Szakkör | Page 695 | Látszótér

A tükör

Hát, ez egy tükröződés, sajnos nem nagyon sokat fogok mondani erről a képről, mert ezt a képet mindketten nagyon szeretjük, ez a kép kompozíciójában még azzal a két kis ujjal is, ami olyan V alakban fogja ezt a nem tudom milyen fényképezőgépet, szóval ezért is szeretem ezt a képet, és ez az idős tükör aminek a foncsorozott felülete a baloldalon ilyen gyönyörűen elrendeződik, és a fényképezőgép és eközött a Csilla tekintete noha a fényképezőgépre néz, az optika valami furcsa trükkje folytán mégis idetekint ránk. Én ezt a képet nagyon szeretem és nagyon jó kompozíciónak tartom. És elindul egy zene tőle, talán Tanita Tikaram - de mindenféleképpen egy történetet elindít a kép, hogy hanggal, ritmussal, további képekkel, mindegy, de az biztos, hogy elindít valamit, ami a Berkes Csilla személyes története, az ő kézjegye, és nagyon örülök, hogy ő ezzel a képpel jelentkezett nálunk, három disznó egyértelműen. (szőke)
értékelés:

Mesevirág igy is látta

Mesevirág igy látja

Fekete nap
...ELköszönt a MÚLT.

Ahogyan az előbb egy másik kép kapcsán beszéltem arról, hogy érdekes a tisztelet-gyász kategóriában mennyire sűrítetten fogalmaznak az akotók, mennyire letisztultan, mennyire kevéssé dokumentumfotókat küldenek, hanem nagyon szépen, önmaguk számára is precízen-pontosan kimondva küldik el az üzeneteket, úgy erre a képre is ezt gondolom érvényesnek. Amiket eddig a Camillától láttam alkotásokat, ugyan ez a végefelé van ez a lecke, de ez nem baj, hogy nem sorban csináljátok őket, ez a lecke pont általatok, a ti képeitek hatására jött létre, szóval érdekes és fontos is hogy ez a lecke létrejött, mert a Camilla nem választotta volna ezt az utolsó leckét magától ha nem lett volna benne a válasz, ha nem lett volna az alkotási előkészület a fejében, szívében. És ha most megnézzük az első leckés munkáit, amivel nagyon sokat foglalkozott, akkor nagyon is érthető, hogy ez a lecke miért lett most általa beküldve. Éppen azért, mert nagyon is ott vannak az előképei az első leckés munkáiban, egy nagyon letisztult, érzelmes és befogadó jellegű kép ez, tényleg csak azokra a jelekre koncentrálva, ahogyan a szolarizált képen az arc maszkká válik, Garcia Lorca verseiben a gyász és a kendő és az énekhangok megjelenhetnek, ugyanis azzal, hogy a feketét ilyen erőteljesen használja az arc, a homlok, a halánték felületei teljesen lezáródnak, és mintha valahonnan a mélyből egy levehető maszk és egy levehető kesztyű jelenne meg itt a képen. Miközben ezek az asszociációk hozzák azt, hogy a mindennapjainkban a maszkjainkkal próbálunk meg másokkal kommunikálni, megfelelni, és talán a halál az a pillanat, amikor nagyon sokszor ezek a helyzetek ha nem is örökre de ezek a helyzetek egy pillanatra megváltoznak, és előhozhatnak olyan állapotokat amelyeknél ezek a maszkok előtűnnek. Ez a teljesen leegyszerűsített képen az erős korallpiros vagy mályvaszín a fekete háttéren őrületesen vibrál, mintha egy UV-szűrős diszkóban egy pantomimest látnánk, ezeket az eszközöket olyan előadásokban használják, ahol sokkolni, megdöbbenteni akarnak, és ez a kép 100 %-ig meghökkentő akar lenni. A Mindhalálig zene jut róla eszembe, az All That Jazz című film, Bob Fosse, akit itt megemlítenénk, és az estiklopédia idevonatkozó passzusát érdemes megnézni. A színről jut eszembe, mert maga a kép az nem de a szín miatt igen. Ez egy ízig-vérig amerikai film, őrületes csavarokkal, sok szereplővel, de valójában a halál fogalmával foglalkozik a film. A kép annak ellenére, hogy egy csendes történetként is hordoz egy üzenetet, mégis nagyon is sokkoló, és erre két eszközt is használ, ezt a bizonyos szolarizált, kétszíntónusú, piktogramszerű rendszert, másrészt pedig a bal felső sarokból a jobb alsóba tartó 45 fokos dőlésű ferde tengelyt, amelyet erősít a lehajtott fej, a szem és a kéz gesztusa is. Három disznó, és nagyon örülök ennek a képnek, de azért nagyon várom azt, amikor majd a szolarizációból is vált. (szőke)
értékelés:

szupergyorsancsinált angyalbefőtt remék a pannonfílingre...nem nyert...

Ennek a filmnek már láttuk egy verzióját itt, és én nagyon örülök, hogy a Dénes foglalkozik ezzel a munkával, és ebben alkotótársként az Árpira is számíthat, és annak is örülök, hogy megpróbál egy összefogottabb üzenetet létrehozni, az előző tanulságaival; bár némely dolgot el is veszítünk ahhoz képest, mégpedig annak a báját, az esetlenségéből, keresetlenségből adódó báját mintha elveszítette volna a profizmusra való törekvésben. Nekem a szöveggel van valami problémám, nem nagyon érthető, és ezt a Pannonfílingen sem biztos, hogy értették, mivel ez a film oda érkezett, ezért utalunk erre is. Egy monológgal kezdődik a film, és ez szeretne a felütése vagy mottója lenni a filmnek, az üzenetnek, miközben olyan szinten elvont üzenetet sikerült készíteni, amit nem biztos, hogy egy átlag néző érteni, értelmezni tud, ráadásul nemcsak értelmezni kellene, itt utalok nemcsak arra pl. a szövegmondásban, hogy vannak szavak, amiket még többedik meghallgatásra sem tudunk biztosan érteni, hanem arra is gondolok, hogy miért került ez oda és milyen kapcsolatban van magával a képi üzenettel, ami szintén egy üzenet, és egy jól megfogalmazott üzenet, de a kettő mintha ki akarná egymást szorítani a ringből, úgyhogy ez már rögtön a film kezdeténél felmerül bennem. Aztán látunk egy etűdöt, amikből én kiragadok néhány részletet, amin én még dolgoznék, ugye az előző verziónál is már létrejött ez az üvegbe zárom a szobámban repkedő angyalt, amit a Dénes úgy hozott létre, hogy a kamerára rászuszakolta a befőttesüveget, az előző filmnél ezzel kapcsolatban megvolt még egy önironikus, humoros vonal is, és ez nekem fontos volt, hogy ki tudjunk kacsintani a nézőre, hogy nem kíméljük a kameránkat, és a néző felszisszen, hogy mikor törjük össze, ez most ebben nekem hiányzik. A másik, amikor ezt az angyalt bezárjuk a befőttesüvegbe, és megmutatjuk a nézőnek, akkor ott olyan tárgyi környezetbe kerül ez az angyalka, és ez az előző filmnél is így volt, ami a Dénesnek valószínűleg személyesen fontos, de nincs rendezve, komponálva ez a struktúra, tehát a nézőnek nagyon sok egyéb, zavaró momentummal is kell küzdenie, és elkezdeni figyelni azt, hogy de miért van ott az a sok-sok tárgy. És a harmadik megjegyzésem a film végére vonatkozna, ahol egy kicsit szájbarágósnak érzem azt, hogy a Hősök terének a szimbólumát a befőttesüveg elé emeljük, ha azt odaemeljük, ott vége is lehetne a filmnek, de nem, a Dénes még föl is mászik, és ez a kettő kioltja egymást, el kellene dönteni, hogy melyiket választom, mint befejező motívumot, és a másodikat tartanám izgalmasabbnak, mert abban van egy humor, hogy az alkotó megy a kis befőttesüvegjével, és megtalálta a maga kis szimbólumát a Hősök terén, és majd oda fölmegy és megpróbálja beletenni megint. Ott továbbgondolható a történet a néző által, és egy jobb befejezés, de ehhez nem kell előtte ráerősíteni. Van egy megjegyzés a film alatt, ’ szupergyorsan csinált angyalbefőtt remék a pannonfílingre…nem nyert…’ és én ehhez szeretnék hozzáfűzni, hogy remélem és talán tudok ezzel erőt adni, hogy itt az oldalon, amikkel találkozunk munkákkal, azokban az a nyeremény, hogy meg tudjuk másoknak mutatni, hogy egymás előtt itt vannak a meséink, történeteink, és persze fontos, hogy az ember elküldje az alkotásait egy fesztiválra, de szerintem talán az elmúlt két évet ha megnézzük az igazán fontos az, hogy mennyien segítették a munkáidat vagy mennyien gondolnak arra, amit te adtál a többieknek, és fontosak a fesztiválok is, de az nem biztos, hogy nyerjen az ember ott. Ha nyertél volna, akkor nehezebb lett volna, mert jövőre is lesz pannonfíling, és ott lett volna az újabb kihívás, hogy vajon a következőt is te nyered, vagy legyőz-e valaki. És szerintem ha te az angyalról beszélsz, és be akarod fogni, akkor itt az elsődleges verseny az önmagaddal kellene, hogy működjön, és annyi bizalmat meg kellene magadnak szavazni, hogy a munkák, amiket csinálsz azok nagyon jók és mély üzenetek, és ha bízol magadban, akkor teljesen lényegtelen, hogy nyer-e a film vagy nem, mert ott volt ez a film a fesztiválon, emberek találkoztak, beszélgettek róla, és az igazi nyeremény az az, hogy mi itt az estiskolán láthattuk a filmedet. Még egy valamit mondanék, ez a film használ egy zenét, és ez a Portugál c. film zenéje, és ha egy film egy másik film zenéjét használja, akkor nekem az egy kérdés, hogy miért használjuk ezt, hogy csak egyszerűen tetszik ez a szám, és használni akarjuk, vagy van valami áttételes üzenete, kapcsolódása ahhoz. Én ezt a kapcsolódást nem érzem, tehát nem tudom, hogy nekünk mi közünk a te filmed kapcsán a másik filmhez; miközben a szöveget értem, de az a szöveg egy teljesen más kontextusban másról szól, nem biztos, hogy itt segíti a te üzenetedet. Ugyanakkor a felsorolt kérdések mellett mégis azért van meg az öt malac, mert azt nagyon fontosnak gondoljuk, ha egy alkotó - legyen szó filmről, vagy fotóról - nekifut újra egy történetnek, egy leckének, egy érzésnek, ráaásul itt nem arról van szó, hogy újravágta a filmet, hanem egy teljesen új film lett leforgatva, szóval ez a munka az, ami disznószámban korrigál egy malacnyit. (szőke-hegyi) értékelés:

Borús kastély

Lehet, hogy ott a valóságban a Jóska képe az egy borús kép volt, de ezen a képen ebből semmit sem lehet érezni. Egy olyan gyönyörű kis meseképet küldött be ezekkel a kis nyírott fákkal, fűvel, ez vagy Anglia lehet, vagy a Loire völgye, nem tudom, de nem egzotikus, az biztos, azok a kis tornyocskák, ott össze-vissza, ez az egész egy gyönyörű mese, különösen a Jóskától megszokott mérnöki elrendezésekkel, arányokkal az ég és a talaj viszonya, az odavezető út a fákkal, hát minden tekintetben olyan. Még azt is jónak tartom, hogy fekete-fehéret választ ehhez a tanulmányhoz, és természetesen ott van benne a Jóska-féle játékosság és precizitás is, én ezt a kategórián belül egy jó utiképnek tartom. Egy embert lenne fontos megemlíteni, Gross Arnoldot, ő mindig ilyen kis városkákat rajzol és ilyen kis grafikákat, épületeket rajzol. (szőke)
értékelés:

Önportré Mesevirágnak
one day you will understand...

Egy olyan tónusredukciót, és egy szín-, és formaredukciót is használ az alkotó, ami az op-artnak a jellegzetességeit használja, a háttér feketéiben, és ezek a formák szűrődnek át a sapkánál, ezek felelnek a talán kötött kardigán vagy milyen ruhadarabra, és a kézfejnél is megjelennek ezek a ritmusok, és ez keretezi és ez dinamizálja, ill. dinamikailag ez helyezi értékrendbe az arcnak a szemből, orrból, szájból megmaradt formáinak ezeket az organikus jelzéseit. Ha pedig a gesztust nézzük, akkor az önportré modellje, azaz Camilla nem a kamerába néz, hanem valahová maga elé néz a földre és a kezével jelzésértékben támasztja a fejét, ez egy szomorkás, melankolikus gesztus, és ebben a gesztusrendszerben a színek és a formák nagyon jól emelik ki magát ezt az érzést; mert a háttér az viszont egy vibráló, zaklatott, pulzáló háttér, nekem ez a kontraszt teszi érdekessé ezt az alkotást. (szőke-hegyi)
értékelés:

Kötelék

Bara erre a leckére küldött már munkákat és úgy sejtem, hogy nem ismétel, hanem újragondolja a feladatot, mélyebb és mélyebb megfogalmazásokat keres. Nagyon örülök annak, hogy a szimbolika, ami a valóságból létrejött a feladat kapcsán, az nem a kézzelfogható és magától értetődő verziót használta, tehát a lámpaoszlop burája nem a kép aljától indul, hanem éppen fordítva. Ettől vibrál és mozog el ez a kép, ettől dárda az az oszlopláb és nem tartópillér, ami abba a sötét, középponti kör alakú foltba belehúzódik, és ettől szimbolikus és szürreális a köldök leckére beküldött valóság. Merthogy egy egyszerű elforgatással a kamera elfordításával a teret valóságfelettivé változtatja, és így tudja hozni azt a szimbólumrendszert a valóság megfigyelésén keresztül, amit a köldök leckében leírtunk. (szőke)
értékelés:

Dr. Hofmann
Hullámzó tér, szétfolyt idő.

Nagyon szeretem a Gergelynek ezt a képét, és azért is, mert az előző kép kapcsán megijedtem, hogy vajon tényleg olyan nehéz lehet-e ott, ahol él, itt viszont a vízfelület, a víz tükröződései miatt, a ritmusok miatti játékosság, elrajzoltság okán, a kicsit molett biciklistát, aki a színeivel, sapkájával, rövidujjú pólójával, rövidnadrágjával, szóval az egész ad egy nagyon kedves, humoros bájt és könnyedséget. És nagyon örülök, hogy ezzel tudja jelezni a Gergely, hogy van kiút. Nagyon szeretem tehát ezt a képet, még egyszer csak annyit megkockáztatnék, hogy mindenféle pointilizmus ellenére is a tükröződésben jól érzékelhető a biciklista, a figura, a varázseszköz, ez a bicikli, amit régen ördögszekérnek is hívtak, szóval jól érzékelhetően ez balra tart ki a képből, és ha lehetne, én annyit megtennék, hogy megpróbálni a jobboldali függőleges fától a szélső felületet áttenni balra, hogy az a levegő, a mozgási irányban meglegyen, és úgy kevésbé lenne az az érzésünk, hogy mindjárt kiszalad a biciklista a képből, és többet nem látjuk, pedig olyan jó nézni ezt a kicsit molett embert, ahogy jókedvűen lihegve vasárnap reggel ott biciklizik a tó partján a simléderes sapkájában. (szőke)
értékelés:

Álmod-lak
Áhítva álmodlak álomlak.

A Camilla újabb fekete-fehér képét látjuk, megint ez a retró és pop-art hangulat jelentkezik, itt pop-art alatt ugye az amerikai popkultúrát értem, itt elsősorban ez a lakókocsi próbálja hozni, ami divatjában is és életérzésében is még most is az USA-ban eléggé jelen volt, sőt jelen van, hogy voltak, akik lakókocsikban élték le az életüket, ide-oda mozogva az országban. A lakókocsi formarendszere az eleve egy urbanizált vizualitás, ami egy természeti közegben, a cseresznyefák, barackfák, és bokrok között kellően abszurd. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ez a kép talán az optika, talán a fények miatt kellően elnagyolt ahhoz, hogy akárcsak az utazós képeknél foltszerűen érzékeljük a növényzetet és a lakókocsit, és ilyen értelemben mint pici kis lábjegyzetek jelentkeznek az információk, folthatásokban ezen a képen. Lakókocsi, három fa, fű, és ebben a ritmikai elrendezésben nekem az a kérdéses, hogy nem hiányzik-e a történetmesélésből valami, a nyugágy, az apa dereka, anya bikinije, a gyerek napozósapkája, valami, amitől ez az előtér élővé válik. Most olyan ez az egész, mintha egy talált kép lenne, a csend kategóriájára viszont visszaadnám, noha a képre adok egy disznót, de azt szeretném ha ez a lecke még jobban átszűrődne a Camillán. (szőke)
értékelés:

Üresség

Előtér-háttérel dolgozik az alkotó, és mivel már voltak nagyon erős munkái, így megkockáztatom, hogy kicsit határozottabb leszek a képpel. Az üresség természetesen arra utal, hogy a télre, a téli időszakra egy szép szobrot az önkormányzat becsomagol, vigyáz rá, hogy ne legyen baja a szobornak, és ettől tulajdonképpen egy avantgarde képzőművészeti alkotás lesz akaratlanul is. Nyilván ez egészalakosban lenne igazán érdekes, hogy a parkosított klasszicista épületkörnyezetben egy nejlonfóliával, cukorspárgával és leukoplaszttal összeragasztgatott avantgarde szobrot látnánk, ami alatt lehet, hogy egy történelmi személyiség lapul. A Zsolt itt közben említett egy világhírű performert, Christo a neve, akinek ez a mániája, és van is hozzá pénze és kapcsolatrendszer, hogy olyan helyen csomagol be a világ számára jól ismert épületeket, formákat, véleményem szerint eléggé értelmetlenül, a neoavantgarde egy híres művészéről beszélünk. A probléma ezzel a képpel az, hogy ha ezt az abszurditást keressük, ha azt keressük, hogy a szobor identitása, eleve a szobor egy abszurd dolog szokott lenni, hogy ennek a különlegessége most, eben a környezetben egy becsomagoltság, egy szürreális információ, ez egyrészt akkor él, ha a térből kiderül, hogy ez hol abszurd, és ez most nem teljesen érzékelhető, másrészt az abszurditás az anyagok különbözőségből is adódik, tehát abból, hogy az átlátszó cellux, a spárga, a fólia gyűrődései mind egy nem élő, hanem egy manipulált környezetet mutatnak. Ezek tónusokat, foltokat, ritmusokat is jelentenek. Hogyan keresgélünk itt mi az estiskolán, és ezt direkt mondom megint az Anitának, hogy miközben nagyon jók a meglátásai, az ötletei, a fénnyel tessék dolgozni! Ha ideviszek megint egy olyan fényvisszaverő anyagot vagy táblát, amit a képen kívül elhelyezve a kép jobb alsó részén reflexként használok, akkor kaphat egy olyan megvilágítást ez a szobor forma, amitől még jobban elválik a szobor a környezetétől, még szürreálisabb, még absztraktabb lesz. Tehát világítással, fénnyel, esetleg más napszakot választva létre tudom hozni, hogy ez a forma még extrémebb legyen abban a környezetben, ahol Anita most észrevette. Mert nagyon jól csodálkozik rá, veszi észre, a külvilág abszurditását, de amikor ezt le akarja képezni, akkor elmaradnak az érzékeléshez tartozó pici kis morzsák, amitől ez a képen is érthető lesz. Tehát túl gyorsan hozza létre a képet, kevesebb eszközzel, kevesebb olyan tartalékjelzéssel, mint amit ő a valóságban lát, és emiatt mi ezt már nem úgy érzékeljük. (szőke-hegyi)
értékelés:

Capricho

Egy képhármast látunk, és fentről lefelé nézve a képeket az alkotó azt a trükköt alkalmazta, hogy a színeket átfordítva negatívba, egy ilyen szürreális helyzetbe, az ősz közhelyes üzenetét, hogy sárgulnak a levelek és lehullanak, és új színek jelennek meg, azt ő mintegy idézőjelbe teszi, és megbolondítja azzal, hogy azt mondja nekünk, hogy na mi van akkor, ha én ezt az egészet kékben, zöldben és lilában ábrázolom? Utána ezt az egészet átteszi egy monokrómnak nevezhető kékes-szürkés helyzetbe, ahol már egyértelmű, hogy ebből a játékból egy konkrét megfogalmazás felé haladunk, mert itt már azt mondja, hogy ha te, a néző belementél ebbe a játékba, és elfogadtad ezt az utat, akkor lásd, hogy a formákkal milyen dinamikát tudok létrehozni. Utalhatnék még Pollock munkáira, ahol a csorgatott festékkel egy ilyen dinamikus látomásszerű helyzetet hoz létre. Ezek a faformák pontosan attól hogy színben transzponálva vannak, elveszítik a konkrétságukat, és a formai jegyeikkel üzennek nekünk, és ez a dinamikus megfogalmazás az, ami a kép erejét hordozza. És a harmadik kép ezt az egész játékot befejezi, ahol azt mondja, hogy még jobban leegyszerűsít, és már a színeket is elveszi, fekete-fehérbe fordítjuk a képet, de megtartva negatívban. Annyit itt megjegyeznék, hogy ha ezt az egészet elfogadjuk, akkor a harmadik kép drámája az a képkivágás miatt egy picit billeg. Ezen a képen a kép harmada, az alsó rész egy zajként felfogható rendszer, és a felső 2/3-adnál kezdenek megjelenni izgalmas jelzések. Tehát talán – bár a harmadik kép egy drámai összefoglalása akar lenni ennek az útnak – de mégis, a kivágás miatt ez egy kicsit kikönnyült. Az ötletet, és ezt a fajta fricskát nagyon jónak tartom, hogy mintegy idézőjelbe teszi ennek a leckének a szentimentalizmusát, és eltörli ezt a megközelítést, de a harmadik képpel még kellett volna egy kicsit foglalkozni, hogy egyfajta pontként lezárja ezt a ritmust - a fekete-fehér transzpozíció itt ennél a képhármasnál érezhető legjobban, hogy sokkal nehezebb feladatot ró a fotósra kompozícióban, a színeshez képest sokkal kevésbé enged mellébeszélni. Úgyhogy én két disznót adok rá. (szőke-hegyi)
értékelés:

Vonzás

A technika, amit a Bara alkalmaz, a 70-80-as években nagyon divatos volt a fotóbiennálékon, a variót valahogy húzkodták exponálás közben, nagyon divatos technika volt. Itt egy középpont felé tartanak ezek a csíkocskák, egy tölgyfa vagy olyan forma van itt használva modellként aminek az ágai, levelei ugyanúgy a középpont felé tartanak. Ez egy jó ujjgyakorlat, nem tudom, hogy vajon miért tűnt el ez az eszközhasználat a fotóművészetből, mert ennyit tud, és nem többet, vagy más oka van. Örülök, hogy az alkotó ezt használta. A kompozícióról még annyit, hogy ezeknél a technikáknál fontos, hogy nem biztos, hogy egy eszköz önmagában megáll, tehát egy technikának segítenie kell valamit, valamilyen üzenetre rá kell fókuszáljon. Tehát attól, hogy a fa vonz engem, a Bara mint személy ebben nem jelenik meg. Az eszközök nem arra kellenek, hogy önmagukért legyenek, a kompozíció sem önmagáért létezik, hanem azért készítjük ezeket a munkákat, hogy önmagunkat és a világgal való kapcsolódásunkat kifejezzük. És itt az a probléma, hogy a mozgás lecke is ugyanolyan fontos lenne, hogy átszűrődjön rajta az ember, mint a csendnél vagy a gyásznál. Itt meg azt érzem, hogy igen, egy jó ujjgyakorlat történt. Akár szorgalmi is lehetne, én át is tenném oda, mert ez ennyi, egy eszköz használata, nincs benne a Bara, akárki más is beküldhette volna. Igazából ezeket a dolgokat meg kell csinálni otthon, és megőrizni, tanulni belőle, és felhasználni arra, hogy fejlődjön az üzenetrendszerünk. (szőke)

Őszi üzenet
ki tudja, merre viszi a víz?
vajon, hányszor tépte már a szél?
csak egy elsárgult falevél,
de hallgasd csak, Neked mesél...

Fekvő formátumú képet látunk az ősz kategóriájában, ami mondhatni az alapképleteket tekintve egyértelmű utalásokat tesz az ősz szimbólumrendszerére. A képen a főszereplő egy sárga levél és értelmezésképpen szerepel mögötte háttérként több más levélforma is. Mindez valamilyen vízfelületen tükröztetve is megjelenik, és ez a vízfelület az, ami izgalmassá teszi ezt a képet, mert a fényektől ezt az olajos, izgalmas fényjátékokat megjelenítő struktúráját tulajdonképpen nagyon jól kontrasztba állítja a főszereplő levéllel. A függőleges osztata a képnek szintén jól osztott kompozíció, mert az alsó részen megjelenő zöldes alap vagy bázispont az, ami ezt a vízfelületet szintén mozgásba hozza vagy dinamikai helyzetbe hozza. Ha ezt nézem, egy nagyon jól komponált képet látok, nagyon tetszenek azok a körformák, amelyek mintha energiamezők lennének, fizikaórán mágnessel és vasreszelékkel játszottunk el hasonlót. Egyetlen egy megjegyzésem van, hogy ezeknél a képeknél a fotósnak kutya kötelessége a kompozíciót leellenőriznie exponálás előtt, és a zavaró momentumokat, a kompozícióba vagy a tónusrendbe nem illő dolgokat rendbe kell tenni. Itt a főszereplő levél jobb felső részéből mintegy kinő egy más növény hosszúkás levele, és ez az íves forma ezt a fajta kapcsolódási rendszert, ami itt van megbontja, és nem illik bele sem színében, sem formájában, sem a víz és a levél közötti kapcsolatrendszerbe nem illik bele. Nagyon éles is ez a forma, nagyon konkrét árnyékot is vet, azt ott rendezni kellett volna expozíció előtt. Úgyhogy én azt mondom, hogy három disznó megvan, de azért arra kérnélek, hogy legközelebb ezekre figyeljél, mert ha én ezt a képet a falra akarom tenni, és nézni, akkor én szeretném ha az üzenetrendszer nem esne szét egy ilyen aprónak tűnő, de mégis fontos formai hiba miatt. (szőke-hegyi)
értékelés:

Péntek délelőtt

Anita képeinek azért örülök, mert kezd magára találni, a péntek délelőtt kategóriájába, amibe ez beérkezett, az egyik legjobb képnek tartom. Olyant csinál, amivel nem akar nagyot emelni, szonetteket írni, hanem a szonettet beleteszi a vizualitásba – mert ez egy szonett, és nem a leiratban van, hanem abban a két kis termékenységi pihével, amelyek ugyanúgy ott vannak még abban a nagy csoportban, de úgy gondolják, hogy ők renitensek lesznek és lázadnak, és elindulnak, ott van minden történet ebben a parányi világmindenségben, miközben csak egy gyermekláncfűnek a terméseit látjuk itt, mindent elmesél a makrovilágban ugyanúgy, mintha ezt a hatalmas földünket járnánk. Nagyon jó a kompozíciója és nagyon szeretem ezt a képet, és talán annyit jegyeznék meg, hogy nagyon izgalmas, ahogy egy olyan időpontot választott ehhez a felvételhez, ami vagy naplemente, vagy valamilyen nem fölülről, ellenfényben átvilágító fényforrásunk van, hanem a kép alja környékéről valahonnan világítja meg ezt az összetett gömböt a fény. Ez azt is jelenti, hogy a gyermekláncfű részein ragyog, megcsillan a fény és ettől ez az egész szerkezeti rendszer még jobban érthetővé válik. Ha majd még ilyen növényközeliket készít még az alkotó, érdemes néha nagyobb tükröket is kivinni ezekhez a munkákhoz, amivel még jobban rásegíthetünk, még jobban megmutathatjuk ezeket a térbeli elmozdulásokat, és még érthetővé válik ez a gyönyörűséges természet által létrehozott térforma. Természetesen ez a mi, a fotósok disznósága, a mi trükkjeink, de ezeknél a fajta megoldásoknál, amikkel a nézőknek akarunk beszélni kell néha manipulálnunk, hogy még érthetőbbek legyenek, amit az alkotó a saját szemével meglát a természetben. Időnként erre a természetre is műtermi dolgon rá kell dolgozni, de ettől függetlenül a három disznó megvan. (szőke)
értékelés: