Ez a kép két dolog miatt is fontos a Camilla életében, már amennyit mi láthatunk ebből; egyrészt nagyon jó, hogy egyre kevesebb, tehát az absztraktot a valós vizualitásban keresi, itt keresi a ritmusokat, tehát az absztrakciót a maga dokumentumfilmes szemén keresztül látja meg a világban, hiszen ez itt most egy geometrikus játék, egy valós utca felületén, ahol szimmetrikusan elhelyezi ezt a csatornafedőt, és ugyanakkor az absztraktban megkeresi a játékosságot, azaz a humor, mivel ha az ember képes ezt a képet, mint egy fraktált nézni, vagy mint egy olyan jelenséget, mint a trance, acid vagy house zenékben használják ezt a kifejezést, hogy loopolt, azaz önmagába visszatérő, egy taktus ismétlődik, ismétlődik, ugyanaz jön létre, mint amit itt a Camilla a címmel is alkalmaz, azaz a kőmacskakőmacskakőmacska… tehát a cím is egy önmagába visszatérő játék, mindez a játékosság, a szimmetriára törekvés is megvan a képben és én ezt jónak tartom, ez egy három disznós kép. És a macska a következő képen lesz majd látható. (szőke)
értékelés:

Az ősz leckére jött már az előző lecke is, és ott azt mondtuk, hogy meg kellene találni valami olyan pózt, helyzetet ami kompozícióban is jobban ábrázolja ezt a kis madáretetőt, és erre küldte a Camilla ezt a javítást. Én ezt jónak tartom, csak most meg a döntésképtelenséget érzem, hogy most akkor melyik az, ami. Mert az biztos, hogy nem ennyi kép az a történet. Ha meg egy képsort rakok össze, akkor nem árt benne valami történetiség is. Ha meg azért küldött a Camilla ennyi képet, hogy mi döntsünk, hogy melyik a legjobb, akkor azt mondom, hogy hát Camilla, ezt a döntést neked kell meghoznod, mert mindig az alkotó az, aki magában sűríti a történetet. Ha ez nem történik meg, akkor válik a kép pontatlanná, koszossá, a vizualitása romlik el az egésznek. Az alkotó találta meg magát a témát, neki kell eldöntenie, hogy melyik kép a jó. Nem egy következő interpretátornak, mert az nem az alkotó üzenete lesz. Miközben jók a képek, le kell sűríteni, hogy mi az a három vagy kettő, vagy egy, amire az ember azt mondja, hogy igen, ezért én vállalom a felelősséget, különben szétcsúsznak a dolgok. Ez pedig itt most több, mint amennyit be kellett volna küldeni. Itt most nincs disznó, tessék eldönteni, hogy melyik az a kép, vagy kettő kép, ami kell. (szőke)

Basquiat a Barátom

Itt alapvetően azon túl, hogy nem lehet tudni, hogy a Samo mit jelent, mit vizualizál, tehát Samo egy vizuális jel, maga a festő, vagy az a száj, ami ott látható, ezt nem tudom megállapítani, és egy olyan leirat van, amitől én nem fogok tudni közel kerülni ehhez, de egy dolgot szeretnék megjegyezni, hogy nagyon érdekes a színvilága, sőt, nagyon érdekesek ezek a grafikai elemek ennek az absztrakt női alaknak, a megfogalmazása. A legfölső kis hullámnak ugye a felső ívei az a felső vízszintes által levágódik. Nekem mindig kétségeim vannak azokkal a képzőművészeti megoldásokkal, ahol egy szobrot vagy festményt fényképeznek le az alkotók. Ahogyan pl. egy filmes alkotóval is, aki begyűjti mások korabeli munkáit, majd azt újraszerkeszti, és ebből egy kvázi új alkotást hoz létre. Vagy a DJ-k, akik zenéket újramixelnek, és azt állítják, hogy ez egy új műfaj. Szerintem ez a kép is egy festménynek a reprodukciója; mint olyan természetesen közvetíthet valamit, pl. hogy a fotósnak tetszik ez a kép. De szerintem nem egy önálló képzőművészeti üzenet abban a kategóriában, amiben mi itt a fotóinkat begyűjtjük. Még akkor is ezt gondolom, ha esetleg a Camilla festményéről van szó, mert a festmény nyelvezetét, formátumát arra használja a festő, hogy festményként mondja el a benne zajló történeteket, a fotós meg fotósként. Ilyenkor a meglévő formákkal kitágítunk egy képzőművészeti technikát, de háttérszőnyegként vagy csomagolóanyagként használunk valamit, ami a másik alkotási formában létrejött. Én ezt a képet visszaadom ismétlésre. (szőke)

Édesen vonnak be a keserű bókok
Összeroppantnak a hétköznapok
De erre jók a Csókok

Álmok vagyunk...

Nem látom magam körül az Értéket
Már csak a Szerelemben kereshetem azt
Mert reszkető karomban az Érték

Te vagy

Egy Lélekben fonódunk össze
Két Test
S próbáljuk megérteni egymás Fájdalmát
S a problémák kiküszöbölhetőek,
Ha kettőnk tekintetében oldjuk meg őket

Álmok vagyunk...

Egy Testben fonódunk össze
Két Lélek
S próbáljuk megérteni egymás Sóhajait
Melyek magasra szállnak és összeérnek
S Egységei lesznek egy Titkos Térnek

Álmok vagyunk...

Szakítsd fel a gátakat
Melyek korlátoznak Benned Engem
NE építsünk Reális Várakat
Engedj Habfelhőnek lennem

Álmok vagyunk...

Azért emeltük át a szorgalmi rovatból ezt a képet házi feladatként, mert amíg a mozgás kategóriában sok alkotónál láthattuk a valós elmozdulás ábrázolását, fényképészeti szempontból hosszú expozíciókkal, mozgó szerkezetekkel, itt tulajdonképpen az előtér-háttér játékkal, ahol egy festett díszlet felhő, mint egy ilyen cirkuszi ringlispil körüli védőkorlátot látnánk, a háttérben elmosódott festett felületek, és az elmosódott árnyékok teljesen a körhinta asszociációját hozzák. És itt a közvetett mozgás érzékeltetése az ami miatt úgy gondoltuk, hogy ebbe a kategóriába érdemes áthozni azért is ezt az alkotást, mert azt tűztük ki a legelején is az Estiskola indulásakor célnak, hogy miközben az Estiskola készítői, szerkesztői nem rendelkeznek olyan jogosítvánnyal és olyan hivatalos bizonyítvány rendszerrel, amely őket feljogosítja arra, hogy különböző szakmai munkákat hozzanak létre, mégis azt gondoltuk, hogyha töredékesen is, de egy-egy feladatkör kapcsán körbejárjuk a világot, beszélünk a világról, beszélünk a világ eseményeiről, látványairól, transzparensekről, reklámformákról, médiáról. Még ha ez nem is 100 százalékos, de talán többet segít mozaikszerűen is a világ értelmezésében nekünk a többieknek, minthogyha egyáltalán nem foglalkozunk ezzel az egésszel. És ez a megfontolás az, ami miatt átemeltük a 8-as leckébe az itt látható képet, merthogy bár a mozgás képzőművészeti szempontból, fotóművészeti szempontból, mint olyan, nincs még az Estiskolán teljes egészében feldolgozva, mégis egy eddig nem látható megközelítési módot, a közvetett üzenetet azt itt, ezen a képen jól ábrázolhatóan meg tudtuk mutatni. Ez egy három citromdisznós kép véleményünk szerint. Köszönöm szépen. (szőke)
értékelés:

Camilla köldök házi feladatra érkezett képe, amely egy alsó gépállásból készített kép, egy szürke felület, a háttér is egy aránylag szórt világos részletek nélküli felület ahol megjelennek ezek a kis pöttyek, a kis hajszál gallyak, és ebben az egész szürke felületben ez a vöröses, fájdalmasan megjelenő szinte seb-szerű a platánnak, vagy nem tudom milyen fa ez, tátongó mély üreggel megjelenő formája a bal alsó sarokban látható. Az biztos, hogy a szürke és a vöröses barna kapcsolódása, amelyről már többször beszéltünk színdramaturgiában az Estiskolában, feszültséget hordoz. Az biztos, hogy ezek a szürke égbolt előtt látható érszerű pici kis vonalak feszültségeket hordoznak, az biztos, hogy az egész képben van egy ilyen vibráló élmény. Abban nem vagyok 100 százalékig biztos, hogy a köldök kategóriában teljes egészében ez az asszociációs rendszer élne. Valami, pici, akár valami olyan manipulatív dolog, amelyek a Camilla előző munkáiban sokszor jelen voltak, legyen az egy ékszer vagy bármi, amitől egy kicsit elemelődik egy normál natúra képtől, valami hiányzik ebből a képből. Kettő disznó. (szőke)
értékelés:

Egyetlen, poros ketrecben vergődött az Élettel, Reményt nem vesztve. Napjai nagy részét annak a Gondolatnak szentelte, hogy miképpen szabadulhatna ettől a kíméletlen magamutogatástól... Napkeltétől napnyugtáig kétlábúak tömegei csodálták csíkos büszkeségét, ritka fehérségét, persze csakis ő érezte, hogy a külső csillogó fehérség egy kopott, belső feketeséggel párosul. Mindennek következtében a Valóság fölé emelkedve sóhajtozta nyomorult életét, másképp az egész elviselhetetlenné vált volna számára. Elhitte, hogy megváltozhat Minden körülötte.
   Épp az Állatok Királyát kerestem türelmetlenül, amikor a Fehér Szépség gyönyörű hatalmas, melankólikusságot idéző szemeibe pillantottam. Mintha attól félne, hogy kinevetem kiszolgáltatottságáért, mintha szívéből kicsordulna a sok fájó kérdés... Felelősnek éreztem magam azokért a fel nem tett, lelket rázó kérdésekért és a levegőt súlyosan szennyező, kimondhatatlan válaszokért.
   Még soha nem láttam ilyen érdekes TigrisArcot. Csak feküdt ott azon az élettelen fatörzsön, élettelen életkedvvel, élő fájdalmat sugározva felém... még most is cseng a füleimben az a képzelt sikoly amely halk beletörődöttségben torkollott. Hosszú évek megfeszített munkája koncentrálódott dagadó izmaiban, szépségében, valaha. Szerettem volna megérinteni, cirógatni, hozzásimulni, szerettem volna Varázslóvá varázsolni, vasárnapról maradt nyugalommal, mégis, dühöm az egekig kapaszkodott.
   Bár csodás szépsége mozdulatlanul hagyta, hogy magamba szívjam minden szomorúságával egyaránt, mégis pillanatok szikrái közepette elmosódott előttem e látvány. Valami sós folyt végig a bőrömön, barázdákat vésve arcom fájdalmaiba. Könnyes szemekkel és földbe gyökerezett lábakkal álltam a poros rácsok előtt, csak hallgattam a Csendet, ami magával rántott egy Másik Világba... meghaltam egy kicsit, mint ahogy azt a fekete csíkos, hófehér élettöredék minden életpillanatában teszi.
   Nagyot szisszent néha, máskor meg a pofiján Rettenetes Fájdalom vonaglott. Faggattam volna - mi történt veled? - azt felelte volna - úgysem értheted! Becéztem, simogattam volna de csak üres arccal bámultam felé, csupa merő szív lettem, azt gondoltam magamban halkan; NE HALJ MEG KÉRLEK! Pedig tudtam, lassan-lassan elkészül az Élettel.
   Fellegekbe veszett elmém elkalandozott, anélkül, hogy a szempilláimat is megmozdítottam volna. Körös körül nagy lett a Csend, aztán ijesztő Hangtalanság, sejtelmes Mozdulatlanság. Mozdulatlanság, Csend. Cseng a Csend. Csak a Gondolatok élnek, egymás szemébe nézünk, egymás szeméből olvasunk.
   Aztán széles Kedve támadt, felült elegánsan, megtörte a Csendet! Visszalökdöstem lehetetlenségbe fajult gondolataim, de egy szót sem tudtam kihúzni kegyelmességéből. Soha nem látott állatok formájában, gomolygó fellegek gyülekeztek. Szomorú szemében Szent Szépséget éreztem.
   Megörökítettem ezt a Pillanatot azt a pillanat előtti Pillanatot, mielőtt graciőz hófehérségét már csak egy felhő fodros formaságában fedezhetném fel.

Nekem tulajdonképpen egy régi film, egy játékfilm, mely Frida Kahlo festészetéről szól jut eszembe, az a fajta érzékiség, az a fajta vibráció, ami Frida világában, különleges gondolatvilágában és személyiségében megjelenik. Igazából azt kellene mondani, hogy még látszólag egy üres terem látható ezen a képen mindenfajta sallang, rekvizitum nélkül, csak az ajtók, csak a falak, csak az üres felületek, mégis tökéletesen belakott és tökéletesen teletűzdelt formanyelvileg az egész kép, és az az érdekes, hogy mindez közvetíti is azt a személyiséget amit Camilla eddigi munkáin láttunk. Ebből pedig számomra az következik, hogy lassan kezdünk, kezdetek eljutni az Estiskolán arra a pontra, ahol nagyon is jól érzékelhető az, hogy a szín dramaturgiája, a forma dramaturgiája, a képkivágások, a kompozíciók, a kamera mélységélessége, mind-mind nagyon is kapcsolódhatnak az alkotó személyiségéhez. Nem csak a konkrét formák, a konkrét – bocsánat, hogy így mondom - szájbarágós információk jelezhetik mindazokat a történeteket, amelyek bennünk zajlódnak, hanem a látszólag attól teljesen idegen, vagy más közegben létező fények, formák, színek is. Itt úgy gondolom, hogy az a paszteles, vörösbe hajló, sötét barnás, bordós, fojtott levegőjű, budoár-szerű világ nagyon is hoz egy, hát igazából déli, latinos, vagy akár a görög képzőművészetben megtalálható formanyelvet, színvilágot, és nagyon is jól adaptálódik a látszólag jelentéktelen formákon keresztül a belső személyiség és a belső érzelmi világ. (szőke)
értékelés: