Szakkör | Page 521 | Látszótér

Tea
Tea
Tea

A tea aromája fontos. Az is jó, hogy meleg. De legalább ennyire izgalmas, ahogy a fényt elvarázsolja.

Remélem, hogy a műteremgyakorlatra Gábor készít csendéletet, elhozza, és tudunk róla beszélni, de most erről a képről, mint csendélet szeretnék beszélni. A Fény és árnyék leckét tökéletesen jól megoldja, tehát itt most azért vagyok nehéz helyzetben, mert a leckemegoldás tökéletes, csak a kivitelezéssel vannak problémáim. Az egyik az, hogy kapunk három képet, már rögtön felmerül bennem a kérdés, hogy miért kapunk hármat. Ebből egy, ami működik. Hogy melyik, azt nem nekem, a nézőnek kellene kiválasztani, hanem az alkotónak. Kell tudnunk dönteni, hogy megcsináltunk három verziót, melyikhez húz a szívünk, melyik az, amelyik azt az érzelmi állapotot közli, amit szeretnénk továbbadni. A tea melege, finomsága, illata, íze is átjön, de nem mind a hármon. Értem én, hogy itt egy tanulmányról van szó, mint Estiskola, ez helyén is van, ezért elfogadom, hogy három kép készült, de szeretném tudni, hogy Gáborhoz melyik áll a legközelebb. Másrészt pedig: az eszközök kiválasztása egy csendéletnél jelentőséggel bír. A dizájnerek, akik tervezik ezeket az eszközöket, más preferenciákat tartanak fontosnak, más irányokat vesznek figyelembe, van köztük is kutyaütő, persze nyilvánvaló, hogy a funkció sokat számít, és biztos, hogy a funkció az, ami miatt ez a borzalmas szögletes nyél a vaspánttal rákerült erre az eszközre. Biztos meg tudná indokolni a dizájner, hogy egy ilyen szép formához miért épp egy ilyen szögletes, ronda nyelet rak oda. Ez engem nagyon zavar, ugyanis ha megnézzük az első képet, akkor van egy természeti formánk az ágakkal, a levelekkel, van egy szép kerek formából összeállított poharunk, és még az a kanál is jó, hogy ott van benne, mert az nagyon jót tesz az árnyéknak, szépen dolgozik velünk. Van egy króm csészealátétünk, azzal lehet, hogy én valamit kezdtem volna világításban, hogy ne vakuljon ennyire meg. Ott elindul valami fényárnyék, de egy kis tükörrel lehet, hogy rá kellett volna segítenünk. Aztán van egy asztallapunk, ami jól ritmizál ehhez a színvilághoz, jól hozza a formáját, szépek a struktúrák, és nem túl tolakodóak, hagyja élni ezeket a tárgyakat. Majd van ez a kancsónk, ami a testén és a fején is gyönyörű árnyékokat hoz, mint egy kis pingvin-madár, de közben a nyél fehérsége és az árnyéka is túl kopogós, kemény. Azokhoz a finom formákhoz képest ez idegenül hat. Ez mind a három képen ott van, valamiért Gábornak ez fontos volt, hogy ez ott legyen, nem teljesen értem, hogy miért. Persze lehet azt mondani, hogy azért, mert a csőrét szerettem volna ennek az egésznek, ez igaz, de ahogy én látom, megoldható lenne roncsolás nélkül az, hogy ez a nyél elforgatódjon. Ha egy negyed körcikknyit elforgatom, akkor takarásba kerül, ki lehet ezt úgy próbálni, hogy ne okozzon a fényjátékban torzulásokat, viszont ha már leszerelni nem lehet róla, ilyenkor a fotós tud olyat csinálni, hogy ezt letöri onnan, aztán azt mondja, hogy bocs, mosogatásnál leesett. Ez a problémám a képpel javarészt, hogy ez a nyél szétveri az egész lírát, testidegen forma. A második képnél a fentieken kívül azt tudom elmondani, hogy olyan vágást hoz létre Gábor, ami nem teljesen átgondolt a csészét illetően. A kanál nyelénél bizonytalanságot érzek, hogy azt most hova került, vagy hova nem, egybefolynak a formák a fülnél, az árnyékkal, szép, de nem eldöntött, hogy most azt szeretném, hogy csillogjon, vagy, hogy beleolvadjon a háttérbe. Ez még igényelt volna egy fél órát, hogy ezen az ember elmeditáljon. A harmadik képnél ez kezd viszonylag helyrekerülni, határozottabbak a döntések, ott viszont a vágásnál van egy olyan kérdésem, hogy az alsó résznél hol és miért pont ott van vágva ez a csészeárnyék? Elkezdődik egy szép játszma, és nincs befejezve. Ollókezű Edvárdnak azt üzenem, hogy ha már vagdosunk, és próbálunk a képkivágással játszani, akkor ez érdekes kérdés, hogy mit, hol, és miért vágunk. A valóságtól kell tudnunk elvonatkoztatni, erre nagyon jó tanulmány az árnyék, mert ez mindig egy kicsit elemel a valóságtól, és akkor tényleg csak a struktúrákkal kell foglalkozni, azzal, amit létrehoz az asztallapon a fény, és azt nem szabad ilyen csúnyán elvágni. Gábor, ha ezek megvannak, és nem kell érte mondjuk a Szigetre visszamenni, akkor csak jön megint vissza a Nap, tessék ezzel egy kicsit még dolgozni. A Fény és árnyék leckére tökéletes a megoldás, csak a kivitelezéssel van problémám. Az irány jó, de ismételj is, kérlek! (hegyi)
értékelés:

cím nélkül

Nem tudok címet adni ennek a képnek :(

Igen, ez az, amit Bara nagyon érez, ezeket a tükröződős játékokat a személyesség és a személytelenség határán billegve. Itt most ez a szó szoros értelmében is megvalósul, mert a tükröződésre helyezi a nagyobb hangsúlyt, és a valós helyzet ábrázolása csak jelzésértékkel bír a képen. Nagyon erős jelzésként, és kompozícióban is tökéletesen helyén van az egész. Nagyon jól van kimérve a sötét és világos formák aránya. Ezek nagyon jól egyensúlyba vannak hozva, és azt látom, hogy nem is kell erről sokkal többet mondanom, mert a kép mindent elmond. Itt lehetne azt mondani, hogy oké, de engem zavar, hogy abban a pocsolyában úsznak valamik. Nem, mert ez az, ami izgalmassá teszi ezt az egészet, és kihozza abból, hogy csak egy mechanikus tükörkép-játék legyen. Vagy azt is mondhatjuk, hogy igen, de ott van az a tábla, az miért van ott, az megbontja a kompozíciót. De pont ez a jó benne, ez az izgalmas, hogy a szabályos kompozícióba belekerül ez az egész, ráadásul ritmusban tökéletesen jól működik. Ilyenkor van az, amit én szoktam mondani, hogy el kell tudnunk vonatkoztatni attól, hogy minek a tükröződését látjuk, és ha folthatásként kezeljük, mondjuk, mint egy labda a vízben, akkor pont az az izgalmas, hogy a két láb előtt ott van egy ilyen, és várjuk azt a pillanatot, hogy mikor rúg bele ez az ember, aki itt várakozik a járda szélén. Szóval nagyon dinamikus, nagyon jó dolog, Talp leckére is tökéletes, benne van a menjek vagy maradjak bizonytalansága, mindaz, ami a talppal összehozható. És nem baj, hogy nem tudsz címet neki. :) (hegyi)
értékelés:

fejbenhíd

Felmerül bennem a kérdés, hogy András olvassa-e az én elemzéseimet, mert most úgy tűnik, hogy nem. A kérdés komoly. Ez egy jó kompozíciós játék, de hogy a zsánerképhez semmi köze nincs, az biztos. Kérlek, hogy olvasd el, ha kérdésed van, tedd föl, beszéljük arról, hogy mi a zsáner. Ennek semmi köze nincs a zsánerhez. Ez nem életkép. Kinek az életképe? Kit mutatsz be? A zsáner picit midig riport is, valakit, vagy valamilyen tevékenységnek a jellegzetes szituációját bemutatjuk. Mi ebben a jellegzetes? Hogy valaki áll a híd alatt? De ez a valaki behelyettesíthető bárkivel. Ha itt te mondjuk egy hajléktalant mutatsz, aki erősen szubjektív kameraállásból, jócskán közelebb, aki ebbe az egész térbe belekomponálódik, és tartja a Fedél nélkül-t a kezében, akkor azt mondom oké. De ennyire ne legyünk bátortalanok, hogy háttal áll egy fickó, és ezt mi lefotózzuk. Kompozícióban tökéletesen rendben van az az ember, a kép oké, csak ebbe a leckébe ez nem működik. Azért kérdezem, hogy olvasod-e az elemzéseket, mert erről többször beszéltem, és itt erőlteted bele a képeket ebbe a Zsánerkép kategóriába. Visszaadom ismétlésre, miközben a kép jó, de kaptam a fejemre az áthelyezéssel kapcsolatban, ezért ezt itt most buktad, kérek egy ismétlést a Zsáner leckére, vagy beszéljük erről. Ismétlés. (hegyi)

Lépcső

Igen, ez érdekes, azért, mert Bara, ha már kubizmus, és absztrakt, akkor ezt elkezdte megoldani, elkezdett valahogy fotográfusi eszközökkel felelni erre. Egy kicsit itt szintén a perspektívával van problémám, azzal, hogy ez az egész dől hanyatt. Ettől van az az érzete az embernek, hogy elfordul az óramutató járásával ellenkező irányba, miközben látjuk, hogy a vízszintesek vízszintesek, de a függőlegesek folyamatosan egy ilyen haránt irányba mozdulnak el, így ezzel van némi problémám. Ez akkor lenne helyrebillenthető, ha ezt a függőleges részt, ami a kép bal oldalán van, levágnánk. Tudom, csorbulna az az érzelmi helyzet, hogy itt egy térbeli dolog és tükröződés van, ezt elveszítenénk, ugyanakkor ha ezt levesszük, akkor a tömeg elkezdi helyrebillenteni a függőlegeseket. Erre most rájátszanak azok a vonalak, amik ott még erősebben dőlnek. Itt fekete vonalakat látunk, mint kotta vonalak, függőlegesen, de épp ez az, hogy nem függőlegesek. A másik az, hogy ezeket kinevezem függőlegesnek, és ezekhez képest kezdek el játszani, akkor a vízszinteseimet veszítem el. Nem könnyű helyzet, ez egy érdekes kérdés. Még egy megoldás van: ha ugyanezt a helyzetet akarom mindenáron használni, hogy nekem oda kell a függőleges rész, akkor azt mondom, hogy oké, de akkor valamivel billentsük az egész tömeget helyre. Ez úgy valósulhat meg, ha várok egy kicsit, mondjuk amíg a legfelső emeletnél az erkélyre a kép jobb oldalán valaki kijön, vagy kitol egy kerékpárt, vagy elkezd teregetni. Ez az egésznek a játékosságára is ráerősít, és visszahúzta volna a tömeget. Megvan a három csillag, mert az Absztrakt leckére jó ritmus. (hegyi)
értékelés:

nagy épület, kis ember

Ugyanaz a helyzet, mint a kockáknál. András, vegyél egy darab papírt, és ezt rajzold meg papíron. Kíváncsi vagyok, hogy ugyanígy rajzolnád-e. Borul az egész, folyik lefelé a kép. Annak örülök, hogy elkezdtél azzal foglalkozni, hogy a képen föllelhető vízszintes, függőleges és átlós formákból hogyan lehet létrehozni valami tömegelhelyezést, és hogyan lehet ezt grafikusan megoldani, de egyelőre én azt látom, hogy ennél a képnél ugyanaz a probléma, mint a kockás képednél. Nem azt a részt választottad viszonyítási pontnak, ami egyensúlyba hozná a kompozíciódat. Ha most ezt a kompozíciót veszem, akkor ahhoz, hogy ez helyrebillenjen (ugye látunk itt három lépcsőfokot), a kép bal szélénél lévő középső lépcsőfokra kellene egy nagy labda, vagy egy cipő, úgy, hogy a gyerek nincs a képen, akkor ezt az egészet visszahozná, vagy ezt a kisembert oda kellett volna állítani. A képnek a bal alsó részére komoly tömegmennyiség kellene ahhoz, hogy ezt visszarántsa. Most minden folyik le. Ezt azzal lehetett volna megmenteni, ha azzal foglalkozol, hogy az ablakrésznél nevezel ki egy vonalat függőlegesnek. Mert most valamilyen szinten ezek az oszlopok a függőlegest próbálják képviselni, de mégsem. Jó lenne, ha foglalkoznál ezzel az axonometrikus ábrázolásmóddal és a perspektívával, rajzban. Figyeld meg azt, hogy ez hogy működik a valóságban, kezdj el csak a valóságban föllelhető főbb vízszintes és függőleges vonalakat átrajzolva foglalkozni ezzel, mert ezt gyakorolni kell. Ami az üzenet része a dolognak, azzal nem tudok mit kezdeni. Persze: kis ember, nagy épület, és akkor most mi van? Nem értem, hogy miért pont ez a kép, miért pont itt készült el. Nem tudom, hogy ki ő, ami miatt ez fontos, az ő formáját teljesen szétszabdalja a háttér, a mélységélesség miatt az egész síkra van redukálva, tehát ebből kifolyólag tökéletesen beleolvad a háttérbe, a személyességét elveszíted ezáltal. Nincs az üzenetnek a kisfiúhoz semmi köze, és nem is biztos, hogy jó helyre van helyezve ő. Próbáld meg egy kicsit azt, hogy kevésbé húzod rá az élesítést ezekre a képekre. Nem kell minden porszemet tudnunk megszámolni. Ez így leltár, és nem működik az érzelmi üzenet a leltár-jelleg miatt. Ismétlés. (hegyi)

vonal

Ha jól sejtem, akkor ez a Felvonulási téren lévő szobor, az ’56-os emlékmű, ebben a kivágatban legalábbis nekem erre utal. Látunk egy szereplőt, aki támaszkodik ehhez az építményhez. Enyhén kontraposztos beállításban áll a modell. Érdekes a kompozíció azért, mert a tömegeket jól ellensúlyozza, annak a tömegmennyiségnek, amit a kabát, a ruha, és a modell képvisel, kilóban, dekában jó ellenpontja a vöröses csíkozás a kép másik oldalán. Tulajdonképpen én egyetértek ezzel a képpel, de kettő problémám van: az egyik az, hogy ezt az egész formai játékot ez a divatszatyor szétveri, erre oda kell figyelni, addig le kell ezt tenni, csak nem viszi el addig senki. Most ez visszarántja az üzenet líraiságát a földre, és ezáltal az Ez a divat 1976-os számát látjuk, abban voltak hasonló divatfotók. Ez komolytalanná teszi ezt a dolgot. Ez is lehet irány, de akkor még valamivel ezt hangsúlyozni kell. Azt is sajnálom, hogy a cipő orra lekerült a képről, be kell tudni fejezni ezeket az íveket, formákat. Nem indokolja semmi a vágást, nincs miért levágni. (hegyi)
értékelés:

Kapuban

Ahogy tapasztalom, a hármas lecke egy nehéz lecke. Az első leckére általában elvont megoldások érkeznek, a második leckénél kettéválik az út, és a nagyon korrekt portréfotóval szembeáll az artisztikus megoldás, és van a hármas lecke, aminél mintha az ötlet elfogyna, és kicsit tanácstalanságot érzek az alkotásoknál, hogy most mit csináljak? Álljak oda a kamera elé, vagy próbáljak ennél is trükközni valamivel? Itt már erősebben merül föl a kompozíciós igény. Az első leckénél ez viszonylag könnyen megoldható, mert csak egy testrészünknek kell rajta lenni, tehát viszonylag szabadabban mozgathatjuk a kompozíciót, a második leckénél a portré adja azt, hogy milyen beállításokat használunk, a harmadik leckénél merül föl először kérdésként az, hogy a tömegelhelyezéssel hogyan dolgozunk. Most ennél a képnél nekem ez egy kicsit esetleges. A képet, ha elkezdjük olvasni, akkor balról jobbra haladva van egy nagy tömegünk: a fekete kabát, és ezt jól kontrasztba helyezi a háttér falfelülete, és van egy paplan (persze látjuk, hogy ez hó), de ez takarja a cipőt, tulajdonképpen mint egy felhőn, ott áll az alkotó. Aztán van egy másik képrész, rögtön a vállától indulva, ez maga a kapu, aminél át tudunk nézni, és jól látjuk, hogy mi történik a háttérben: ott van egy épület, egy autó, meg tudjuk számolni az ablakokat. Aztán ennek is vége van, utána megint van egy képrész: egy üres falfelület. Ahhoz, hogy ez, mint térjáték, jól tudjon működni, és jól érzékelhessük azt, hogy itt tulajdonképpen egy kapu mellett áll Ágnes, ahhoz a mélységélességgel kellett volna játszani. Most egy síkra van hozva a tőlünk 20 méterre lévő házfal, a tőlünk 1 méterre lévő Ágnessel, és ez nem tesz jót ennek a dolognak, azért, mert ezek a formák nincsenek összekapcsolva. Ha egy kerékpáros bekerékpározna hosszabb expozíciónál a képbe, és a kép jobb oldalát is valami kitöltené, akkor legalább ez a hármas osztat lenne egyensúlyba hozva. Most még ez se történik meg. Az egész súlyában billeg, elhúzza ez a nagy fekete kabát és maga az alak, aki ennyire szélre van komponálva. Ez helyrebillenthető lenne azzal is, ha a jobb oldali falrészből lényegesen kevesebbet kapnánk. Vannak itt függőlegesek meg vízszintesek is, a függőlegesek még hagyján, de a vízszintesek a perspektíva szabályai miatt torzulnak. Ezeket ki lehet küszöbölni megfelelő objektív megválasztásával, de nem is ez lenne a fő cél, hanem az, hogy tudjuk, hogy mi miért került a képre. Persze, értem én, hogy Ágnes elment kirándulni, és azért állt meg ennél a helynél, mert ez neki valamiért fontos, de nem kapunk más segítséget arra, hogy miért így és miért itt van lefényképezve. Nem érzem nagyon személyesnek azt, hogy mi történik most a képen, tisztázni kell magunkban, hogy mit miért csinálunk. Ismétlés. (hegyi)

keretben 2.

Amit Bara elkezdett az előző képénél ezzel a keretre feszített négyzethálós textillel, tekinthető egy játéknak is, és cseles Bara, mert egyrészt használja azt, hogy ezeknek a négyzethálós felületeknek egy érdekes szűrő hatása is van, furcsa mód a polár szűrőt juttatja eszembe ez a fajta technika, tehát, hogy bizonyos szögből nézve átereszti a fényt, bizonyos világítási helyzetben pedig kirekeszti az átlátást. Azért mondtam, hogy cseles Bara, mert erre egy picit rásegített laborral szerintem, a kép középső részénél, nekem legalábbis olyan érzetem van, mintha az arcra egy picit ráerősített volna a hívásnál. Ez nem baj, jót tesz a képnek. Ami egy kicsit a bajom az előző képhez képest, hogy ez a kép kevésbé van feszesre komponálva. Ha megnézzük az előző képét, az első leckét, az egy nagyon korrekt kompozíció. Nagyon izgalmas a karokkal, és a fekete folttal, amit a ruha és a ruha ujjai képeznek, ezek dinamikusan mozgatják ezt az egész szerkezetet, és indokolják azt, hogy miért nem középre van komponálva, jót is tesz ennek az egésznek az, hogy egy kicsit a középvonalból ki van mozdítva. Ennél a képnél, mivelhogy értelmezhető az arc, már zavaró az, hogy elfordul egy picit ez az egész textil-forma, másrészt határozott képalkotó jelként bekerült a képbe egy keret része, és más jelentéssel bírnak a kezek, amik tartják a keretet. Azt is érdekes megfigyelni, hogy ez a szűrő jelleg abból is adódik, hogy az archoz közel kerül ez a háló, vagy távolabb. Fénytanilag érdemes ezt megfigyelni, mert itt nem csak az történt, hogy más szögből exponál az alkotó, hanem az is, hogy megfordította a keretet, és az archoz közelebb került a háló. Megvan a kettő csillag erre a képre is, de én azt kérném Barától, hogy ha már sorozatban gondolkodik, akkor legyen magával szigorú. Amit az első képnél létre tudott hozni kompozícióban, abból ne engedjen. Még egyszer mondom: saját magával hasonlítom össze, a saját alkotási megfejtésével. Engem zavar az, hogy ha már ilyen szép tartásba ott van a kéz, akkor a kisujjba belevágunk, holott annak még tér kellett volna. Ha belekomponáljuk ezt a sarkot, akkor létrehozunk egy új tömeget, és ahogy ez aránylik a körülbelül hasonló színtónusban lévő hajhoz, ez az arány most nincs kiegyensúlyozva. Ha már betettem az ablakkeretet, akkor többet kellene adnom. Ez az irány lenne az, amit fontos lenne tartani. Bara nagyon precízen tud komponálni, itt ez most egy kicsit lötyög. Segítségképp mondom, hogy attól, hogy figuratív egy kép, és szerepel rajta ember, nem kell megilletődni, az ember is csak egy forma, ahogy azok a felülről fotózott tájképei is a garázsbeállóval, ott ami működik formai rendként, itt is annak kéne működnie, ugyanabban a szigorúságban. (hegyi)
értékelés:

rajzóra

Lényegesen könnyebb dolgom lenne akkor, ha ezt egy rajztáblán, vagy egy monitoron keresztül élőben tudnám elmondani és több észrevételem van a képpel kapcsolatban, mint kérdés, természetesen a legkézenfekvőbb, hogy ez mitől fotó? A válasz szempontjából tökéletesen lényegtelen, hogy most milyen technikát, roncsolást alkalmazott itt András, a végeredmény a lényeg. Ebből a szempontból azt látjuk, hogy egy ún. axonometrikus ábrázolást látunk. Ha egy grafikai oldal lennénk, akkor sokkal könnyebb dolgunk lenne, mert csak a grafikai kérdésekkel kellene foglalkozni, de mégiscsak egy fotós házi feladatról van szó. Itt annyira lecsupaszította András az eszközhasználatát, hogy ilyenkor merül föl az a kérdés, hogy a sok vacakolás, amit az ember a képpel elkövet, akár laborban, akár elektronikusan, a végeredmény szempontjából megéri-e a befektetett időt, mert egy ceruzával, körülbelül másfél perc alatt rajzolunk hasonlót, és akkor miért nem a ceruzát használjuk? Ez az egyik kérdés, a másik az absztrakt, ami azt jelenti, hogy a természeti ábrázolással szembehelyezkedő nézőpont. Nem természet után készül, nem a természetet és a környezetünket ábrázolja, hanem egy olyan irány, aminél a konkrét kiindulási alapok vannak elvonatkoztatva a technika, a torzulások és módosulások által, vagyis nem attól kocka a kocka, hogy lefotózok egy kockát, hiszen az nem absztrakció, hanem a valós megfigyelést redukálom mondjuk kockává. Az absztrakt ábrázolásmód kezdete a kubizmus. Innen verbálisan jön a megfejtés, hogy a kubizmus az kockákat jelent, de a kubisták sem elégedtek meg azzal, hogy térbeli ábrázolásban négyzeteket, mint kockacukrokat ábrázolnának, hanem átalakították a valós érzékelést, és a határokat kitolva, tulajdonképpen az egyszerűsítésnél jutottak el arra, hogy egy városkép, egy tájkép milyen térbeli formákból áll össze, és ezeket ábrázolták négyzetes formaként. De ott volt a kiindulási alap. Ennek az aránynak a megtalálása, hogy mennyi az, ami visszautal a valós helyzetre, és mennyi az, ami az elvonatkoztatott ábrázolás, ez a nagy kérdés. Ezt kell keresni. Ha visszatérek erre a képre, az egyik redukció az, hogy fekete-fehér ábrázolást látunk, a másik az, hogy szinte tényleg csak egy vonalas ábrát. Ha az előző megállapításomra visszautalhatok, akkor azt a kérdést feszegetem, hogy miért jó egy ilyen ábrázoláshoz a fényképezőgépet használni. Fogadjuk el, hogy a kiindulási alap egy fénykép. Ebben a helyzetben azért tartanám fontosnak azt, hogy egy darab papírral és egy ceruzával fogjunk neki, és ezeket a térbeli axonometrikus ábrázolásokat gyakoroljuk, mert egyből kijön az, amit az ember ösztönösen használ, az mennyiben tér el ettől, amit most itt látunk. Itt van két kocka egymásra helyezve, nagyjából egymásba forognak, tehát már az is érdekes kérdés, hogy hogyan csúsznak ezek a felületek egymásba, az egyik kocka benne van a másikban. Persze, ez lehet egy optikai trükk, de az élmény és az érzet erősen azt mutatja, hogy az alsó kockának a tetejébe beleékelődött a felső kocka. Másrészt nem tudok megfeledkezni arról, hogy kompozíciós kérdések is fölmerülnek, és ez egy ceruzarajznál is fölmerül. Ez a tömeg, amit most látunk, nagyon erősen dől. Még akkor is, ha kinevezte András a jobb oldali függőlegest viszonyítási pontnak, mert nem ez a helyes viszonyítási pontja ennek a kocka ábrázolásnak. Ha a hátsó élt nevezte volna ki, akkor valószínű, hogy helyrebillent volna ez az egész játék, de most nem ez történik, hanem mesterségesen egy olyan pont a függőleges, ami a valóságban nem az. Nincs indoka annak, hogy miért ezt választotta. Nincs a tömeg visszabillentve. Kompozícióban a tömegek, azok a súlyok, amikről egyszer már meséltem, hogy képzeljünk el egy kétkarú mérleget, nagyon nagy szereppel bírnak, a nyugalmat vagy a nyugtalanságot lehet velük fokozni jó esetben. Rossz esetben csak arról van szó, hogy fölborul a kép, és elkezd forogni. Egyszerűen mondom: rossz a kép. Ezt azért kell ennyire konkrétan és kategorikusan kijelenteni, mert itt tényleg nincsen mihez máshoz nyúljunk, mint a térbeli elhelyezkedéshez és a tömegelhelyezéshez, és azokhoz a formákhoz, amiket meghagyott András. Itt nincsenek kisvirágok, nincs kismacska, nincs a buszmegállóban várakozó fiatalember, itt semmi más nincs, van kettő darab kockánk, és valami a horizontból. Ennél nem lehet mellébeszélni. Az meglep, ha ezt nem veszi észre az alkotó, hogy ez lekéredzkedik a képről, kiborul a képmezőből. András, én ezt visszaadnám ismétlésre, volt erről egy vitánk a kommentároknál a más leckébe való áthelyezésről, de azt talán megérthetjük, ha azt mondom, hogy magát a leckét visszaadom ismétlésre, viszont ezt átteszem a Szorgalmiba. Ez a leckének semmiképpen nem megoldása, sem a kifejezés minőségében, sem a megfelelő eszközhasználatban nem. (hegyi)

keretben

Örömmel tölt el az, hogy Bara itt van újra köztünk, és hogy elkezdte újra az első leckével, ráadásul egy olyan értelmezést küldött, ami egyrészt megőrizte a Bara képi világát, nem megy szembe saját magával, másrészt jellegzetes, olyan jegyeket is hordoz, amivel felismerhető, hogy kinek az alkotása, azon kívül, hogy bizonyos testi jegyeket be tudunk azonosítani. Ennél a pontnál találkozom azzal, ami a személyes vallomás jellege ennek a képnek, mert Bara a saját fotós munkásságában, amit én legalábbis láttam, bizony-bizony egy fátyolon keresztül tartja magát. Sok olyan alkotó van, aki szereti a saját gondolkodásmódját, a saját jelenlétét erősen hangsúlyozni egy-egy alkotásnál, Bara mindig valamilyen hártyapapírt vagy selyemfüggönyt tesz maga és az alkotás közé, van Barnánál egy pici eltartás az alkotási folyamatban a kész mű és az alkotó között. Ez a kép erre nagyon jó példa. Ennek nagyon örülök, hogy Bara ebben a dologban elkezdett dolgozni, és abban is egészen biztos vagyok, hogy nem fog beleőrülni ebbe, hogy most millió ilyen felkasírozott textil anyagot használjon a képen, de ennél a képnél ez tökéletesen rendben lévően működik. Ráadásul kép a képben, tehát az is egy izgalmas játék, hogy ezzel a fakerettel keretezett kép is önmagában egy használható kép lenne, és olyan, mintha azt mondaná Bara, hogy tessék, itt van a leckemegoldásom, döntsétek el azt, hogy most az egész kép a leckemegoldásom, vagy csak kiragadtam, és ez csak egy werk-fotó. A kettő közötti billegés az, ami ennek jót tesz, ami egy dinamikai játék értelmezésben. A megoldás is rendben van, én ezt egy jó gondolatnak tartom. (hegyi)
értékelés:

2011. január 21-én nyílt Babos Anita és Ocztos István kiállítása Devecserben, Ági, Gime és a Pedellus ellátogatott Anitáékhoz. Délután 5-kor megnyílt a kiállítás, a megnyitót láthatjátok. A kiállítás nyitvatartását egy hónappal meghosszabbították, és a tárlat anyaga megvásárolható, mely összegből devecseri gyerekeket támogatnak a kiállító alkotók.

Régóta tervezzük, hogy elindítunk egy klubot, rendszeres találkozási, beszélgetési lehetőséget, és végre elérkezett az idő! 2011. március 12-én szombaton délután 5-től (17 óra) Sebestyén Laci fotóműtermében útjára indul az Estiskola Műterembeszélgetés sorozata! Minden érdeklődőt szívesen látunk, az első programpont a képnézegetés és elemzés, ehhez kérünk, hozz magaddal legalább egy olyan felvételt - akár papíron, akár elektronikus formában - amit még nem mutattál senkinek, és szeretnéd, hogy beszélgessünk róla. A téma kötetlen, lehet estiskolás lecke, de bármi más fényképfelvétel is, vagy videofilm. Mivel az összejövetel, vagyis a klub helyszíne Laci műterme, így azt esszük és isszuk, amit viszünk. Arra kérünk mindenkit, aki részt szeretne venni, hogy itt a kommentben jelezze szándékát. A jövőre nézvést a klubnapunk minden hónap harmadik szombatján kerül megrendezésre, érdemes ezt megjegyezni, az elkövetkező témát pedig majd mindig az előző klubesten beszéljük meg és itt a Titkárságon tesszük közzé. A cím: Budapest, XIII. kerület, Váci út 14., a Kossuth mozi mellett. Mivel nincs kaputelefon, így a mozi előtt találkozunk és együtt megyünk le a műterembe (aki késik, telefonon tud jelezni és kaput nyitunk neki). A klubesteken a részvétel ingyenes, a műteremben nem dohányzunk.

Készítsünk együtt gyékényhóvirágot!

A szélesebb levélből 3 db egyenként 6 cm hosszú darabot vágok, egyik végét csúcsosan.
Készítsünk együtt gyékényhóvirágot!

A keskeny gyékényszálat kettéhasítom, egyik végét átkötöm.
Készítsünk együtt gyékényhóvirágot!

Elkezdem a pödrést. A felső ágat sodrom.
Készítsünk együtt gyékényhóvirágot!

A sodort szálat a másik elé teszem úgy, hogy a jobb kezem két ujja között sodrom még tovább. A bal kezemmel fogom a kész munkát.
Készítsünk együtt gyékényhóvirágot!

A sodrás befejeződött. Helyet cserélt a két szál. Most tovább pödrünk a már ismert módon.
Készítsünk együtt gyékényhóvirágot!

Kb 12 cm-es sodrat végét raffiával átkötöm.
Készítsünk együtt gyékényhóvirágot!

Az első szirom fonákjára a sodratot ráteszem.
Készítsünk együtt gyékényhóvirágot!

A második sziromlevelet így fogom hozzá.
Készítsünk együtt gyékényhóvirágot!

A harmadik sziromlevelet is hozzáfogom. Vigyázzunk, hogy szét ne csússzon. :)
Készítsünk együtt gyékényhóvirágot!

Így néz ki a virágfej.
Készítsünk együtt gyékényhóvirágot!

A szárat két vékony gyékénylevélből készítem. A sodrat másik végét a két szál közé fogatom. Raffiával átkötöm.
Készítsünk együtt gyékényhóvirágot!

Szélesebb levélből egyik végét ferdén vágom. Ezután ezt levélként kötöm a szárra.
Készítsünk együtt gyékényhóvirágot!

Készítsük el együtt a tavasz hírnökét! A banita69@gmail.com címre gyorsan küldjétek el lakcímeteket, és én hóvirág készítő csomagot küldök nektek. Március 8-án este fél 8-tól pedig hallgasd a sulirádiót, ahol még hasznos tanácsokat adok az elkészítéshez, és az adás alatt együtt is elkészíthetjük a virágot. A pedellus kérése, hogy a hóvirágról, ugyanúgy mint az angyalnál készítsetek képet és küldjétek el! Hegyiék már biztos, hogy beszállnak a tavaszba :-)

Télen zárva!

Nagyon, nagyon izgalmas képet kapunk Nórától. Azért érdekes ez az egész, mert ez a kukucskálás ezen a kerítésrésen át olyan, mintha a valós világból egy mesei környezetbe kerülnénk. Egyébként ez a kép enélkül a két fekete harántcsíkozás nélkül olyan lenne, mint egy mesekönyv illusztráció. Ez köszönhető annak, hogy valószínű, hogy az az időjárási helyzet, amiben ez a kép készült jót tett optikailag a képnek, mert egy kicsit lágyabb formákat hozott. Én ennek azért örülök, mert a digitálissal csínnyán kell bánni, amikor utómunkázunk. Főleg egy jó minőségű objektívvel eleve egy karcosabb, élesebb képet ad a digitális, egy rajzosabb lenyomatot, és erre még általában rá is szoktak az emberek utólag erősíteni, és a végén olyan szinten kemény, kopogós dolog jön létre, ami a valóságtól már erősen elrugaszkodott. Akkor, amikor körbetekintünk a saját kis világunkban, abban a szobában, ahol ülünk, akkor is vannak közelebbi, távolabbi dolgok, amik a mélységélességet meghatározzák, de nem csak ez ami számít, hanem adott hangulatunktól függően vagyunk éberek, avagy melankolikusak. Ebben a helyzetben a megfigyelői státuszunk is változik, tehát ha egy kicsit jobban elbambulunk, akkor minden tompább, ha felriadunk valamire, akkor lehet, hogy hirtelen a fények és a körvonalak élesebbek, de ez megint olyan játszma, amit le kell tudnunk játszani. Az analóg ilyen szempontból kegyesebb volt, több olyan optikai processzuson esett át az adott felvétel, ami mind-mind az élesség kérdésen ronthatott. Volt az első szint, amikor magát az adott szituációt lefotóztunk, függött, hogy mennyire sikerült éleset állítanunk, függött attól, hogy tiszta vagy koszos volt-e az objektív. Még függött attól, hogy az adott negatívot hogyan hívtuk elő, milyen hívóban, mennyi ideig, függött attól, hogy milyen hosszan exponáltunk, bemozdítottuk-e. Utána ezt elkezdtük nagyítani, milyen papírra nagyítunk, mekkorát nagyítunk, szóval sok-sok olyan hatás, aminek a végeredménye az volt, hogy egy lényegesen megengedőbb, puhább kontúrokkal rendelkező képet kaptunk. Ez a kép sokkal jobban hasonlít egy analóg felvételhez annál, mintha ez egy éles kép lenne. Én ennek azért örülök, mert nekem jobban esik ezt nézni. Ami a képet illeti, a kompozíció is nagyon érdekes, ezzel a ferde két háromszöggel Nóra ráerősít arra, ami a templom és a kisautó-házak közötti differencia. Ez egy elgondolkodtató helyzet, hogy akkor, amikor ezek a templomok épültek, akkor egyszintes, maximum padlással rendelkező házakat építettek az emberek, nem volt akkor még szokás lakótelepeket építeni. Tehát mindig volt egy kiemelő szerepe annak, hogy a templomtornyok, a templomok nagyobb léptékben készültek el, magasabbak voltak a többi épületnél. Természetesen ennek van egy olyan oka is, hogy a harangszó minél messzebb elhallatszódjon, meg az, hogy az ember lássa kitűzve, mint egy ilyen térkép tájékozódási pont, hogy itt a templom, itt a falu szíve, lelke, közepe. Ez a kép erre nagyon jól rímel. Én kifejezetten örülök annak, hogy ebbe az idillbe, hogy esik a hó, harangoznak a templomban, az utcákon senki nem jár, szinte ünnepváró hangulat van, ez a kisautó beleszemtelenkedett. Azért jó, mert elveszi az egésznek ezt a túl finomkodó, édeskés ízét. Amikor kompozíciónál arról beszéltem, hogy mi magunk határozzuk meg azt, hogy mi a függőleges, és mi a vízszintes, ennek most egy ellenpéldáját látjuk abból a szempontból, hogy igen, itt most meghagyta Nóra a függőlegeseket és a vízszinteseket, meghagyta a normál formájában, de a két háromszöggel hozott egy dinamizálást. Ez a két háromszög az, ami nagyon hangsúlyos ellenpont minden dologhoz, minden képalkotó elemhez, ami egyébként a kép érdemi részében föllelhető. Én nagyon örülök ennek, és nagyon köszönöm, hogy Nóra ide beküldte nekünk. Megvan rá a három csillag, de ami miatt az Idő leckére kicsit kérdésesnek gondolom ezt, azért, mert, bár értem én azt a megközelítés, amit itt leír, hogy „télen zárva”, hogy az idő másként telik télen, mint nyáridőben, és bizonyos dolgok a téli időszakban alusznak, de ennél én személyesebb élményeket kutatok ennél a leckénél, a magunk saját viszonyát az időhöz. (hegyi)
értékelés:

Évszakok

Tél és Tavasz találkozása.

Annak nagyon örülök, hogy Ágnes egyre többször fedez föl magának olyan szituációkat, amelyek mindenki életében ott vannak, és kézközelben, szemközelben vannak, mégsem biztos, hogy mindenki hagy magának annyi időt, hogy rácsodálkozzon ezekre, nemhogy annyit, hogy le is fényképezze. Ez nagyon jó. Itt, ami Ágnesnél szerintem most a következő lépcső lesz, és amiben szeretnék neki segíteni, az esztétikai megközelítés. Azt most már egyértelműen kimondhatjuk, hogy Ágnes azon a lépcsőn túl van, hogy nyitott szemmel járjon a világban. Más a fotós szeme, mint az átlagemberé, máshogy értékel, másra villan rá a tekintete. Most jön az a lépcső, amikor Ágnesnek azokat az élményeket, amelyek érik, úgy kell képpé komponálnia, hogy minden egyes képalkotó elem jelentéssel bír, és mint egy zeneművet, ezt meg kell tudnunk komponálni, le kell tudnunk tisztázni, nyugtatni az adott helyzetet, avagy egy túlságosan steril és háborítatlan szituációt fel kell tudnunk borzolni, a kézjegyünket el kell tudnunk helyezni. Itt van most ez a helyzet, nagyon szépek ezek a rügyezésnek induló faágacskákra ráfagyott megolvadt hólé formái, csak itt megint az a helyzet, hogy találunk formákat, itt most három meghatározó formai jegy került egy képre, és ezeknek az aránya, ezeknek a viszonya egymáshoz esetleges. Van egy plafonunk, ami határozott formát mutat ezekkel a vízszinteseivel, amik perspektivikusan megmutatkoznak, van maga a faág forma, ezek kicsit enyhén ívesek, de azért kicsit szögletes ívekkel rendelkeznek, és vannak ezek a gyönyörű, elfolyó, mégis a pillanatba dermedt jégcsap formáink. Ezeknek a viszonyát kell meghatároznunk. A plafon adott, a jégcsap adott, amivel tudunk játszani, ezek a kis rügyformák. Az, ami nem fontos, azt onnan le kell szedegetni, kisollóval, kisbicskával letörögetni, nem lesz annak nagyon nagy baja, majd nő helyette másik, de itt most vannak olyan formák, amelyeken nem szerepel ez a jégcsapmotívum, és nem is hozhatóak képileg, mint fő ellenmotívum hangsúlyos szerepbe, mégis ott vannak, és zavarják ezt az egészet. Amikor azt a szót használom, hogy lenyugtatni egy kompozíciót, akkor ez azt jelenti, hogy lehetőségeink szerint azokat a jeleket megpróbáljuk kiszűrni, amik a mi ellene dolgoznak a mi kompozíciónknak. A kép fölső részénél, a háttérben vannak olyan kis ágacskák, amik elég kuszák. Ezeket ha elkezdjük kiszedegetni, akkor máris előrébb jutunk. Ha ez megvan, akkor megint ott a kérdés, hogy nem biztos, hogy a fogacskák optimális helyzetben vannak, tehát megpróbáljuk elmozgatni, hogy a plafonhoz képest hogy mutat jól. A plafon adott, és ehhez képest az ágak mozdíthatóak. Persze óvatosan kell dolgozni, hogy ne törjenek le ezek a szépségek, de ez egy ilyen meló. Aztán egy teljesen másik irány az, amikor az ember azt mondja, hogy én ezeket hazaviszem. Van nála kisszatyor, kisdoboz, levágja, belecsomagolja, hazasiet, és otthon gyorsan megcsinálja, a saját környezetébe beemeli ezt, keres hozzá valami hátteret, valami párhuzamot, és ott csinál egy kompozíciót. Ágnes, azt mondom, hogy ezek azok az irányok, amibe el kellene mozdulni, mindehhez az tartozik hozzá, hogy akár ha könyvtárba elmegy az ember, akár ha az interneten elkezd keresgélni az ember, érdemes megnézni, hogy mit csináltak fotósok, festők. Hans Arpnak hívják azt a festőt, aki ilyen formákat festegetett, érdemes megnézni őt például. Azért érdemes minél több ilyet raktároznia az embernek a fejében, hogy amikor találkozik egy ilyen dologgal a valós természetben, megtalálja a párhuzamot, és azzal el tudjon kezdeni dolgozni. Ez lenne egy irány. Maga az ötlet jó, én azért vagyok szigorú Ágnessel, mert itt most már nem arról van szó, hogy most három csillagot kapjunk, vagy kettőt, és akkor bátorságot gyűjtsünk a munkához, ez most már megvan, itt arról szól a dolog, hogy Ágnes egy magasabb osztályba lépett, ezt ő saját maga érte el azokkal a képekkel, amiket beküldött. Ebben a magasabb kategóriában most már más arányokban értékelünk, ez most egy egy csillagos megoldás az ötlet miatt. A kivitelezésbe bele kell vinni a játékosságot és a kompozíciós szigort. (hegyi)
értékelés: