hát

Ahhoz kellene egy picit segítség, hogy ez miért a Tökéletesség leckébe lett beküldve. A kép rendben van, a kompozíció is, a modell beállítása nem nagyon van rendben. Azért, mert olyan bevágásokat hoz létre ez a ruha, amik nem túl szerencsések. A kar, a lapocka nincs tónusban, ezért nagyon furcsa felületet ad. A test ábrázolásánál az fontos, hogy anatómiailag milyen üzenetet mutatunk. Ahhoz a határozott vonalhoz, ami ez az X a háton a két vállpánttal, ahhoz mindenféleképpen társulnia kellene valamilyen izomtónusnak a szerkezetet megmutatni. A másik, amit észrevettem az, hogy a modellen föntmaradt a karóra, ami ebben az esetben nem egy szerencsés dolog, rontja az összképet. Világításban is egy kicsit felemás a dolog. A kép bal oldala az igazabb, ott legalább valamilyen forma elkezd a vállnál kialakulni, amihez képest a hát és a jobb oldali lapocka rész nagyon laposra van világítva, de gondolom ma már, hogy voltál a világítós műteremmunkán, másképp világítanád ezt. Ez a köröm, ami itt világít, gondolom ez valami műkörmös balhé lehet, nekem az is zavaró momentum. Lehet, hogy ezt a minimális elfordulást, ami a törzsnél észlelhető, nem biztos, hogy én alkalmaztam volna. Ha már tökéletesség, akkor tessék úgy beállítani azt a modellt, hogy a lehetőségekhez képest szimmetrikus legyen a két oldal. Keresném a megoldásokat ebben a képben, de nem nagyon látom, hogy miért is tökéletesség, és a megoldások nem teljesen azok. Ráadásul itt van egy gyönyörű drapéria háttér, de ebben a tónusban, amiben ez most szerepel, ez csak sejthető, inkább olyan, mintha valami hívási hiba lenne, miközben ez valószínűleg a mintázata ennek az anyagnak. Az jót tett volna, ha abból egy picit többet kapunk, azért is, mert jobban elvált volna egymástól a test formája, a ruha formája, és a háttér. Azt is lehet, hogy ha még sötétebbre van az egész hívva, hogy elimináljuk a ruhát és a hajat is, és összemossuk a háttérrel, és akkor, mint egy torzó szerepel ez a kép, de akkor abba az irányba kellett volna elmozdulni. Most valahogy itt billegünk a határon. Ismétlés. (hegyi)

Tündér-szikla

Tanácstalanul állok a dolog előtt, ugyanis ellentmondásos a cím és az, amit látok. Amit látok, az egy kőkemény helyzet, a világítás is, keményre is van hívva az egész, kopog, karcos, nem mondom, hogy nagyon szívesen odasimulnék ehhez a sziklához. A tündér, mint kifejezés, a nőiség, a mese, egy transzcendensebb utalás, nem látom, hogy hol van itt a tündér. Lehet, hogy ennek a helynek ez a neve, de akkor ezt úgy kell megfotózni, hogy ez értelmet nyerjen. Egyébként ez a cím és a kép viszonyára utal. A kompozícióval nem tudok mit kezdeni, ahogy esik, úgy puffan alapon le lett fotózva ez a hely. Nem látom, hogy miért pont ez a kimetszés volt fontos, nem tudom viszonyítani a méretekhez, nem kapok támpontot, a tömegelhelyezés kompozícióban értelmezhetetlen, tehát a képkivágás sem érthető, hogy miért pont ez. Ez olyan, mintha elkattant volna egy fényképezőgép véletlenül a turista-szatyorban, útközben, mikor mentünk kirándulni. De hogy miért pont így, itt és ezt mutatja, az számomra kérdés. Lehet, hogy ott a probléma, hogy én ezeket a háromdimenziós játékokat sem nagyon szoktam látni, amikor a flóderozott ajtófélfából kellene nekem kikövetkeztetnem a Kolumbusz hajóját, ami jön szembe. Lehet, hogy itt is ez a trükk, és bizonyos távolságból hunyorítva kellene néznem. András, én ezt átteszem a Szorgalmiba, nem tudok vele mit kezdeni, számomra ez rejtély. (hegyi)

Kijárat

A színpad, amit látunk, nagyon érdekes. Nagyon jó az a vetített tér, amit ez a kapubejáró tud mutatni. Ami határozatlan dolog nekem az, hogy ez most még egy színpad, amin nem biztos, hogy a történet tökéletesen elindul. Látom, ott van a háttérben egy autó, ott megy egy bevásárlószatyros ember, ezek jók, csak itt kellene az, hogy Ágnesből előbújjon a rendező, és azt mondja egy arra járónak, hogy álljon oda az ablakhoz. Ha egész közel kerül valaki, akkor az vetített árnyékként megjelenhet a képen, és akkor már a belső tér rögtön elkezd dolgozni, másrészt a sziluettje is izgalmas, ha ellenfényben van, szóval valami itt történhetne. Ez az egyik irány, amit én gondolok. A másik, ha nem a kinti világgal dolgozom, akkor a benti világgal dolgozzak, akkor ezeket a fénypászmákat valamire vetítsem rá, azon kívül, hogy a földre vetülnek. Oda valamilyen információt én még betettem volna, lehet ez egy pöttyös labda is, csak elhelyezni ezeken a kottavonalakon. Nagyon jó, csak olyan, mintha még nem lenne a regény megírva. (hegyi)
értékelés:

Anyám csokra

Régi film, most szkenneltem be, direkt hagytam úgy, ahogy lejött, mert nekem ez így hoz valami sosemvolt, mégis megtörtént hangulatot.

Üvegek

Egy 'klasszikus' csendéletet akartam, üvegvázával, virágokkal. Ez lett belőle. :)

Gyönyörű üvegvázákat talált Nóra, ami tényleg irigylésre méltóan szép munka, önmagában is megállnak ezek a lábukon. Az aztán külön jó, hogy van neki kettő, és ezek a komplementer színpárban találhatóak. Az üvegekkel tökéletesen egyetértek, még az üvegek elhelyezésével is. Ami számomra kérdés, hogy ehhez a fajta formához, amit ezek az üvegek képviselnek, és ezekhez a színekhez, magát a virágot nem érzem tökéletesen jól illőnek. Még a fekvő üveg tekintetében hagyján, mert ott szép az a szétomlás, ahogy kiborult az üvegből a virág, de az álló üvegnél ez picit kevés. Aztán az is fontos, hogy mekkora teret hagyunk a modellek körül. Ennél a képnél most fönt azért érzem nagyon szűkösnek a kompozíciót, mert lekorlátozza a lehetséges mozgását ennek a virágnak. Igaz, hogy vágott virág, de mégis, mint forma, az ember fantáziájában elképzeli, hogy ő egyszer csak ott kinyújtózik, de nem tud, mert beleveri magát a plafonba. Ez a beszorítottság érzés lehet az üzenet része, de akkor a világítással erre rá kell tudnunk erősíteni sejtelmesebb, titokzatosabb fényekkel, drámaibb megvilágítást használva. Aztán a kép széléről is beszélnünk kell: a kép jobb széle még rendben van nagyjából, a bal szélénél kicsit többet hagytam volna. Szintén azért, hogy ennek az egész tömegnek legyen egy kis nyitása abba az irányba, ne ennyire feszült legyen a vágás. Az előtér, ahova kiborul a virág, ott is egy picit szűkös a tér. Mondhatni az egész kép köré még hozzá kellett volna tenni, főleg fönt. A következő kérdés az, hogy ha ezt úgy vesszük, mint tömegeket, vagy irányokat, vektorokat, akkor ezeket a testeket föl lehet rajzolni nagyon primitíven vonalakként. Így van egy függőleges vonalunk, arra van egy merőleges a tetejénél, ez az álló váza, és van egy átlós vonalunk, a fekvő váza. Ezek a vonalak most geometriailag metszik ugyan egymást, de a kapcsolat közöttük a képhatáron túlra mutat, ha meghosszabbítanánk ezeket a vonalakat. Ettől, szintén a vágás miatt olyan, mintha nem lenne befejezve valami. Szerintem egy csendéletnél az egy fontos dolog, hogy milyen teret ural az a tömeg, mert ha nagyon szűkre vágjuk, akkor megragadunk a tárgyfotónál. Nagyobb térrel érzékeltetni lehet azt, hogy a kompozíció vonalai hol tartanak össze, hol keresztezik egymást, hol futnak párhuzamosan. Most valami még, azon kívül, hogy lényegesen nagyobb teret hagynék, hiányzik, ami ezt a két tömeget mozgásba hozza. A függőleges egy stabil pozíció, ez az elfekvő zöldes színű váza instabil, attól függetlenül, hogy fekszik, mert elgurulhat, elmozdulhat, és kellene valami, ami ezt az egészet még ellenpontozza. Nekem a képnek a jobb oldaláról hiányzik ez a valami tárgy, ami még viszonyítási alapként működhet, és akkor létrejöhet egy talpára állított háromszög kompozíció, ami nyugalmat tud sugallni, és ennek ellenpontja lehet az a formai dinamizmus, ami itt létrejön. Most ez önmagában maradt, és nincs ami ellenpontozza. Egy új terület a világítás kérdése. Nagyon szépek azok a megcsillanások, amik létrejönnek, szépek az árnyékok, a vetett árnyék a háttéren is jól mutat. Valahogy a kép körüli vignettálás kérdéses számomra, hogy biztos jól keretezi-e a képet. Persze összerántja a képet, de kicsit határozottabb fényekkel dolgoztam volna, esetleg még a fények színével is kicsit játszottam volna. Kevésbé szórt fénnyel világítani, inkább pontfényekkel, titokzatosabb, érdekesebb, izgalmasabb helyzeteket lehetett volna létrehozni. Nem tudom, hogy itt mekkora szerepet kapott a vaku, de nekem úgy tűnik, hogy annál a virágnál, amelyik fölfele próbál kikérezkedni a világítás kicsit elnagyolt. Most el kellene döntenem, hogy most az fontos vagy nem. Ha fontos, akkor spot-világítással megvilágítani, ha nem fontos, akkor sötétben hagyni, és meghagyni őt, mint egy ilyen árnyfigura. Ez most egy kicsit billeg. Maga az ötlet jó, és jók a tárgyak. Az, hogy én a fönti virággal nem értek egyet, lehet, hogy csak abból adódik, hogy nincs elég tere. Lehet, hogy ha ez kicsit felém tud fordulni, akkor jobban tudnám szeretni. Az viszont izgalmas, ahogy ritmizál a vázának a formájára ez az S forma, ami a virág száránál van. Ha ezek a tárgyak megvannak, akkor ezzel még Nóra játsszon. Esetleg valami üvegtárgy hasonló stílusban, de nem váza, segíthet a térrendezésben. Most azért gondolom azt, hogy jó lenne egy ismétlést látnunk, mert kíváncsi vagyok arra, hogy amit elmondtam, arra Nórának mik a válaszai, elsősorban képi válaszokra vagyok kíváncsi. Örülök annak, hogy Nóra ebbe az irányba elindult, fog itt még csillag születni, Nóra rá fog kapni ennek az ízére. Csendéletezésben az a gyönyörű, hogy olyan, mint a modellezés, hogy bármikor elővehető, és folytatható, egy nagyon jó időtöltés, én szeretném, ha ezzel ő még dolgozna. (hegyi)
értékelés:

Szelektdíva

Lilla engedelmével most ennél a képnél fogom a három képet összehasonlítani, és összefoglalni a gondolataimat, mivel viszonylag számomra egyértelmű, hogy melyik fotós irány az, ami közelebb visz az alkotóhoz. A hármas lecke egy bemutatkozás, az fontos, hogy saját magunkról meséljünk. Ha jól látom ezt a képi megoldást, akkor valami olyasmi történhetett, hogy Lilla belevetette magát a hóba, aztán mindenféle ilyen vicek-vacak szeméttel telehordta az ő saját lenyomatát, majd erről készült egy felvétel, amit utána a szoftverben tükrözött. Ami izgalmas ebben az, hogy a tükrözés által létrejönnek új formák. Ezek női princípiumokat mutató formák, konkrétan egy ideig, amíg néztem a képet, azt hittem, hogy ott történik maga a valóság, és ez itt a szélén valami bizgerálás, már-már egy sejtelmes akt felvételhez közelít az a formai játék, ami szemlélhető. Miután megfejtettem a képet, az érdekes az, hogy elkezdtem azzal foglalkozni, ami a kép valódi, konkrét üzeneti része, tehát a hó nyomba hordott tárgyak. Itt volt egy alapkérdés, amit Lilla kigondolt, hogy nyomot hagyok a hóba, és ezt a nyomot, mint árkot, telehordom ezekkel a tárgyakkal. Ez az alapötlet nagyon erős gesztus, de aztán a kivitelezésnél ahogy esett, úgy esett, és hozott anyagból dolgozva ebből kanyarintotta ki az ő képi megfejtését. Miután ezt hazavitte, akkor ezzel nem volt elégedett, és egy kompjúteres játékot még plusz információként hozzácsapott ehhez a dologhoz. Lehet, hogy én ehhez túl konzervatív vagyok, de nekem ez nem tesz hozzá a képhez. Sem a tükrözés, és utána, amit Feketén-fehérenben, vagy Metamorfózisban látunk, abszolút nem. Azért nem, mert mind-mind elviszik valami öncélú játék felé. Ezt ahhoz tudom hasonlítani, mint amikor én zenéltem, és volt egy szintetizátorom, azzal állítottam a hangokat, és maga a hangbeállítás, a keverés volt az, ami élvezetet nyújtott, zenei értékű kompozíció nem jött létre, hanem csak a különböző hangoknak az effektjei. Én ezzel órákat el tudtam játszani, gondolom, aki hallgatta, az megőrült. Egyszerűbben fogalmazva, olyan volt, mint amikor a gitárosok a régi gitárokat kellett sűrűn hangolják, és két szám között hallottad, hogy hogyan próbálja egymáshoz a húrokat egységbe hozni, de mégis viszonylag rövid idő alatt eljutott az ember arra a szintre, amikor a pokolba kívánta a gitárost. Itt is azt érzem, hogy itt maga a játék az, ami lenyűgözött téged, és ezáltal egyre távolabb kerülünk attól a gesztustól, ami a hóba esés, és az ide belehordott szemetek gesztusa. Pedig ez lett volna ennek az egésznek az értelme, hiszen, ha ez nem történik meg, akkor ezt a játékot sem tudod játszani. Saját munkádat gyengítetted ezáltal. Ott kellett volna megállni, és azt mondani, hogy ez van. Ha pedig az a formai megoldás nem tetszik, akkor oda még bele lehet csalni főleg úgy, hogy az ember utána még telehordja, tehát egy fizikai retust lehetett volna véghezvinni, ahol kell, beletapodni a hóba, vagy visszaépíteni, ahol lenyomódott és nekünk nem tetszik, tehát kiindulási alapként kezelni csak az eredeti lenyomatot, gesztusként, és akkor ez még inkább erősebben működhetett volna az, amit látunk. Az ötlet jó, hó már nem nagyon van szerencsére, úgyhogy azt nem mondom, hogy ezt meg kellene ismételni. A háromból mindenféleképpen a Szelektdíva kép az, ami számomra izgalmas, és ez akkor lenne tökéletes megfejtés, ha nem lenne rajta ez az effektezés, csak úgy, ahogy ez megtörtént. Az ötlet és a kivitelezés miatt ez két csillagot megérdemel, de hát itt azt is vegyük, hogy a strapát is díjazom. Várom a folytatást, Lilla! (hegyi)
értékelés:

Víz-tükör

Dekorvíz - a víz mint dekorációs elem.

Sokáig kellett néznem, hogy megfejtsem, hogy most akkor lentről fel, vagy fentről le, és hogy mit is látok tulajdonképpen, aztán végül is rájöttem, hogy ez valamilyen medence, aminek az oldalán egy üvegfal van, és abban tükröződik a víz. Ez lehet, hogy csak az én bénaságom, hogy nem jöttem rá egyből, hogy mit is látok, de azért a szemlélőnek nem biztos, hogy mindig minden egyből világos. Erre lehet azt mondani, hogy nézegesse csak a képet, igen ám, de amikor ennyire kevés információt vagy kapaszkodót adunk a nézőnek, akkor a figyelem megtartása is egy kérdés, hogy sikerül-e vajon a figyelmét megragadnunk, és rávennünk arra, hogy dolgozzon azzal a képpel, vagy nem. Nincsen tuti recept, nem lehet tudni, hogy mi az, ami biztosan működik, és mi az, ami biztosan nem. Ami most ennél a képnél esetleg segítség lehetett volna az, hogy a valós környezetből még több információt, motívumot emelünk be, és akkor, ha nem csak egy mozaikos medenceszél látszik, akkor lehet, hogy könnyebben dekódolható az üzenet. Nagyon izgalmas lenne az a megoldás is, amikor szinte már csak a vízfelülettel kezdünk el foglalkozni, csak az a baj, hogy amikor ennyire színes mondjuk egy medencének a fala (itt, ahogy látjuk ezeket a mozaikokat, rendkívül sok színből dolgozott a kőműves), akkor az egy kérdés, hogy jól fel tudja-e dolgozni az ember, vagy azt mondja, hogy ez valami maszat, ami életlen. Az is lehet, hogy az expozíciós idő megválasztása segít. Nem tudom, mert nem voltam jelen, ebből kifolyólag most nem fogok tudni neked konkrét megoldást mondani, Nóra, de valahogy ez most nekem nem áll össze. Azt én értem, hogy dekorációs elem, ilyet sokat látunk, főleg ezekben a mostani találkozó helyekben, amiket plázának hívnak, de az nem világos számomra, hogy most melyik oldalon állunk. Nekünk ez most tetszik, ez jó, vagy nem? Mert ez a kép most azon a határon billeg, hogy egyetértünk, és ezt, mint pozitív példát szeretnénk bemutatni, vagy azt mondjuk, hogy ez nettó marhaság és giccs. A kettő között vagyunk most, ezt nem látom át, hogy mi is az, amit ezzel mondani szeretnél. Ha lehet, akkor ezt visszaadnám ismétlésre, akár erről a helyről, valami olyan képet készíts, ahol ezek a kérdések megválaszolhatóak legyenek, vagy a leckével kapcsolatban, mint dekoráció. Mert a víz, mint dekoráció, tökéletesen jó irány. Ismétlés. (hegyi)

két parton mégis együtt

Igen, ez izgalmas, de valami nincs eldöntve: mi az, ami nekem, alkotónak fontos? Szerette volna Bara a valóságot belekomponálni ebbe a képbe is, mint az előző, tükröződős képébe is, ezért a kép jobb felső sarkában ott van egy cipőorr, de határozatlan a megjelenése, a vágása is olyan, mintha nagyításnál ottmaradt volna a hüvelykujjam, és belelaboráltam volna. A képen lévő vonalak elhelyezése is kérdés. Most ez az egész kicsit dől lefelé, jobb kéz felé folyik lefele az egész, vissza kellett volna tudnunk ezt húzni. Ennél a kompozíciónál azzal tudtuk volna visszahúzni, ha a fölső világos és sötét határvonalat vesszük vízszintesnek. Nagyon szép és nagyon jó az a dolog, amit ez mutat, de most ez kompozícióban nem olyan sikeres. (hegyi)
értékelés: