A fotóra pillantva először a gyümölcsöskosár nyugodt csendélete vonzza a tekintetem – talán a piros szín hatása ez. Közvetlen az élményem, mert ugyan nálunk már régen a spájzban van a gyümölcs helye, de a nagyszülőknél gyakran láttam az asztalon is, vagy ahogy képként itt visszaköszön, ugyanúgy a korábbi évtizedekben olyan „divatos”, aranyozott gipszkeretes akvarell csendéleteken, amelyek szintén ezt az édeskés idillt sugallták. Ennek a látszólagosságnak ellenpontja a második pillanattól a tekintetemet rabul ejtő jobb felső negyed. Főszereplője a fotónak is címet adó, közismert televíziós személyiség. Ez a képnegyed az éles fényével, foltszerű megjelenésével a technológiai esetlenségen túl is hosszabban megragadja a figyelmem, és ismét egyszerű személyes élményeket idéz meg: megfájdul a szemem, ha a sötétben nézem a tévé erős fényét. Ráadásul hasonlatos elmosódásokat eredményezhet az ilyenkor előforduló könnyezés is… A személyes élményemtől visszafordulva, e jobb felső sarok kép a képben megfogalmazása tömegével is indokolhatja a címválasztást, hiszen egymaga ellensúlyozza a képre komponált asztalt és annak tartalmát.
A csendéletet idéző nyitány és a túlexponált televíziós műsor között a háromszög harmadik csúcsában ismert csokoládémárka kis darabkája bújik meg. Jelenléte szimbolikusan is természetes nekem, de nagyobb felének képi hiánya akár beszédes is lehet. Alul, egy idehaza hírhedtté vált nyomtatványforma, egy „sárga postai csekk” uralja a fotót. Az összeget nem látjuk, de a csekk lélektani hatását ismerjük. Látjuk viszont, hogy a csekk nincs még befizetve. A számlalevélen egy szemüveg pihen, mint amit éppen most vettek le. Ez a megközelítés - a szemüveg kézközelben tartása, a vizsgált levélen való nyugtatása igen képletes. Ugyan nem jelenik meg a fotó főszereplője (a lakás vélhető tulajdonosa vagy lakója) de egy teátrális jelenet bontakozik ki, hiszen mégis érezzük a mozdulatot, amellyel leteszi azt a szemüveget, és felsejlik a tekintetet is, amely általában kíséri ezt a mozdulatsort. A kép ezen főszereplője így csak közvetve van jelen a fotón – de ezáltal az enteriőr leckének egy fontos szerepkörében marad.
   A kompozíciót két, egymást keresztező átlós irányban látom. Az asztal éle az egyik tengely. A tévé – alma – csekk iránya egy másik tengely. Ebből az elválasztás és összeolvadás különleges érzete adódik számomra: az asztalsarkon innen az én világom, és azon túl az elzárt másik világ, a külvilág. Közben a másik tengelyen, a tekintetünk vonalán e kettő világnak az éppen szoros kapcsolata egyensúlyoz: a tévé, a tévéből áradó fény, a szék oldala, a gyümölcsöskosár és a csekk iránya, lényegében a személyes tárgyig, a szemüvegig vezet, ami „tárt karokkal”, nyitottsággal befogadja, összeolvasztja a külvilágot a belső térrel. Ennek a kivonulhatatlanságnak, elzárkózhatatlanságnak tárgyi bizonyítéka maga a csekk, felismerésének koronatanúja pedig a szemüveg… Mégis, ezen erős sarokpontok ellenére is, a fotó az alkalmazott technikai megközelítésében alkalmas arra, hogy elbizonytalanítson. Nem látom teljesen indokoltnak a mobiltelefon alkalmazását, mondhatnám, hogy itt most a mobil eszköz szó szerint és képletesen is „elmaszatolja” a konkrét és az elvont képi világot is. Itt most önmagában az eszközről van szó: a panaszt súlytalanítja, hiszen lesekvők görnyedtségébe ránt. A vitát tompítja, hiszen kísérletezők egyik kortárs emblémája. A művészi kifejezést áztatja, mert az esetlegesség isteneinek hódoltat… Szóval nem látom be, hogy most miért ez a megfelelő eszköz. Az általánosan jellemző elmosódottság, a fókuszpont nélküliség, itt egy helyét nem találó (értsd nem a képet szolgáló) bizonytalanságot szül bennem. Így nem lehetek persze megerősítve abban sem, hogy képi felfedezéseimmel azonos volt a konkrét cél. A biztos pont kiválasztásához túl sok, és egyenként is igen erős tartalmi talapzat lett felfotózva a képre, de mindegyik az eszköz esetlegességének csapdájában vergődik most, úgy érzem. Én pedig döntésre várok, mint magát beleélő néző is: „Akkor most mi is van? Segélykiáltás, képi glossza, netalán protestálás? Unalom, munka, vagy világmegváltásra tett reménytelen kísérlet?” Ezek, és ezekhez hasonlatos érzések, gondolatok születnek bennem, ahogy az okokat keresem (persze az olyan egyszerű evidenciákon túl, mint hogy ez a gép volt kéznél. De ez azért sem lehet magyarázat, mert az itt megörökített pillanat ismételhető, berendezhető lenne!)
   A továbbiakban apróságok maradnak. Például a gyümölcskosár mögött felejtett újság, mint tartalmi esetlegesség. Vagy például a fekete keret, de arról olvastam, volt szó, és azt értem. Összességében e fotót egy meglátott, és felmért pillanatnak, tudatos, vagy akár zsigeri szinten működő, reflexében is kiélezett megfogalmazásnak érzem, amely sokkal többre hivatott. Úgy mondanám, egy remek gondolat suhant át rajta, amely alkalmas pontos érzések közvetítésére is, de egy lecke szerinti megközelítés takarásában hagyja végül magát, és engedelmeskedik egy eszköz akaratának (nem szorgalmiban volt amúgy?) Tehát nekem úgy tűnik, még nincs kész, még várja a fűszerezést, a főszakács döntését. Ez a remek vázlat így kettő csillagot eredményezett! (Mészáros István)
értékelés:

Kedves Látszóteres barátaink! Oldman tanácsára segítséget kérünk: a Balla-Török-Hegyi kert gondozásra szorul. Várjuk azok gyors jelentkezését, akik besegítenének, 2012. április 14.-én szombaton.

A program a következő: 9-kor kezdenénk, és míg Bagi Tamás Tamagucci Jóskával főzi bográcsban a finom ebédet, addig mi összeszedjük a lombokat, a faágakat, a tóba hullott leveleket, eltüntetjük Bobby kutya nyomait, amit kell, megmetszünk, amit lehet, összesöprünk, zsákokba teszünk.

Hozz magaddal váltás játszóruhát, alkalmas cipőt, kerti, avagy munkás kesztyű is kellhet. Szerszámok vannak, de ha a sajátod jobb, mint a miénk, hozhatod azt is magaddal. Ha van otthon feleslegessé vált színes (piros, kék, sárga) zománcfestéked, ecseted, hígítód, akkor a három kerti széket is átfesthetnénk. Erős, nagy zsák is kellhet, bár beszereztem néhányat már.

A helyszín a szentmihályi stúdió, azaz XVI. kerület, Pálya u. 77. A munka reggeltől addig tart, amíg kedvünk van dolgozni.

A kép csak illusztráció, mondhatni: ilyen volt. Az ilyen lett képeket majd ti csináljátok. És előre is köszönet.

Képek a munkálatokról.

Cilike napozik.

Én nem ismerem Ballát személyesen, így Zsoltra hárult a feladat, hogy képben közölje, hogyan is kellene látnom Ballát. Legalábbis ezen a képen. Tegyük hozzá, mindannyian ismerjük legalább pár képét Ballának, ebből fakadóan valószínűleg vannak háttér érzéseink vele kapcsolatban. A képen, ha érzelmeket keresünk, azt látjuk, hogy pont felméri ki és mit művel pont... Kérdés, az objektív, vagy Balla játéka az, hogy a távolabb eső szem elszántan figyel, a közelebb eső meg a szemöldök és a homlok mimikájával figyelmeztet, hogy tudja, hogy ármánykodik a Zsolt. Vagyis érzelmi szempontból nagyon találó képnek tartom (az alanyra és az agresszorra nézve egyaránt:-) ). Ezért két virágocska a hamvaslelkű virágszálunknak. Technikai szempontból már több bajom van a képpel, humoros mód, az, hogy kicsi a mélységélesség, de ez az érzelmi szálhoz kötődik, egyszerűen Ballát kemény karakternek írom le a kép alapján, és a képei alapján, de a kicsi mélységélesség ezt optikailag meghazudtolja. Az az érzésem ha balról vágunk, keményedik az optikai hatás. Tehát a verdikt két virágocska. (Szabó Endre)
értékelés:

Ennek a képsornak az elemzésére Bojtár Tamást kérem fel.

Kinek ne jutott volna még eszébe, hogy az autóból menet közben felvillanó képeket megörökítse? És kinek nem jutott még eszébe, hogy az esőcseppeken keresztül fényképezzen? Ha ráadásul mindkettőt egyszerre tehetjük, akkor fellángol az alkotó kedv, gépet ragadunk, és exponálunk. Hogy miért nincs tele a világ autóból menet közben készült remekművekkel, annak két oka is van. Az egyik nagyon hétköznapi, nehéz rávenni bárkit, hogy a kedvünkért órákig autót vezessen, számára érthetetlen célból. A másik az agyműködésünkben keresendő. Az agyunk, nem a szemünk által közvetített képeket értelmezi, hanem a szem által vetített képek és képrészletek sokaságából, valamint a memóriánkban tárolt tapasztalatból állítja össze a tudatosult látványt. És bár mindez rendkívüli sebességgel történik, ha erre a kezünkkel is reagálni kell, hiszen exponálni szeretnénk, akkor többnyire lemaradunk az agyunkban összeállt képről. Vagyis hát, ez nem egy spontán műfaj. Eredményt, csak sok gyakorlással lehet elérni és azt is csak jól ismert útvonalon, ahol előre tudjuk, hogy hol akarunk exponálni. Mindezt Zsolt mentségére mondtam el. Öt képet kapunk, de a képek között nincs olyan különbség, amely indokolná ezt. Nem érzem sorozatnak, inkább csak bizonytalanságnak, hogy válasszátok ti ki melyik a legjobb! Minden képen három motívumot látunk, az autó belsejét (a szélvédőt is beleértve), középtér gyanánt az utat, és háttérben a forgalom szépen életlenedő fényeit. Az előtér mind az öt képen kissé bizonytalan, nincs eldöntve, hogy a műszerfal része-e a képnek. A szélvédőt borító esőcseppek talán az ötödik képen állnak össze, de a jobb alsó sarok itt is kissé üres, mert a középtérben nem történik semmi. A negyedik képen, az autó előtt álló figurát nem nagyon tudom értelmezni, mert ha az autó megy, akkor ez egy krimi, ha áll, akkor meg túlságosan esetleges a szituáció. A legerőteljesebb motívum, a felső lámpasor vé alakja, az visz némi dinamikát a képekbe. Én ezeket a képeket spontán kísérletnek érzem, melynek érdemes levonni a tanulságait. Csillagot, majd a legközelebbi, már tudatosabb és sikeresebb munkára adnék. (Bojtár Tamás)

Szeretném felkérni ennek a képnek az elemzésére Bojtár Tamást.

Az első benyomás, hogy technikailag minden rendben van. Expozíció, mélységi élesség, színek. A következő benyomásom, hogy ezen a képen nincs semmi különös. És ha még egy kis időt szánok rá, (és persze számok), akkor rájövök, hogy ez a kép legfőbb erőssége. A modell (Laci), ránk néz, beenged minket a privát szférájába, de anélkül teszi ezt, hogy sugallni akarna magáról bármit is. És ezzel, sokat elárul magáról. Olyan ember, aki tisztában van önmagával, de nem csinál saját magából (t.i. hogy őt most fényképezik) nagy ügyet. És a fotós? Részéről az a nem kis teljesítmény, hogy egy ilyen kép elkészültéhez meg tudta teremteni a körülményeket. Vagy, ha azok maguktól összeálltak, akkor ezt ki tudta használni. És akkor nézzük a struktúrát. Szűkre vágott kép, alul kényelmesebb lenne egy hajszálnyit bővebben. Ha a modell jobb válla egy egész kicsit a képen lenne, az még stabilabbá tenné ezt az egyébként is kiegyensúlyozott portrét. Fölül pedig vágnék annyit, hogy a jobb kéz fölött ne legyen háttér. Ritkán látni olyan portrét, ami után úgy érzem, hogy valamennyire megismertem egy embert, ez ilyen. (Bojtár Tamás)
értékelés: