Egy spanyol vagy portugál címe van a képen, én nem tudom, hogy a gitár kinek a gitárja, Mesevirágé, vagy ez valaki másé... azt sem tudom most pontosan, hogy a gitár rádőlt-e Mesevirágra vagy csak ő odabújt mellé... A fekete-fehér választás itt megint valami archaizáló technikára utal, múltbatekintésre, valami bossa novás hetvenes évek, vagy kicsit ilyen franciás íz a posztósapkától, a műbőr kabáttól, a gitártól és az erős fényektől, ezek mind ezt a hangulatot idézik. Ugyanakkor jellegzetes a gesztusrendszer is, ez a könyöklő, elgondolkodó, unatkozó kislánytörténet, nekem tetszik is a beállítás, de megjegyezném - és itt örülök, hogy a Camilla utolsó képein viszonylag reálisak az eszközök, egy reális képi világot küld, mert ezeknél könnyebb akár javaslatot is tenni, hogy a nyelvezet hol csúszik meg pl. ritmikájában - márpedig ez a reális képi világ azt jelenti, hogy látnám a könyököt, látnám a műbőr kabátot, látnám a textilsapkát, és a gesztusrendszer egészét, beleértve a bal váll, nyakrész, kabát redői, stb, de ezeket nem látom, mert a kép szűkre van vágva, a gitárfelület néhol tükrözi a modell egyes részeit, nem tudjuk, hogy a modell hova néz, a húrokra, vagy mi, de igazából nem értem, hogy mi a dramatikája a képnek, ebből nem tudok következtetni mert túl szűk, hogy milyen vágyról van szó a történetben? Hogy mire vágyik Mesevirág, a gitárra, egy dalra? Nem tudom igazából a történetet megfejteni ennyiből. Miközben nagyon jó ez a könyökölve beállítás, nem tudok közel kerülni a képhez, azt látom, hogy egy kislány kicsit unottan nézi a gitáron a tükröződésen. Pont azért, mert egy reális látvánnyal kezd dolgozni az alkotó, azt kérném, hogy tiszteljük meg a modellt azzal, hogy a felületeit ne vágjuk le mert így nemcsak a kompozíciós mesénk változik, hanem a modelltől is elveszünk akit mi választottunk. Egy disznót adok rá. (szőke)
értékelés:

Egy olyan hosszú út munkáját lehet itt látni, ahol az alkotó módszeresen ugyanazzal a modellel dolgozva nagyon sok és szép munkát küld be hozzánk. Ez azt is bizonyítja, hogy bármilyen kategóriában rendszerben a jó képzőművészek akár folyamatosan ugyanazt a történetet feldolgozva mégis nagyon sokféleképpen képesek elmondani. Bara is a kislányát használja modellként a különböző feladataihoz, és egyrészt nagyon professzionális az ő kapcsolatuk, a modell nagyon jól dolgozik együtt vele, és ez visszafelé is igaz, hogy az alkotó mivel szoros a kapcsolat, könnyen tudja azokat a pillanatokat elkapni, meglesni, kicsippenteni az ő kettejük történetéből, amelyek aztán képként meg tudnak itt jelenni. Itt egy előtér-háttér -középsőtér játékkal dolgozik, ahol a cirkusz porondján a táncosnő, a fellépő, az akrobata az maga a modell, akin a varázslást végrehajtja, a feldobott levelekkel. A háttér ilyen értelemben csak egy zárójel az ősz színeihez, valamilyen parkban lehet talán, a középtér nagyon fontos, ami ezt a mesét, verset közvetíti nekünk, Hanna, aki felfelé tekint és majdnem fejportrét látunk a kis dzsekivel, de mégis a felfelé tekintő arcra koncentrál és ehhez kapcsolódik az egészen közeli előtér, ahol mint elsuhanó nagy pihék, ezek a vöröses levelek hullanak a fáról, és ezek a vöröses színek uralják az előteret. Nagyon nehéz helyzet az, amit az alkotó megpróbál itt preparálni nekünk, mert a háttér és a középtér egy viszonylag nyugodt, beállított rendszerben van, míg az előtérben gyorsan mozgó tárgyak kapcsolódnak a kompozíciós rendhez, de mint olyanok, nehezen kiszámítható, hogy ezek az elsuhanó levelek mit takarnak ki és hogyan használhatóak folthatásként. Ezért most az arcot takaró levélfoltok esetlegesek, és sajnos ha pl. egy sorozatfotó készült itt, akkor nem biztos, hogy az alkotó a legjobb fotót választotta ki, mert a modell szemét, az arcát is kicsit esetlegesen takarják ki a foltok – miközben az ötlet és a helyzetgyakorlat nagyon jó irányba mozog, de ha ilyenkor lehet sorozatot készíteni, akkor érdemes ebben gondolkodni, mert ez most talán nem a legjobb pillanatban lett lefényképezve, hiszen a fellépőnek a tekintete, arca fontos lenne ezen a képen, és ha ezt valami eltakarja, akkor nem a szépség, hanem az esetlegesség lesz az elsődleges. Én ezt a képet ismételném. (szőke)

Hosszú, fekvő formátumú, panorámaszerű képet látunk nagyon kevés információval, valami szórt fényben látunk egy tavat, ez lehet a Balaton vagy Velence esetleg, vagy valami nagyobb vízfelület, ahol nem zavarják meg a látványt nádasok vagy fák behajló levelei. Talán egy nagyon kevés hullám jelenik meg alul, de alapvetően az egész képre egy szürkés tónusváltás jellemző. A képen egyetlen egy pont, egy fontos információ van, ez a fából készült csónak ami egy kétevezős, ívesen faragott jellegzetesen piros szegőcsíkkal. Ez a motívum uralja, irányítja az amúgy egyszerű, szinte szőnyegszerű felületet. A két érték, aminél már más képeknél is beszéltünk, a csónakon lévő többi szín, ami aránylag a fehér-szürkésfehér felé mozdul el, tehát a két érték az ez a vörös, a csónak szegőcsíkja, és az egész képet meghatározó szürke; és ennek a dinamikája, az asszimetriája irányítja azt a látványt, amit nézünk, amin ráadásul nagyon dekomponált a kishajó a baloldali felületre. Miközben a csend leckére érkezett ez a kép, a Csabának van erre hajlandósága és érzéke, már több alkotása is került be ide, ahol ez a fajta ’feszült nyugalom’ a kísérlet tárgya, ahol akusztikusan ugyan csend van, de valami feszültség mégis meghúzódik a háttérben. Ezen a képen is lehet ezt érezni, egyrészt a dekomponáltság miatt, másrészt a vörös-szürke kapcsolódás is létrehozza azt, hogy egy látszólagos nyugalmat érzékelünk. A japán akvarellfestészetben is alkalmazzák pl. ezt a fajta kompozíciót. Ugyanakkor ehhez az ázsiai szemlélethez nagyon is közelít ez a kép, az az érzésem, hogy igen, a csónak a kép baloldalára van komponálva, de maga a szerkezete és a formarendszere, ez a szilvamag vagy barackmagféle forma, és ennek is van egy tengelye, egy forgása, és a hajó tengelyiránya is kifelé-fölfelé mutat ebből a képből, az egész tengely iránya a baloldali részen ferdén halad át, és valami nehezen meghatározható miatt bármennyire is tudatosan balra van a kép komponálva, mégsem áll meg 100 %-osan ez a kétoldali kapcsolódás. Nem arról van szó, hogy a jobboldali vagy alsó felületbe el kellene helyezni valami tárgyat, de mégis valami miatt a kép billen egy kicsit. Ilyenkor nehéz az, amit elvárnak sokszor, hogy az ember egy adott esetben rögtön tudjon válaszolni, hogy mi az, ami a képben adott esetben erőteljesebben fog tudni mesélni, ez a kép nagyon szerethető, és hogy ez a munka mitől lesz pontosabb, precízebb, jobban elmondható, az a Csabának a következő lépéseiben fog tisztázódni. (szőke)
értékelés:

Érzem ahogy szembejön velem a tél. Várom. Örülök neki. A telet érzem, értem. Az őszt még nem.

A leirat nagyon érdekes, mert úgy tűnik, hogy egy európai ember lábjegyzetét olvashatjuk ennél a képnél. Amikor most kint voltam Argentínában, valami hasonlón gondolkoztam a pocsolyában és esett az eső, hogy mindenki arról beszélt körülöttem, hogy milyen jó, hogy szép idő van, jó idő van, lehet napozni, és én mint egy rossz tanuló azon gondolkoztam, hogy én európai vagyok, és elmúlt a nyár, és noha az ember mindig kínlódik a nedves ősztől a szürkés melankóliától, de én már majd megőrülök a melankóliáért, mert én így éltem, így nőttem fel, ez az én otthonom, a ritmusom, hogy találkozzak az ősszel, a sárral, a hideggel, a hóval. Ez a megjegyzésre vonatkozó üzenetem. Másrészt ennek semmi köze a képhez, hanem ez a kettőnk egymásra vonatkozó, zárójeles üzenete, a Danié is, meg az enyém is. Abban a szempontból fontos a lábjegyzet a képhez, hogy segít bepillantást nyerni abba, hogy mitől tud egy tájkép egy kvázi képeslap más minőséget adni. Ugyanis a lábjegyzet az egy érzelmi megközelítés, az estiskola szakmai szempontból, a műhelymunka szempontjából ez azért fontos, mert itt egy alkotói attitűdöt fel lehet fedezni, amiről beszélnünk kell. Mégpedig azt az attitűdöt, hogy ha nekem a látvány kapcsán egy erős érzelmi viszony jön létre, ez lehet gyűlölet, vágy, szerelem, csodálat, de a vágyon keresztül a tiszteleten keresztül, tehát az érzelmi kapcsolódáson keresztül eljuthatok egy olyan minőségbe, ahol nem csak egyszerűen a valóság rögzítése történik, nem dokumentálás, hanem átkerül abba a szintbe a megalkotott kép minősége, ahol akár képzőművészetként, akár mestermunkaként, akár alkotásként tekinthetjük mindazt, ami látszólag csak pár zászlórúd, húsz kiló korlátvas, párszáz tonna beton és ezer darab vöröstégla. Mindez abban a pillanatban ha megvan az érzelmi kapcsolódásom, képpé hoz létre magam miatt, a szeretet varázsa miatt amiért szeretem azt a jelenséget, amit az ábrázol. Ez egy perspektivikus kép, azzal játszik, ahogy ez a csatorna, ami nem tudom hol van, ennek a tekeredése, kanyarodása, és a lezúduló vízmennyiség, a mellette lévő árnyékfolt és a háromemeletes téglaépület kanyarai teszik ezt ilyen meseszerűvé, kicsit dickensi a hangulata, ugye a baloldalon ez a három vagy négy zászlópózna átalakít, mert igazából ha azt fotoshoppal kiemelnénk ezt a négy póznát, akkor egy nagyon furcsa történet alakulna ki mert a folyó kanyarulata és ez a vöröstéglás épület, minden a bal hátsó térben lévő kis sapkatetős házhoz tekeredne minden. Oda vezetne minden, és ez az agresszív négy pózna visszalök és visszapofoz ide mindent. Nagyon izgalmas tájkép. Mondanám még, hogy bár légies, mintha nem lenne kiterjedése a tér egyik irányába sem, mégis egyenértékű a másik oldalon lévő nagy épülettel ez a négy pózna. Olyan mintha egy zenei részben a basszusgitár mellett valami halk énekhang és vonósok szólnának, és közben az egyik pillanatban egy trombita, vagy ritmusos hangszer ebbe belelépne. Tehát az a négy pózna az nagyon más vizuális jel, mint a kép összes többi pontja. Az egész kép egy ilyen furcsa fátyolszerű fád hangulatot ad, és ez a négy pózna nagyon érdekesen töri ezt meg. (szőke)
értékelés:

Egyre jobban örülök azoknak a képeknek, amiket a Camilla a valóság megfigyeléseként küld, mert úgy érzem, hogy tudunk beszélni konkrétabban a formanyelvek miatt. Jó ezeket a ritmusokat felfedezni, mint a lehullott levelek és a zöldes színű talaj kapcsolata, egészen festői háttér, vagy a házikó oldalfala, ahol kis szoknyák vannak bevágva a régi deszkákba amitől megintcsak egy jó ritmust kap a kép jobb felső sarka, ami kiemeli a kisgyermek rózsaszínes ruháját, csizmáját. És az altalajjal kapcsolatban egy másik szereplő is megjelenik a képen, a kutyus, és a két szereplőt, valamint az épületet is az köti össze, hogy valójában inkognitóban maradnak, nem azonosíthatóak egyikük sem, csak a fotós számára tudott, hogy kik a szereplők, és így folyamatosan csak egy fekete csizmára koncentrálunk. Ez az út egy jó döntés, egy jó választás, de megint azt érzem, hogy nincs egy határozott döntés hozva ebben a radikális kompozíciós választásban. Le vannak vágva az élőlények fejei, ami nem egy megszokott döntés, maradjunk annyiban, de én azt mondom, hogy ha meglépünk egy ilyent, akkor lépjük meg határozottan. Én itt most azt érzem, hogy ez a kocka egy olyan exponált kocka, amit előszeretettel a rontott kép, vagy a talált képek kategóriájába sorolunk. Ezzel nekem nincs semmi bajom, ha az alkotó ezt a stílusvilágot akarja követni, de szerintem inkább megérezte annak az ízét, hogy ez a fajta kompozíciós munka a talált képek munkája mitől bájos és izgalmas, mitől hoz egy új ritmust – de egyenlőre ezeket a lépéseket még csak gyakorolgatná. Egy bizonytalan lépés történt, és én bátorítanám, hogy lépje meg ezt határozottan, és a kép kompozíciós rendje is rendbejön. Most igazából egy köztes állapotot érzek, ahol keresni kell, amit mondani akar vele. Bennem még az a kérdés is felmerül, hogy vajon ez a kép tényleg ebben a formában készült el, vagy egy utólagos vágás eredménye. Akkor is ez az érvényes, amit mondtam; akkor nem jól van vágva. Tehát ha az a cél, hogy ne legyen felismerhető az ember vagy a környezet, akkor ezt stílusjegyeiben is fel kell erősíteni, vagy pontosítani. Mert attól, hogy elvágtam a fejeket még nem lesz dekomponált a kép, ettől még csak vágva van. Nagyon sok mindent mond ez a kép, csak el kell dönteni, hogy pl. miért a fekete csizma a középpontja, mert akkor nem a barátok, hanem a fekete csizma történetét látjuk, a barátok helyzet akkor lenne izgalmas, ha a kutyán is lenne egy fekete cipő vagy valami. És erre nem kapunk választ sem a címben, sem a képben. Ugyanakkor nem gondolom, hogy az alkotónak az volt a célja, hogy a néző folyamatosan büntetve legyen - van ilyen technika is, pl. a dadaizmus – de itt nem hiszem, hogy ez lenne a cél. Szeretem a képet, de lehet, hogy ezt is ismételni kellene ebben a kategóriában. (szőke)