14. Riport

Devecseri képek, 2010. október 9. szombat

Egy négy képből álló riportot kapunk Ágnestől, én ezt a Riport leckéből át fogom tenni a Fotoetűd leckébe, a riport másról szól, valami konkrét helyzet feltérképezése és bemutatása. Riportot készítünk, tehát el akarunk valakivel valamilyen történetet meséltetni. A fotóetűd annyiban másabb, hogy ott a fotós belső világáról, saját szubjektív meglátásáról mesél lírai eszközökkel a szerző, tehát egyértelmű, hogy ez a képsor erről szól. Ágnestől kapunk egy üzenetet arról a világról, amit Ágnes fontosnak tart, és amihez van egy érzelmi kapcsolata. Az első kép egy helyzet fölvázolása. Bélyegalbumok, látjuk is, és látjuk azokat az albumokat is, amik be vannak szépen stoklizva a könyvespolcunkon. Ez kicsit csámpásra lett fotózva, nem tudom miért, lehetett volna ezt szemből is fotózni, és akkor nem dőlnek a polcok. Itt is arra hívom fel a figyelmét, mint amire az éttermes képnél, hogy ha túl közel vagyunk ahhoz, hogy ez a kép elkészülhessen, akkor az objektívednek a fókusztávolságán változtatunk, mert görbülnek a polcok. Lehet, hogy ezek a polcok a terhelés alatt is görbék, de a fölső polc nem görbülhet fölfelé. A második kép már egy hirtelen lépéssel bevisz minket ebbe a csodába, ami a bélyegek világa. Nekünk is volt egyébként ilyen. Apám volt a bélyeggyűjtő a családban. Senki nem értette, lehet, hogy ő maga sem, semmilyen cél nem volt vele, láthatta újságban, hogy ilyet csinálnak emberek, és akkor ő is ezt csinálta. Aztán a nővérem átvette tőle, nem nagy meggyőződéssel, de nála van most ez a gyűjtemény. Ennél a képnél belekerülünk ebbe a történetbe, itt én egy dolgot hiányolok, egy közbülső helyzetet, amikor kézbe vesszük ezt az albumot. A kéz fontos lenne, fontos az, hogy érintsük ezeket a felületeket. Kétféle megközelítés van: az egyik az, hogy megérintem, a másik az, hogy megszagolom. Ezeknek van egy illata. Amikor kinyitok egy ilyen bélyeggyűjteményt, az már akkor mesél arról a korról. Az illatokat nem tudjuk átadni, de az érintés élményét igen. Most a könyvespolc és a második kép között hiányzik egy képkocka, mert harmadik képnek ez már egy elfogadható kép. Itt megint egy döntést kellett volna hoznunk, hogy mi az, ami minket izgat. Én gyerekkoromban sokat játszottam azzal, hogy ezen a félig átlátszós papíron hogyan látszódnak át a bélyegek. Itt is megkapom ezt az élményt. Nagyon tetszett nekem gyerekkoromban, amikor kicsit az ujjamat hozzányomtam a háttérhez, akkor jobban látszódott, elvettem az ujjamat, akkor életlenebb lett. A gyerek ilyesmivel játszik. Most itt a döntési helyzet abban lett volna, hogy melyik az, ami Ágnest izgatja. Most mind a kettőből ad egy kicsit, mert az is izgalmas, hogy be vannak ide rakva. Ahogy látom, ott valamilyen érték is föl van tüntetve, valaki már ezt a gyűjteményt felértékelte. Utána elindul az őrület, elővesszük a nagyítót, és kezdjük a nézegetést. Ezt a hozzáértők tudják, hogy mit kell ilyenkor nézni, hogy a foga sérült-e vagy nem, hogy volt-e rajta szignó, volt-e használva, vagy nem, sok mindent lehet ezeken nézegetni. Ezek a nagyítók zseniálisak, és az itt külön jó dolog, hogy Ágnes elkezdi ezt használni, tehát ő maga is erre ráközelített. A harmadik kép tökéletes. A negyedik képen Ágnes rosszalkodott, és kivette ezeket a bélyegeket, kitette nekünk ide az asztalra. Ez is tökéletesen érthető és elfogadható, mert hozza azt az élményt, mintha rendezgetnénk ezeket a bélyegeket. De ha rendezgetjük, akkor nem vagyok benne biztos, hogy ez az utolsó kép. Mert rendezgetni előbb rendezgetünk, és utána lesz benne az albumban. Ha ez a rendezgetésre szeretne utalni, akkor előrébb kellene lennie. Én hiányolom azt is, hogy itt közeliket is kellett volna adni, egyet-kettőt legalább. Ott van például a Brezsnyev kezet fog valakivel. Azt akarnám látni, hogy ki az a másik bácsi, mert Brezsnyevet fel lehet ismerni, de a másik bácsit nem annyira. Aztán vannak itt konstruktivista bélyegek is, gyönyörűek, és én szeretném ezeket nézegetni. Ott van egy másik bácsi, aki szintén kezet fog valakivel, de nem tudom, hogy kik. Szóval hadd élvezkedjen a néző egy kicsit. Ezt most nem engeded meg neki, és ezért olyan, mintha megijedtél volna, mintha levetted volna ezt a bélyegalbumot, aztán bejött volna valaki, és rácsapott volna a kezedre, hogy ehhez nem nyúlhatsz, és te megijedtél, és abbahagytad a fotózást. Én ezt visszaadom ismétlésre, remélem, hogy ezek az albumok még megvannak, és meg tudod csinálni, és tessék ennek értelmében nekifogni. Körülbelül abban a mélységben, mint ahogy később a képnézegetős sorozatban nézgeted a régi családi fotókat. Ott megvan a személyesség, itt mintha megilletődtél volna ettől az eseménytől. Ismétlés. (hegyi)

Ha a sorrenddel nem is értek egyet, de a képek nagyon is jól mutatnak hangulatokat. Az első kép tökéletes bevezetése a riportnak, és rögtön ad egy egyfajta véleményt és attitűdöt is, amit a fotós gondol. Nagyon jól érzékelhetőek azok a kis kiegészítő kütyük, amik fölkerültek erre a feliratra. Úgy gondolom, hogy a készültekor nem voltak ott, már csak technikailag sem volt arra lehetőség, hogy ilyen adóantennákat szereljenek föl. Itt rögtön utána a második képnél van kis problémám a sorrenddel. A második és a harmadik képet megcserélném. Már csak azért is, hogy legyen egy logikája, hogy most bent vagyunk vagy kint. A történetmesélés szempontjából nem mindegy, hogy rögtön beugrunk a közepébe a gyárnak, beugorhatunk egyébként, csak akkor utána mit keresünk megint kint? Lehet, hogy a harmadik képet valahová egészen máshová tenném, talán a sorozat végére. Ez egy lírai lezárása lehetne a sorozatnak. Tehát az első kép oké, ha ezt elfogadjuk, akkor a második kép teljesen rendben van, nagyon szép stuktúrákat, fényeket lát itt meg Ákos. Felhívnám a figyelmet Chaplin korai filmjeire, ezek közül is a Modern idők című filmben tekergette az órát, ez jut eszembe a kép fényeiről és struktúráiról. Ha kivesszük innen a harmadik képet, akkor az új sorrendben lévő harmadik kép is nagyon rendben van, bár nem igazán értem, hogy Ákos miért használta az álló formátumot. Nincs rá indok, mert ezeknek a behemótságát sokkal jobban lehet érzékelni akkor, ha ez egy fekvő formátumú kép. Ugyanis ha belekomponálja ezt a fölső világító ablaksort, akkor ez ráadásul össze is nyomja ezt a képet, lényegesen kisebbnek tűnik, mint amilyen ez a valóságban. Utána megint egy nagyon szép képet mutat az alkotó erről a préselő vagy sajtoló gépről. Utána egy közeli képet kapunk arról, hogy ezen a gépen történő munkavégzésnél mi folyik. Ez is nagyon jó, szépek a fények. Nekem ez a bácsi az utolsó képen picit kilóg. Most vagy egy lírai, a gyárról szóló sorozatot mutatok be, és akkor az emberek csak illusztrációk, vagy ebben a környezetben az emberek életéről készítek egy riportot. A kettő között óriási a különbség, hogy melyikre teszem a voksomat. Ha az ember és a gépek viszonyáról, a munkáról, erről a heroikus küzdelemről szeretnék beszélni, akkor van helye ezeknek a közeli portréknak, de ennél a képnél a bácsi, bár nagyon mutatós ebben az overállban, hogy ennyire leharcolt ruhában dolgozik, de a környezet nem annyira markáns, nagyon belesimul ebbe a környezetbe, lehetett volna ebben a gyárban keresni egy olyan helyet, ahol ezt a úriembert attraktívabban lehet fényképezni. Szóval nekem ez most ebből a történetből kilóg, de gondolom ott még készültek fényképet. Én azt az irányt tartanám izgalmasnak, amit Ákos észrevett az első belső képen. Még abban is látok egy kicsi bizonytalanságot, hogy akkor most a fényjátékokkal és a struktúrákkal fogok foglalkozni, vagy a monumentalitást, vagy a munkát akarom ábrázolni. Nagyon örülök annak, hogy megengedi magának azt Ákos az első képen, hogy a Csepel Művekből csak a Művek-et mutatja. Tehát ha ebből a lírai felvezetésből indulok ki, akkor ennél a képsorozatnál szerintem az első, a második, a harmadik kép (amiről még nem nagyon beszéltem, de nagyon tetszik, bár én egy kicsit ezt szűknek érzem, lehetett volna ebből egy négyzetes kompozíciót is létrehozni, de nagyon szépek ezek a fények és színek), és az ötödik kép az, ami körülbelül egy ritmusra dolgozik. Én lehet, hogy ebbe az irányba próbálnék elmenni, mert nem egy olyan fotográfus van, aki ezeket a gyárakat az ember és gép viszonya szempontjából már ábrázolta. Nekem az izgalmasabb út az lenne, ha Ákos a fényekkel próbált volna valamit kezdeni. Erre most kettő csillagot adok, és arra sarkallom Ákost, hogy ha még lenne módja ebbe a gyárba bejutni, akkor próbálja meg azt, hogy teljesen elvonatkoztat attól, hogy hol van, hagyja magát sodorni, hagyja hogy átfolyhassanak rajta az élmények, és ez meg fogja adni azt, hogy mit kell lefényképezni. Adjon magának erre időt, amikor nem foglalkozik mással. Össze kell barátkozni az emberekkel, hogy ne nézzék hülyének, meg hát veszélyes helyen nem szabad nagyon megállni bambulni, erre különösen felhívom Ákosnak a figyelmét, mert aztán elveszítjük Ákost. Én visszaküldeném őt ebbe a gyárba kicsit még dolgozni. (hegyi)
értékelés:

A tutaj az idei Mensa táborban megrendezett tutajkészítő verseny egyik szereplője. A tutajokat a versenyzők helyben készítik el, és azokkal egy nem kis távot kell megtenni a Balatonon, min. 2 emberrel a fedélzeten, azaz a feladat elég komoly, pláne a mai kor modernebb úszó járműihez és szerszámaihoz szokott emberének. A feladat komolyságánál csak az élvezeti értéke nagyobb. :-)

Egy 11 képből álló képsorozatot kapunk Nórától. Most egy kicsit megfordítom a sorrendet, a végével kezdem. Arról, amiről mesélni szeretne, ezek a képek összességében jól mesélnek, az üzenet átjön, érzem, értem, sőt, még a hangulatnak az a része is meg tud érinteni, hogy ilyenkor, amikor egy ilyen képsort megnéz az ember, kialakul egy vágy, hogy de jó lett volna, ha én is ott vagyok. Ez egy erénye ennek a dolognak, hogy ezt az élményt, érzést föl tudja ébreszteni a nézőben. Szokatlan helyzet amit ábrázolsz, manapság ritkán fordul elő, hogy a hétköznapokban az embernek ilyen feladata lenne, hogy na akkor készíts egy tutajt, és menj azzal vízre. Nem ez a kapcsolatunk a természettel. Ez részben azért erénye ennek az egésznek, mert egy olyan helyzet, ami a viccessége és a humora mellett hordoz magában egy olyan üzenetet is, hogy hagyjuk-e magunkat eltunyulni, és ez indokolja azt a leiratot is, hogy ott belekerül az a szó, hogy Mensa. Ez most egy filozofikus okfejtés lesz: ha van értelme annak, hogy ilyen csoportok létesüljenek azon kívül, hogy a közös érdeklődésű emberek megtalálják egymás társaságát, az az, hogy ezeket a problémamegoldásokat esetleg később más, a hétköznapi életben jobban használható problémamegoldásoknál is csapatmunkában tudják használni. Ez ebből a szempontból ezen a képsoron is át tud jönni.
   Egyedileg végigfutva a képeken is mondanám a meglátásaimat: az első kép szűkre van kicsit vágva, a modell feje fölött még kellett volna a térből, a piros gumimatrac is jobb lenne, ha teljes méretében meglenne. Mivel ez egy nyitó és térképező kép is, amely bemutatja tárgyiasan a dolgot, akkor ennél szigorúbbnak kell lenni mértanilag. A második kép nekem rendben van, lehet, hogy föntről vágtam volna valamennyit, hogy kevesebb legyen a zavaró tényező, hogy magát a fókuszt erre a bácsira és az ő cselekvésére tudjuk vinni. Ez egyébként egy teljesen rendben lévő kép. A harmadik képpel semmi gond nincs, ez és a negyedik kép együtt adja azt, hogy tudtok ti veszélyesen élni, én úgy látom. A negyedik kép kifejezetten olyan, amire felszisszen az ember, hogy hát... bátor. Az ötödik kép szintén izgalmas, mert a ritmushoz kell, hogy a közeli képről valahogy át tudjunk váltani. A hatodik kép színesíti magát a palettát, de nem biztos, hogy annyira fontos ebben a sorozatban, ezt akár ki is lehetne hagyni, azért mert nem mutatod magát a cselekvést, amit ez a hölgy csinál. Viszont mint portré nem csak azért nem értelmezhető, mert nem néz ránk, hanem azért sem, mert az élességgel vannak némi gondok. A haja kár, hogy nem éles. Ha mint formát veszem, ez egy izgalmas forma, de akkor erre kellene koncentrálni. A hetedik kép kifejezetten jó, érdekes kéztartás, koncentráltság, benne van az erő, a feszültség. A következő képnél első pillanatban el kellett gondolkodnom azon, hogy itt most tulajdonképpen mit is látunk. Ez maga a vitorla lehet. Ebben az állapotában lehet, hogy ráfért volna valamennyi instrukció, avagy akkor megcsinálni ezt a képet, amikor a tutajon rajta van ez a vászon, és mellé állítani ugyanígy az embereket. Ebben a mostani helyzetben a fák olyan árnyékot adnak, ami miatt a két modell kevésbé értelmezhető. Én azt hittem, hogy ez egy sátorbontás, szóval nekem nem volt egyértelmű. A kilencedik kép lehetne a kérdéses hatodik kép helyett. Ott jól tudna működni. A tizes képet valahogy úgy kellene fordítani, hogy látszódjon az, hogy Sziporka (gondolom ez a csapatnév lehetett), és az alkotók is rajta legyenek, ezt a két dolgot össze lehetett volna hozni. Az utolsó kép nagyon izgalmas fotó, azzal, hogy úgy mennek ők bele a nagy semmibe, és a fene se tudja, hogy hol lesz itt a végállomása, de az elszántság abszolút látszik. Egyetlen kicsi megjegyzés: ha ezt én fényképezem, akkor valószínű, hogy az égből kevesebbet adok, mert az annyira nem fontos, viszont abból az útból, ahonnan ők jönnek, többet. Azok a csillanások izgalmasak lettek volna, amik a tó tükrén, mint árnyékok létrejönnek. Ezt sajnálom, hogy nincs benne. A sorozat nekem abszolút működik, a megvalósításban pedig az előbb elmondottak azok, amik az én meglátásaim. (hegyi)
értékelés:

2010 nyara

A riport az mindig valamilyen problémát akar feszegetni vagy valamilyen történetet akar elmesélni. Ez inkább egy fotóetűd. Egy olyan képsor, ami érzelmi megközelítés, egy élményanyag feldolgozása több képen keresztül. Nem igazán riport. Nincs fotóetűd leckénk még, lehet, ha ezt, ha akarja, akkor más leckébe bele lehetett volna szuszakolni, mert a riport billeg egy picit. 12 kép. Gáborom, ezt másnak is mondom, indokolatlanul sok. Tudom, hogy nehéz az embernek saját magával szigorúnak lennie, mindegyik a te gyereked, melyiket hagyd ki, nem egy könnyű kérdés, de meg kell tanulnunk ezeket a döntéseket meghozni. Nem mindig áll mögöttünk egy szerkesztő, aki kívülállóként szigorúan tudja szemlélni. Ez a mi dolgunk, hogy szelektáljunk. Mivel nem történetről van szó, ezért a képeket önmagukban tudom értelmezni.
   Nagyon szép az első képen a víztükör, ez az olajos fény, ami a víz tükröződésén látszik ezen a strandon, nagyon szép a környezet, egy szép képeslap-fotó, de a személyességet nem nagyon érzem benne. Jó a kompozíció is, az ég azért lehetne egy kicsit határozottabb, ott valamit technikailag létre lehetett volna hozni, hogy a felhők is kicsit keményebben, izgalmasabban szóljanak bele ebbe a képi játékba. A kép egyébkén nem rossz, de nem is mondom azt, hogy ez a tíz pontos Gerlei képek közül való. A második képen, ha jól látom, valamilyen földúton folydogál lefelé a sár. Itt megint a személyességet hiányolom. Én értem, hogy ott, akkor, amikor a Gábor ott állt, akkor ez egy meghökkentő élmény volt, de ebből a nézőpontból, ahonnan ezt ő lefényképezte, ez szinte észre sem vehető jól. Nem olyan jelentős. Létre lehetett volna hozni ennél sokkal ütősebb megoldást is azzal, ha Gábor hajlandó egy kicsit lekucorodni, abból a nézőpontból közelíteni, ahonnan ez a vízfolyás létrejön, mert ennek a képnek nem a felhős ég, és a háttérben lévő ködpára, vagy a mező a lényege, hanem ez a víz. Következő kép egy hegyi patak, ahogy csordogál. Ez is nagyon szép kép, azt nem tudom, a helyet nem ismerem, hogy lehetett volna-e várni annyit, hogy ide besüssön a nap, mert most az látszik, hogy itt van napocska, de az kevés. Az lett volna izgalmas, ha a vízen lett volna a fény, ha megnézzük a képet, az alsó részen meg is csillan a víz. A másik megoldás az lehetett volna, hogy kivárni valami olyan pillanatot, amikor kevésbé harsány, határozott a környezet. Ez lehet egy tél utáni, vagy tél előtti pillanat, azért, hogy ez a víz még határozottabb tudjon lenni. Maga a helyzet meglátása abszolút hozza azt az élményt, amit én Hokusai-nál láttam, egy tradicionális fametszet is lehetne ebből, de ez a forma nem ezt hozza. Aztán jelzésértékkel van egy vizes mező, ahova még jobban esik az eső. Szépek ezek a vízgyűrűk, de itt is arra kellett volna ügyelni, hogy egy olyan megfigyelői pontot találjak, ahonnan jobban érvényesüljön az, hogy ez itt egy elárasztott mező. Aki nem látott még ilyet, annak nem biztos, hogy egyértelműen látszik. A következő kép távolabbról mutatja hasonlóan ezt a helyzetet. Ezt a képet kihagytam volna, nem nagyon erős, szépek a formák, fenyegetőnek tűnnek azok a kis fogacskák, amik ebben a szájban elhelyezkednek az árnyék viszonylatában, de azért annyira nem érzem olyan fontosnak. Aztán látunk egy makrofelvételt vízcseppel. Hálás téma, de nem igazán jön ez hozzám közel. Aztán tulajdonképpen a következő kép az, amin egy szögön csillan meg egy esőcsepp, amire azt mondom, hogy na ez már időtállóbb megoldás. Itt a kompozíció is viszonylag rendben van, majdnem aranymetszésbe sikerült tenni ezt a vízcseppet. Talán lent egy kicsit ha vág Gábor, akkor még feszesebb, és pont aranymetszésbe kerül. Ez az első olyan kép, amire azt mondom, hogy igen, ez gerleis, ebben ott van Gábor. Jön egy fekvő kép, megint egy fölitatott mezővel, nem tudok vele túl sokra menni. Szivárvány, a vízen úszik egy molnárka, ez megint nagyon szép kép. Itt is sikerült olyat találnia Gábornak, ami egészen extra. Itt is egy picit a kompozícióval van bajom, ha már aranymetszés felé megyünk, akkor próbáljuk meg a molnárkát oda komponálni. Tudom, ezek izgága kis lények, nem egyszerű esetről van szó, dehát digitálisnál lehet többet is lőni, de nagyon finomak a víz redői. Ez a második olyan kép, amit gerleis. Aztán a néni söprögeti a vizet a kis faluban, csak hát túl sok közünk a nénihez nincsen, mert háttal áll nekünk. Jó, hogy látjuk az ajtót, amin ő kijött, de lehet, hogy én szóltam volna valamit a nénihez, hogy "néni kérem, tessék már egy kicsit idefigyelni, mert itt nagyobb a víz", és akkor odafordul. Az utolsó kép az, ami számomra megint izgalmas, és gerleis, mert izgalmas ez a játék a víztükröződéssel, a vödörrel, és azzal, hogy az alkotó benéz ebbe a kútba. Így darabokra szedve ennyi.
   Összefoglalva azt tudom mondani, hogy jól látható az az irány, amit Gábor keres. Keresi magát ezekben a történetekben, mesélni szeretne. El szeretné mesélni a maga élményét, hogy jártam egy kis faluban, jártam a Szigeten, ott is esett, a franc ebbe a sok esőbe, mennyi bajt csinál. Ez a része számomra érthető. Ha ezt a vonalat akarom követni, akkor szigorúbbnak kell magammal lenni, mert itt egy csomó olyan képi közhelyet is fölsorol magának Gábor, amiken ő már túl van. Ritka az az eset, amikor csak úgy, egy szivárvány, vagy egy vízcsepp a fűszálon önmagában megáll. Ennek vagy kompozícióban kell akkor egyedülállónak lenni, vagy még valami más mesét el kell tudnia indítani ezeknek a képeknek, különben közhely. Szerepel itt minden, olyan mintha egy lexikont kinyitnék, hogy lássuk mit mond a vízről, és akkor illusztráljuk, hogy: víz az egy olyan dolog, ami esik a fejünkre is, meg úszunk is benne, meg isszuk is, meg gondot is okoz, de élünk is belőle. Igen, csak most nem érzem, hogy ezen a szinten túl tudtunk volna jutni. Van egy másik lehetőség: ha ez nem sikerül, akkor elkezdünk külön a képekkel foglalkozni, ahogy ezt a három képet megjelöltem: a 7. kép, a 10. és a 12. kép az, ami érdemes a továbbgondolásra, vagy ami berakható egy ilyen albumba, ami a Gerlei munkáit tartalmazza. A többi jelen esetben nem. Gábornak erre a képsorra most nem tudok adni egy csillagot sem, mivel képsorként adta be. Szeretném, ha ezt átgondolná, amiről beszélünk, és megfontolná, hogy mennyi igazságtartalom van benne az ő számára, vagy mennyi az, amit ő ebből át tud magára vállalni. Hogy ne maradjon csillagok nélkül, nekem a három kép, de kifejezetten a 7-es az, ami mégiscsak megér három csillagot. Tehát maga a képsor nem (ha csak a képsort nézném, akkor visszaadnám ismétlésre), de ez a kép az, amivel lehet valamit kezdeni. 3 csillag. (hegyi)
értékelés:

Ha egy picit Ágnes szigorúbb magához, akkor eldönti, hogy most fekvőt vagy állót fog fotózni. Ha falra teszem a képet, akkor ez az ugrálás zavaró lehet. De elfogadom. Ez van, hozott anyag. Az első kép nekem egy nagyon izgalmas kép, sejtelmesek a fények, tök jó ez a fej, aki kicsit ilyen penge szájjal áll, és mutatja nekünk, és mondja, hogy hetedik hó, kétszázhat, tehát nagyon tetszik, de egy kicsit feszesebb kompozíció sosem árt. Itt például a kép bal oldalán a fánál ami a szélén van, ott hoztam volna egy döntést, és ott vágok. A kép jobb oldalán is van egy sötétben tartott fenyőtörzs, és ott is vágtam volna, és akkor ezek keretezik a képet. Egy picit ez is dől jobbra, de a kép maga abszolút százas. A következő kép nagyon tetszik, mert erotikus, érzéki ez a kőrakás. Itt én a tetejéből vágtam volna, egy ujjnyit talán. Ott most azért tud kifutni a kép, mert úgy túl tudok nézni ezen a dombon, és ott keresem a megfejtést, miközben ez a kőre festett forma, ami a kő formái miatt a női princípiumot erősíti, tehát ez a forma jól érvényesül, de a tetejéből vágtam volna. Aztán megint van egy érdekes kép: itt két jel, a fiú meg a nő versenyeznek, ez nekem egy egészen izgalmas történetté kezd alakulni. Hát én ritkán mentem kirándulni, de nekem komoly félelmem volt, hogy mi van akkor, ha kivágnak egy fát, amin ilyen jel van, akkor ott fogok megrohadni az erdő közepén, vagy ha nem találom meg. Voltak ilyen paráim, hogy mentünk-mentünk a nővéremmel, vagy az apámmal, és én már úgy az első óra után kezdtem félni, hogy jól bent vagyunk az erdőben, és mi van, ha nem találunk ki. Erre aztán volt is egy történet, amikor Dömösön, avagy Dömsödön (ezt most nem fogom tudni, mindig összekeverem a kettőt), voltunk nővéremmel, és ott el is tévedtünk, ránk sötétedett rendesen, és ott már a felnőttek is beparáztak. A negyedik képen köszöntöm ezt a kis gombácskát, azt nem tudom, hogy ő maga egy jel, mert akkor itt ténylegesen az én félelmem fog beigazolódni, hogy akkor mi van, ha valaki ezt mégiscsak megeszi, azon kívül, hogy megdöglik, még el is vette a jelet, tehát lehet, hogy ez jel ezen a úton, én annak fogom föl. Nehezedik a játék, tehát itt már lehet, hogy a közönség segítségét kell kérni, amikor az erdőbe megy az ember, hogy "merre tovább édes jó istenem". Itt is egy kicsit forgattam volna a képen, ez is húz jobb felé. A fák bedőlnek, lehet, hogy valóságban is, mert láttam én már ilyet, hogy az erdő maga is ilyen ferdén nőtt, de azért kicsi az esélye annak, hogy itt erről lenne szó. És hát az utolsó kép teszi föl az i-re a pontot. Látjuk Ágnest, és ő megnyugtatóan és mosolyogva bíztat minket, hogy "gyere csak velem, hidd el, nem fogunk eltévedni, Zsolt, én tudom az utat", és ezt ez a nyíl formájú jel meg is erősíti. Ez a nyíl Ágnes felé mutat, tehát a kompozíció is abszolút rendben van, bízzuk rá magunkat Ágnesre, mint túravezetőre, és nem fogunk csalatkozni. Nem elviccelni akarom ezt, merthogy ennek ez a ritmusa. Számomra ebben az az érdekes, és akkor izgalmas, ha létrejön ez a mese, márpedig bennem ez a mese most létrejött. Ágnes trehányul komponál, ezzel a függőleges-vízszintessel. Én nagyon remélem, hogy ezt előbb-utóbb komolyabban veszi. (hegyi)
értékelés: