10. Házi kedvenc

Berci nem fél hatkor

Berci nem fél hatkor

Volt rá 10 másodpercem, hogy a kép elkészüljön, ennyit engedett a herceg.

Babák

Babák

Érdekes ez a macska, van a tekintetében valami riadt szomorúság, ettől egy kicsit a róla készült portrék furcsa érzést keltenek, hiába a játékosság vagy a nyugodt beállítás, de ő mindebből kilóg. Fene se tudja, hogy lehetne ezt kompenzálni. A kép jó meg minden jó, de ez a dolog nem első esetben okoz nekem fejtörést. (hegyi)

Olvasás

Olvasás

Hát, bevallom, ez nem macskaportré, ő itt egy muszáj herkules, egy kényszerszereplő érzetét adja, Bandi az, akit jól mutat be a kép, csak hát az élesség... nem muszáj mindennek tökéletesen élesnek lenni, megengedett a bemozdulás, de itt most ez a kompozíciós bizonytalansággal együtt nem adja ki. Ehhez jön még, hogy a jobb felső olyan szinten kiégett, hogy kizökkent a lamúrból, elviszi a békét. Kérek ismétlést. (hegyi)

Macskafürdő

Macskafürdő

Mostanában szeret a kádba bemászni, és onnan leskelődik kifelé.

Ragyogó jó a pillanat, él a tekintet, nagyon jól megragadtad a macska lényegét itt. Egyetlen dolog, hogy jó lenne valamit kezdeni a térrel, mert most minden vonal másfelé tart, és a helyszín miatt ez zavaró lesz. Van olyan, hogy nem lehet tartani a párhuzamost, de akkor ezt fel kell vállalni és tudatosan átkomponálni az egészet, kitalálni egy másik szubjektív dimenziót. (hegyi)

Egy fa és egy kutya

Egy fa és egy kutya

Én ezt egy lötyögősre komponált, de talán emiatt is furcsán hatásos képnek gondolom. Egyrészt jó az élesség beállítás, mert redukálta a távolságot a kutya és a fa között, egy síkra hozva őket, így a méretkülönbség furcsán megfordult, a pici fa és az óriás eb, másrészt ott a mozgás is a pici bemozdulásban, de leginkább abban, hogy egy szélső végpontot sikerült megtalálni a kutyánál, ahonnan az út közepe felé fogja vinni a következő lépése, ez is mint várható esemény ad egyfajta dinamikát, és az, hogy az amúgy jól elrendezett két oldal, ahol nagyobb táv van adva, ott ez a kimozdulás az, ami miatt megbillenünk, és ez is dinamizál, és tegyük hozzá a horizont játékát is - szóval Gábor tetszik! Más. Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy kérek tőled egy új önportrét? (hegyi)

Kisfőnök

Kisfőnök

A kép spontán készült egy szép tavaszias napon.

Na ez tetszik! Oké, lehet mondani, hogy 1-2 fokkal a képet el lehetne forgatni, hogy egyenesbe jöjjünk, de ez legyen a legnagyobb bajunk, mert hogy több síkon is hat rám a kép, és működik, bemutat és hangulatot hoz. Jó a cica, játékos is, de méltóság van benne és egyfajta szomorúság is, azaz sorsa van, amit a környezet nagyon jól hangsúlyoz. Külön örülök, hogy lementél a macska szintjére, ezért mi is belekerülhetünk a történetbe, egyenrangú megfigyelőként. Jó a környezet is, a színek miatt van festőisége, de ellentéte is a pusztultság, és ami külön érdekes, az a macska és a házfal színpárhuzama. Én annyit változtatnék, hogy balról a festett fal melletti részt már levágnám, mert az elbillent, az már sok nekem, formailag is kilóg. De a munka tetszik! (hegyi)

Szív-vadász

Szív-vadász

Az örökölt macskánkkal a játékait is megörököltük. Ettől a vörös szív alakú kis párnácskától mindig megvadul, amíg le nem vadássza.

Ez egy baromi nehéz terep. Ugyanis odáig viszonylag könnyű eljutni, hogy ha van bizalom a kisállat részéről felénk, nem dúvadként trappolva közelítünk felé, akkor a megfigyeléseinket, mint például ez a játék, le lehet kattintani. Onnantól bonyolultabb a kérdés, hogy ha mindezt időtállóbb esztétikai formába akarjuk csomagolni. Hiszen a lakásban ott a szék, a fény máshonnan jön, mint kéne, a macska naná, hogy a szőnyeg szélére fekszik, szóval ez nem megy máshogy, mint hogy az ember ha macskát akar pl. fotózni, akkor próbál olyan környezetet teremteni, egy vackot, ahová odacsalogatja, amit előbb kipróbál, hogy mi hogy látszik, mikor hogy jár a fény, honnan lehet fotózni, mikor, és aztán mint a pecás, vár méla lesben, hogy a kedves állatka lesszíves odatelepedni, ahová én akarom, és remélhetőleg azt csinálni, amit látni szeretnék. Tudom, ez szinte a lehetetlen kategória. Hát, igen, az állatmodell, az csak látszólag egyszerű, de ha az ember nem talált képet akar csinálni, akkor fel kell a gatyát-szoknyát kötni. (hegyi)

A mi Mircink

A mi Mircink

Zsoltnak gondoltam hogy bemutatom a házunknál ragadt másik cicánkat, aki csak úgy megjelent az életünkben, aztán olykor el-eltűnt, és lényegében nem engedte magát sosem fotózni, itt most különösen kegyes volt, elköltözésünk előtt készítettem róla, talán megérezte. Amúgy jól van, valójában egy szomszéd-szomszéd cica.

Megható kép. Hogy fáradt vagy álmos, vagy mi van, nem tudom, de mindenképpen olyan erős emléknyom, ami keretben is megállná a helyét a falon. Egy pici gondolat, hogy balról a bajusz mellől már vágható lenne, hogy ha a lábnál feszes, ott is legyen az, de ennyi, ez így jó, tónusaiban is erős, határozott, de mégsem tolakodó, nincs benne bravúr, csak egy nyugalmas megközelítés, amit szerintem az állat is érzett. (hegyi)

Bobby

Bobby

Aki ismer, az tudja, hogy a kutyák nem állnak éppen közel hozzám, tehát a cukiság ebben az esetben nálam fokozottan kizárt dolog. Jelen voltam a fénykép készítésénél, Demeter régóta készült arra, hogy Bobbyról egy portrét készítsen, és én az gondolom, hogy miközben ez egy pofonegyszerű képnek tűnik, de benne van mindaz a koncentráltság, amitől azt gondolom, hogy ez a kép többről szól, mint egy kutya portréjáról, benne van a kettejük kapcsolata is. Az esendőség, az öregség és a betegség mellett a gondoskodási vágy és szeretet. Érdekes volt hogy Demetert kérdeztem, levegyem-e fotózás előtt a kutyáról a gallért, amire egyszerűen azt válaszolta hogy nem, így szeretném megörökíteni a kutyát. Utólag persze már értem, hiszen ez a forma nemcsak primer módon a betegséget ábrázolja, hanem kijelöli a helyet is, körberajzolja, fókuszba helyezi a fejet. Általában azt szoktam mondani, hogy menjünk le arra a szintre, ahol a kisgyermek vagy a házikedvenc van, mert fentről lefelé az alávetettség érzetét keltjük. Ugyanakkor ennél a képnél kivételt erősítő szabályként láthatjuk, hogy épp a kamera nézőpontjának megválasztása lesz az, ami kettejük kapcsolatán kívül a kutya sorsát is megörökíti. (hegyi)

Humanoid

Humanoid

Az életemben nekem is voltak ilyen drámai pillanatok, amikor úgy érzi az ember, hogy nincs az a centi, ami elég hosszú lenne, hogy kiszámolja, mennyit kell még kibírni. Vannak persze olyanok is, akik a felújításban, átépítésben, festésben valami örömet találnak, hát, a fee tudja, nekem ez kevéssé sikerül, meg is fogadtam, hogy csak a testemen át jöhet ide szakember. A kép tetszik, bár a felidézett élmény nem pozitív, jó az, ahogy a meló utáni esti pihenést mutatja, gyerek tévézik, kutya élvezi a bujkálást, szóval szinte minden oké, talán csak a tévé és fal közti nejlon nélküli rész az, ami így most elviszi a figyelmem. De frappáns, jó megoldás. (hegyi)

zabolátlan Macifej

zabolátlan Macifej

Tudom, hogy ezek a kis kölyök állatok nagyon kiszámíthatatlanok a maguk játékosságával, azért talán itt egy formai rendezés nem ártana, ugyanis maga a helyzet nagyon barátságos, és nagyon személyes, amikor a gazdi úgymond megpihen kutyasétáltatás közben, de nem ártana, ha a főszereplőnknél meglenne az élesség. Lehet, hogy itt egy hosszabb expozíció történt, és ő belemozdult ebbe, ezt nem tudhatom, de azért is érdekes ez a kérdés, mert olyan, mintha a kép többi része éles lenne, ő maga pedig nem, és hát, mivel ő a főszereplő, ezt azért érdemes lenne korrigálni. A másik része pedig az, hogy itt most létrehoztál egy vágást, ami a kép alsó és felső részénél is megvan. Egyrészt a tornacipőkből, másrészt az ő feje tetejéből, és füleiből, nekem ezek fájnak. Az van ugyanis, hogy nem látom az okát, amiért ezek a vágások megtörténnek azon kívül, hogy a véletlen így hozta ki. Szerintem ez a helyzet újból létrehozható, úgyhogy én most ezt visszaadom ismétlésre. Keressük meg ezt a kis szereplőt, hívjuk el megint sétálni, és azt gondolom, hogy ha ez újra megtörténik, akkor már tudva azt, hogy ő hogyan viselkedik és hogyan működik, talán az is létrehozható lesz, hogy minden rendesen kerüljön a képre. Nyilvánvaló, hogy igazad van abban, hogy a beállított szituáció nem hozza ugyanazt az élményt, mint egy spontán helyzet, de ezt meg kell oldani, hogy a beállított helyzetben is megkapjuk azt az érzelmi pluszt, ami most ezen a képen egyébként rajta van. Hozzáfűzném még azt, hogy nem tudom, hogy mi van a szájában, hogy az most a nyakörv része, vagy valamilyen jutalomfalatot rágcsál, nem tudom, de megint csak azt mondom, hogy kérdéseket vet fel. Ha az az ő kantárja, akkor érdemes azt eligazgatni, ha pedig valami játék, amit a szájában hordoz, akkor az legyen felismerhető, mert úgy lesz értelme, tehát a méretezés a kérdés, ha egy gumicsirkét adsz a szájába, az már, mint játékosság felismerhető lehet. (hegyi)