Szorgalmi

Hát igen, itt ha jól látom, megkapjuk azt az órát más szemszögből, más nézőpontból. És ez értelmezi az előző képet. Csak az a baj, Feri, hogy a kettőt valahogy össze kéne hoznod egy képre. Ezt már úgy értsd, hogy jó lenne, hogyha ez az egész úgy tudna jelen lenni, hogy ami itt a környezeti hatásokkal megtörténik, és értelmezi a képet a színes képnél, abból valamit átcsempészni ahhoz, ami egyébként esztétikailag rendben van – mármint a fekete kép. Mert ez a színes kép önmagában érdektelen. Ez akkor lesz érdekes, hogyha ebből a kettőből valami összegyúródhatna. (hegyi)

Az igazság az, hogy ez annyira szubjektív és érzelmi megközelítés, hogy lehet, hogy önmagában a néző keveset tud vele kezdeni. Talán hogyha kevésbé vágtad volna ennyire szűkre az egészet, ha a környezetből többet kapunk, vagy a pohárnak az ívéből, akkor ennek a pohársága önmagában jobban felfogható lenne. Meg az is, hogy ez egy étlapon van rajta, vagy valami menüsoron. Tehát az üzenetből valamennyi átszivárog, de ahhoz, hogy ez valóban történetté álljon össze, ahhoz óhatatlan, hogy a környezetből is kapjunk valamit. A környezet mindig magyarázó erővel bír. Ezek a nagyon makrófelvételszerű dolgok abban az esetben nem tudnak jól működni, hogyha ráadásul ezt még egy roncsolás is követi. És itt a roncsoláson például azt is értem, hogy a poháron lévő vízfoltok összemaszatolják az egészet. Ez önmagában jó lenne, ha többet kapok az egészből, mert esztétikailag adhatna hozzá valami pluszt, de most ez attól, hogy ennyire szűkre van vágva, ettől nem tudja kifutni azt, amit kell. Tehát meggyőződésem, hogy egy átlag nézőnek ennek az értelmezése túl nagy falat. (hegyi)

Ja, hát ez Chuck Norris. Hát kellett gondolkodnom, hogy miért ez a cím. Aztán láttam, hogy van egy fickó ezen a biciklin, és hogy ő Chuck Norris. Tökéletesen elfogadom azt, hogy az emberrel szembe jönnek pillanatok, és ezek a pillanatok annyira erősen hívnak, hogy megörökítsük őket, hogy nem tudunk ellenállni, és készül egy kép. Ez egy lépcsőfok, és ezt a lépcsőfokot meg kell tudni mászni ahhoz, hogy tovább tudj lépni a következő lépcsőfokra, amikor elkezded már rendezni is a képeket vagy a történeteket, hogy azt az üzenetet meséljék, amit te mondani akarsz. Ez a kép izgalmas a fényviszonyait illetően, a formáit illetően, de történetiségében keveset tud mondani az, hogy van egy biciklire ragasztott matrica. Ha ebből a bicikliből többet kapunk, és látom azt, hogy ez egy elhagyott bicikli, esetleg már el is kezdték szétszerelni, és közben ez Chuck Norris biciklije volt, az már el tud vinni egy irányba, és akkor már ennek lehet iróniája, humora vagy drámaisága. Ehhez a nagylátószög segíthet. De most így ebben a formában ez csak egy felvetés, de ez nincs megoldva. Nyilvánvaló ez most egy kérdés, hogy ez egy házibuli előtt készült, és hívtak, hogy menjél még takarítani, és ezért nem tudtál több időt tölteni vele, vagy valahol látogatóban voltál, és nem akartad, hogy rossz szemmel nézzenek rád, hogy miért fényképezed a szomszéd biciklijét. Sok mindent el tudok képzelni, de venni kell a bátorságot ahhoz, hogy akkor, amikor a masina már nálunk van, és fényképezni kezdünk vele, akkor igenis mi a fotográfusok leszünk, tehát akkor nekünk az dolgunk, hogy ezeket az ábrázolásokat megcsináljuk. (hegyi)

Ami az erénye és pozitívuma ennek a képnek, az a tónusterjedelem. Nagyon plasztikus lett a szobor. Még egy kicsit talán lehetne a középtónusokkal dolgozni, hogy azt a sötétebbek felé elvíve még jobban kijöjjön a térbelisége ennek az alkotásnak, és az is nagyon tetszik, ahogy leválasztottad ezt a fény és árnyék megválasztással, és a nézőpontmegválasztással a háttérről. Ami nem igazán tetszik, az az elhelyezése mindennek, mert valahogy ez most le van csúszva ide bal alulra, és a kép jobb és felső szakasza nincs kihasználva mint regiszter, tehát oda nem raktunk semmilyen üzenetet. Így értelmezhetetlen számomra az, hogy miért ebben a pózban van ez lefotózva. Tehát miközben jót tenne a képnek, hogyha kapnánk még a lábakból, amit nem tudom, hogy miért hagytál le – lehet, hogy ennek van valami oka ott, elcsorbult a szobor, vagy oda voltak pakolva valami giccsek, műanyag koszorú, vagy a fene tudja micsoda, nem tudom, csak találgatni tudok. De a néző az meg olyan egyszerű lény, hogy nem sokat akar találgatni, ő kész megoldásokat akar kapni. Most itt ennél a képnél ez nem teljesen befejezett. (hegyi)

Ezt a képet a szabadgyakorlatba küldted, de nyugodtan beküldhetted volna a házikedvenc leckébe is még akkor is, ha ez nem a te kutyád, mert ez egy jó kutyaportré. Egyrészt azért jó, mert magad fölé emelted azáltal, hogy egy alsó gépállást használsz, ezzel már tulajdonképpen humanizáltad, tehát beemeled az emberi világba őt, ettől már szinte egy nyomozó lett vagy egy sztár, aki mint egy divatbemutatón beállt ide nekünk. Örülök annak, hogy meg vannak a lábfejei és valamilyen párkánynak a szélén ő megkapaszkodik, mert ez is jót tesz. Talán annyi még segített volna, ha valaki segítőd nagyjából bal oldalról mögüled jelzést ad a kutyának, mert nem az hiányzik, hogy rád/ránk nézzen a kutya, vagyis a kamerába, hanem a másik szeme szerintem jó lenne, ha meglenne legalább egy picit, ha nem is teljes egészében, ha egy pár fokot fordult volna a kutya feje felénk, akkor megmarad ez a félprofilos dolog és a fajtajelleget is jól ábrázoljuk, másrészt azért a fejből és – talán furcsa lesz, amit mondok – a gondolatiságból, amit beleképzelünk, hogy mire is gondolhat a kutya, abból is több jön át a képen. (hegyi)

Nagyon érdekes címet adtál a képnek, elgondolkodtam, hogy mit is akarsz ezzel mondani, de ez a cím nekem mégis konkurál a kép hangulatával. Nagyon érdekes kérdés, amit felvetsz, mégpedig azt, hogy kell vagy nem kell keret. Mind a két irány jó lehet, de ha meg akarod hagyni azt az enteriőr hangulatot, hogy ez egy ablak, akkor valahogyan úgy kellene ezt megfotózni, hogy a felső rész is meglegyen, akkor lenne meseszerű az egész és akkor lenne dinamikája, hogy van a kint és van a bent és ez konkrétan beazonosítható általad egy ablakkal. De ha ezt levágtad fent, akkor már elkezd az ember azon filózni, hogy és mi lenne, ha levágná oldalt és mi lenne, ha levágná alul is? És akkor jön az a válasz, hogy aha, ez lehet egy másik irány, de most valahogy a kettő között vagyunk. Ha azt az irányt választanád, hogy a teljes ablakkeretet megmutatod, akkor nem problémás az, hogy mi történik fent, mekkora hely marad, mert akkor az egész lesz értelmezendő feladat a nézőnek és az egész önmagában már csak az ablakkerettől is határozott képkeretté válik, tehát a belső kompozícióját az ember nem kérdőjelezi meg, vagy kevésbé kérdőjelezi meg. Ha viszont vágsz, akkor már az a kérdés, hogy mi az a pálya, ami felé el akarsz mozdulni, mert nagyon izgalmasak ezek az árnyékok ezekkel az orchideákkal és egyéb növényekkel, nagyon érdekes a kinti világ is, de például az a fenti rész, ahol azok a fénypontok vannak, az már ehhez nem kell, az elvitte a figyelmemet felfelé. Szóval azt mondom, hogy ez majd megérne egy ismétlést vagy egy átgondolást. De elsősorban magadban kell előbb eldönteni, mint az exponálás, hogy mit akarsz mondani. A címet pedig várnám, hogy magyarázd meg nekem, érdekelne a megfejtésed. (hegyi)

A gyűrésekkel létrehoztál valami márványszerű hatást és tényleg olyan, mintha itt nálunk a dohányzóasztal lenne, nyilván ez még hozzásegít ahhoz, hogy áthidald azt a különbséget, ami a kétdimenziós felvétel és a rá három dimenzióban rátett eszközök között van, ami attól válik izgalmassá, hogy a végeredmény megint egy kétdimenziós felvétel lesz. Csak az a helyzet, István, hogy itt megint abba ütközünk bele, hogy nem mindegy, hogy milyen tárgyakat használunk egy képnél. Tehát a tányér az abszolút jól működik, az, hogy mi van odatéve és az milyen étel akar lenni, azt meg nem mondom, sok féle asszociációt elindít és ezek nem nagyon pozitív asszociációk, ez lehet a tüdőd is meg a májad, bármilyen belsőszerved is. Nem mondom, hogy annyira gusztusos lenne, de ez hagyján, de a kés, az valami borzalmas. Tudom, hogy a kínai piacon lehet ilyen kést venni, ezerért megveszel ötöt, de ez annyira nem illik a képre, hogy az elmondhatatlan. Arra kell odafigyelni, hogy minden tárgy, amit a képen használunk, az egy építkezés része, mint egy tégla a falban és ezeknek egymásra kell tudniuk épülni és nem kell eluralkodniuk a képen. Magyarán sokkal sematikusabbnak kell lenni az egyes tárgyaknak ahhoz, hogy a kép összehatása működni tudjon - és ez a kés nem elég sematikus ehhez. Annyira meghatározó a recés éle, a fröccsöntött nyele, ráadásul ilyen késsel ebédet általában akkor eszünk, amikor valami úttörőtáborban vagyunk és nincs más, viszont ehhez a képhez másik kés, valami étkészletben szereplő lenne az alkalmas, már amennyiben kell oda egyáltalán kés. Nem tudom, mit akarsz mondani. Ha azt, hogy magadat tulajdonképpen feltálalod nekünk és a késsel lehenteled a fejedet, az egy érvényes üzenet lehet, nem lenne ezzel semmi bajom, de akkor ebbe menjünk bele erősen, akkor ennek legyenek drámai csúcspontjai. A kés önmagában csak egy eszköz, de nem a drámai csúcspont. Várnám István, hogy ezzel a témakörrel foglalkozz. A HetiHegyiben erről beszéltem, hogy az problémás, ha belekezdünk egy-egy témába, de nem visszük végig egészen addig, amíg el nem jutunk a megoldásig. Nagyon jók ezek a felvetések ezekkel a kétdimenziós dolgokkal, de elhagytad őket, túl korán hagytad el. Van még ebben, érdemes lenne vele foglalkoznod. (hegyi)