Hát, ha a kérdés komoly, akkor azt kell mondjam, a póz még oké lenne, de a többivel vannak gondjaim. Az egyik a szürkeség. A fehér az a hó lenne, de itt szürke lett, ettől az egész elég szomorkás hangulatú. Aztán a csont. Oké, elhiszem, de javarészt csak bemondásra. És az állandó heppem, hogy le kell menni oda, ahol a dolgok történnek. Állat, gyerek, ezek olyan dolgok, aminél nem lehet rest az ember, oké, én se vagyok egy szilfid alkat, hogy könnyen guggoljak, de a képért mindent. Közel kell menni. Különben fentről lefelé egy alávetett pózból ez a dolog nem tud hatni rám, mint nézőre. (hegyi)

Feladtad a leckét Feri, mert bár a téma ugyanaz, de ez a négy kép négy különálló fotó. És bevallom - remélve hogy nem haragszol meg érte - egyikkel se vagyok megelégedve. Hátulról kezdem a negyedik képpel: azt gondolom hogy ezt a képet tökéletesen érthető kompozíciós ihlet hozta létre, nagyon jó az, ahogy a teret a fenyő törzse és a kerítés felosztja, csak sajnos a bemozdulás nem tesz neki jót és ráférne egy kis utómunka is. A harmadik kép akkor lenne igazán érdekes, ha valamiféle rendszer össze tudna állni a kerítés függőlegeseiből, az árnyékaiból, a drótokból, szóval ha mindez pontosabban lenne elhelyezve. A második képet igazán azért nem értem, mert ez a szelektív színezés majdnem annyira ki tudja nálam verni a biztosítékot, mint a szépia. Lehet hogy meghökkentő lesz amit mondok, nincs olyan szituáció, ami indokolná a szelektív színezést bármilyen képen. Ezt hagyjuk meg azoknak, akik az alkalmazott fotográfia területén próbálkoznak egy unalmas beállítást, vagy egy termék jelenlétét kiabáló színekkel túlhangsúlyozni. Azt kell mondjam az ember akkor használ, legalábbis szerintem, ilyen szelektív színezési őrületet, amikor nem elég biztos abban, hogy a képe érthető, a fogalmazása pontos. Rövidebben megfogalmazva: szájbarágás. Abban valóban igazad van, hogy így ebben a formában ez a kép most billeg. Mégpedig abban, hogy a néző nem tudja eldönteni helyetted, hogy mire megy ki a fuvar. Számomra az első kép a legérdekesebb, látom, hogy kerested azt a pontot, ahonnan nem vakít az utcalámpa, ezért álltál a takarásba. Sajnos azonban pont ott, abban a csomópontban, ami így létrejött, túl sok a bizonytalanság. De ha ezt leszámítom, ez a kép az, ami elmesél egy téli történetet, várjuk a szereplő színre lépését, tehát megvan a maga belső feszültsége is. Nem tudom, fog-e még esni idén a hó, ha igen, szeretném, ha jól felöltöznél, és újból nekikezdenél ennek a feladatnak. (hegyi)

Az a helyzet Feri, hogy most két céltábla közé lőttél. Az egyik lenne a kis állatkák megmutatása, valóban érdekes és szép is lehet, ahogy ebben a fényben ők keresgetik az élelmet, de most mintegy mellékesen le vannak zuhanva a kép aljára, és bevallom, elsőre úgy tűntek, mint valami kukoricaszár maradéka, vagy más növényi torzsa, szóval időbe tellett, mire felfogtam. A másik a táj, de ahhoz meg nagyon le vagyunk fordulva a képben, kevés az ég, sok a mező, tehát ott csúszik el a kép, hogy nem lett eldöntve, hogy mi az, ami ebből téged igazán érdekel, hogy elég közel tudunk-e menni (vagy telével közel hozni) az állatkákhoz, vagy be kell fogni az egészet, de akkor elég jelentősek maradnak-e amiatt, hogy színben nincs nagy eltérés az állatok és a háttér között, hát, én azt gondolom, hogy ezek azok a pillanatok, amiket az ember fejben elrak, de akkor és ott nem megoldhatóak. (hegyi)

Én ezt kedvelem, és ismerve az önportrézás technikai nyűgjeit külön fontosnak gondolom azt, hogy úgy sikerült megoldanod az exponálást, hogy az nem lett merev, beállított dolog, természetesnek hat, ellesett pillanatnak. A helyzet, amit mutatsz, tulajdonképpen irigylésre méltó nyugalmat áraszt, türelmet, szinte kávéházi hangulat, miközben a kisasztal a tányérokkal jelzi, hogy vár rád az ebéd. (hegyi)

Kedvelem a kép esendőségét, keresetlenségét, ugyanakkor érdemes elgondolkodni a formákon. Egyrészt hogy fenn hagysz egy égdarabot, ami nem biztos, hogy fontos. Főleg, ha azt is hozzáteszem, hogy karban hol vágsz, és mennyi helyet hagysz ehhez képest a fejed felett. De ez úgymond kompozíció, ami ollóval is korrigálható. Ami ennél fontosabb, hogy ez a szórt fény nem biztos, hogy a magunk fajta súlyfelesleggel küszködő pasik számára előnyös, ha ennyire sok fényt kap a fejünk. A mi fizimiskánk jobb, ha oldalról árnyékot kap, azaz a formát nem szemből toljuk telibe fénnyel, hanem elölről úgy, hogy a pofázmányunk ne kapjon ennyi fényt, és akkor ez úgymond optikai tunningként soványabbá tesz minket. A kérdés mindig, mi az, ami fontos, amit üzenni akarunk, érzés, gondolat, mert ha szomorúak vagyunk, akkor az adhat mélységet, de talán nem biztos, hogy ez az, ami téged jellemez. Nem tudom, ezt még nem tudom, de egy kevéssé szomorkás fej jobban illene a zöldek és az ing dinamikájához is. (hegyi)
értékelés:

Érzékeny szemre vall ez a kép, nem csak egy téli hangulatot kapunk, bár az se lenne kevés, de egy látásmódból is ízelítő az, amit a kép mutat. A szokásosnak mondható javaslatom talán itt is segítene: ha picit lejjebb mégy a kamerával, guggolsz akár, vagy térdelsz (nekem is nehéz ez már pocakkal, de olykor meg kell tenni), akkor az arányok úgy változhatnának, hogy egyrészt az előtér bár megmaradna, de a hangsúlya kisebb lenne a közép- és háttér javára, másrészt talán a három főszereplő kevéssé tapadna össze. Ez főképp a kőkereszt esetében lenne szerencsés, ő most ebben a buliban nagyon beszorul. De ez olyan kérdés, ami másodlagos abban a tekintetben, hogy meg kell állni, ki kell szállni a kocsiból, el kell hagyni a komfortzónát és a lustaságot ahhoz, hogy a kép egyáltalán rögzítésre kerüljön és ne csak fejben maradjon meg emlék gyanánt, és ez mindenképpen dicséretes. Úgyhogy Feri én erre megadom a 3 csillagot, és egyben arra is felhívom a figyelmed, hogy a magadról készített önportré esetében is erre a fajta figyelemre és fogalmazásbeli szintre kell eljutni, mert aki ilyet tud, annak ezt a többi esetben is meg kell mutassa. (hegyi)
értékelés: