasznoszty, peresztrojka, Horn Gyula meg az ajtót és a nagy huzat sutty, kisöpört mindent. Tessék csak megnézni, hogy a vicces, huncut, de barátságos, legvidámabb szamizdat Magyarországból milyen unalmas, zárt agyú, kirekesztő hely lett. Hogy ne kelljen messze menni. Hát, ezért sajnálom Kubát is. A szociotáborból Szovjetunió, Románia (jó, persze, erdély is) és Bulgária volt meg. Ott háromszor is jártam, kétszer szülőkkel, egyszer osztálykiránduláson. Minden hiába, szerelmem Várna. A szülői vizitből Sumen maradt meg, leginkább valami jó kirándulás, a finom rántotthús, az iskolai dzsembori pedig Várna, a bajszos nők a tömött Ikarus buszokon, a rádióból üvöltő Neoton Família, és hogy első halálközeli élményem ott ért, mikor bele akartam fulladni a tengerbe (akart a franc, de nagy vihar volt). Aztán a második majd ‘86-ban, Moszkva előtt, Tulában, ahol ronggyá törtem apámék Wartburgját. Moszkvába indultunk Varga Bandi kollégámmal, akivel mellesleg együtt zenéltünk - ez az út is nagy élmény volt, picit talán túl nagy is, majd egyszer megírom.
   Így vesznek el hát a régi, nagy és kevésbé nagy dolgok, ez a globalizáció, az igazi. Amikor minden egyforma lesz, mindenütt ugyanaz a hajsampon, ugyanaz a fejkorpa. Ha izgalomra vágysz, lehet szervezni utazást mondjuk a csernobili erőműhöz, ahogy luciáék, akiket irigylek is érte, de ez más már. Ez részben retro, részben pedig mai kalandtúra. Amikor a Gum Áruház polcain a valódi hiánygazdaság mesél, amikor mindezekből kifolyólag az emberek valóban megnyílnak előtted, mert nincs verseny, nincs szabad piac, ezért a tétje is az emberség és nem a verseny a beszélgetésnek, az más. A vonatok kupéiban elfogyasztott borocska és sütemény olyan fiatalok ajándékaként, akik Moszkvából csak álmodni merhettek arról, hogy milyen lehet Budapest; vagy Farkaslaka sara, öregasszonyok kendői, Udvarhely deszkapálinkája, vagy a füllesztő bolgár nyár, a kikötő, apró hal és sült krumpli halmokban a zsírpapíron, vagy a bulocska, a marozsennoj abrand, az Arbat fiataljai, a kitérdelt mackónadrág, a mahorka, vagy a zombi amerikai autók, az ötvenes évek Chevijei, a fekete inges, gyöngyöző homlokú férfi, aki asztal mellől, szájában jóféle szivarral nézi kedvesét, ahogy testére tapadó olcsó, kézzel varrott ruhájában táncol, nos, ezek igen múlandó, tűnékeny álomképek, amiket elmesélni is bajos lesz, ha egyáltalán rákérdez valaki majd, ha megmarad az emlékezet.

(A 2006.08.02-i írásom újraközlése)

Hommage à Schiele

Hommage à Schiele

Azt gondolom, hogy szoros az összefüggés a kép és a címe között, az utóbbival kezdem. Olvasatomban: Tisztelgés Schiele előtt, és mint ilyen, azonnal a szárnyam alá veszem, és megelőlegezem a három csillagot. Most már csak azt a vitatott párhuzamot kell felkutatnom ahhoz, hogy alátámasszam az értékelésemet. Mi jellemzi a munkásságát Egon Schiele-nek: aki előtt ilyenformán emelődött meg a kalap? Osztrák festő a XX.. század elejéről. Híres önábrázoló. Látásmódját szembetűnően egyedi zárt vonalrendszerrel ábrázolta, földszíneket használva, átmenet nélküli kitöltéssel. Önábrázolás, sávszerű, tónustalan kivetítéssel - egy csillag.
   Eltúlzott ábrázolásmód a valóság azon pillanataival, amik inkább tikkszerű történésekből adódnak, mintsem kényelmes megtervezett pozitúrák, melyek ritkán nyilvánosak, sőt akár esztétikailag természetellenesek is lehetnek. Más nézőpontilagosságát elcsúsztatott súlyponttal is erősíti - két csillag.
   Megbotránkoztatásra törekvő hatás, ami akár azt is mondhatja, hogy "ha nektek még ez is sok, akkor rágódjatok még egy kicsit rajta... ez itt az én világom, és igenis létezik." Szerintem itt is csillagot ér a párhuzam. Nekem ez a kép most, innét nézve, 3 csillagot ér. (Novák Brigitta)
értékelés:

Rajzok és festmények - Tettamanti kiállítás

2013. február 26. (kedd) 18 órakor nyílik Tettamanti Béla grafikusművész Rajzok és festmények című kiállítása. A tárlatot megnyitja: Esterházy Péter. Közreműködik a Tettamanti Téma Jazz Combo zenekar. Megtekinthető a Petőfi Irodalmi Múzeumban (Budapest, V. kerület, Károlyi Mihály u. 16.) 2013. május 26-ig.

A Munkácsy- és Pulitzer-emlékdíjas képzőművész kiállításán az utolsó két évtizedben készült toll- és ecsetrajzokat, valamint akril- és olajképeket mutatják be, amelyeket a művész József Attila, Pilinszky János, Radnóti Miklós verseihez, Woody Allen, Parti Nagy Lajos, Háy János, Dragomán György, Tóth Krisztina és Békés Pál novelláihoz, valamint Lázár Ervin meséihez készített. Az irodalmi tárgyú munkák mellett válogatást láthatnak Tettamanti Béla ismert groteszk, szatirikus grafikai lapjaiból is.

Dávid

Dávid

Úgy érzem nehéz feladat elé állított Zsolt, amikor felkért, hogy írjak elemzést a képéhez. Azon felül, hogy természetesen teljesen egyértelmű első ránézésre amit látunk – és később kitérek arra is hogyan hat ez rám, nekem egy fajta absztrakcióként jelenik meg a téma. Elmondom miért. Amikor fotós iskolába jártam nagyon sokat kellett rajzolnunk. Egy ilyen – de egyébként majd minden – téma esetén mindig azzal kezdtük a rajzolást, hogy a fő tömegeket, és a fő vonalakat, a fő íveket felvittük a rajzlapra. Ráadásul mindezt úgy tettük meg, hogy előzetesen valamilyen képszerkesztési irányelvnek megfelelően megkomponáltuk a képet. Egy kicsit ezen a képen is ilyen érzés szaladgál bennem. Van egy erős kompozíciós vezetővonal (én úgy érzem, hogy egy Fibonacci spirálra épül a kép), ami nem tudom mennyire tudatos, tekintve nem tudom milyen módon exponált Zsolt, illetve hogy látta e a kereső képét exponálás közben, és erre a vezetővonalra fűződnek fel a képi elemek, vagy inkább azt mondanám tömegelemek. Ebben a megközelítésben jónak érzem az arányokat. Ugyanakkor, ha úgy tekintek rá, hogy figyelem a vágási pontokat, akkor a baloldalon megjelenő láb és a jobb oldalon megjelenő kar vágása kiegyensúlyozzák egymást és nem fájó pontokon történik meg a vágás, a jobb oldalon megjelenő láb viszont már kicsit groteszk módon jelenik meg. Kicsit csonkszerű. De azt kell mondjam, hogy a már említett spirálon ennek ellenére is jól fűződik fel. Természetesen továbbjut az ember az absztrakt szemléleten és találkozik a valósággal. Olvastam a véleményeket, és itt ezen a ponton kicsit egyetértek Istvánnal. Ezzel a nézőponttal nagyon alárendelt szerepbe kerül, és tekintve, hogy egy akt képről van szó, ez az alárendeltség kissé még zavarba is képes hozni a nézőt. Értem, hogy kíváncsiak vagyunk amikor megnézünk egy szobrot, de talán nem ennyire. Ezért bennem jön egy olyan érzés is, hogy van ebben a képben egy ici-pici provokáció is. Nem rossz értelemben provokáció, inkább ilyen lökdösés, hogy kimozdítsd a nézőt a komfortzónájából és megkérdezd, hogy „…na mit szólsz hozzá?”, kíváncsian figyelve a néző reakcióját.
   Pár gondolat még a tónusokról. Nekem kicsit egyhangúan szürke a kép, van egy terület ahol megjelennek sötétebb tónusok, de ez a terület jól illeszkedik a kép hangulatába, de van egy olyan amit indokolatlanul világosnak érzek, a jobb oldalon a felkar. Ez még a spirális szerkesztés ellenére is odarántja néha a szemem, és ennek nincs különösebb indoka. Mindent összevetve, egy nagyon merészen megalkotott képnek érzem ezt – a merészséget nem a meztelenségre, sokkal inkább a nézőpontra a vágásra értem -, tagadhatatlanul hatást gyakorol a nézőre, és tagadhatatlanul kitör a klasszikus ábrázolásmódok sorából. (Zámbó Attila)
értékelés:

Oldman barátunk nekifogott egy rádiós műsorkészítő workshop szervezésének. Akit érdekel, kérjük, jelezze részvételi szándékát a fórumban, másrészt a tematikát és a helyszínt, időpontot is egyeztetni kell.
Itt találod a fórumbejegyzést!

Macskákkal, Macskákkal, Hegyi Zsolt-2013.01.31. 02:07

Macskákkal
Macskákkal
Macskákkal

A képek egy Ljubityel géppel készültek, első három kocka.

2013. február 15-én (PÉNTEK) este 7-től tartjuk a Látszótér idei első találkozóját. Mindenkit szeretettel várunk, kezdőt és haladót, régi és új tagot, fotóst, rádióst, egy évadnyitó beszélgetésre, együttlétre. A helyszín szokásosan a Drunken Tailor. Természetesen Gonnok lesz most is a házigazdánk. Kérjük, hogy itt a hozzászólásoknál jelezz vissza, hogy láthassa mindenki, kikre számíthatunk, és azt is, hogy a hírt add tovább! A cím tehát: Budapest, VIII. kerület, Népszínház utca 26. (a Blahától nem messze).

A filmet főképp a szakkörösöknek készítettem, az elemzésről, az elemzésre kapott viszontválaszokról, az eszmecseréről, annak szükségességéről. Szó esik még a feltöltésről, az ismétlésre adott leckékről is, és nem utolsó sorban arról, hogy ismerjük meg egymás véleményét, hogy tanulhassunk egymástól.

Olvasom a könyved, és közben a számítógépem frissíti magát, itt ülök előtte, de nincs mód a beavatkozásra, csak egy kék csík fut balról jobbra lassan, ez mutatja az idő múlását és ez az egész öt órán át is eltarthat, így a könyv által indult gondolataimat kézzel kell leírnom neked, ami szokatlan, mert a kényszeríráson kívül, bevásárlólista, pár soros üzenet, levelet talán húsz éve is már, hogy utoljára saját kezemmel írtam, és az is eszembe jutott, hogy gépek által gyorsabb, és olvashatóbb az írás, de mennyire más volt levelet írni, kapni, és olvasni, várni rá, vagy csak váratlanul, hogy ez hogy elveszett, és hogy verset írni például csak írógéppel tudtam, az a tempó volt jó épp, és írás közben a tempó mennyire fontos, mert ha lassú a technika, elvész a gondolat súlya és struktúrája.
   Olvasom a könyved, nem először húzol be általa a világodba, és rájöttem, hogy mi a bajom ezzel, hogy passzívan csak olvasni nehéz, olyan, mintha zenét hallgatnék és nem szabadna énekelni rá, és az is eszembe jutott, hogy beleírok a könyvedbe és ha kész vagyok, visszaadom neked, de a könyvet nem nekem adtad, ezért nem rontom el a saját őrületemmel ezt, és erről eszembe jutott, hogy te vajon szoktál félni?
   Ülök a gépnél és tudom, hogy a frissítés azért tart ilyen sokáig, mert tele van mindennel, és hogy miért őrzök képeket, miért nem dobok ki dolgokat, hogy nekem szabad-e valaminek a sorsa felől döntenem véglegesen, és ez olyan érzés Kati, amivel az is felvetődik bennem, hogy ti honnan szereztétek a szabadságotokat, mert ha végiggondolom, akkor én ezt belül nagyon fontosnak, éltetően fontosnak tartom, és mondom is mindenkinek, hogy a szabadság a legfontosabb, de mondom és nem élem, nem érzem, és amikor a repcemezőről írsz, vagy vonatról, repülőről, akkor érzem, hogy a magány szabadságáról írsz, amiről én csak olvastam, de sose éltem meg, pedig ismerem a magányt, de ha a magány jár, akkor a szabadság miért nem? Negyvenöt éves múltam és félek, hogy mi lesz jövőre, és rémesen naturalisztikusan tudok félni, hogy kell ezt jól csinálni, Kati?
   Szégyellem magam, ha kell, de reálisan végiggondolva az a helyzet, amiben vagyok, annak jó és szép, aki mindezt tudja úgy csinálni, hogy közben ki tudja kapcsolni az agyát. De hogy kell ezt csinálni? Ahogy a számítógépen is, az életben is egyre gyűlik a holmi, a hordalék, és nem tudom, hogy egyáltalán nekem minderre szabad-e gondolnom, vagy akkor cselekszem helyesen, ha amennyire lehet, kizárom magam ebből és teszem a dolgom, csak tudod Kati, régen zenéltem, írtam, fotózni akartam, mert úgy éreztem, hogy mondani akarok, hogy mutatni akarok, és ma látom, hogyan szűnik meg a forgás, és hogy a Zsolt jó ember, és fontos, amit csinál, amit vállal, de mindeközben Zsolt mellett is mennek el a dolgok, és azt nem tudom Kati, hogy lesz-e erőm, hitem és időm arra, hogy egyáltalán bármit is csináljak, amit huszonöt éve akartam, hogy lesz-e értelme, és ha ez akkor kérdés lesz, hát Kati, ez akkor most is kérdés, és ha ez most kérdés, akkor ez azt is jelenti, hogy gondolni se kéne rá, hanem tenni a dolgom, ahogy eddig, csak az a helyzet, hogy nem tudok nem gondolni, hiszen igen sok mindenben csak a gondolás maradt, mert a terheket megköti a helyzetem.
   Félre ne értsd, ez nem valami nyavajgás, magam sem tudom egzakt módon megfogalmazni, hogy miért neked írom ezt, hiszen ha beszélgetünk is, akkor is hallgatni szoktam, azt jól lehet, mert ti sziporkáztok, és ez jó, szóval nem tudom, miért épp most, miért kézzel, miért neked, és az is lehet, hogy ez az egész úgy baromság, ahogy van, csúnya is lett, lehet, hogy el se tudod olvasni, hiszen húsz éve nem kellett kézzel írnom és elszoktam tőle. Most megyek, és olvaslak tovább.

Lábjegyzet: az írás Baricz Kati Szeretteim című könyvének olvasása közben született.

Évzárás a Drunken Talilorban, Hegyi Zsolt-2013.01.20. 18:47, Hegyi Zsolt-2013.01.20. 18:47, Hegyi Zsolt-2013.01.20. 18:47, Hegyi Zsolt-2013.01.20. 18:47, Hegyi Zsolt-2013.01.20. 18:47, Hegyi Zsolt-2013.01.20. 18:47, Hegyi Zsolt-2013.01.20. 18:47

Jókedv, ahogy szoktuk, ajándékosztás, jelvény, képeslap, évzárás.