Bogármesében

Azért szeretem ezt a képet, mert egyszerre két térrel dolgozik, az estiskolán általatok annyira szeretett tükröződésben a tükör által homályosan, hogy Bergmann-t idézzük , varázslatos mesei törpevilágát mutatja ez a kis szépítkezőtükör, és ugyanakkor maga a család anya és lánya is ebben az elmosódott, de valós világban ugyanúgy körbekeretezi ezt a fancsali látványt. Nagyon jól van komponálva ez a kép, és eléggé tisztázott is az üzenete, mert ebben az egészen elmosódott, táncos világban egyetlen konkrét dolog van, anya félbevágott arca, ami kicsit döbbenten itt a bal alsó sarokban beletekint a mi életünkbe. Szerintem erről sokat nem kellene beszélnünk, mert elég jól érthetően mondja el a belső történeteteket. Mivel szerintem a család fogalmában ez egy őszinte munka és jók a ritmusai, ezért a három disznó erre jár. Annyit még megjegyeznék, hogy ahogyan az elmúlt időszakban beszéltem a gyertyáról, hogy az egy látszólag egyszerű fénytani eszköz, az sem véletlen, hogy a tükör, a tükröződések annyiszor visszajönnek az estiskolai munkákban, mert az is látszólag egy egyszerű eszköz, de hihetetlen variábilisan tudja a fényképész számára a teret megbontani, ahogy ezt itt is láthatjuk. Zárójeles megjegyzés, hogy reméljük, hogy az új kamerával már a technikára is fogsz figyelni. (szőke-hegyi)
értékelés:

El hombre muerto

Érdekes értelmezéseit kapjuk a családnak, el kell fogadnunk, hogy töredezett értelmezést, töredezett helyzetet mutat az alkotó. Az hogy külön képekre kerülnek a családnak a tagjai, az nyilvánvalóan arra utal, hogy ezek a családtagok külön vannak. Nem kell itt sokat kertelni, meg mellébeszélni, valószínüleg a képnek a címe is erre utal. Hogy ténylegesen megtörtént eset, vagy pedig valamilyen érzelmi, vagy akár dühkitörésnek egy formája a címadás, azt majd a Camilla ha akarja megmagyarázza, ha nem, nem. Én a képpel foglalkozom nem a címmel, főleg egyébként mert idegen nyelven van, és nekem ezt lefordították, de hogy mondjam, nem az én fejemben van a tudás ezt illetően. A kép egy centrális kompozíció, és egy nagyon redukált tónusrendet látunk, ahol tulajdonképpen a sötétszürkék és feketék váltakozása adja ki ezt a hullámzó vízfelületet, amiben jól láthatóan egy férfi szereplő bukkan fel és úszik a vízben és azt kell, hogy mondjam hogy önmagában egy egyszerű és nem egy túlbeszélt dologról van szó azzal, hogy Camilla egyszerű rendszert választott, mégpedig azt, hogy ezt a tónusrendet így redukálta. Hogyha ez egy színes kép lenne gyönyörű kék hullámokkal, akár a megcsillanó napfénnyel, akkor ez egy kellemes kis giccses utazási kép lenne. Ebben a formában pedig, ebben a tranzpozícióban hordozza azt a fajta drámaiságot, ami az alkotónak valószínüleg célja volt ennek a képnek a beküldésével. (szőke-hegyi)
értékelés:

Ő

Camilla én ezt a képet nem értem, kérném szépen, hogy ismételjél, nem tudok rá pontot adni, várom a család kategóriára, ezt áttettem szorgalmiba. (szőke)

Montriveau emlékére

Szóval, hogy megint ott van a kérdés nekem, hogy vannak leckék, vannak kategóriák, Camilla, megúszhatnád-e azt, amit most kapni fogsz azzal, ha ezt a házi kedvencbe küldöd be? Mert akkor azt mondom neked, ez egy nagyon szép kutya, még a farka is megvan, a lábacskái is megvannak. Nem teljesen tisztázott a környezet ahol ő van, hogy ő most egy piknik kosarat borított-e fel, vagy mi történt, de most mindenesetre nagyon aranyosan fekszik itt a lombok alatt, nem tudom, egy mogyorófa, vagy egy mogyoróbokor alatt... Azt azért tessék megjegyezni, hogy milyen szépen felismerem a mogyoróbokor levelét, tehát azért a pesti csávó fejlődik - mondja Hegyi. Ez így viszonylag könnyen elemezhető lenne, de Te ezt a barátom leckére küldted, márpedig hogyha a barátom leckére küldted, akkor valamilyen kapcsolatban lennünk kellene ezzel a kutyával, valamilyen értelmezésnek kéne lennie, ha ez ténylegesen, ahogy én ezt látom, valami van, ha a piknikkosarat borította fel és utána ül ott szegényke vagy fekszik nagy bőszen, akkor bizony a piknikkosár felől kell ezt megközelíteni. A bal alsó sarokban van ott valami, mint hogyha fogkefét látnék meg kiürült tégelyeket, meg terítőt. (szőke-hegyi)
értékelés:

Sagya
Sagya 14 éve a barátom.

Itt ugye Camilla használja megint ezeket az erős szín kontrasztokat, talán itt is valahogy szolarizál vagy nem tudom mi az eljárás, az ahogy így kiégnek ezek a felületek és ettől az elmesélés drámai ereje fokozódik és ráadásul maga a forma amelyhez ezt a drámaiságot használja, ez is egy térbeli szobor forma. Alsó gépállás van, amelytől a monumentalitása ennek a figurának erősödik. Ez egyértelműen valamilyen természetközeli népnek, akár latin népnek a mágikus szobrocskája, pont ez az alsó gépállás erősíti a hatalmat, a mágikus szobrocska hatalmát és mindezek a sötétek és ezek a narancsok és sárgák, ezek pedig ezt az esztatikus, fura félelemkeltő manifesztumát ennek a kis szobornak. Nyilván így ebben a megfogalmazásában ez egy mágikus szobrocska. Talán mivel mi egy magyar web oldal vagyunk így nem tudjuk, hogy eredetileg talán fonetikusan leírt név - ugye magyarban én csak a Badár keresztnevét ismerem, őt Szentesen Sanyának hívták vagy Sadinak -, most úgy tűnik így magyar gondolkodásban, hogy egy picit mintha becézett lenne ennek a szobornak is a neve. De azért a magyar nyelvben ezek a „gy” betűk az „a” és az „s” mégiscsak ugyanúgy hoz valamilyen fajta tiszteletet vagy félelmet, vagy rémísztő kis ízt is magához a szorhoz, tehát a címválasztást is jónak tartom. Attól hogy ennyire kontrasztosra világotta-fényelte a képet, attól még jobban az ellentétpárok, az árny felületek, a rojtok a kép jobboldali részén, de a szobornak baloldali felületén a mögötte levő fényforrásból különválnak, tehát egyszerre álomszerű, egyszerre éjszakai és egyszerre ilyen félelemkeltő vudu bábuvá alakítják ezt az amúgy lehet hogy egy parányi szobában látható természetközeli népeknél használt kézzel készített kis emberi figuráját. Igen, az egy érdekes, dolog hogy Camillának ilyen barátai vannak, de ez teljesen privát, de sok mindent felvet. Úgy hogy innentől nagyon gondolkodom, hogy merjek-e Camillának bármilyen negatív elemzést továbbítani, mert attól félek, hogy a következő egy citromdisznós képnél rám küldi Sagyát, és mivel Dörögdön is vannak ilyen hasonló faragott szobrok, és ha véletlen Sagya egyszer odajön és jól érzi magát, az életben nem tudom elküldeni, úgyhogy nagyon meggondolom hogy a négyes leckére a barátom kategóriájára beérkezett Sagya kép kapcsán a későbbiekben Camillának mit mondhatok ezért természetesen ez a kép három disznó. Én merem vállalni! – szól közbe Hegyi – Camilla küldd ide akkor Sagyát, ha valami baj van. Nekem ez csak két disznó, megmondom röviden miért. Nekem valamilyen szinten… azért többet szeretnék tudni a kép által és nem a szöveg által, hogy mit jelent neked ez. Nekem ez nem jön le. Többet szeretnék tudni arról hogy Neked ez miért fontos. (szőke-hegyi)
értékelés:

Kalapos
Évek óta oroszlánokat fotózok, Ő itt "Kalapos", azon igyekszem, hogy legyenek végre megfelelő körülmények a házi macsekunknak, akkor hazavisszük.

Abban a tekintetben mindenféleképpen egy nem megszokott üzenetet látunk, hogy nem a kiscica, kiskutya van a képen, mondjuk cica ez is, de nem kiscica, hanem egy oroszlán, egyszóval nagymacska. Azt viszont láthatjuk a képen, hogy ez egy rezervátumban vagy állatkertben van. Annak örülök, hogy az alkotó megvárta, amíg a kicsit sértetten a hátsó felét mutató oroszlán idefordította a fejét, és így visszamordul tulajdonképpen, hogy mi a francot akartok már, hagyjatok engem békén. Annak kevésbé örülök, hogy annak az állatnak van egy farka, ami most kilóg a képből, amit nem látunk, úgyhogy azt jó lett volna úgy komponálni, hogy ez is benne legyen. Lehet egy állat részlete is tökéletes megfejtés a házi kedvenc kategóriára, de akkor az egy portré, vagy olyan helyzet, aminél ez indokot. Akkor nem, amikor csak véletlenül levágódik egy alkatrész, mert ez is fontos része ennek az állatnak. Az, hogy ő most mennyire tekinthető házikedvencnek és a Camilla történetének részének, ebből a leiratban valamit kapunk, hát ha ebből jól sejtem, ő szeretne otthonra egy jó nagy cicát, ez számomra kérdés, hogy valóban egy oroszlánt akarhat-e tartani otthon, mondjuk ilyen vágyaim nekem is voltak, csak én pl. pumát vagy leopárdot akartam szerettem volna, tehát ilyen nagy foltosokat, aztán mondták, hogy amíg kicsik, addig aranyosak, de ha megnőnek, akkor engem is meg fognak vacsorázni úgyhogy ez nem biztos, hogy most itt lennék, ha ez valóra válik. Hegyinek van négy macskája, egyik sem ilyen nagy, bár a Cilike viszonylag igen. Tehát ez rendben van, kicsit kevés a személyesség, ha a Camilla évek óta fotózza az oroszlánokat, hát akkor kommunikáljon a fotóssal és rajta keresztül velünk egy picit az a cica, és legyen meg a farka. (szőke-hegyi)
értékelés:

Fekete nap
...ELköszönt a MÚLT.

Ahogyan az előbb egy másik kép kapcsán beszéltem arról, hogy érdekes a tisztelet-gyász kategóriában mennyire sűrítetten fogalmaznak az akotók, mennyire letisztultan, mennyire kevéssé dokumentumfotókat küldenek, hanem nagyon szépen, önmaguk számára is precízen-pontosan kimondva küldik el az üzeneteket, úgy erre a képre is ezt gondolom érvényesnek. Amiket eddig a Camillától láttam alkotásokat, ugyan ez a végefelé van ez a lecke, de ez nem baj, hogy nem sorban csináljátok őket, ez a lecke pont általatok, a ti képeitek hatására jött létre, szóval érdekes és fontos is hogy ez a lecke létrejött, mert a Camilla nem választotta volna ezt az utolsó leckét magától ha nem lett volna benne a válasz, ha nem lett volna az alkotási előkészület a fejében, szívében. És ha most megnézzük az első leckés munkáit, amivel nagyon sokat foglalkozott, akkor nagyon is érthető, hogy ez a lecke miért lett most általa beküldve. Éppen azért, mert nagyon is ott vannak az előképei az első leckés munkáiban, egy nagyon letisztult, érzelmes és befogadó jellegű kép ez, tényleg csak azokra a jelekre koncentrálva, ahogyan a szolarizált képen az arc maszkká válik, Garcia Lorca verseiben a gyász és a kendő és az énekhangok megjelenhetnek, ugyanis azzal, hogy a feketét ilyen erőteljesen használja az arc, a homlok, a halánték felületei teljesen lezáródnak, és mintha valahonnan a mélyből egy levehető maszk és egy levehető kesztyű jelenne meg itt a képen. Miközben ezek az asszociációk hozzák azt, hogy a mindennapjainkban a maszkjainkkal próbálunk meg másokkal kommunikálni, megfelelni, és talán a halál az a pillanat, amikor nagyon sokszor ezek a helyzetek ha nem is örökre de ezek a helyzetek egy pillanatra megváltoznak, és előhozhatnak olyan állapotokat amelyeknél ezek a maszkok előtűnnek. Ez a teljesen leegyszerűsített képen az erős korallpiros vagy mályvaszín a fekete háttéren őrületesen vibrál, mintha egy UV-szűrős diszkóban egy pantomimest látnánk, ezeket az eszközöket olyan előadásokban használják, ahol sokkolni, megdöbbenteni akarnak, és ez a kép 100 %-ig meghökkentő akar lenni. A Mindhalálig zene jut róla eszembe, az All That Jazz című film, Bob Fosse, akit itt megemlítenénk, és az estiklopédia idevonatkozó passzusát érdemes megnézni. A színről jut eszembe, mert maga a kép az nem de a szín miatt igen. Ez egy ízig-vérig amerikai film, őrületes csavarokkal, sok szereplővel, de valójában a halál fogalmával foglalkozik a film. A kép annak ellenére, hogy egy csendes történetként is hordoz egy üzenetet, mégis nagyon is sokkoló, és erre két eszközt is használ, ezt a bizonyos szolarizált, kétszíntónusú, piktogramszerű rendszert, másrészt pedig a bal felső sarokból a jobb alsóba tartó 45 fokos dőlésű ferde tengelyt, amelyet erősít a lehajtott fej, a szem és a kéz gesztusa is. Három disznó, és nagyon örülök ennek a képnek, de azért nagyon várom azt, amikor majd a szolarizációból is vált. (szőke)
értékelés:

Önportré Mesevirágnak
one day you will understand...

Egy olyan tónusredukciót, és egy szín-, és formaredukciót is használ az alkotó, ami az op-artnak a jellegzetességeit használja, a háttér feketéiben, és ezek a formák szűrődnek át a sapkánál, ezek felelnek a talán kötött kardigán vagy milyen ruhadarabra, és a kézfejnél is megjelennek ezek a ritmusok, és ez keretezi és ez dinamizálja, ill. dinamikailag ez helyezi értékrendbe az arcnak a szemből, orrból, szájból megmaradt formáinak ezeket az organikus jelzéseit. Ha pedig a gesztust nézzük, akkor az önportré modellje, azaz Camilla nem a kamerába néz, hanem valahová maga elé néz a földre és a kezével jelzésértékben támasztja a fejét, ez egy szomorkás, melankolikus gesztus, és ebben a gesztusrendszerben a színek és a formák nagyon jól emelik ki magát ezt az érzést; mert a háttér az viszont egy vibráló, zaklatott, pulzáló háttér, nekem ez a kontraszt teszi érdekessé ezt az alkotást. (szőke-hegyi)
értékelés:

Álmod-lak
Áhítva álmodlak álomlak.

A Camilla újabb fekete-fehér képét látjuk, megint ez a retró és pop-art hangulat jelentkezik, itt pop-art alatt ugye az amerikai popkultúrát értem, itt elsősorban ez a lakókocsi próbálja hozni, ami divatjában is és életérzésében is még most is az USA-ban eléggé jelen volt, sőt jelen van, hogy voltak, akik lakókocsikban élték le az életüket, ide-oda mozogva az országban. A lakókocsi formarendszere az eleve egy urbanizált vizualitás, ami egy természeti közegben, a cseresznyefák, barackfák, és bokrok között kellően abszurd. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ez a kép talán az optika, talán a fények miatt kellően elnagyolt ahhoz, hogy akárcsak az utazós képeknél foltszerűen érzékeljük a növényzetet és a lakókocsit, és ilyen értelemben mint pici kis lábjegyzetek jelentkeznek az információk, folthatásokban ezen a képen. Lakókocsi, három fa, fű, és ebben a ritmikai elrendezésben nekem az a kérdéses, hogy nem hiányzik-e a történetmesélésből valami, a nyugágy, az apa dereka, anya bikinije, a gyerek napozósapkája, valami, amitől ez az előtér élővé válik. Most olyan ez az egész, mintha egy talált kép lenne, a csend kategóriájára viszont visszaadnám, noha a képre adok egy disznót, de azt szeretném ha ez a lecke még jobban átszűrődne a Camillán. (szőke)
értékelés:

Capricho
Capricho
Capricho

Egy képhármast látunk, és fentről lefelé nézve a képeket az alkotó azt a trükköt alkalmazta, hogy a színeket átfordítva negatívba, egy ilyen szürreális helyzetbe, az ősz közhelyes üzenetét, hogy sárgulnak a levelek és lehullanak, és új színek jelennek meg, azt ő mintegy idézőjelbe teszi, és megbolondítja azzal, hogy azt mondja nekünk, hogy na mi van akkor, ha én ezt az egészet kékben, zöldben és lilában ábrázolom? Utána ezt az egészet átteszi egy monokrómnak nevezhető kékes-szürkés helyzetbe, ahol már egyértelmű, hogy ebből a játékból egy konkrét megfogalmazás felé haladunk, mert itt már azt mondja, hogy ha te, a néző belementél ebbe a játékba, és elfogadtad ezt az utat, akkor lásd, hogy a formákkal milyen dinamikát tudok létrehozni. Utalhatnék még Pollock munkáira, ahol a csorgatott festékkel egy ilyen dinamikus látomásszerű helyzetet hoz létre. Ezek a faformák pontosan attól hogy színben transzponálva vannak, elveszítik a konkrétságukat, és a formai jegyeikkel üzennek nekünk, és ez a dinamikus megfogalmazás az, ami a kép erejét hordozza. És a harmadik kép ezt az egész játékot befejezi, ahol azt mondja, hogy még jobban leegyszerűsít, és már a színeket is elveszi, fekete-fehérbe fordítjuk a képet, de megtartva negatívban. Annyit itt megjegyeznék, hogy ha ezt az egészet elfogadjuk, akkor a harmadik kép drámája az a képkivágás miatt egy picit billeg. Ezen a képen a kép harmada, az alsó rész egy zajként felfogható rendszer, és a felső 2/3-adnál kezdenek megjelenni izgalmas jelzések. Tehát talán – bár a harmadik kép egy drámai összefoglalása akar lenni ennek az útnak – de mégis, a kivágás miatt ez egy kicsit kikönnyült. Az ötletet, és ezt a fajta fricskát nagyon jónak tartom, hogy mintegy idézőjelbe teszi ennek a leckének a szentimentalizmusát, és eltörli ezt a megközelítést, de a harmadik képpel még kellett volna egy kicsit foglalkozni, hogy egyfajta pontként lezárja ezt a ritmust - a fekete-fehér transzpozíció itt ennél a képhármasnál érezhető legjobban, hogy sokkal nehezebb feladatot ró a fotósra kompozícióban, a színeshez képest sokkal kevésbé enged mellébeszélni. Úgyhogy én két disznót adok rá. (szőke-hegyi)
értékelés:

la guitarra de la sha' (2.)

Ennek a furcsa címnek a második részét látjuk, én az előbb részletesen elmondtam a véleményemet erről a kompozíciós rendről, itt talán valamivel egy picit jobban komponálódik a kép, itt viszont nem tartom indokoltnak hogy az előző és ezen kép közötti különbségek indokolnák a külön kép beküldését, abban az esetben tudnám a két képet is értelmezni, ha ez egy képriportként került volna beküldésre, úgyhogy az én javaslatom az, hogy a két képet helyezzük át a riport kategóriába, ha az alkotó egyetért, áttennénk oda ezeket a képeket, és a vágy kategóriára várom a megoldást, hiszen a leckemegoldásokat mindig próbáljuk meg valahogyan kötni a bennünk zajló eseményekkel, és próbáljunk meg arra koncentrálni, hogy ez a néző számára is megközelíthető legyen, azaz a vágy kategóriájával valahogyan máshogyan kellene foglalkoznia a Camillának, és most ezeket nem érzem 100 %-osnak. Annyit pedig bátortalanul de elmondunk, hogy minden lecke elsősorban rólunk szól, a mi vágyunkról, a mi élményünkről, a mi barátság értelmezésünkről, a mi ünnephez való viszonyunkról, a mi örömünkről vagy gyászunkról, nem valaki másénak ábrázolásáról, előbb szeretnénk a sajátunkat megélni, szeretnénk, ha abban mélyednénk el, mert a sajátunk az alapja a másénak interpretálásában is. (szőke)

la guitarra de la sha' (1.)

Egy spanyol vagy portugál címe van a képen, én nem tudom, hogy a gitár kinek a gitárja, Mesevirágé, vagy ez valaki másé... azt sem tudom most pontosan, hogy a gitár rádőlt-e Mesevirágra vagy csak ő odabújt mellé... A fekete-fehér választás itt megint valami archaizáló technikára utal, múltbatekintésre, valami bossa novás hetvenes évek, vagy kicsit ilyen franciás íz a posztósapkától, a műbőr kabáttól, a gitártól és az erős fényektől, ezek mind ezt a hangulatot idézik. Ugyanakkor jellegzetes a gesztusrendszer is, ez a könyöklő, elgondolkodó, unatkozó kislánytörténet, nekem tetszik is a beállítás, de megjegyezném - és itt örülök, hogy a Camilla utolsó képein viszonylag reálisak az eszközök, egy reális képi világot küld, mert ezeknél könnyebb akár javaslatot is tenni, hogy a nyelvezet hol csúszik meg pl. ritmikájában - márpedig ez a reális képi világ azt jelenti, hogy látnám a könyököt, látnám a műbőr kabátot, látnám a textilsapkát, és a gesztusrendszer egészét, beleértve a bal váll, nyakrész, kabát redői, stb, de ezeket nem látom, mert a kép szűkre van vágva, a gitárfelület néhol tükrözi a modell egyes részeit, nem tudjuk, hogy a modell hova néz, a húrokra, vagy mi, de igazából nem értem, hogy mi a dramatikája a képnek, ebből nem tudok következtetni mert túl szűk, hogy milyen vágyról van szó a történetben? Hogy mire vágyik Mesevirág, a gitárra, egy dalra? Nem tudom igazából a történetet megfejteni ennyiből. Miközben nagyon jó ez a könyökölve beállítás, nem tudok közel kerülni a képhez, azt látom, hogy egy kislány kicsit unottan nézi a gitáron a tükröződésen. Pont azért, mert egy reális látvánnyal kezd dolgozni az alkotó, azt kérném, hogy tiszteljük meg a modellt azzal, hogy a felületeit ne vágjuk le mert így nemcsak a kompozíciós mesénk változik, hanem a modelltől is elveszünk akit mi választottunk. Egy disznót adok rá. (szőke)
értékelés: