Daninak

Domján Péternek és Tóth Bélának... korábbi ígéret.

Én szeretem ezt a képet. Megint abból a sorozatból kapunk egy ízelítőt, vagy egy újabb állomást ami talán nevezhetjük így, Camilla színpadi szereplése, vagy Camilla önkeresése egy színpadi téren keresztül. Vannak manifesztumok a fotográfus önportréinál, nagyon jól használja a drapériákat, nagyon jól használja a sminket, tehát hogyha mondjuk a portré kategóriát vesszük, akkor Camilla nagyon sokat tapasztal vagy tud ezek által a stúdiumok által mondjuk a smikelésről, vagy egy maszk elkészítéséről. Tehát ezeket én nagyon fontos stúdiumoknak gondolom, ugyanakkor azt mondom, hogy a kép nagyon izgalmas gesztusokkal dolgozik, de a világítás ellentmond ezeknek a jelzéseknek, ellentmond ezeknek a formai megfeleltetéseknek. Mire gondolok? A képnek a baloldalán nagyon nehezen észlelhetően látható egy kar amelyik saját maga elé vonja ezt a leplet, a test elé vonja ezt a leplet, miközben a képnek a jobboldalán, a másik kar lényegesen erősebb világítást és fényértéket kap. Ez azért fontos, mert egyrészt a térbeliséget is megbolondítja, másrészt pedig abban nem vagyok biztos, hogy a kép címével, vagy azzal a mondanivalóval, amit ez a kép mondani akar, egyezik ez a fajta drasztikus, kemény világítás, mert azt mondom, hogy, legalábbis a saját megélt tapasztalatom alapján ezek a helyzetek lényegesen kevésbé kemény érzések, sokkal több szorongással, sokkal több belső hangra figyeléssel, sokkal több belső konfliktussal járnak, miközben ez a kép nagyon kemény üzenetet hordoz. Tehát én azt mondom, hogy a világítással kéne foglalkozni a Camillának ahhoz, hogy ezek az üzenetek egy minőségi ugrást tudjanak létrehozni, egy lépcsőt, amit már egy néhány elemzéssel ezelőtt egy másik alkotónál is mondtunk, hogy fellépett azon a lépcsőn és átlépett egy következő kategóriába, tehát én, hogyha mint egy segítség, egy feladatot tudnék mondani Camillának, akkor ez a világítás egyszóval. Egyébként szeretem ezt a képet és szeretem ezeket a játékait Camillának, azért mert ezek a stúdiumok - és itt azt azért kell tudnunk, hogy stúdiumok történnek -, ezek a stúdiumok mondhatóan a lényege annak az Estiskolás folyamatnak amit itt mi keresünk. Ugyanis sokkal kevésbé a kész alkotásokkal tudunk mit kezdeni, mintsem az odavezető úttal. És ezek az útkeresések azok, amik ezekben a képekben fontosak. Camilla nem kész alkotásokat akar nekünk mutatni, amit úgymond egy kiállító terem faláról vett le, hogy megmutassa nekünk, hanem a maga útkereséseit, a maga bizonytalanságait is hordozzák ezek a képek. És ez azért fontos, mert, mert talán az egyik olyan alkotónk Camilla aki nagyszámú képet beküldve ugyanabban a témában, látszik, hogy keresi a kitörési pontot, keresi azt a megfogalmazási lehetőséget, hogy ezekben a helyzetekben pontosíthassa az üzeneteit. Tehát ezért fontos ez és azért gondolom, hogy biztos vagyok benne, hogy nem bántódik azon meg, hogyha azt mondja az ember egy képre, hogy na ez egy disznó, vagy egy se, vagy ismétlés, mert hogy ő ezért van itt, hogy ezeket megtapasztalja. És ezért mondom azt, hogy ezt a képet én szeretném, hogyha a kép címével foglalkoznánk és ezt az érzést megpróbálná megfogalmazni. Akár ezeken az álarcokon, maszkokon, drapériákon keresztül, mert ez is fontos, hogy hogy jutunk el ahhoz a ponthoz, amikor ezeket le tudjuk vetkőzni, akár már egy következő lépcsőben ezek nélkül, ezeknek az elhagyásával. Én azt kérném, hogy ismételje. (szőke-hegyi)

Tudom, hogy nem szabad ezt mondani, beleavatkozni más munkájába. Biztos, hogyha én csinálom, akkor én vagyok annyira szemtelen, hogy ezt a mozgáskategóriába küldöm be éppen azért, mert ezek a biciklik nem mozognak, de a gyermekkor kategóriában is el kell tudni fogadni, hogy igen, ezek a körök kis és nagy kör, kis áttétel, nagy áttétel az élet pici és nagy áttételei ezek a gyermekkort jelentik, a mostani gyermekkort. És én talán annyit tennék, miközben itt az egészen izgalmas történet az az előtérben zajlik le, a Galaxy nevű bicikli első, hátsó kereke, meghajtó karja és a hullahopp karika, mindezek, úgyhogy minden más ami mögötte van az tulajdonképpen csak káosz. A kerítések, a kézilabdapálya, vagy nem tudom én, utca vagy oszlopok. Tehát hogyha valamilyen módon egy olyan fényviszonyban is lehetne dolgozni evvel a játékkal, mert szerintem bármikor újra beállítható, akkor én erre az előtérre koncentrálnék igazából, mert itt történnek az események, az egymásba ívelő körök. Vagy pedig azt mondanám, hogy vinném tovább a szoció felé, hogy mindez ez a Galaxy körök játéka ez ebben a retro valóságban, ebben a szutykos-saras őszökben ebben van a mi életünk beleégetve. Tehát azt mondanám egyszerűbben, hogy amit régen is mondtam, el kéne dönteni, hogy mire megy ki a fuvar. Hova akarom vinni a nézőmet? Mit szeretnék vele lemondani? Most ha mi találkoznánk egymással és ülnénk egy kávézóban és azt mondanám, hogy na Camillám, egy mondatban mondd meg, hogy miről szól ez a kép, nem biztos, hogy sikerülne. Pedig biztos, hogy tudod, hogy miért csináltad, mert az élmény ott van benne és lehet érezni. Azt kellene mindig tisztázni, hogy miért csinálom.
   Lehet, hogy én elmebeteg vagyok – állapítja meg Zsolt – nekem erről a képről egyébként azok a varró szituációk jönnek elő, amikor ilyen körformás rámában kifeszítik a textilt és azon kezdenek el át varrni. Tehát itt létrejön egy képkereten belüli keretezés ezzel a körrel ami egy elég extrém dolog.
   Igen, igen, – szól András – én azt mondom, hogy természetesen ez is ott van. Értsd már meg Zsolt, hogy asszociálni lehet mindenről, csak azt kéne pontosítani, hogy miért készülnek a képek. Abszolút igazad van, de mondom, az nincs eldöntve, mindig a határmezsgyéjén vannak ezek a képek azon, hogy egy mestermű születik, vagy egy kicsit be van koszolódva-taknyolódva. (szőke)
értékelés:

Azért szeretem ezt a képet, mert itt már van interpretáció az ünnep kategóriára Camillától. Ugye ez egy mikrokörnyezet, vagy makro-felvétel, hogy látjuk az óriási házakat, látjuk a lépcsőket, látjuk a kivilágított termeket, még a padlásokon is ég a villany, mindenütt. Nyilván, mert nem tudom, valami zseblámpával, vagy kis gyertyákkal vannak ezek a karácsonyi házikók megvilágítva és ugyanakkor azt is érzékeljük, hogy ezek parányi felületek lehetnek, 20-30 cm magas gyerekjátékok, ahol maga a fotós is gyerek-játszik, beleálmodja magát a mesék birodalmába. Annyi lenne csak a megjegyzésem, hogy tehát mindaz a testtel való játék, önmagam megfigyelése, amely a camillai világban látható már és az is, hogy bátran tudja sajátmagát kezelni ebben mint eszközt, olyasmire gondolok, hogy mint ahogy talán sejtésem szerint ott a háttérben egy aszparágusz, vagy valamilyen, nem tudom én, valamilyen cserepes virág egy pillanatra látszik ott levelekkel, hogy ez a valódi összehasonlító erejű privát környezet is látható legyen. Tehát akár a fotósnak belóghatott volna itt a lába, keze, szoknyája, saruja, nem tudom, nem akarok meghatározni dolgokat, de amitől viszonyítódik ez a beleálmodás, a valósághoz képesti elrepülés, de a két disznó szerintem megvan. (szőke)
értékelés:

Én ezt a képet nagyon szeretem és abban a pillanatban látszik, még így is, hogy elmozdult, bemozdult a kép, hogy amikor Camilla valamit élvez, valami impulzust hoz létre benne, akkor nagyon gyorsan és könnyedén, mint egy Sztálin-orgona, azonnal tud eredményeket produkálni, mint egy ilyen gyorstüzelésű hadtest. Ezt amúgy különben egy emberi arcnak sejtem én, ha én lennék Mesevirág, a két szemével és a vörös orrával, amely ordítja, hogy – pénzt nekem ide, kardot és mindent és mindent létrehozok! – ez egy jó és úgy gondolom, hogy ironikus gesztuskép az épített környezet 13-as leckére, tehát megvan a három disznó. (szőke)
értékelés:

Hijo del sol

Van egy hozzáfűzés is a képhez, de én sajnos nem beszélem ezt a nyelvet, így nem tudom, hogy mit jelent. Az a sejtésem, hogy nem biztos, hogy az estiskolára ideérkezők többsége ezt az üzenetet értelmezni tudná, nyilván ehhez kellene ezt a latin nyelvet beszélni. Ezt fontosnak tartom megjegyezni, mert tulajdonképpen a képnek is a fontosabb üzenetei így kódoltak. Kódolt a címe, az a B-tenor a szaxofonra vonatkozik, és ez azt jelenti, hogy aki a szaxofonokkal vagy hasonló fúvós hangszerekkel foglalkozott vagy ismeri őket, az tudja, hogy a cím mire utal. A képen látható zeneszerszám nyilván kapcsolódhat ahhoz az emberhez, aki itt kicsit saras, mezőgazdasági területen, talán valami lókifutó mellett gyalogol, azt is mondhatni, hogy nem éppen a megszokott helyszíne a jazz vagy rockzenészek világának a talaj, egyértelműen nem népzene, hiszen ez egy absztrahált hangszer, a népi zeneszerszámokból alakult ki a XVIII. század környékén. Viszont minden más, ami a képen van az egy anzix, egy albumkép valakiről, egy Szabó Lajosról az ő hazájában, hiszen az arcáról ruhájáról, a hozzáfűzésről úgy tűnik, hogy nem így hívják, de ha magyar lenne, akkor nyilván akár egy Szabó Lajos is lehetne, aki a szaxofonjával éppen kijött a vidéki művelődési házból, és nagyon süt a nap, ezért felvette a napszemüvegét, és sétál, keresi a kerti budit… vagy bármi más történetet is lehetne hozzáfűzni, és azért próbálok sarkalatos lenni, azért próbálom egy kicsit karcosan megfogalmazni ezt, mert véleményem szerint át kellene lépni azon a fajta feladatmegoldáson, hogy van egy lecke, akkor arra egy könnyed csuklómozdulattal elküldök egy albumképet. Ez nem a 14. lecke, ez nem a család, és azért nem, mert szerintem ha a magunk művészi értelmezéseit is keressük, akkor nem tehetjük meg a nézőinkkel azt, hogy az estiskola oldalát egy olyanfajta naplóírásra használjuk, ami magunk számára dekódolható, kinyitható, mások számára pedig megmarad egy egzotikus, zárt világban. Márpedig ez a kép megmarad. Megmarad a hozzászólásában, hiszen nem feltételezhető vagy várható el a nézőtől, hogy tudjon spanyolul, az adott nyelven, nem feltételezhető, hogy a belső történések azok folyamatosan, mozaikszerűen, mint egy krimiben bonthatóak legyenek, van, aki ki fogja tudni bontani, van aki nem; és ha a család szempontjából nézzük a képet, akkor ennek az embernek a társa a szaxofon? Vagy a fotósé? Vagy a fotós azt látja, hogy ennek az embernek van egy társa a képen kívül, ahova néz? Nem megfejthető a kép, és vizuális szempontból nem erős. Azon kívül, hogy 1970-ben egy Skolnyik géppel Tápiószecsőn elkészítettünk egy fekete-fehér képet, nem mond többet az üzenet. Én ezt visszaadom ismétlésre.
   A család leckére, ahogyan a barát leckére is egy nagyobb elmélyülést, egy őszinteséget várunk. Én azt hiszem, a Camilla is erre kér minket, hogy legyünk őszinték amikor ő beküldi a képeit – én remélem, hogy ezt jól feltételezem. Én is egyszerűen mondom: Camilla, azt már tudjuk a képeid által, hogy ez a család kettészakadt, van egy apa, akit különböző pózokban, de elidegenítve közölsz emlékképeken, és van a családnak a két másik tagja, akikről mai helyzetekben készítesz fotókat. Nyilván ez a helyzet hozza azt, hogy nem fogsz, akarsz, vagy nem áll módodban hogy ma készíts fényképet a család kiszakadt, eltávozott tagjáról. Ha ez így van, akkor ott fogod tudni megfogni ezt a leckét, akkor lesznek értékes megoldások erre a leckére, ha ezt kimondod magadban, és a család értelmezését mutatod meg akkor, amikor a családról elképzelt képedet, a hiányt mutatod meg – merthogy erről szól a történeted. Ezt vállaljuk fel, és ne egy átvitt értelmű üzenetet küldjünk, hogy az apa ebben a családban mindig egy emlékképként jelenik meg. Tehát ebben próbállak téged bátorítani, hogy igenis merheted ezt vállalni, ahogyan vannak mások is, akik ezt a helyzetet kell, hogy felvállalják, és megpróbálják jól-rosszul megoldani, és te is kimondhatod ezeket, hogy a mi családunkban az apa már csak emlékként van benne – és akkor az eszközök és a megoldások egyből a kezedbe kerülnek. A saját dolgod könnyítődik meg azzal, ha beszélsz róla – akár a fájdalomról, akár a hiány jelenségéről, akármiről. (szőke-hegyi)