Munkák | Page 14 | Látszótér

Szűrés

Mesevirág

Mesevirág, a kép címe, a szereplőre utal, és egy fekete-fehér képet látunk, felső gépállásból, ahol egy kisgyermeket fényképez az alkotó. Magából a felső gépállásból egy irány vagy egy viszonyulás is elhangzik, ebből a választott kompozíciós helyzetből arra következtethetünk, a család leckében, hogy valaki a családból fényképez. Ebből a pozícióból ebbe a házi feladatba szánva egy kisgyereket fényképezni abba a kategóriába szokott tartozni, ahol apa vagy anya fényképez. A felső gépállás mindig valami összefoglaló, leíró, térképszerű, leiratszerű nyelvezetet jelent, és itt is azt látjuk, hogy a konyha vagy játszóhely felületeit látjuk a háttérben, valami kiégett függönyfelület van a modell mögött, talán egy sarok vagy ágy széle, egy ilyen mettlachi a földön, gyerekpóló és egy nyári kalap a gyerek fején. Ha az egész kompozíciót nézzük, akkor egy ilyen gyerekmodell portrét szeretnénk készíteni, nyilván fontos lenne a modellhez tartozó dolgokat, a kalap széle, a kar, test rövidüléseit megtartani. Amennyibe riporthelyzetet szeretnénk bemutatni, akkor pedig túl kevés az a tárgyi információ, ami egy riporttörténetet egyetlen képben még jobban elmesélne. Nyilván a kislány valahová tekint, valami ott történik, valahova a tekintete halad, de a kép ezt nem segíti, hogy mi a története ennek az egész üzenetnek. Ennyiből nem nagyon lehet következtetni arra sem, hogy miért fekete-fehér a választása a munkának. A család kategóriába talán még egy dolog, még egy szál elindítható, hiszen az ember próbálja értelmezni az üzenetet, hogy a család klasszikus értelemben három tagú, apa, anya és a gyermek(ek). Talán a fekete-fehér érték, és az, hogy ez egy kettős kompozíció a szülő és a gyermek közötti kapcsolatban, és a kitekintés talán utalhat a harmadik személyre, legyen az apa vagy valaki más – talán innen értelmezhető ez az egész. Ugyanakkor a kép kompozíciós rendszere, a formavilága erre nem ad 100 %-os választ; arra sem, hogy az a harmadik személy, akit várunk, az a képben van-e, érkezik-e a képhez, vagy éppen elmegy, és ezért választja az alkotó a fekete-fehér formátumot, tehát archív hangulatot, ezt elég nehéz így megítélni. Miközben szeretem ezt a képet, mégis megkérném az alkotót, hogy a család leckére ha lehet, akkor küldjön be másik képet. Nekem egy kicsit olyan ez a beállítás, mintha büntetés lenne, van benne egy diszharmónia, de mivel az alkotó ezt önmagában nem mondja ki, ez a háromszöges szerkezet, ami látszik foltokból, ritmusokból, az élére állított, egy bizonytalanságot, instabilitást jelez; ugyanakkor a néző felé pedig folyamatosan azt kommunikálja, hogy nem egy nyugalmat sugárzó képet látunk, és ez a nézőben is feszültséget gerjeszt, miközben nem találunk olyan formai jeleket, amik azt jeleznék, hogy ez egy félelemkeltő kép. Ezért is beszélünk itt az estiskolán sokat arról, hogy a vizualitás, a körülöttünk lévő plakátok, jelek, folyamatosan látszólag azt közvetítik, hogy minden rendben van, minden aranyos és vicces, és közben irdatlan módon manipuláltan félelemkeltő eszközöket is tudnak használni – és pont ez hozza létre a fogyasztás erejét. Ezért fontos nekünk itt ezekkel a kezdetleges eszközökkel, magunk között beszélgetve is tudatosítanunk, hogy a környezet milyen módon használja a vizualitást a céljaira. (szőke)

Utazás Tündérországba

Bábuk

Ennél a képnél, ahol én ha megdöglök se tudom megmondani, hogy milyen füstölők vagy mik vannak a vereshagyma fejibe szúrva, vagy madzagra vannak aggatva, elképzelni nem tudom mik ezek a tárgyak – de szeretem és úgy érzem, hogy nagyon érdekes a három gombócka ritmusa, ami a szecessziós bejárati ajtó ritmusait mint egy zenei etűd, egy zongorajáték törik, ritmizálják. Nagyon jó ez a szemcsés, archaizáló fényképformátum is fekete-fehérben, jó, hogy ezek a horgolótűk nem szaladnak ki a képből, borzasztóan izgalmas ahogyan játszik ezekkel a tangófutamokkal a Camilla, és azt kell sajnos mondanom, hogy az előző munkájánál azt kérdeztem, hogy hol van az üzenet, mire megy ki a fuvar, azt nem vágtam, nem fogtam, ennél úgy érzem, hogy nagyon is lehet tudni, hogy a Camilla mit szeretne mesélni ezzel az épített környezettel. Folyamatosan jó, ahogyan találja ezeket a leckéket, ahol a párhuzamokkal tud dolgozni, a szépen, racionálisan kimondhatóval és a női mivoltból eredő érzelmessel és ösztönössel. Itt pl. az előtérben a márványpadlón lévő félkörívek, a gömbformák, a sötét formák, elhajlások az osztott szögletesekkel, ugye az épület vízszinteseivel a párhuzamos játékával dolgozik az alkotó. Az is nagyon jó, hogy a három fekete folt az súlypontoz lefelé, mintha horgászúszók lennének, vagy nem tudom mik. A másik pedig hogy az is elképzelhető, hogy azért vannak ekkora súlyponti különbségek egy-egy alkotás között, amit küld a Camilla, mert ahol nincs zavarban az üzenetétől, ott azonnal meg tudja fogalmazni jól érthető módon az alkotásban a mondatait, és ahol esetleg nem akar kimondani vagy még nem tud kimondani dolgokat, ott rögtön csúsznak a ritmusok. (szőke)
értékelés:

Barátok

Egyre jobban örülök azoknak a képeknek, amiket a Camilla a valóság megfigyeléseként küld, mert úgy érzem, hogy tudunk beszélni konkrétabban a formanyelvek miatt. Jó ezeket a ritmusokat felfedezni, mint a lehullott levelek és a zöldes színű talaj kapcsolata, egészen festői háttér, vagy a házikó oldalfala, ahol kis szoknyák vannak bevágva a régi deszkákba amitől megintcsak egy jó ritmust kap a kép jobb felső sarka, ami kiemeli a kisgyermek rózsaszínes ruháját, csizmáját. És az altalajjal kapcsolatban egy másik szereplő is megjelenik a képen, a kutyus, és a két szereplőt, valamint az épületet is az köti össze, hogy valójában inkognitóban maradnak, nem azonosíthatóak egyikük sem, csak a fotós számára tudott, hogy kik a szereplők, és így folyamatosan csak egy fekete csizmára koncentrálunk. Ez az út egy jó döntés, egy jó választás, de megint azt érzem, hogy nincs egy határozott döntés hozva ebben a radikális kompozíciós választásban. Le vannak vágva az élőlények fejei, ami nem egy megszokott döntés, maradjunk annyiban, de én azt mondom, hogy ha meglépünk egy ilyent, akkor lépjük meg határozottan. Én itt most azt érzem, hogy ez a kocka egy olyan exponált kocka, amit előszeretettel a rontott kép, vagy a talált képek kategóriájába sorolunk. Ezzel nekem nincs semmi bajom, ha az alkotó ezt a stílusvilágot akarja követni, de szerintem inkább megérezte annak az ízét, hogy ez a fajta kompozíciós munka a talált képek munkája mitől bájos és izgalmas, mitől hoz egy új ritmust – de egyenlőre ezeket a lépéseket még csak gyakorolgatná. Egy bizonytalan lépés történt, és én bátorítanám, hogy lépje meg ezt határozottan, és a kép kompozíciós rendje is rendbejön. Most igazából egy köztes állapotot érzek, ahol keresni kell, amit mondani akar vele. Bennem még az a kérdés is felmerül, hogy vajon ez a kép tényleg ebben a formában készült el, vagy egy utólagos vágás eredménye. Akkor is ez az érvényes, amit mondtam; akkor nem jól van vágva. Tehát ha az a cél, hogy ne legyen felismerhető az ember vagy a környezet, akkor ezt stílusjegyeiben is fel kell erősíteni, vagy pontosítani. Mert attól, hogy elvágtam a fejeket még nem lesz dekomponált a kép, ettől még csak vágva van. Nagyon sok mindent mond ez a kép, csak el kell dönteni, hogy pl. miért a fekete csizma a középpontja, mert akkor nem a barátok, hanem a fekete csizma történetét látjuk, a barátok helyzet akkor lenne izgalmas, ha a kutyán is lenne egy fekete cipő vagy valami. És erre nem kapunk választ sem a címben, sem a képben. Ugyanakkor nem gondolom, hogy az alkotónak az volt a célja, hogy a néző folyamatosan büntetve legyen - van ilyen technika is, pl. a dadaizmus – de itt nem hiszem, hogy ez lenne a cél. Szeretem a képet, de lehet, hogy ezt is ismételni kellene ebben a kategóriában. (szőke)

Zimmer Frei

Szoba kiadó a magyar megfelelője a címnek, ugye itt egy őszi dokumentumfotót látunk, aminek azért örülök a Camillától, mert küldött egy ilyen képet, ami már valóságos, a realitást értelmezve jött létre mert nagyon sok absztrakt, letisztított munkát küldött mostanában, és érdekes látni, hogy akkor mit kezd a valós látványelemekkel, amelyek nincsenek absztrahálva. A diófával, az egyik ágába beleékelt, náddarabokból összeállított kis madáretetővel, ez akár az épített környezetbe is beleillő leckemegoldás, ami valós, térbeli elemekkel dolgozik. Innentől egy picit könnyebb helyzetben vagyunk, a hármas, ill. négyes tagolásban a hozzánk közel lévő előtér, a magát az abszurditást létrehozó középtér a madáretető, és a másik ék, ami tartja ezt a madáretetőt a harmadik képsík, és egy negyedik mögötte a az életlenben tartott őszi erdő motívumai rétegződnek négy különböző szakaszba. Ebből az is következik, hogy kérdéses, hogy egy ilyen kis gally, ami tartja ezt a madáretetőt, ez keresztbeszeli magát a képet, a madáretetőt, hogy hová helyezem az élességet, ez egy nagyon fontos döntés. Logikusnak tűnik, hogy a madáretetőre, mint a főszereplőre helyezzem ezt, csakhogy ezt keresztbevágtam egy rúddal, egy gallyal, egy ferde tengellyel, így igazából nem tud megnyugodni a szem, mert egy félbevágott történetet az életlenben hagyott első tengely lezárja, széttöri; miközben nem kap súlypontot az a furcsa támaszték, az a keresztszerű forma sem, ami a fa törzsénél van, és emiatt tűnik egy kicsit zavarosnak ez a kép, mert ezek a gallyak ilyen V alakban, háromszögformában lefelé tartanak. Nem attól billeg a kép, hogy maga a madáretető nincs középen, hanem úgy tűnik, hogy a rengeteg motívum, mert ez a rengeteg gally, ami körülöleli ezt a madárházikót egyrészt sem a fénytani helyzet – ez egy napközbeni, szórt fényű helyzet, tehát a fényviszonyok sem segítenek hozzá, hogy ez a furcsa káosz letisztázódjon, de a formák sem segítenek. Tehát az lenne a javaslatom, hogy érdemes lenne ezt a madáretetőt körbejárni, és egy másik pozíciót keresni, tengelyben jobbra vagy balra. Ugyanúgy megtartható ennek a helyzetnek az abszurditása, de lehet, hogy máshonnan jobb pozícióból lehetne fényképezni. A másik, hogy nyilván fontos az alkotónak az, hogy ez a gally keresztbevágjon mindent, a madárházat, az életünket, a történetet, és akkor meg ide kellene súlypontozni a mostani kompozíciót, azaz nincs pontosítva az alkotó számára az üzenet, és ezért csúszkál, billeg a fogalmi üzenet is. Én ezt visszaadnám ismétlésre. (szőke)

Déjà vu 2
"A művészetnek nem célja, hanem oka van." /Kassák Lajos/ - épp ezt hallottam tizennégy másodperce.

Adódik az összehasonlítás a Deja vu 1-el, és ezt már a cím maga is felkínálja, még ha a két kép között lényegi különbségek vannak. És amíg az első képnél nem volt kérdés az, hogy a kompozíció és a képhatárok hogyan vannak kiválasztva, addig ennél probléma, hogy ennyire szűk kompozíciót választott az alkotó. Merthogy itt nem az a baj, hogy nem kerül rá az orr vagy a száj, vagy az áll, mert ezt a döntést el tudjuk fogadni, hanem az a kérdés, hogy ahol most vágunk, az biztosan meghagyja-e az ívek és formák rendjét, amit viszont ennél a képnél, mint közlés jelen van. Mire gondolok? Pl. a szem ívére, a szempillák végeire, pl. a szem alatti résznél még egy kicsit hagyva elindulni az orr felé a formának, pl. ha ez fontos, a haj ívére… tehát ezeket a döntéseket át kellett volna gondolni, hogy biztosan itt kellene-e a képhatárnak húzódnia. A másik pedig, hogy itt is egy nagyon redukált tónusrenddel találkozunk, de ebben a redukcióban azért a középtónusoknak is meg kell feleltetni valamilyen szürkeárnyalatot, még ha a köztes szürkéket ki is hagyjuk. Mert ebből az jött létre, hogy a homlok és a haj nagyon kiégett, és egy nagyon amorf felület lett belőle, nincs információ benne. Lehelyezi ide alulra azt, ami fontos, de itt meg nem történik semmi, ami ehhez a fehérhez képest, teljesen kettéválik, szétesik a kép. Érdekes lenne ez a húzott, hosszú kompozíció, ez a függőleges ablakkép, de nincs a középponton semmi, és ettől kettéhullik a kép. úgyhogy én ezt most ismétlésre visszaadom. (szőke-hegyi)

Déjà vu 1

Itt is egy szolarizált módszert látunk, a Camilla munkáiban többször ez az egészen leegyszerűsített, tónus nélküli, grafikus hatású eszköz már látható volt, nagyon szereti a határozott és nem részletgazdag, hanem pontos és expresszív megoldásokat. A kép ugyanakkor talán nem véletlenül kapta ezt a címet, azon estiskola-látogatók számára, akik egy húsz évvel ezelőtti alternatív vizuális kultúrát is ismertek, akár a Méhes Marietta, az Eszkimó asszony fázik, vagy a Kutya éji dala híres dizőze volt, ma már ugye egy korrekt és szalonképes háziasszony, vagy akár Péterfy Bori mostani kultuszszemélyiségére is utalhat ez a címválasztás valami ilyesmi kapcsolódást is jelenthet. De jelenthet a fogalom egyfajta visszatekintést is, már megtörténtre való utalást. A kép erősen vágott, mondhatni ollóval komponált, hiszen akár a hajkorona, akár a kép baloldalán lévő arcél ívei, amelyek biztosan nagyon szépek lennének, az erős állcsúcs és a mellette lévő szürkés árnyék íve, ezek lemaradnak a képről, nyilvánvalóan azért, hogy a nagyon erős feketékkel körberajzolt szemgolyók, a tekintet, és a hármas egység, amit a haj, a szem jelzései és az ajak ezek domináljanak és minden más részlet ki van söpörve a képből. Ez egy jó alkotás, pont a tekintettől az a balratolódás, nem központos szerkezet, nekem ez három disznó. (szőke)
értékelés:

Funky

Én nagyon örülök annak, hogy eljutottunk odáig, hogy a Camilla belenéz a kamerába, szembenéz velünk, és szembesít önmagával és a nézővel, még ha ilyen áttételesen is, merthogy azok a kísérletek, amiket az eddigiekben láttunk, azok arra is jók, hogy az ember megszokjon egy környezetet, megszokjon egy új helyzetet, és ennek a nyitánynak a következő fejezete az, amikor már megmutatjuk magunkat egymásnak, és ezért én nagyon örülök ennek. A kép színvilágában nagyon érdekesen dolgozik merthogy egy majdnem monokróm színvilágot látunk ahol csak az arcnak az élei, a száj, és a homlokon lévő jel az, ami kilép vagy ezt felülírja, de egyébként egy nagyon határozott monokróm a kép. A háttértől indulnék el, amikre jól ritmizál, jól felel a ruhának ez a csillogó felülete, ez a képzajhoz hasonló felület, és a fejpánt is ezt a ritmust adja vissza. Ezek a kapcsolódások nagyon jók. Ez a keretezés, akár a hátteret, akár a ruhát veszem, tulajdonképpen ez az, ami kiugrasztja, előrehozza a néző számára az arcot és a test felületét, és ebben a rendszerben talán a tónusrend és a tónusok redukálásával jön létre egy olyan helyzet, amiben a két szem nagyon erősen és szuggesztíven tekint a kamerába. Ha ezt el tudjuk fogadni, akkor azt kell, hogy mondjam, ezen az úton haladva bár biztosan nagyon fontos az a jel a homlokra festve, itt most lényegtelen, hogy hogy került oda, festve vagy fotótechnikailag, bár ez fontos, mégis ez a kék, absztrakt forma kibeszél ebből a kompozícióból, gyengíti az üzenetet, mert nem szervül ehhez a közléshez. Megkockáztatom, hogy formavilágában és kulturális kapcsolódásaiban is egy más történetet indít el, egy más helyzetről beszél, mint amiről a háttér, a szem vagy a ruha, vagy ez a feltűzött hajkorona. Tehát szerintem bízni kell annyira magunkban és a saját üzenetünkben, hogy csak akkor alkalmazzunk ilyen másodlagos információkat, amikor ezek ténylegesen az üzenet részei tudnak lenni. Most felülírja a kép egyéb közlési csatornáit ez a közlés. Én nagyon örülök ennek a képnek azért is, merthogy miközben nagyon eszköztelennek tűnik, míg egy nagyon átgondolt kompozíciót és tónusrendet kapunk, és az egésznek van egy furcsa dokumentumjellege is, és ez is erősíti az üzenet többi részét. Tehát én nagyon örülök ennek a képnek, két disznó. (szőke-hegyi)
értékelés:

Küzdelem

Az előző munkánál elég részletesen elmondtam, hogy mi az az út, az a folyamat, amivel ő most dolgozik, majdnem azt mondtam, hogy gyötrődik, és ezt a színválasztás is hozta, ezt az asszociációmat, mert szerintem nem elsődlegesen a Camilla munkáit a gyötrődésnek kellene működtetnie, hanem a gyötrődés élvezetének, az alkotás keserédes vívódásainak, de ebben mindenféleképpen az örömnek kellene irányítónak lennie, és úgy érzem, hogy ennél a képnél érezhető az önirónia, a játék öröme. Ugyanaz az érzéki és érzelmes színvilág, ugyanazok a formák kapcsolódva az emberi testhez jelen vannak, miközben ez a bojtos macipapucs is ott van ugye, ebben a bársony, cipzáras pizsama vagy nem tudom mi ilyen otthoni ruhára, nem látom, hogy mi, de ebben az alkotásban mindazt, amit az előző képnél mondtam sokkal egzaktabb módon, sokkal jobban, nyugodtabban, higgadtabban emeli össze, rakja össze az alkotó. Azzal lett volna még érdemes ennél egy picit játszani, hogy a kép jobb alsó sarkában lévő kis kerámia valami azon a határmezsgyén van ahol a kerettel együtt vágva, nincs eldöntve, hogy bent van a képen vagy kint van a képből. Nincs eldöntve, hogy mint formának van-e szerepe, segíti-e a látványt. Annak örülök, hogy egy tükröztetett képet beleértve a kerettel úgy vág az alkotó, hogy balra nem hagy keretet, de ha már rendetlenkedünk, ha már lázadunk, azt lehet még egyértelműbben is megtenni, itt döntésekről van szó, a tükör által látható homályos, furcsa álom, és a valóság ami a kereten kívül van, és ezeknek a játékán lehetne még mélyíteni. Ezt is két disznóra értékelem, de nagyon örülök neki, hogy ilyen elmélyülten dolgozik ezekkel a képekkel az alkotó. (szőke)
értékelés:

Kép-z-elem

Camilla házifeladatának sorozata, amellyel egy témát jár körül módszeresen, az emberi személyiség, amelyet körbevesz a privátszférája, a privát környezete, kultúrája, amit nevezhetünk családi, magánéleti, történetnek is, ami abból épül fel, ahogy halad az idő az ember a tárgyakkal, rekvizítumokkal amelyeket néha szimbolikusan saját magához kapcsol; ennek a saját magához való kapcsolatáról szól a sokadik alkalommal ez a kép, ahol egy emberi test, egy női láb, ami éppen ezt a többi képből is nagyon jól érzékelhető nőiséget szimbolizálja a Camilla dolgaiban, és ez kapcsolódik a népiesen mondva bizsuk és pici kis csillogó pici tárgyak környezetéhez. Ezekből töredékeket lehet látni, talán egy kis ékszeresdoboz, egy tükör, amin ugyanazok a jelek, szimbólumok, narancsforma és más egzotikus formák jelennek meg töredékesen, mindezekből pici apokrif morzsák világítanak, csillannak elő valahonnan a mélyből, hiszen ez a tükörforma, amin keresztül ezt a lábat látjuk, ez is olyan, mintha valahonnan a mélységből, az időtlen múltból ugorna, lépne előre ez az emberi testrész, ami így, ebben a megmutatásában a vágykeltő női szimbólumot jelzi. Mégis, a sok döntött tengely, a tükör szegélyei, a láb csavart formája, a gyöngysorok ezen a képen nem elsősorban az expresszió, hanem valami furcsa, zilált káosz felé mutatnak. Ugyanakkor itt, ennél a képnél jól – nem 100 %-osan, de jól lavíroz az alkotó abban, hogy ez a káosz eszközként jelenjen meg, a káosz belső létállapotára utaljon a kép, ugyanakkor mivel a kép elkészültekor ez nem volt teljesen tisztázva az alkotó számára, hogy a belső vívódásai mennyire vannak letisztázva képi eszközökkel, így azt kell mondanom, hogy a káosz egy picit máshogyan is jelentkezik a képen, a formavilágban, rendezettségben, és a emiatt, a szemlélet miatt borul egy picit a kompozíciós rendje ennek a képnek. Mert az nincs pontosan tisztázva, hogy mi az üzenete ennek a képnek. Mi az a sorozattörténet, amihez az alkotó folyamatosan visszatérve dolgozik ezzel. Nagyon fontos elhatározni, hogy önállóan, saját döntésből ismétli ezt a házifeladatot többszörösen, hiszen ő is érzi, hogy ezt az első leckét szeretné minél pontosabban feldolgozni, másrészt pedig nyilván azért tér vissza, mert önmaga számára még nem sűrítődött össze, nem mondódott ki az a válasz, ami neki az önkifejezéssel megnyugtató lenne. És ezért azt mondom, hogy ez a folyamat jól érzékelhető a Camilla beküldött leckéivel, én mégis azt mondom, hogy fontos lenne az alkotási folyamat előtt mindig sűríteni, önmagunk számára kimondani, hogy mi az, amit szeretnénk akár magammal, akár magamon keresztül a külvilág számára közvetíteni. Nagyon szeretem ezt a képet, de annyi megjegyzésem lenne, hogy ebben a témakörben akkor tudna a maga számára is megnyugtatóan előrelépni, ha a formavilágot azt mindig lehetséges eszközként használja a belső történet létrehozásában, mert ez a történet az elsődleges, ehhez társul a forma; abban az esetben, ha a forma pozíciót kap, és ahhoz társítjuk a filozófiát, a gondolatiságot, akkor mindig lesz egy furcsa, uralkodó mágia, ami a belső történéseket zavarossá teszi. Ez azt is jelenti, hogy önmagunkkal a saját alkotói folyamatunkkal nagyon határozott kell hogy legyünk, sokszor erőszakosnak kell önmagunkkal lennünk, hiszen a lényege ezeknek mindig az, hogy amikor elindul egy folyamat mindig szégyenlősek vagyunk, a vágyainkkal, a kérdéseinkkel kapcsolatban, azokat megfogalmazni egyszerű és tiszta módon a kérdéseinket. És aztán pont az alkotás segít abban, hogy ezek elkezdjenek kristályosodni. Én ezt érzem most, hogy a Camilla elindult az úton a munkáival, és bontja le ezeket a szöveteket, és ez itt most két disznó. (szőke)
értékelés:

Fél-elem

Tulajdonképpen egy sorozat következő állomása az, amit itt látunk, kétszeres keretezésben, és azt mondanám, hogy a kettős keretezésben lévő történet az előző portré arc nélkül képekkel együtt, akár képsorként is értelmezhető, és továbblépéseket is mutat, a befáslizott láb, és a két összezárt lábfej amelyek szégyenlősen, de még mindig a gyöngyökkel mesélnek nekünk, ugyanakor azt hadd mondjam el, hogy a kétszeres keretezéssel kapcsolatban, hogy a belső keret hogy úgy mondjam, egy picit slendriánabb, vagy bizonytalanabb. Tehát ezt a keretezési módot picit át kellene gondolnia a Camillának, de a két disznó így is megvan a képre - mondja Szőke. Én még annyit szeretnék hozzáfűzni - szól Hegyi -, hogy itt van egy nagyon jól látható trükk, hogy az egyik láb a fáslinál nincsen befejezve, és ilyen trükköket főként aktfotóknál szokás alkalmazni, hogy akár egy fekete drapériával takarva, akár fotó vagy labortechnikai módszerekkel így hozunk létre egy torzót, és ezzel fókuszálunk a megmaradt formákra, amelyeket a takarásból kihagyunk, tehát ez egy ismert és használt megoldás, de mégis, azt kell, hogy mondjam, hogy ennél a képnél egy picit idegenül hat, mert mintha nem lenne elég biztos az alkotó abban, hogy az a gesztus, amit a cipős és a mezítlábas lábak létrehoznak, ami a gyöngyökkel díszített és a fásliba burkolt lába között van, hogy ez a két láb egymáson helyezkedik el, tehát mintha nem lenne eléggé biztos abban, hogy ez a gesztus elég, és elmondja azt, amit ő akar, és erre szeretne ráerősíteni, de erre a ráerősítésre jelen esetben nincs szükség, sőt, ebből a környezetből ez nagyon kiugrik, kirívó, és nem csak arra gondolok, hogy technikailag szebben is meg lehetett volna oldani ezt a vágást, hanem arra, hogy nem illik ebbe a világba, nem illik bele ebbe a közlési jelnyelvbe, amit Camilla képein látunk és elfogadunk és szeretünk, tehát szerintem bízzon annyira önmagában a Camilla, hogy a gesztusai eredetiek és ötletesek, és fontosak. (szőke-hegyi)
értékelés:

Az üveghegyen túl
Itt valamilyen batikolt szoknya vagy batikolt felület az alap háttér, amelyen az üveggolyók, gyöngyök, nyakláncok ugyanolyan festői módon jelennek meg, mint a háttér, és ebbe szinte zaklató módon egy női láb tapos-lép be, megintcsak ezt az érzékiséget erősítve. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a felső gépállásban elkészített kép, amely nagyon jó ritmusú, talán a világítással nagyon telibe van világítva, túl van lőve ezzel a nagy fénnyel, és abban a pillanatban, hogy itt is a világítással játszana, akkor az üveggolyók, a kavicsok és az emberi test formái sokkal izgalmasabban, sokkal vágykeltőbben és sokkal zaklatóbban jelenne meg. Úgyhogy ennyit jegyeznék meg, hogy ezzel érdemes lenne még a Camillának picit dolgoznia ha van kedve hozzá. Az nagyon jó, hogy a test és a tárgyak kapcsolatával módszeresen foglalkozik. Sejtésünk szerint a kelme mintái lehetnek a megfejtés kulcsa a kép címéhez, de az elforgatás, a takarás és a díszítések ezt a fókuszpontot olyannyira elmossák, hogy nem tud ez a párhuzam érvényesülni, máshová fókuszál a figyelmünk. (szőke)
értékelés: kiscsillag

a magány tükörképe

Én nagyon örülök annak, hogy a Camilla módszeresen, szisztematikusan, sokszor megrágva nekifut ennek a házifeladatnak, és azt hiszem, hogy van is értelme, van is oka olyan rétegeket bont fel magával kapcsolatban és olyan rétegeket tár elénk, ami indokolja azt, hogy nem pár kép gyorsan vagy valamelyikre legyen egy kis citromdisznó, ha megérkeznek ide a munkák, hanem látszik, hogy egy olyan régióba érkezett el rögtön az első házi feladatnál, ahol van mit mesélnie nekünk az ő belső világáról. Nyilvánvalóan az a fajta kicsit portugálos, algériai, kicsit egzotikus és csillámokkal, gyöngyökkel és érzelmekkel is telitűzdelt felület, egy tükör, ahogy a tükröződés egy fontos nyelvi eszközként van jelen, az érzékiséget, a szexualitást, az érzelmeket mutatja kétféleképpen; a tükör által homályosan és a valós jelzésben. Nagyon jó a kompozíció, a kamerakezelése, valószínűleg az alkotó saját maga a lábát felülről, mint egy légifelvételnél, fentről fényképezi, amely láb ebből a felső gépállásból igazából a védekezést, a maga alá gyűrt lábujjakkal a védekezést érezteti, míg a tükröződésben pedig egy egészen vágyakozó , markoló kezet, kicsit ördögi jelzést tükröztet vissza. Nem negatív értelmében mondom ezt, hanem azt a kettős játékot azt a kettős ént mutatja meg, ami a címhez is nagyon jól kapcsolódik, hiszen ez a magány és annak a tükörképe, az így ezzel a kettősséggel, a vággyal és a visszahúzódással, és folyamatosan egy belső érzelmi kereséssel abszolút jól van jelen. Még úgy is el tudom fogadni ezt a képet, hogy egy kicsit pongyola vagy pontatlan, a képkeret környékén való fogalmazás, amit nyilván a tükröztetés akar helyrerántani, de pl. a kép baloldali részén a kis kazetta, amiben talán valami füstölődarabok vagy ecsetek lógnak be, ezek azért ott egy picit megbontják a szimmetrikus felületet, és ugyanez igaz a jobboldalon erre a kis háromszögre, ami belóg, ezek egy kicsit zavarossá teszik a képet. Az expresszivitás nem feltétlenül azonos zavarossággal, de ennek ellenére én nagyon jónak tartom ezt a munkát és a három disznó megvan rá, mert a Camilla nem adja fel, folyamatosan tesztel, kísérletezik a munkáival továbbra is. (szőke)
értékelés:

Lélektükör
A szem a lélek tükre - mondja a bölcselet... s én nézek, nem minden esetben látok, ellenben szünet nélkül érz/ékel/ek. Viharosan sűrűsödik bennem a szentimentalizmus lágy zaja valamint a vad naturalizmus ölelésének örök ötvözete... féltve óvom a tükröt, nehogy egyszer összetörjön a lélek súlya alatt.

Fekete-fehér képet látunk, és nagyon trükkös a kép üzenete, látszólag dekomponált, látszólag pontatlan, hiszen az élességek ezen a gyönyörű kulccsont, árnyékok, nyak, az arcél formája és ez a gyönyörű afrofrizura – ezeken sehol nem jelennek meg. És azt mondja az ember, hogy dehát itt van egy gyönyörű női alak, itt vannak ezek a csodálatos formák, és miért nincs élesség? És utána észreveszi, hogy tűéles ugyanaz a vádló szem, amely az előző munkákban is jelen volt, a grafikai szintű megközelítéseiben is ott vannak ezek a szemnek nagyon fontos szerepe van, és az ajak, aminek egészen pontosan az alsó felülete, az erőteljesen ráhelyezett festékekkel is szintén ugyanazt az érzékiséget erősíti, aminek innentől kezdve érthető a párhuzama, mert olyan az egész, mintha egy rúzsos párna, és a körülötte lévő összegyűrt paplan selymes felülete látszódna. Tulajdonképpen azt kell, hogy mondjam, hogy konzekvensen halad az alkotó előrefelé, mert ugyan ez egy reálisabb megközelítés, mint az előzőek, de mégis ugyanazokkal a párhuzamokkal dolgozik, hogy az emberi testből éppen csak egy aláhúzásnyira használ egy-egy kapaszkodót, hogy igen, emberi arc; igen, női test; igen, a valóság felé járunk – de mindig ott van mellette a költőiség, hogy minden más elnagyolt. Egy tudatos eszközhasználatot látunk, hogy a mélységélességnek a megválasztása, de egy labortechnikai trükk is, de ez jót tesz a képnek, mert nagyon is tudatosan használja ezeket, mert a kompozíciót is segíti. (szőke)
értékelés:

vérNŐ
NŐből vagyok összerakva, a Föld nevű bolygóra szól a küldetésem, szeretem az embereket.

Itt azt hiszem azt kell, hogy mondjam, hogy a Camilla méginkább azon a festői vagy grafikai megközelítésen halad, és nagyon jó az, hogy ezek az elemzések, amiket ő végez, nem állnak meg egy képnél, hanem amíg mások fél év múlva ismételnek az estiskolán, ő magától több verziót is küld, és azt mondja, hogy őt érdekli ez az első lecke, ez a portré arc nélkül kategória. Amit ő itt alkalmaz, az valamiféle torzításos módszer, elképzelhető, hogy valahogy síkra kivetített kép, pl. falra, valamilyen módon ún parallaxisosan torzítva van fényképezve, tehát akár a valóságban, akár elektronikával eltorzítva a sík felület perspektivikus torzulásait mutatja. Nyilván megint sejthetően csak motívumrendszerében érzékelhető csak az emberi, női alak jegyeit fedezhetjük fel, egy szinte egyiptominak tűnő szemet, egy fül, és hajrészletek, mindezt egy nagyon leegyszerűsített, szépiaszerű színvilágban, zöldes lazúrral ellátod, picit melankolikus, fád, de itt is ez a sokkoló, vádló szemformán keresztül megint egy öntükröztetéssel jelen van. Nagyon érdekes ugyanakkor, hogy a képhez képest asszociációban a vérnő fogalma a tüzet, a vöröset, a szexualitást jelzi, miközben az egész képben inkább az elmúlás, a furcsa melankolikus halálmotívum van jelen. Itt a címválasztás és a kép egésze hoz egyfajta vibrációt ami az eddigi alkotásaiban is jelen volt. Szerintünk ez a kép is három disznós és nagyon érdekes, várjuk a további munkáit és örülünk, hogy a többieken keresztül is segíti a kommunikációt. (szőke)
értékelés: