Szakkör | Page 755 | Látszótér

Buksi bétóven
A kutya

Elsősorban, és nem is akarok a kutya fajtajellegéről, a megvilágításról beszélni, a kompozícióról akarok beszélni, valahogyan a Buksi szeme bekerült a középpontba, egy picit talán az alá is, és ennek én nem nagyon látom, hogy mi az oka, a kutya feje fölött nagyon sok hely van, annyi, mint alatta, csak ott egy kutya is van. És ennek nincs különösebb értelme, szerintem a kép felső részéből vágnék. Igenám, csakhogy lehet ugyan ollóval is vágni, de ha a kamerán döntök, akkor a Buksi testéből is láthatnánk valamit. Pl. legugolhatott vagy feküdhetett volna oda kutya elé az alkotó. Itt a kérdés mindig az, hogy mit akarok ábrázolni. A felülről fényképezés az mindig ha a kutya-ember viszonyát ábrázolom, egy parancsoló, a modellt alárendelt helyzetbe hozó viszony – ez egyébként kisgyereknél is igaz. Ha lemegyek az ő szintjére, akkor magamhoz emelem, egy szintre kerülünk, és közelebb is kerülök hozzá. Nem azért mondom, mert nagyon sok kutyaképet szeretnék nézni, de én ezt visszaadnám ismétlésre. Itt most az történt, hogy kicsit lehajoltál, és lefényképezted a kutyádat, aki ráadásul ki is van kötve; ettől a Buksi nem lesz különösebben boldog. Mi lenne István, ha lefeküdnél a földre, és hagynád, hogy a Buksi összenyaljon, miközben a kezedben van a fényképezőgép? Mert úgy tűnik, hogy azért ezt a kutyát te szereted, hiszen az a neve, hogy Buksi bétóven. (szőke-hegyi)

Azt nem állítanám, hogy nem készítek többet, de mostanra kicsit elegem lett a csendéletfotózásból. Kicsit nagyobban itt.

Azt írja Feri, hogy kezd elege lenni a csendéletfotózásból. Kedves Feri. Dolgoztunk mi itt együtt a táborban csendéletekkel, amelyek hamarosan fel fognak kerülni az oldalra és a többiek is láthatják őket, én akkor ott próbáltam neked abban segíteni, hogy egy úton elindulj, erre te a következő képnél azt mondod, hogy kezd eleged lenni a csendéletekből. Hát szerintem picit korán adod fel a dolgot, és ezzel nem azt mondom, hogy most hetente három csendéletet be kell küldened, de én nem érzem azt, hogy elértél volna az út végére. Ennél a kompozíciónál nagyon érdekes az a játék, amit itt látunk, gondolom azt a hosszú expozíciós, fényfestős játékot látjuk megvalósítani, amit itt is gyakoroltunk, mégis, szerintem ezeknél a helyzeteknél, amikor a fényt kreatívan használjuk, tehát nem konkrét, fix megvilágítással dolgozunk, pl. főfény és derítés mellett, akkor mindig az a kérdés, hogy mivel mi állítjuk elő, mi mozgatjuk, használjuk a fényt, ezért a mi döntésünk az, hogy mit emelünk ki, és mit tartunk sötétben. Itt a kép közepénél nagyon erősen, majdnem fehérre égve, sziluettként jelennek meg a virágok, míg a szélén a virágok feketén, szinte bebukva a háttérbe látszanak, illetve alig látszanak. Már csak ha ezt a két részletet is vesszük, akkor is azt mondom, hogy nem eldöntött az, hogy most túlvilágítva sziluettekkel akarok dolgozni, vagy éppenséggel a túl sötéttel, mint egy low key helyzetet próbálok megmutatni. Így kissé esetleges, nem eléggé koncentrált, az a világíts, ami ha nem koncentrált, akkor értelmetlen is, merthát akkor miért nem egy lámpát használtam.
És ez az egész onnan jön, amit a leirat is mond, hogy elfáradtam, abban, hogy feladatot csinálok, pontosan azt kellene elmosni, hogy feladat legyen, és visszatérni az élvezethez. Ezen a képen az látszik, hogy ez egy feladat, egy stúdium, a hervadt virágokból is az az üzenet jön át, hogy kínlódsz, küzdesz, mert valamit meg akarsz oldani, és elveszett belőle az élvezet. Abban a pillanatban, ahogy ezt újra megtalálod, és nem túl akarsz lenni egy feladaton egy lépcsőn, akkor megtalálod a csendéletet.
Még egyet tennék hozzá, ez a váza, erről akkor is beszéltünk, hogy ez egy kicsi, borulékony váza, amibe próbáltunk belegyömöszölni ilyen hatalmas virágokat, ez ennél a képnél nagyon látszik, hogy arányaiban sem egy jó dolog, ezen is lehetne gondolkodni. A kezedben van egy kulcs, és a te döntésed az, hogy mikor nyitod ki vele az ajtót, én nem tudtam mást tenni, mint ezt a kulcsot a kezedbe adni. Mikor, hol, hogyan, mire használod majd, az a te dolgod; egyáltalán nem biztos, hogy csendéleteket kell vele csinálnod, a csendélet annyiból jó, hogy a száraz virágnak sokkal több türelme van, mint a Józsi bácsinak a szomszédból, tehát gyakorolni alkalmasabb a csendélet, mert nem fog orrbaverni, hogy tíz perce ott állsz és még egy kattintás sem történt. (szőke-hegyi)
értékelés:

Mesemondó
Illa berek, nádak, erek...

Az afrikai szobrászat és az afrikai primitív rituálék, de akár dél-afrikai, polinéz, tongai, melanéz, mikronéz szobrászati szellemiséget is kereshetünk ebben a formavilágban, amit csak felerősít az alsó súrlófény használata megvilágításként, ami az egyenetlenségeket, a rusztikus, egyszerű szobrászati módszereket felerősíti. A szobor jobb alsó sarokból van megvilágítva, és ez azt jelenti, hogy a négyzetes kép bal oldalán ez a drámai sötét átkúszik, áttöröl a teljesen elkészült szobor balfelére, és igazából ezzel az expresszív, dramatikus fénnyel azt a mitológiai világot, ami a barlangok mélyén élő primitív népek termékenységi vagy más varázsláshoz kötődő totemfiguráihoz kapcsolódik. Mindenféleképpen van az egésznek egy szakrális, liturgikus szerepe is, a megvilágításnak és az ilyen képképzésnek. Tehát az irány az nagyon izgalmas, és különösen, hogy a barátom leckére érkezett ez, a Mesemondó címmel. Ezt én úgy fordítanám le, hogy tulajdonképpen az ember olyan helyen él, ahol régi tárgyak, emberi kéznyomok vannak, ajtókon, ablakokon, falakon, ott gyakran elhangzik viccesen az a mondat, hogy ha ezek a falak mesélni tudnának, és ezt idézi fel számomra ez az üzenetrendszer. Ebben az esetben viszont még ha az üzenet nagyon is jól sűrített, és átjön a filozófiája, a lényege, mégis a kompozícióra akkor is ügyelni kell. Miért van ez a gyönyörű szoborforma vállban vágva? Tessék ezt a képet megismételni, pontosan azért, mert nagyon fontos az, amit üzenni akarsz. Gondolkozz el a szakralitáson, a Gólemen, a bálványon, a tessék ebben elmélyedni, különösen hogy ő a barátod, hidd el, segíteni fog. Természetesen ehhez egyedüllét kell, nyugalom kell, és hallgass a belső hangjaidra, és tessék megtisztelni mindazt, amit szemléletében, meseiségében, víziójában itt van. Két disznó, de csak akkor, ha megismétled. (szőke)
értékelés:

Osztályfőnöki óra
Mindenki menjen Dörögdre, tök jó a program.

Akik voltunk Taliándörögdön az Ősök Háza fesztiválon, tudjuk, hogy ez a kép az ottani színpadon készült, ahol András előadást tart, kezében a kávéval, cigarettával, idézhetjük Jim Jarmush Kávé és cigaretta című filmjét is, amit javaslunk megnézésre mindenkinek - ennél a képsorozatnál is az a helyzet, hogy inkább egy filmet látunk, és Gábor erre még rá is erősít, ugyanakkor egy filmnél a kiragadott helyzetek vannak megmutatva, akárha egy forgatókönyvet látnánk, ahol a jelenethatárok vannak megmutatva, nagyon fontos lenne, hogy melyik képeket válogatjuk be. Mer igen, az első képen kevergeti a kávét, a másodikon meg kávéval a kezében gesztikulál – vajon melyik a fontosabb? A 3.-on előveszi a cigarettát, a 4.-en mutat valamit, de ez a kép mennyiben erősebb vagy miben módosítja az előző kép irányát? Ahol a kezébe veszi a cigarettát, a negyedik kép, ha kimarad, az utána erősítené a cigaretta üzenetét. Az 5. távolabbi kép, a 6., 7. 8. megint a cigarettával foglalkozik, tehát ugyanazokat a gesztusokat látjuk ismétlődni, de pl. a távolabbi kép négy képpel később megismétlődik, aztán még kettővel később megint, ezek a gesztusok vajon erősítik-e ezt a helyzetet vagy gyengítik? Ha én lennék Gerlei Gábor, akkor én biztosan feszesebbé tenném ezt a dolgot, mert ezek az ismétlések nekem egymás ellen dolgoznak. A szorgalmira tehát megvan az egy disznó, de amikor képsorokkal dolgozunk, nagyon fontos, hogy milyen képeket tartunk meg, és melyeket vetünk el. (szőke-hegyi)
értékelés:

Fogyasztás mérő
Egyéni átértelmezés...

Egy testet, illetve egy torzót látunk, akár mondhatnánk, hogy akt-torzó, egy férfialakot, archaikus technikát használ, vagy arra utaló technikát használ az alkotó, ezt ugye a digitális állományoknál sosem tudjuk eldönteni biztosan, de vegyük úgy, hogy ez az, az emulzió is kézzel van öntve, és ennek az archaizálásnak az életlenségek, a sérülések, a széleken lévő kenési hibák mind részei, és a kompozícióban is erősítik az üzenetet. Ezen felül látunk egy geget, – ez egy kollázs - egy olyan történet, ami kimozdítja ezt a történetet, és itt van az, ami felteszi azt a kérdést, hogy analóg vagy digitális technikát használ-e az alkotó, merthogy a testen egy nyílást nyit az alkotó, ami mögött egy vízórát vagy fogyasztásmérőt helyez el. Ez egyrészt egy geg akar lenni, másrészt egy filozófiai irány, a gyomortájon elhelyezve ez a mérő az emberi fogyasztást méri. Ennél ezt a geget én most másodlagosnak kell tennem, hiszen egy eléggé primer üzenet, bár megvan a filozófiai üzenete, de nem egy nagyon áttételes üzenet. Azonban azt a képileg Joel-Peter Witkin fotográfus munkáit és az ő képi világát juttatja eszembe, merthogy ez egy bonctani kép is, vagy akár Barta Zsolt Pétert vagy Kerekes Gábort is mondhatnám, talán inkább Barta képeiben látszik ez, aki formalinban elhelyezett emberi testrészeket ábrázolt fotográfián, Witkin pedig nagyon sokkoló fotográfus, ott ahol ő élt, ahol az emberi test értéke talán nem annyira központi kérdés, ezért abban az időszakban, amikor ő ott fényképezett, egészen speciális, tulajdonképpen kutatási helyzetekben ábrázolja a már nem élő emberi testeket. És attól függetlenül, hogy itt egy önportrét, egy üzenetet látunk, a kép egészének valamiféle élet-feletti, átértékelő, és a mulandóságot felidéző hangulata van. Ezért próbáltuk idekapcsolni Witkint, javasoljuk, hogy valahol, a neten vagy könyvtárakban a műveivel ismerkedjetek meg. (szőke)
értékelés:

A gyep, az a szép gyep
Ez tulajdonképpen lehetne a vágy is, de inkább ide sorolom. Lehet, hogy a kép nem maxima laude, de minden benne van, amit nekem a gyep jelent. A melegséget, a puhaságot, a kényelmet, a sok szenvedést vele, és egyben az eredményt is.

Egy fekvő formátumú, esti-éjszakai képet látunk. A Lacitól régebben, talán egy féléve nagyon intenzíven érkeztek képek, aztán most újra kapunk tőle alkotásokat, és bár ezek a fényképek, különböző helyzetekben, napszakokban, utazásokon, erre-arra készülnek, de én eddig a Marczingós-féle gondolkodást eddig, amit tőle az estiskolán láthattam és amik az övéi, azt mindenfajta tematika nélkül kétfelé bontanám, az egyik azok a képek, amik nappal, szállodákban, itt-ott önportréként elkészülnek, és van egy másik vonulat, mintegy Doktor Jekyll és Mr. Hyde, egy másik történet, ami a mi számunkra akár egy titkos Marczingóst is megmutatnak, és ez a titkos rekesz ez az éjszaka fényeivel, az éjszakák létrehozta érzelmi állapotokkal foglalkozik. És lehet, hogy ’kilóra’ nem is olyan sok ez, ha valaki végigpörgeti a képeit, de mégis, ha megfigyeljük az esti fényekben készült alkotásait, lehet látni egy olyanfajta meditatív, megnyugvó, elcsendesedő érett-idős filozófiát, mint Arany János időskori verseiben, azok jutnak eszembe erről, egyfajta meditatív rész, ami a Marczingós-jelenségből a külvilág számára nem megfogható. Nem ezt látjuk, nem így ismerjük, azt látjuk, hogy egy pezsgő-mozgó személyiség és akkor jönnek ezek a képek, mint az esti borosüveg meg pohár a pici kis csillanó fényeivel, meg ez a gyep is, ahol azért egyértelműen látszik, hogy az alkotó kúszott-mászott itt a szépen nyírt fűben, feltehetően ha sejtjük, hogy hol él, a Bakonyban, a Balatonhoz közel, valamennyi pára ebben a nyári hangulatban is ott lehet, és érzi a néző, hogy a fotós mint egy desszantos kúszik-mászik a fűben, azt nem tudjuk, hogy a család mit gondolhat-láthat ilyenkor, hogy egy meglett szalonképes úriember a kertben csúszik-mászik, az is felmerül ebből, hogy a fényképezés az egy egészen furcsa delej, ami megváltoztatja az ember személyiségét, akkor is ezt kell mondani, ha a Laci csak letette a gépét a fűbe, mert valamikor csak oda kellett hajolnia, hogy lássa, mit fényképez, élességet beállítani, az egész attól, hogy a horizontot, a szemsíkot hová helyezi el, és ezt a kicsit amerikai stílusú éjszakai képet, és pont attól, hogy a fű az előtérben jelentőségteljesen életlenül jelenik meg, attól az egészben van valami fura érzelmesség. Talán lehetne mondani, hogy kellene ide az előtérbe egy sünike, aki kikacsint ránk, vagy kisegér vagy cickány vagy egy locsolócső-darab – de mi van, ha abban a pillanatban az éjszaka által segített egyedüllét megadja ennek a történetnek a meditatív állapotát. Mert ez a kép elsősorban, és a cím is erre erősít rá, a Marczingósból kevésbé ismert, meditatív, merengő, neadjisten romantikus és érzelmes embert mutatja meg. Ezért tartom ezt a képet jónak, és ezért vagyok bizonytalan abban, hogy a Marczingós kezenyomát kellene a leckében meghagyni, mert itt szerintem attól függetlenül, hogy őt, ill. a hozzátartozókat itt nem látjuk, mégiscsak az ő üzenetrendszere látható itt. (szőke)
értékelés:

Egy mozgófilmet látunk, aminek a lényege, hogy a kamera mintha nagyon sokáig az alkotó hasán lógna le, és amit a nyitóképen is látunk, ezt a folyamatot rögzíti, ahogyan az alkotó valakik után bandukol, megy. Ami az érdekes ebben, hogy ilyen monoton, egyféle helyzetben dolgozunk, akkor mindig nagyon fontos, hogy milyen időintervallumban dolgozunk, és itt én egy kicsit hosszúnak érzem ezt a bevezetést, hiszen utána megérkeznek, és én ezt nagyon rövidnek érzem a bevezetéshez képest. Nem derül ki a végén, hogy mi a csattanó, összeállunk, mint a tej, de ennél tovább, mélyebbre nem megyünk, talán szeméremből, talán zavarodottságból. Azaz itt az arányokkal azért még dolgoznék. Ugyanakkor a barátom leckére ezt én abszolút elfogadhatónak tartom, halljuk a kommunikációt, és egy belső történetet, egy barátságban lévő intim történetet látunk, én két disznót adnék erre. (szőke) értékelés:

Beteljesült vágy (ismétlés) 2
És ez is tetszik. Így elküldöm mindkettőt.

Beteljesült vágy (ismétlés)
Levetettem, így tényleg jobb lett.

Azt tudom itt mondani, hogy itt egy kísérletsorozatról van szó, mi beszéltünk erről személyesen, üzenetrendszerekről, testről, és azt hiszem, ezt a képsort már elemeztük, a pöttyös ruhással kezdve, és én azt hiszem, hogy az ismétlés kategóriában ő elindult egy úton, és ezt a folyamatot nagyon jól oldja meg, dolgozik ezzel a történettel, azaz az ismétlés nagyon is megérte. És ennek van egy folytatása is, amit együtt elemeznék ezzel, ezen a kar gesztusa nagyon jelentős, védekező, védi a testet, hiszen ezek a babák a fedetlen női testet nem takarnák ki teljesen. És van egy szerepjáték is a babákkal, ami egy külön történet, ami a testkódokhoz képest egy teljesen külön történet. Meg itt van ez a tengely, a csuhé-fiúbaba balra dől, és ugyanúgy a takaró bal kar az ugyanúgy ebben a tengelyben halad, és az árnyékával erősíti ezt a balra dőlést. És ez a kéz nincsen kapcsolatban a babákkal, nem fogja, nem öleli őket, hanem a teste elé teszi a kezét és ez fizikailag is létrehoz egy távolságot a két történet között. Itt a test csak egy háttérként jelenik meg.
A következő képnél itt méretben is és perspektívájában is egy teljesen más helyzet van létrehozva, mivel a testhez egészen közel kerültnek ezek a csuhéfigurák, és a vágásból, a közelségből adódóan is, bár a figurák ugyanazok, de a babák történetét is megváltoztatta. Az előző képen egyértelműen egy párkapcsolati helyzet indulása volt a babák között, míg ez akár egy tánc, vagy baráti ölelés lett, de kigyengült, és elvesztette azt a direkt történeti vonalat, és saját magát is közelebb hozta hozzájuk. Akár azt is mondhatnám, mint egy anya-gyermek kapcsolat vagy ilyen családi helyzet, amikor a kisbabákat magához öleli. Azaz egy teljesen másfajta helyzet jött létre, ő pedig kapcsolatba került a babákkal. Én a két képre adnám meg a három disznót, mint ismétlési folyamatra. (szőke)
értékelés:

Rókák Dénesnek.

Egy játékos dokumentum filmet látunk, egy belső kommunikáció az estiskolások között az István a Dininek küld egy képeslapot, akarom mondani filmet, üzenetet, és ezt nagyon fontosnak tartjuk, hogy ezek a belső kommunikációs csatornák meglegyenek és működjenek, és erre a szorgalmira teljesen megvan az egy disznó. (szőke) értékelés:

Vác, Főtér
Ilyen szép helyen lakunk.

Van az Ősök Házának egy gyűjteménye, ami ugyan kicsit átalakult, de mivel ez egy helytörténeti is működik, egy olyanfajta gyűjtemény, ami képeslapokból áll. Van már a múlt század végéről is gyűjtött lapok, a 80-as évek elejéig, mivel ennek a II. vh-tól a 60-as évekig volt főleg óriási divatja, karácsonykor, húsvétkor, nyaraláskor képeslapokat küldtünk, azokkal üzentünk haza a családnak, azaz nagyon fontos volt a képeslap, aztán ezt később a kommunikációban az elektronika eléggé elmosta. Ez az álló formátumú kép ezt a képeslap-hangulatot-nyelvezetet követi, a középre beállított esti utcai lámpával, és a beállítottsága, az utcakép, a kalocsai, szegedi, ceglédi, stb utcaképek,és ez ezt a formavilágot akarja megtartani, és azt kell, hogy mondjam, a 60-as évek gyűjteményébe ez a képeslap határozottan beleillene. Esti fényben üzenet Vácról a főtérről, készítette Török Sarolta, ahogyan a régi képeslapokon is rajta volt a fotós neve. Ami ugyanakkor fontos, és kérnék, mivel a Sarolta előző képe, a gyerekkel és a fával, vagy a sétálós nagyon jól és erősen jelezte ezt, azokon 100 %-osan fellelhető a kéznyomod, a személyiséged, ami te vagy, itt pedig az épített környezet leckére az a kérdésem, hogy hol vagy ebben te? A leiratban azt írod, hogy ilyen szép helyen lakunk. De nem érzem, hogy ez a beküldött képeslap átitatódna veled azon túl, hogy természetesen a főtéren sétálva örülsz annak, hogy ez a te jelened, a városod, a te Vácod. Ez azért lenne fontos, mert alkotói folyamatokról beszélünk, azért személytelen ez egy picit, miközben egy jó és izgalmas dolog, de nagyon jó lenne, ha a kézjeled ezen rajta lenne, ha belekacsintanál, vagy valami. Miközben mondom, az egész előtér üres, ráadásul a kép még igényelné is ezt, hogy ez a Saciék birtoka, ahol megittak egy Camparit a kis kiülőnél, vagy bármi az jelen legyen. Most a kép rendben van, azaz korrekt. Na de szerelmeskedni sem korrektül szoktunk. Szalonképes a kép, csak nem vagy benne. Egy disznót javaslok erre, de szeretném, ha megismételnéd, és merem ezt azért mondani, mert a kisgyerek-anya-fa történet azzal a hosszú kínlódással is meghozta az eredményét. (szőke)
értékelés:

Tamás is megérkezett a házba, vasárnap este a programok után így nézett ki az estiskola hármasa.

A "rendes" házi kedvencek, azaz Pemü, és Tyson a két kedves flancia bulldog immár szüleim házi kedvencei. Nekem maradt Moly. De emiatt cseppet sem szomorkodom! Sőt! Nagyon jól érzem vele magam. Mindig kitalál valami kis huncut tréfát. Szerdán például bekente gépzsírral a törölközőmet. Na még ilyet!

Mozgófilmet látunk, amiben az első érdekesség az, és ezt nagyon humorosnak találom, hogy valaki háziállatnak egy molylepkét küld be, mintha egy idomított állat lenne, ami különböző dolgokat csinál a lámpafényben, és a kamerakezelés is rendben van, de a film építkezése, amit oly sokszor elmondunk, hogy van bevezetés, tárgyalás, befejezés, hogy valami felé elindul a történet, tehát nincs se közelikkel, se vágással kicsit megbolondítva a film, tehát nem építkezik egy drámai történet, csak látunk egy dokumentumfilmet erről az állatról, és tulajdonképpen ennyi. Úgyhogy mint házikedvenc leckét én elfogadom, mint irányt, adok rá két disznót, de azért a legközelebbi, ha még találsz egy házikedvencet, azért olyan kellene hogy legyen, ami egy kicsit körbejárja az ő személyiségét, jellegzetességeit. (szőke) értékelés:

Kedves 3. Táborosok! Sajnos nem tudok jelen lenni, pedig nagyon szerettem volna. Egy üzenetet küldök Nektek és köszönöm MINDENKINEK a múltkori hétvégét, a jó hangulatot, azt hogy együtt dolgozhattunk. Üvözlettel: Gyufa!

Óra
De hány óra?

Egy képjátékot látunk, azt hiszem, a szentendrei közösségről beszélhetünk, Bukta Imre, Szemethy, Huber Andrásék féle organikus építészet-szobrászat, 70-80-as években nagyon nagy divatja volt ennek, az akkori fotós-plakátművészetben is megjelent. Valószínűleg a Gábor erdélyi útján a pihenése alatt eljátszik itt ezzel a gondolattal. Nyilván az ő feladata volt, hogy tüzifát vágjon a sparheltbe, és egy játékos fény-árnyék ötletjáték van itt, ami ennyi és nem több, de jó ritmusban van elhelyezve a fejsze és az árnyéka, ahol egy napóra-szimbolikát használ az alkotó. A Haris Lászlónak volt egy képsorozata, a Jel és Árnyék, amit egy sóbányában csináltak, és ott volt egy hasonló megoldás, hogy volt egy tárgy, ami a főtárgy volt, és a különböző napszakokban az árnyéka, ahogy végigment a falon, azt hiszem ez volt a történet lényege, hogy ez milyen formákat hoz létre. (szőke-hegyi)
értékelés: