A pár későn érkezik, az előadás megkezdődött. A zene szól, de ez senkit nem zavar. Az emberek esznek, isznak, cigarettáznak, beszélgetnek. A férfi leveszi a nő kabátját, a nő leül, rágyújt. Közömbösen nézi, ahogy a férfi körülményesen egy székre fekteti a kabátot. Női hang énekel mély hangon valami idegen nyelven, talán árulás, talán mélabú, talán gyönyör meg bűntudat. Rikító sárga ruha trombitán kísér, mellette magas, beesett szemű alak hatalmas fűrészből hajlít elő hangokat. A háttérben valaki rumbatököt ráz. A színpad közepén egy kopaszodó, fekete ruhás férfi áll, kezében késekkel. Kinéz valahová oldalra, int. Egy fénykör jelenik meg, megvilágít egy nagy, függőlegesen felállított fakorongot. Most látszik, hogy az énekesnő oda van kötözve. A fűrészes ember lassan megpörgeti a korongot. Az énekesnő rendületlenül énekel miközben forog, a közönség zsongása elhalkul, a fekete ruhás fogja az első kést, habozás, célzás nélkül eldobja. Hallatszik, ahogy belevágódik a fába. A nő énekel, a férfi rendületlenül dobál, a fa hasad, árnyékok, fények, végül egyetlen kés marad csak. Most a szemére kendőt húz, a zene szól, az emberek figyelnek. Minden lelassul egy pillanatra, az idő mint a méz, lassan lepereg, az utolsó kés kiröppen, száll, az ének elcsuklik, a két zenész lassan abbahagyja a zenélést, a korong megáll. Az énekesnő, szívében késsel, lassan lehúnyja a szemét, a teremben egyszerre mindenki elhallgat. Valami csönd ereszkedik le pókfonálon... aztán, újra indul a zene, a két zenész belehúz, a fekete ruhás odamegy az énekesnőhöz, kihúzza a kést, ami egy pakli kártyát nyársalt fel, majd a kés hegyén felmutatja a kör dámát, szívek királynőjét és az énekesnő feléled és táncolni kezdenek ketten és megint minden lüktet és a közönség felállva tapsol.
   A pár ül az asztalnál, a nő figyeli az előadást, a férfi a nőt. Most a feketeruhás ember a színpadról lenéz, egy reflektor körbepásztázza a közönséget, az ember rámutat a nőre. A fénykör rajta marad, benne a nő sápadt ragyogás. Ül nyugodtan, a feketeruhás kitartóan vár. Most lassan feláll, kisétál a színpadra. A feketeruhás férfi színpadias mozdulattal felkíséri a lépcsőn. Nem szólnak egymáshoz. A férfi nézi, a nő nyugodtan, szinte közömbösen áll. Most a férfi odanyúl a nő arcához, valahonnan a hajából előhúz egy kopott, sáros kislánymasnit. A nő arca megremeg, a kezébe veszi, tartja, a masni fehér pillangóvá válik, elrepül. A férfi elővesz egy kis dobozt, majd gyors egymásutánban, a kezét is alig lehet követni, kipakol belőle egy kopott fekete lakkcipőt, egy rollert, egy elveszett fehér kiskutyát, a mindig vágyott öltöztetős babát, egy négyréthajtott szerelmeslevelet fekete szalaggal átkötve, pár balatoni naplementét, egy összevérzett párnát, meg nem született gyermek kacagását, végül egy kevés távolodó patadobogást. A nő leejtett vállakkal áll, szégyelli a sírást, mégis könnyezik. A feketeruhás férfi kitartóan nézi, majd előhoz egy nagy, piros dobozt, rámutat. Kinyitja a tetejét, a nő beleül, becsukja a tetejét. Hosszú tőröket vesz most elő, hajlítgatja őket, mutatja a közönségnek, milyen élesek. Mindenki nyugtalanul néz, de a fekete férfi rendületlenül folytatja az előkészületeket, majd a tőröket elrendezi az asztalon, vár. Mostanra a férfi, aki a nő párja volt, lassan feláll, elindul a színpad felé. Terítőket sodor el, hulló csészék, kanalak között halad előre, már szinte szalad. A feketeruhás most megmozdul, egy tőr van a kezében, átszúrni készül a dobozt. A férfi felér a színpadra, egy tőrt ragad ő is, a feketeruhás megfordul, leengedi a kezét, mereven elmosolyodik, a férfi a maga elé tartott tőrrel mellkason szúrja. Állnak ketten, a közönség felugrál, a férfi remeg, az ember a férfi szemébe néz, lassan, nehézkesen kihúzza a tőrt a melléből, aminek a hegyén: egy pakli kártya van, legfelső lapja egy szíven szúrt bohócsipkás ember. A zenekar tust húz, a feketeruhás diadalmasan felmutatja a lapot és a közönség őrjöngve tapsol és ő lassan meghajol és megfordul és nehézkesen kimegy és sötét folt az ingen és ingujjból csöndes csöpögés. A férfi zavarodottan áll, majd mint ki álomból ébred, megrázza a fejét, odaugrik a nagy, piros dobozhoz, kinyitja. Egy nyúl ugrik ki belőle.

SZERETLEK – szavalod el,
és valami furcsa már a szóban,
nyelved hazug szavak sebzik fel;
véres harapások a hóban.

Anyám konyhájában volt egy ilyen brómolaj nyomat, amikor elköltöztem 1981-ben Szentesről, akkor egy csomó minden történt, átalakult az életem, sok minden megváltozott körülöttem. Azt tudom mondani, hogy ez az anyám-féle kép most is velem van, nem azért, mert az a kép jó, hanem mert valami érzelem köt hozzá. De elsősorban anyám miatt. (szőke)

Ez itten egy magyar vizsla. 3268 éves. Azért néz így ki. Szegényt kikezdte az idő, meg az atmoszféra, merthogy még mindig nem szokott hozzá. "Kolbászorrú Hadvezér Rosta Sándor" (ezt a nevet kapta) NEM a Földről való. Ő 1 parakutya. Látta a piramisok építését, Jézus születését és ott volt Rákosi elvtárs 43-ik születésnapján a komlói Fekete Gyémánt Étteremben. Azért gondolom, hogy nem a Földről való, mert valami teljesen ismeretlen nyelven beszél, amit senki sem ért. Eztet megmondta Lőrincze professzor úr is.

Nem tudjuk értelmezni ezt a képet. Az önmagáért valóságában nincs kapaszkodó, nincs kohézió. A szöveg ahogy látjuk, szinte szokásos csapongó forma, irodalmi értékét nem tisztünk megítélni. Arra ösztökélnénk, hogy próbálj a képekkel foglalkozni, mert volna értelme, hogy azt, amit most ezekkel az üzenetekkel akarsz közölni, képek által mondd el nekünk. (szőke)

Az Idő. "Az idő soha, soha meg nem áll" - mondta ezt Vjacseszlav Tyihonov barátom, akivel együtt voltunk Szocsiban egy Munkás-Zenész Találkozón. Ő Munkást szívott, én Symphoniát. Mindamellett az idő pénz, hát többek között ezért a legjobb barátom az Idő.

A kép izgalmasnak ígérkezik, itt is azt a precizitást, figyelmet kérem számon, hogy a kompozícióra figyelj, mert itt az órát vágod esetlegesen. A perspektíva megválasztása jobban fogadható lenne, ha a kamera szögét úgy választod meg, hogy az órák érzékletesebben legyenek láthatóak, a fehérek, kékek játéka, a körformák is egységes kompozíciót mutassanak, kevesebb esetlegességgel. Furcsa, szürrealisztikus játékot lehetne ebből kihozni. Feltételezhető, hogy volt időd beállítani ezt a kompozíciót, de ha ez így van, akkor érdemes mondjuk olyan dolgokra is figyelni, mint az élesség, a bemozdulás, mert ez sokat hozzáadna a képhez, de most így ez is az esetlegességet erősíti. Ha ez a hely megvan még, érdemes lenne még dolgozni ezzel a szinte pop artos helyzettel, mert most a félbevágott óra, az ívek metszése nem segíti elő azt a fajta húzást, amit egyébként a beállítás ad. Most a számok és idők helyzete elmorzsolódik, nagy egészében nem tud átlépni a szürreálisba, mert pontatlanok a formai megfigyelések. Az alsó óra nem tesz hozzá, se benn, se kinn nincs most. (szőke)
értékelés:

A fotó, a grafika és a mese kapcsolódását látjuk itt, mint egy forgatókönyvi vázlatot, mint egy tervrajz maradékot, egy helyzetről, szituációról. Nagyon szimpatikusnak tűnik, de ha az üzenetek személyesek, szubjektívek, akkor ennek a képnek nagyon jót tenne, hogy vedd a bátorságot, fogj egy tintaceruzát és a saját kézírásoddal, saját jelenléteddel csináld meg, mert itt a precíz, gép által szerkesztett munka miatt lusta megoldást látunk, az üzenet többet érdemel. (szőke)
értékelés:

Meg nem tudom mondani, hogy mitől szomorú ez a kép, de nem vagyok tőle nagyon vidám... keresem hozzá a kulcsot. A kockák összerakása, ez a mozaikrendszer a Dokumenta kiállításokon a hetvenes években nagyon örömmel használt játék volt, mintha valami furcsa lencsén nézne át az ember. Ennek ellenére van konkrét üzenete is a képnek, egy női személy egy kabátban nem egy oldott formában, hanem vigyázállásban, fegyelmezetten, szinte kiterítve, mintegy séma itt van előttünk, és érdekes, hogy ehhez a mozgássorhoz képest csak egyetlen egy kockán jelenik meg a távolban a férfi szimbóluma, üzenete. Talán ez lehet az egyik ok, hogy a kép melankóliát, szomorúságot mutat. Ehhez nyilvánvalóan ezek a fehér foltszínek, a hiányok, a kietlen táj, a kabát barnái is hozzá tartoznak és ha nem feltételeznénk, nem látnánk a háttér fehérjét, talán kevésbé lenne meglepő és félelmetes a kép, de ezek a fehérek is ezt az obeliszk formát erősítik. Nem érzem vidám képnek, de jónak tartom. (szőke)
értékelés:

...ha szomorú vagyok, csak ránézek, és mosolygok tőle.

Üzenetével, kompozíciójával egyetértek, nagyon érdekes az árnyékokkal és a háttérrel való játék, ami kiemeli a tárgyon keresztül a színeket. Mégis azt mondom, hogy valamilyen módon a szürkéskékek sötétjein kellene több részlet. A kamera mögül picit reflexelni kellett volna, hogy ennek a formának a térbelisége jobban kifejeződjön. És hát Boglárka, ott a héttér a jobb felső sarokban bizony ki is van lukadva. (szőke)
értékelés: