Szakkör | Page 214 | Látszótér

hajrá gyorsabban!

Kedves Krisztina, én most azt mondom, hogy jó lenne az első három leckével gyakorolni a portrét, a jelenlétet, a beállítást, mi kerül a képre, mit hagyunk le, mert amíg ez nem megy biztosan, addig töredékeket kapunk, mint ezt is, ahol mindkét szereplőbe belevágtál, miközben ők háttal állnak, így semmiféle egyéb kapcsolat nincs, mint talán a sör, vagy az a dobozos ital, de az is elég határozatlan, bátortalan. Nem mindegy, hogy a kereső által mi az, amit levágunk a képhatárral és mi az, amit beemelünk a kép belső kohéziójába. (hegyi)

Bőség

Megint itt a szezon. Megint nekifutottam. Mint tavaly, meg azelőtt is.

Gábor, végignéztem a csendéleteid és a rá írt elemzéseim, és azt kell mondjam, a remény hajt engem, hogy nem csúszunk ki az időből és még idén ismételed ezt, szőlő van, minden van, szóval jó lenne. Ugyanis volt egy sajtos képed, ahol igen jók voltak a fények, arra kéne figyelni és mozdulni - és hát egy picit még mindig azt mondom, hogy az elrendezés iskolás. De ne támadjunk két fronton, elég az egyik egyszerre, próbáljuk meg a gyümölcsöket a fényben játszani hagyni. Aztán majd kitalálunk valamit a fatál helyett, mert az pofán vert. Vűrom az ismétlést! (hegyi)

Pusztuló viskó

Valahol a Görgényi fennsíkon.

Jók a tónusok István, jó pillanatot fogtál meg, amikor fények segítenek abban, hogy ne egy primer üzenet jöjjön létre. A fotós megfigyelés egy fontos dolog, nem csak akkor fényképezünk, amikor a gép a kezünkben van, hanem akkor is, amikor csak úgymond a fényeket nézzük, egy-egy helyszínt esetleg többféle időpontban is bejárva. Annak, aki természetet, épületet fotóz, ez alap feladat, hogy a közlésnek megfelelő időpontot találjon, hiszen nem áll rendelkezésére lámpa és derítés, abból kell sok esetben építkeznie, amit készen kap. Itt ez megtörténik. De a kép még sincs rendben, ugyanis olyan sok áttörés van a képen, ahol átlátunk, hogy az már zavarja az értelmezést. Ezen segíthet az, ha távolabb megyünk és tárgyiasítjuk az egész helyzetet, ugyanis a néző ha látja, mi hogy történt, akkor ezek a zavaró momentumok kevéssé lesznek hatásukban erősek. A másik, amit sok esetben portrénál és gyereknél vagy házi kedvencnél mondtam, hogy ne sajnáljuk a nadrágunkat, térdelni, guggolni kell, akár le is hasalni, hogy azt a nézőpontot kapjuk, ahonnan esetleg a szitu értelmezése egybevág azzal, amit láttatni akarunk. Itt ha lejjebb lettél volna, akkor a ház nagyobb szerepet kap, a fák ágai jobban érthetőek, és főképp e kettő viszonya került volna helyre. Az ég annyira nem fontos, mint amennyire a ház. (hegyi)
értékelés:

Ön itt áll A londoni metró bejáratánál (talán nem véletlenül) kiállított kép. Egy "kívülállónak" szerintem azonnal mosolyt csal az arcára. (eredetileg, amikor megláttam, a köldök, majd humor leckére gondoltam, de mire ide értem, ez a lecke átalakult, így az illusztrációra gondoltam) A kép kézből lőve, 50mm fix, f3.2, 1/50sec, iso100 készült, a vaku nem villant.

Jó kis konstrukció, egyszerű, világos. Talán kicsit túl egyszerű is, nem tudom, az idő majd kiforogja, hogy elég-e az a függőleges vonal a boldogsághoz, azaz, hogy fotográfiává emelje a képet, túl a dokumentáláson, vagy műtárgyfotón. Talán igen. Dani hónap képe írása kiváló, én hiszek neki. (hegyi) értékelés:

Miért a hónap képe:

Az van ezzel a hónap képe dologgal, hogy így, hogy stafétában adjuk át a képválasztás jogát, mindig az előző alkotó szubjektív értelmezése kerül előtérbe … ez alatt azt értem, hogy nem feltétlenül a „legjobb” kép lesz a hónap képe, hanem az előző hónapos valamilyen saját értelmezése választja ki a következőt. Jelen esetben én most egy olyan fotót választottam ami nem is feltétlenül fotó, így több jó fotót is megfosztva a hónap képe címtől. Ez a kép bár fotó - és még a technikai jellemzői is olvashatóak a leírásban - valójában nem használja ki a fotográfia nyújtotta lehetőségeket, hanem a képkivágással, a fekete-fehér móddal egy absztrakt, grafikai irányba mutat. Ez számomra vonzó. Úgy értem, hogy ezt ha nagyon nekifekszek akár gép nélkül is elkészíthetném fotogram formájában. Ha megnézzük János korábbi képeit látjuk, hogy tud ő bánni a masinájával, de ebben az esetben lemond rengeteg dologról a fotó eszköztárából (még mindig úgy érzem, hogy ez nem érthető amit írok szóval egy példa: képzeljük el ezt a képet úgy, hogy a felső képnegyedek valamelyikébe kerül a keretezett grafika és valaki épp elhalad előtte, vagy megáll és nézi. Ne adj Isten színes. Máris mást mutat, máris fotószerűbb az egész). Persze túlmutat a képen látható grafika reprodukciós dokumentálásán, de ezt úgy teszi, hogy közel marad a keretezett kép kifejezési módjához, mintegy továbbgondolva azt, rávilágítva arra, hogy a képkereten kívüli világ valóban az amit a képen ábrázolnak. Mintha semmit nem akarna csak még egy kört rajzolni a beláthatatlan labirintus köré. Ebben a formában ez a fotó egy rajz és ennek a rajznak a metaforikus üzenete rezonál a belső világomra. (Juhász Dániel)

egyensúly

Épület, alulról. Ahogy a kép címe is mutatja, megpróbáltam egyensúlyba tenni, a természetet az épülettel, a sok vonalat az éggel.
Állvány nélkül, 50mm fix, iso100, komment és kritika szívesen látva.

János, ha a kép címe az, hogy egyensúly és ezt a leiratban is írod, akkor nem tudom mással kezdeni, mint hogy ezt az egyensúlyt meg kell keresni a tömegelhelyezésben is, mert az a formai egyensúlyt meg tudja bolondítani. Az a jobb oldali tömeg, ami betolakszik a képbe, az most elbillenti a tömeget, nem ellensúlya a bal oldali felhős rész a könnyedebb, organikus formáival. Azaz itt ha a bal oldal kapnak még egy ujjnyit, akkor a tömeg helyreállna. A megfigyelés jó, de érdemes ezzel a tömeg-forma üggyel foglalkoznod még. (hegyi)
értékelés:

Kormos kenyeres kosárban

Tudta, hogy szabályt szeg, épp, hogy belefér, de a kosár kell!

Paprika

négy paprika

Kedves Gábor, én értékelem a kreatív gondolatokat, sőt, talán ez a legfontosabb, de... És akkor most jön az őszinteség, amiről lamentáltam a rádióban picit. Egyrészt fontos lenne az, hogy a jelenléted a látszótér életében és a fotózással töltött időd minimum duplájára emeld. Az, hogy egy témában évente egyszer kapunk valamit, de más témában se sokkal sűrűbben, az azt hozza, hogy lesznek egymástól kurva messze álló cölöpök, amikre nem tudod stabilan rátenni a lábaid. Mindegy, hogy a cél az, hogy háztájiban jók legyenek a képeid, vagy kiállító művész leszel, az alap ugyanaz. Itt egy kép, én értem, hogy jó lenne, ha ezek lebegnének, de nem teszik. És ennek oka van. Egyrészt a világítás. Nincs a képen viszonyítás. MInden fekete. Ebből ha akarom, hús, ha akarom hal, ha akarom lebeghetne is, de inkább semmit nem csinál. Aztán a tárgyak. Miért paprika? Mert találtál 4 színt? Szuper, de akkor miért nem ezzel dolgozol? Miért kell még egy trüváj, hogy akkor majd mintha feldobtam volna. De nem dobtad. Nincs környezet, nem érthető. Én azt javaslom, hogy szakíts időt. Ugyanis akkor lesz eredmény. A kevés idő a helyben járásra elég maximum, és ezt nem csak neked mondom. (hegyi)

Valahol, az Alexanderplatz környékén

szocreal a DDR múzeumban

Ha Berlinben jártok, ki ne hagyjátok a DDR Múzeumot, azaz az NDK Múzeumot.

Újabb bagatellek megnyitó

Néhány mobilkép Balla Demeter: Újabb bagatellek (1962-2014) című kiállításának megnyitójáról.

hófehérke (negatív)

Az első változata ennek a képnek óvatos (be)mutatkozás volt egy még ismeretlen tájon.

Kedves Krisztina, ez annyiban mindenképpen jobb, hogy nincs az inverzbe fordítás miatt a rémisztő dinamika. A kép méreteket a jövőben a 760 pixelre tessék méretezni, mert akkora a sablon. Ami ezt illeti, nem vagy nagyon kegyes magaddal abban az értelemben, hogy a világítás kemény és az objektív mivel nagyon közel van, torzít. Kevéssé szűkre vágott megoldás jobb lenne. (hegyi)
értékelés:

Egy helyi fotós facebook oldalon lévő szavazással indult az egész… Az Admin egy izgalmas fotós túrára invitálta a tagokat egy szavazás keretén belül. Auschwitz vagy Pripjay. Illetve volt egyéb is, de végül Pripjaty győzött. Viszonylag sokan szavaztak, de amikor elkezdődött volna a túra szervezése, kiderült, hogy csak egy maréknyi bátor vállalkozó van. Maga a szervezés hónapokig tartott, mivel teljesen magán úton mentek a dolgok. Ennek főleg anyagi okai voltak. Utazási irodán keresztül egy kicsit rugalmasabb, viszont drágább is. A mi dolgunkat még az is nehezítette, hogy a résztvevők száma folyamatosan változott. Kiléptek, beléptek, lemondták stb stb. Még az utolsó pillanatban (2 hónappal indulás előtt) is lemondta egy srác. Igy ismét papírmunka, etc etc. Mivel már leadtuk korábban a névsort és a rendszámot. Jah igen, idő közben az autó, aminek a rendszámát leadtuk, totálkárosra tört. (nem magától :) ). Szóval nem mentek simán a dolgok. Mondjuk én ebből nem sokat vettem észre, mivel nem én szerveztem.
   Na de végre eljött a nagy nap. Egészen addig nem is különösebben izgultam. Hétfőn 0:00-kor indultunk, de én már előtte szombat vasárnap alig tudtam aludni valamit. Az út is fárasztó volt. A határátkelés sem ment simán. Az első helyen nem volt áram, így egy óra után visszafordítottak minket. A második helyen 30-40 km-rel arébb pedig kiderült, hogy egy biztosítós adminisztrációs hiba miatt nincs nemzetközi gépjármű-felelősség biztosításunk. Szerencsére ezt a helyszinen tudtuk orvosolni. Azt hiszem ennél a határátkelő helynél bizonytalanodtam el kicsit, amior az ukrán katona megtudta hova megyünk, igy kérdezett vissza. „kell ez maguknak?” Kell, hát. Végre Ukrajnában voltunk. Most már tényleg. Nem sokszor voltam külföldön, messze az otthonomtól, szóval nagyon izgultam. Innentől én vezettem, és a célunk először a Vereckei hágó volt. Azt végül kihagytuk, mivel nagyon rossz volt az időjárás sajnos. Szakadt az eső és nem igazán tudtuk, hogy mennyire lesznek rosszak az utak. Azt tudtuk, hogy nem jók… Nem kockáztattunk, viszont így is elég hitvány utakra keveredtünk és csak visszafelé sikerült kinyomoznunk, hogy egyetlen járható út van arra felé, mégpedig az M06(?)-os, ami a határtól Kijevig megy. Mi erről a Vereckei hágó miatt tértünk le és később nem is mentünk vissza rá.
   Klevan volt az első nap végállomása. Itt van a Szerelem alagútja (Tunnel of Love, ahova később látogattunk el), és itt volt a szállásunk is. Kicsit megnehezítette a dolgunka, hogy senki nem beszélt angolul. Mi pedig az ukrán nyelvvel nem voltunk jóban. Angolul még egy nyamvadt sört sem birtam kérni, mert nem értették. Jah, Klevanba amúgy 17 óra alatt értünk ki. 700km… Volt, hogy 100km-en keresztül kb 5-tel zötykölődtünk. Ennyit az utakról. Amúgy szép volt, csak nagyon fárasztó.
   Másnap nagyon korán keltünk, mert 10-re A csernobili zóna határához kellett érnünk, ahol összefutottunk a túravezetőnkkel. Az ezt megelőző 30-40 km-es szakaszon szépen lassan elfogytak a házak és falvak. Aznap gyönyörű időnk volt, és a táj is nyugodt volt, békés. Jevgenyre (a túravezetőre) kicsit várni kellett, de végülis megérkezett. . Pripjatyig több ellenőrző ponton keresztül kell mennünk. A zóna bejárata amúgy kb olyan, mint egy határátkelő hely. Sorompóval, fegyveresekkel. Okmányellenőrzés és a többi és a többi. Először Csernobilba mentünk, ott még aláírtunk néhány papírt. Csak a szokásos balesetvédelmi oktatás és egyéb marhaságok. Engem ebből a részből a dohányzásos dolog érdekelt csak, de Jevi (így hivtuk miután összespanoltunk az emberünkkel) megnyugtatott, hogy ő is ott fog bagózni, ne törödjek vele. Én azért összegyűjtöttem a kis szemetemet… Jevi különben rohadtul unta a banánt, folyamatosan lelépett telefonálni. Hagyta, hogy mi magunk derítsük fel a terepet. Első találkozásunk a katasztrófa okozta pusztítással egy faluban volt, Csernobil közelében. Elvileg nagy falu volt. Gyakorlatilag annyira benőtte a gaz, hogy csak néhány romos épületet láttunk a sűrű erdőben. Ezen a részen, a sűrűjében sem mért a geiger müller számláló túl nagy értékeket. Én mondjuk konrkétan a susnyásban kóboroltam, és találtam is egy roncs autót. Semmi extra, máshol is láttam már. De ez más volt. Kb fél órát időztünk itt. Amúgy sehol nem volt időnk. Tényleg kevés az egy napos túra… Bementünk a városba. Kötelező fotózkodás a várostáblánál. Nekem amúgy már itt herótom kezdett lenni ezektől. Megkoszorúztuk az emlékművet is, oké. A támogatásban is szó volt róla, hogy lesz ilyen. Jah, igen, voltak akik támogattak, pénzzel, koszorúval ilyesmi. De amúgy rohadtul nem éreztem azt, amiért mentem. Picit csalódott is vagyok, persze oké, nem vártam én sem többet ennél. Talán csak egy kicsitvel. A város különben pezseg. Legalábbis ahhoz képest, amit a zóna határán kívűl tapasztaltunk. Közigazgatási épületek, melósok, rendőrök, katonák. Még menza is volt valami fő épület aljában, ahol később ebédeltünk is.
   Az első igazán izgi hely Pripjatyhoz közel, az óvóda. Itt már mértünk némi nemű sugárzást is. Bevallom őszintén, engem nem hatott meg az egésznek a hangulata. Sajnos nagyon lehetett érzeni mindenhol, hogy itt már sok ezer turista, fotós fordult már meg. Valahogy nem tudtam magamba szippantani azt a hangulatot amit szerettem volna. Csernobilban élnek, dolgoznak az emberek. Az erőmű él és virágzik, a sövényeket formára nyírják, a parkolóban, a reaktortól 200m-re rengeteg parkoló autó. Munkások és katonák járnak kelnek mindenfele. Ha jól értettem Jevi szavait, akkor 15 napos váltásban dolgoznak az emberek. Itt sem mértünk túl nagy sugárzást. Megnéztük a vörös erdőt is. Ami mint kiderült nem vörös erdő, hanem New Forrest. Én azt hittem azt a mai napig Vörös erdőnek hivják. Nem tudtam na. Vörös erdő volt persze, de kivágták a picsába és most Új erdő. Ennyi. Oda nem mentünk be. Minek is… Ellenben valahol az erőmű és Pripjaty között egy útszakaszon Jevi szólt, hogy lassítsunk. Kidugta a műszert és az a szokásosnál sokkal nagyobb értékre ugrott fel. Tovább is hajtottunk gyorsan. Sajnos nem értettem az mitől volt, mert nem volt a közelben semmi. Ott volt egy pont, ahol 36 mikrosiever per óra? ha ez lehetséges. Nem merültem bele ezekbe az adatokba, mert pont nem izgatott. Az óvódánál volt egy emlékmű, ott 2-re ment fel, az addigi nullaegész akármennyiről, egy fához odatartva a műszert 5-6, és a földön 10-12 is volt. Amúgy.
   Maga Pripjaty városa már kicsit izgalmasabb, ott egyszer találkoztunk turistákkal, amúgy teljesen egyedül voltunk. Csend volt, és az bizony tényleg egy halott város… Itt szintén egy ellenőrző ponton keresztül jutottunk be. És a szokásos rendetlenségre még az is rájátszott, hogy egy nemrégiben történ vihar átrendezte kicsit a fő utca képét. De lényegében innen bármerre elindulhatott az ember. Mi is bármerre mentünk, mivel kidőlt fák állták az utunkat. Volt pár óránk, hogy bejárjunk egy 50ezres várost. Esélyes, jah. Persze ennek ellenére minden háznál meg kellett állni. Csomó mindent meg sem néztünk. Én ilyenkor próbáltam lelécelni a csapattól, hogy kicsit egyedül legyek. Bementem egy lakótelepi épület mögé és hirtelen egy erdőben találtam magam. Nah, az komoly volt. Aztán persze ott volt a fán egy gázmaszk. Nyilván pont ott hagyták. Aha. Hát mindenesetre kicsit olyan érzésem volt, mintha egy nagy szinpadon lennék. Jelenetek, kellékek, rendezés. Néha azért sikerült elkapni a hangulatot. De amikor a vidámparkhoz értünk, akkor inkább Jevivel beszélgettem. 5 perccel később úgyis tovább indultunk. Mondtam is neki, hagyjatok itt, majd hazamegyek holnap. Nyilván nem gondoltam komolyan. De azért úgy elbóklásztam volna egyedül is. Szivesebben.
   Visszafelé még megnéztük az Orosz Harkályt is, amit ha jól tudom nem olyan régen nyitottak meg a turisták előtt. Őszintén szólva én ott hallottam róla először, csak a szervezőnk ragaszkodott hozzá, hogy ha lehet, azt nézzük meg. Nyilván nem rajtunk múlt. A túravezetőt kellett rávenni. Akit nem igazán lehetett lekenyerezni, valószinüleg jól megfizetik azért, hogy ott kolbászoljon a turistákkal. Én panoráma képet szerettem volna valamelyik magasabb épület tetejéről, de nem lehetett rávenni, hogy beengedjen. Azt mondta veszélyes… Régebben biztos nem volt az, amikor ilyen jellegű képeket készítettek valakik. Láttam. A neten. Nagyon különleges képeket nem lehet ott készíteni. Úgy nem, hogy 4 óra alatt kell végigrohanni egy hatalmas város kicsi kis részletén. Sajnos igazuk volt azoknak akik azt mondták, nem elég oda egy nap. Tényleg nem. Viszont én nem is biztos, hogy szivesen maradtam volna ott tovább. Voltam ott. Érdekes, izgalmas, kalandos túra. Egyszer meg kell nézni.
   Visszafelé az ellenőrző kapuknál még külön megvizsgáltak minket is és az autót is, hogy nem e pakoltuk tele a zsebeinket különböző sugárzó tárgyakkal, aztán megebédeltünk. Csernobilban. Azt tudtam, hogy ott azért van élet, de azt nem gondoltam volna, hogy ott fogok ebédelni… Jah ezt a vizsgálatot úgy kell elképzelni, mint egy tüdőszűrő masina. Hatalmas, és látszik rajta, hogy 100 éve gyártották. Kb az jutott eszembe, hogy ez csak azért van, hogy megnyugodjon a paraszt. Bár állítólag valaki kisgatyában kellett, hogy tovább menjen. Azt nem tudom mit csinált. A földön hempergett a legfertőzöttebb területen? Nem volt javasolt amúgy a földdel érintkezni. Zárt ruházat sem ártott volna. De ezzel a résszel különösebben nem foglalkozott senki. Aláírtuk a papírt, hogy megtettük a szükséges óvintézkedéseket. Ennyi
   Estére visszatértünk Klevanba, megint csak alvás, másnap korán kelés és irány a Szerelem alagútja. Azzal sem volt szerencsénk, mert az idő megint esősre fordul. Igazából hatalmas szerencsénk volt, hogy amig Csernobilt illetve Pripjatyot látogattuk, jó időnk volt. De se előtte, se utána. Klevanban megtaláltuk a piacot, de a szerelem alagútját eléggé eldugták, ezért segítséget kértünk a helyiektől. Ez nem ment egyszerűen. A boltos kislánynak 5 percig csak a vonatot magyaráztam. Aztán végre szikrát fogott az agya, elindult a kijárat felé és intett, hogy tartsak vele. Mentem vele. Mentünk előre, jobbra, át a piacon. Az emberek persze néztek, mert amúgy a piacon már mindent megnéztünk és le sem tagadhattuk, hogy turisták vagyunk. Nagy sokára kiértünk a vasútállomásra. Szétnéztem és megállapítottam, hogy ez tök jó meg minden, de hol az alagút. A kislány először megörült, hogy minden oké, de látta rajtam, hogy nem. Akkor megint csak kézzel lábbal mutogatás. Tunel of láv. És mutatom kézzel. Az alagutat. Felcsillant a szeme és visszakérdezett. Tunyil kohánnyá? Az baszki, az lesz az. Irány vissza a bolthoz. Addigra már a többiek is nagyjából képbe kerültek. Sőt, visszafelé a piacon még megálltunk a kislánnyal diskurálni a kofákkal és itt egy nagyon kedves fiatalember felajánlotta hogy elvisz a zsigulijával. Mondtam neki, hogy szálljon az akinek két anyja van. Be nem ülök. Még a végén kitudja hova visz és melyik szervemet veszi ki kereskedelmi célból. Mondtam is hogy van autó, vannak barátaim akik várnak, és majd ő menjen előre, mi meg majd követjük. Úgy is lett. Megérkeztünk, csináltunk pár fotót és mivel végre valahára volt időnk, túráztunk egy kicsit a környéken. Ahol egyébként nem volt semmi látnivaló. A szerelem alagútja szép és érdekes. De ott is vagy a szemerkélő eső, vagy a turisták zavartak. Persze gyalogolhattunk volna, mert elvileg 4 km hosszú, de a fenének sem volt kedve hozzá.
   Délután még túráztunk egy kicsit a szállásunk környékén. Az emberek nagyon kedvesek voltak. Egész Urkajnában. Klevanban meg pláne. Még jó, hogy csak miután hazaértünk, hallottam a hirt, hogy magyar turistákat ejtettek túszul. Ilyen infóval kicsit bátortalanabbul mentem volna. Nem mintha nem tudtuk volna, hogy éppen milyen feszült volt a légkör amúgy is. Arra még ki sem tértem, hogy ahogy átszeltük Ukrajnát, lépten nyomon kordonok, fegyveresek. A magyar rendszám nem érdekelte őket, egyszer sem állítottak meg minket ellenőrzés céljából. Az utak és a közlekedési kultúra pedig pontosan olyan, amilyenben a mostanság nagyon népszerű orosz autós, belső kamerás felvételeken láthatjuk. Sokszor volt halálfélelmem, amikor nem a kressz döntött arról, hogy ki melyik sávban megy, hanem a gyorsaság, és a szerencse. A gyalogosok pedig halhatatlanok. Legalábbis annak hiszik magukat. Összességében nagyon sokat mentünk és nagyon keveset aludtunk. Hosszú és fárasztó utazás volt. De megérte. Egy sör mellett felelevenítve lehet hogy még eszembe jutnának különbözö momentumok, érdekességek, de most így ennyi. Nézzétek meg a képeket amiket csináltam, ha valakinek kérdése van, kérdezzen bátran.

Zoli, a leiratból is látszik, hogy a brahi miatt voltál ott. A fotós nem brahizik, tehát, a fotós jelenlét szerintem arról szól egy ilyen riporthelyzetben, hogy helyettem vagy ott. Helyettem vagy bátor, helyettem mész oda, helyettem, mint néző helyett, és ha ezt az ember tudja, és ezzel a fajta felkészültséggel indul neki, hogy bizony-bizony, most a pedellus, meg a többi Látszóteres helyett, vagy ha még nagyobbra nyitjuk ki, akkor az összes nézőm helyett vagyok én most Csernobilban megnézni, hogy milyen egy eltört atomerőmű, akkor szerintem ez meg fogja hozni azt a pluszt, amitől már nem azzal fogsz foglalkozni, hogy milyenek a vendéglátók, meg hogy most ez egy színpad, vagy nem, egy western falu, vagy sem, hanem keresed benne azt az üzenetet, amitől nekem ez átélhető lesz. Nem kötelezően kell megcsinálni azt, amit már megcsináltak huszonhatan, én elfogadom azt, hogy ha te odamész, és azt mondod, hogy hát, ez már szarrá van fotózva, és nem akarsz egy újabb ilyet csinálni, de szerintem ez annyi, meglátod ezt, kérsz kettő percet, beülsz a kocsiba, meditálsz, és aztán kiszállsz, és ennek a meditációnak, és amit tapasztaltál, annak a hatására egy egészen más ívbe kezdesz. És akkor már nem kell egy olyan beszámolót csinálni, amit megcsinált más is, hanem akkor neki lehet fogni olyan üzeneteket keresni, amiktől ez az egész a Valló Zoli munkájává válik, és lesz kedved megcsinálni. Ha nincs kedved csinálni, ne csináld. Én értem, ha már kimentél, meg vállaltad a veszélyt, meg a pénzt, meg az időt, akkor már csináltál egy képsort, és vannak is közte olyan képek, amik egyébként szerintem abszolút használhatóak, sőt, én még azt is mondom, hogy ha korrektül megcsinálod azt, amit ez az egész úgymond tálcán kínál, ezt a halott város ügyet, akkor ez rendben van. Én meg azt gondolom, hogy itt a te döntésed hiányzik ebből az egészből. Mindazonáltal, persze, értékelem magát a befektetett melót, csak ahány kép, szintén annyi attitűd. Van itt módosított színnel egy határozott jelenlét, vannak itt abszolút dokumentarista megközelítések, lírai megközelítések, vannak megbolondított kompozíciók, szóval, hogy itt elég sok minden van, miközben talán a legutolsó kép az, ahonnan el kellett volna indulni. Ha hagyod azt, hogy érzelmileg ez a dolog hasson rád, és ezt a hatást próbálod visszatükrözni a képeiddel, akkor szerintem meg lett volna. Ebben van azért meló, én ezt egyáltalán nem kétlem, hogy ezzel te dolgoztál, de nagyon szeretném azt, hogy ne érjen csalódás, hogy ne az legyen, hogy elmész egy ilyen fotós sétára, ráadásul Csernobilba, és úgy jössz haza, hogy elégedetlen vagy. Igen, mert nem csináltad meg, amit kell. De ne azzal az attitűddel menj oda, hogy akkor majd te megcsinálod Csernobilról a legjobb dokumentalista fotót, mert hidd el, már hatvanháromezren lefotózták. Ezeknek a nagy fotós sétáknak itt van a nagy hátulütője, hogy bár oktatási szempontból ez egy fontos helyzet lehet, és mi is csináltunk ilyen táborokat, de amikor táborok voltak, akkor a fotós séta résznél úgymond hagytunk benneteket kóborolni a faluban, hogy a felesleges energiátokat levezessétek, és megszokjátok a helyzetet. Értékelhető kép nem nagyon született belőle soha. Ez annak a következménye, hogy egymás seggében lógnak a fotósok, és nézik, hogy a másik mit csinál, és akkor jajj, Istenem, ez nekem miért nem jutott nekem eszembe, megpróbálja ellopni az ötletet, de a másik látja, és akkor most tipródok egy kicsit, és majd ha nem figyel ide, akkor én is kattintok egyet, és ha hazaérek, melyikünk rakja ki gyorsabban a facebookra, mert az fog nyerni, szóval így nem lehet. Ez nem jelenti azt, hogy nem lehet párban, vagy társakkal dolgozni, ráadásul egy veszélyes szituációban nem is baj, hogy valaki nem tökéletesen egyedül kóborol, de annak összeszokott csapatnak kell lenni, olyan szinten, hogy ne legyenek nagy átfedések abban, hogy kinek milyen a világa, vagyis ne zavarjátok egymást a munkában. (hegyi)
értékelés:

hófehérke

Ezt most vissza fogom adni, mert ennek semmi értelme nincs azon kívül, hogy kipróbálod, milyen a dolog, de ezt otthon megnézed a monitoron, szuper, az élmény megvan, de mint portré nem értelmezhető. Azt gondolom, hogy az első lépéseknél mindenféleképpen célravezető az, ha az ember a szemüveget lehagyja a képről, már csak azért is, mert a szemüveg egyfajta védekezési szituáció, a tekintetet bizonytalanabbá teszi. Kérlek, hogy készíts magadról egy önportrét, legyünk határozottan jelen, ahogy az a béka ott mer lenni a kezedben, nyugodtan megmutathatod magad. Tessék előbújni! Várom az ismétlést! (hegyi)