Mohács, Fogadalmi templom egy eldugott sarkában.

Nóra egy valós helyzetből kiindulva, egy szimmetrikusnak is mondható, absztrakt formákkal dolgozó kompozíciót hozott létre. Ebben a formai játékban a képnek két hangsúlyos pontja van: az egyik egy kereszt forma, a másik pedig egy lámpa. A leiratból lehet tudni, hogy ez egy templom, ebből kifolyólag nyilvánvaló, hogy azt a helyzetet nehéz elérni, hogy ez a lámpa a mi kedvünkért fölkapcsolódjon, ennél a képnél ezt nem is érezném nagyon szükségesnek, mert elvinné a figyelmet, túlságosan nagy hangsúlyt kapna. De hát ott az a lámpa, ezzel nem nagyon tudunk mit kezdeni, ebből kifolyólag azt lehet mondani, hogy ha van egy ilyen helyzet, akkor a tömegelhelyezéssel lehet ezt helyrehúzni. Ha pontosan megfigyeljük, most sem teljesen szimmetrikus, és teljesen középre rendezett a képen minden elem, pont az ellenkező irányba mozdul el lefelé, mint amerre szerencsés lenne, ha bele akarom komponálni ezt a lámpát is ebbe a játékba. Ez a lámpa önmagában is lefelé húzza egy kicsit a képet, ebből kifolyólag, ha már valamennyit csaltam, és elmozdítottam a vízszintesből, akkor inkább fölfelé kellett volna. Ennyi lehet az, ami a hozzáfűznivalóm, a meglátás abszolút érdekes, és tetszik, hogy Nóra nem a sztenderd megoldásokkal operál. Ha én erről a templomról készítenék egy könyvet, akkor valószínű, hogy ezt a képet belevenném, azért mert ezek a szubjektív meglátások azok, amik, például egy templomról készült könyvben érdekesek, izgalmasak lehetnek. Megvan a három csillag, és egészen közel vagyunk ahhoz, hogy a leckemegoldás is meglegyen, de annyit teszek hozzá, hogy ilyen absztrakt képnél, amikor nem képsorral dolgozunk, az absztrakció mellett a konkrétumoknak erősnek kell lenniük - magyarán ha ez mondjuk a Mátyás templomból kiragadott részlet, valószínű még akkor is tartalmazna valami olyan jellegzetességet, hogy a nézőnek beugorjon, hogy jé, ez a Mátyás templom. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ha az épített környezetet mint leckét veszem figyelembe, akkor a tökéletes megoldás az, ha építészetileg is azonosítható marad a képen ábrázolt helyzet, hiszen van absztrakt lecke is, tehát most ebben a határon mozgunk, nem elég jellegzetesen épített környezetes a megoldás ahhoz, hogy a leckét osztálybasorolósan is teljesítse. (hegyi)
értékelés:

Ágnes retteg valamiért a tavasztól meg a nyártól, ennek a megfejtését én nem tudom magamra vállalni, mert nem vagyok meteorológus sem. Az biztos, hogy van egy borzasztó nagy belső feszültség, amit Ágnes szeretne velünk megosztani. Nagyon szépek ezek a ritmusok, amik itt létrejönnek. Ha egy picit közelebb megyünk ehhez a facsoporthoz annyival, hogy a kép aljából egy, másfél ujjnyi lekerüljön, ami nem kapcsolódik szervesen az üzenethez, és följebb emeljük a kamerát, akkor még részletesebb, még erősebb lesz az, hogy itt a hó és a tavaszi napfény harcát látjuk, és a fákat, mint egy védvonalat, töri át a napfény. Tetszik a kép, a kompozícióval nem vagyok kibékülve teljesen. (hegyi)
értékelés:

Nem tudom, hogy itt mi volt az instrukció, de a főszereplő olyan, mint egy 80-as évekbeli punk, aki itt pogózni kezd a kisjátszótérnél a parkban. Nagyon jó a megfigyelés, egyáltalán nem zavaróak az autók, mert nem autókként szerepelnek, hanem ritmusokként. A világítás is tökéletesen rendben van, a mozgásfázisok is jók. Sok mindent nem tudunk azzal kezdeni, hogy a teljes hajkorona íve megjelenhessen. Kicsit beleüti a képhatárba a fejét a modell, a haja átlóg a képhatáron, ez picit engem zavar, de egyébként egy nagyon erős üzenet, és a Mozgás leckére kitűnő megfejtés. (hegyi)
értékelés:

Egy nagyon izgalmas képet kapunk, tetszik ez a forma, olyan, mint egy modern kori tapétaminta. Nem tudom ki mennyire találkozott azzal a hengerezési technikával, amivel régen anyáink, nagyanyáink korában díszítették a falakat. Ezek gumihengerek voltak, és az alap színre lefestett falra utána ezzel vagy harmonizáló, vagy éppen ellenpontot képező szín, mintavilággal ezt a hengert megfestve vitték föl ezeket a díszítő ornamentikákat. Aztán ebből fejlődött ki a tapéta rendszere. Aki lakott már tapétás lakásban, az pontosan tudja, hogy mi a különbség a tapéta és a festett fal között. Nekem mindig az az ingerenciám volt, hogy ezt le kell onnan szedni, valahogy számomra mindig idegen maradt a tapétázás. Ez az élmény jön nekem itt elő, aztán eszembe jut az is, amikor apámmal építkeztünk, és kész lett a terasz. Ott nem kutya vagy macska mászott bele a betonba, hanem valami pocegér, mert ilyen furcsa kis lábnyomok voltak. Egyszer nekem is sikerült belegyalogolni papuccsal, aztán azt, az idő végezetéig, mint egy lenyomatot, őrizte a beton. Ami számomra kérdéses, hogy nem tudom, hogy ez belső vagy külső tér. Ha jól látom, itt valamilyen speciális munkavédelmi bakancs van Ágnesen, de az orrán mintha havat vélnék felfedezni, ebből sejtem, hogy ez egy külső tér lehet. Ha van mód, akkor ezt érdemes lenne megjegyezni, hogy hol volt ez a padló, ugyanis, ha közben nem burkolják le valamivel, akkor jó lenne ezt fölkeresni jó időben, amikor nem áll fönn a veszély, hogy Ágnes megfázik, és esetleg a cipő helyett valami saját lenyomatot is képezni. A saját lábát megmutatva, esetleg ha netán vizes talppal a saját jelét is ebbe belerakná, akkor nem csak a megfigyelői pozíció lenne jelen, hanem valamilyen kapcsolódás is létrejönne az alkotó és a tereptárgy között. Izgalmas a kép, nem tudom, hogy meglesz-e az a cica még, de esetleg ha a családba bekerül, akkor el lehet őt ide csalni, és akár az ő tappancsait is párhuzamba lehetne ezzel állítani. Maga a megfigyelés jó, az ötlet is, a kivitelezés még várat magára, hogy kiforrja magát. Erre most egy csillagot adok, úgy, hogy abban reménykedek, hogy Ágnes folytatja ezt az irányt. (hegyi)
értékelés:

Mert Peti azt mondta, egy jó kép olyan, mint egy jó vers, líra van benne.

Azt mondja Viktória, hogy Peti azt mondta neki, hogy egy jó kép olyan, mint egy jó vers, van benne líra, és ebben Petivel tökéletesen egyetértek. Itt most ez a líra inkább a szabad vers kategóriájába tudna elférni, akkor, ha eldöntött lenne az, hogy ezt én akartam, tehát szabad verset akarok mondani a magam képi lírájával. Mitől lenne ez szabad vers? Attól, hogy úgy rendezem a hátteret, és úgy komponálom ezt az egész történetet, hogy az egyes elemek önmagukban értelmezhetően jelen legyenek valami művészi rendetlenségben, de mégis rendezve, és kifejezetten jelzés- és jelképértékkel bírjanak a színek megjelenése. Ha most ezt a csendéletet megfigyeljük, akkor a színek miatt nehezebb helyzet van, lehet, hogy a fekete-fehér könnyebb megoldás lenne. Azért javaslom első körben a fekete-fehéret, mert ha a színekkel kezdünk el a csendélet esetében foglalkozni, akkor saját magának nehezíti meg a dolgot az alkotó, mert akkor ott a színek egymáshoz való kapcsolatát is, és azoknak az arányát és súlyát is mérni kell, nemcsak a formákét és tónusokét. Bár a Tárgyfotó leckébe került ez a kép, de mégiscsak azt mondom, hogy ha értelmezzük, hogy mi a tárgyfotó és csendélet közötti különbség, akkor azt mondom, hogy a lényegi különbség az, hogy a tárgyfotó valamit tárgyiasan, a maga funkcionalitásában kíván ábrázolni. Itt most ez azért nem szerencsés, mert nem eldöntött számomra az, hogy melyik tárgy is az, amelyet Viktória akart nekünk mutatni, feltételezhetően a rózsacsokrot ezzel a geometriai mintákkal díszített vázával. Valószínű, hogy ő lenne a főszereplő, de annyira esetleges és talált a háttér, hogy ez elbizonytalanít egy picit. A középre szerkesztés és az élesség megválasztása egyértelműen arra utal, hogy ők a történet főszereplői, de a tárgyfotó ennél sokkal ridegebb, pontosabban az érzelmeket nagyon a háttérből szabad csak szerepeltetni. Pont itt van a fontos helyzet a csendéletnél, hogy az abszolút megengedi, kívánja is, hogy érzelmi bevonódása legyen az alkotónak. Ha a tárgyfotó témakörében figyelem ezt a csokrot, akkor a tárgyiasságát csökkenti a világítás, a zavaros háttér, és az is, hogy nem biztos, hogy optimális időpontban lett ez lefotózva. Ha én tudom azt, hogy én száraz virágot akarok fotózni, akkor én nem a vázában hagyom megszáradni, hanem föllógatom valahova fejjel lefelé, hogy ne görnyedjenek le ezek a kis fejecskék, mert ez nehezen kibogozható, hogy melyik alkatrész micsoda. Ha, mint csendélet kezdem el ezt elemezni, akkor a rendezettség hiánya az, ami szembetűnő. Az egy nagyon jó irány, hogy a mélységélességgel játszik Viktória, az is jó, hogy a világítással is játszik, de azért ezek a ceruza-formák túl határozottak, ráadásul ebből a vázából fölfelé kinő valami drót, van valami szőnyeg is föltekerve a háttérben, ami szintén egy értelmezhetetlen forma, van egy polcrendszer - az egész olyan, mint egy thrillerben, hogy hirtelen benyitunk a lomtárba, és azt várjuk, hogy most előbújik-e valaki a szekrény mögül, és ahogy fölgyújtottuk a villanyt, megtaláljuk ezt a magára hagyott tárgycsoportot. Az idő múlása jut eszembe, az, hogy lehet szerepe annak, hogy valami talált, de az olyan, hogy arra is készülni kell. Kevésbé rendes családoknál előfordul pókháló, és ha ez tényleg ott van hagyva egy-két hónapig, úgy, hogy beszője a pókháló, akkor egy másik élményről beszélünk. Máris ott van az élmény, hogy emlékezünk valakire vagy valamire. Ez most ebben az – egyébként korrektül takarított környezetben - nem tud elindulni. Az egyetlen számomra érvényes ellentmondás azzal, hogy preparáljuk a száraz virágot akkor van, ha a találtságát ennek a helyzetnek erősítjük valami külső formai játékkal. Ebben a képben, ami igazán izgalmas, azok a gyönyörű tónusok, amik a virág szirmai, fejei és levelei között létrejönnek. Ez tényleg gyönyörű, csak ehhez meg kell találni azt a fajta, szinte akvarellbe illő párhuzamot a háttérnél, a vázánál. Itt a váza geometriai formái ellentmondanak ennek, ami nem biztos, hogy baj akkor, ha még valahol a háttérben is ezt ennyire letisztultan tudjuk szerepeltetni. Ha tudatosan megrendezzük a környezetet, hátteret, akkor már más irányt vesz az egész téma. Visszaadom ismétlésre, mert voltál a világítós műterem beszélgetésen, tehát szerintem ott, ha a megfigyeléssel is, de csak magadba tudtál szívni valami információt arról, hogy hogyan is kell a világítást rendezni. Fontos lenne, hogy ezzel elkezdj dolgozni. Ha találsz egy ilyen helyzetet egy elhagyott virágcsokorral, akkor azt javaslom, hogy a főszereplőt hagyjuk az asztalon, minden mást pakoljunk le, és kezdjünk el úgy visszapakolni, hogy figyeljük azt, hogy mi az, ami még hozzáad a képhez, mi az, ami ellenpontozza a fő motívumot, és mi az a pont, ahol a rendezetlenség kezd uralkodni, és akkor ott álljunk meg. Ismétlés, de tényleg kérem, hogy ismételd meg. (hegyi)