Feladatmegoldás

A hangulatfelelős
Prága: befagyott blende, oldott hangulat.

A kép egy portré, álló formátumban, és alapvetően egy okkersárgás háttér és az előtérben egy uralkodó világoskék színvilágú pólóban van a szereplő, egy kicsit aranybarna felület is van jelen és a test színe. Az egész olyan, mintha a fényképezőgép a hidegről érkezett volna be a melegre, és bepárásodott volna az optika, van az egész képen egy ilyen szűrt füstszerűség, amitől álomszerű lesz a látvány. Ugyanakkor a szereplő gesztusa, beleértve itt a hüvelykujjat, a tartást, a könyöklést, a söröskorsót, és a tekintet, az arc játékát ahogyan a korsó talán az archoz tapadva elhúzza azt, és ettől az egésznek van egy színházszerű, szerepjátékszerű rendszere, és így az egész képre valamilyen fajta szerepjáték tapad rá. Függőlegesen kétosztatú a kép, a felső részen ez az okkersárga és az arc uralkodik, az alsó részen pedig ez a világoskék foglal el, a mellkas környékén viszont van egy piktogram, amit nem tudok értelmezni, de elég erősen ott van a kép alján. Így van egy tengelyirányban szétosztható bal és jobb oldal is, amiből a baloldalon több összetett folthatás is van, a jobb kéz, a korsó, bár a kéz bütykei metszettek, jobboldalon pedig a könyöklő ökölbe szorított kéz, de más nem sok, azaz balra bukik a kép, és ami megpróbálná jobbra visszahúzni, az a modell tekintete, de igazából mivel az a képen kívülre tekint, innen sem kapunk elég támpontot, hogy hova tekint és miért. Szerintem ez egy olyan fajta kép, ami bizonyos helyzetekben, esti programoknál úgymond elkattintva készül, amikor egy közösségi helyzetben vagyunk és ott van a gépünk, és egy ilyen szituációban ha érdekel valami, akkor gyorsan, kézből kattintunk egyet. Ez a fajta riportfotózás nagyon nagy szakmai tudást igényel, hogy úgymond csípőből tudjunk tüzelni, és nagy rutin is kell ahhoz, hogy az ilyen képek jól sikerüljenek. Tehát a kompozíciós pontatlanságát itt abban érzem a képnek, hogy nincs meg még ez a szakmai biztonság. Nem tudom, hogy ez a szürke füstszerűség honnan jön, de nem indokolja a látvány ezt a furcsa lazúrszerűséget, nem tudom, miért van a képen. Azaz nincs rá szükség. Azokat a színeket, foltokat, amelyeket az ember elhelyez a fotóin, azokat azért teszi oda, mert vállalja értük a felelősséget, hiszen azt szeretné, hogy az üzenete minél pontosabban eljusson a nézőhöz. Tehát én örülök, hogy a Gergő elküldte ezt a képet, a barátom leckére, én egy disznót adok rá, és kérem, hogy ezzel a leckével foglalkozzon majd még. (szőke)
értékelés:

Csodálat

Egy olyan hosszú út munkáját lehet itt látni, ahol az alkotó módszeresen ugyanazzal a modellel dolgozva nagyon sok és szép munkát küld be hozzánk. Ez azt is bizonyítja, hogy bármilyen kategóriában rendszerben a jó képzőművészek akár folyamatosan ugyanazt a történetet feldolgozva mégis nagyon sokféleképpen képesek elmondani. Bara is a kislányát használja modellként a különböző feladataihoz, és egyrészt nagyon professzionális az ő kapcsolatuk, a modell nagyon jól dolgozik együtt vele, és ez visszafelé is igaz, hogy az alkotó mivel szoros a kapcsolat, könnyen tudja azokat a pillanatokat elkapni, meglesni, kicsippenteni az ő kettejük történetéből, amelyek aztán képként meg tudnak itt jelenni. Itt egy előtér-háttér -középsőtér játékkal dolgozik, ahol a cirkusz porondján a táncosnő, a fellépő, az akrobata az maga a modell, akin a varázslást végrehajtja, a feldobott levelekkel. A háttér ilyen értelemben csak egy zárójel az ősz színeihez, valamilyen parkban lehet talán, a középtér nagyon fontos, ami ezt a mesét, verset közvetíti nekünk, Hanna, aki felfelé tekint és majdnem fejportrét látunk a kis dzsekivel, de mégis a felfelé tekintő arcra koncentrál és ehhez kapcsolódik az egészen közeli előtér, ahol mint elsuhanó nagy pihék, ezek a vöröses levelek hullanak a fáról, és ezek a vöröses színek uralják az előteret. Nagyon nehéz helyzet az, amit az alkotó megpróbál itt preparálni nekünk, mert a háttér és a középtér egy viszonylag nyugodt, beállított rendszerben van, míg az előtérben gyorsan mozgó tárgyak kapcsolódnak a kompozíciós rendhez, de mint olyanok, nehezen kiszámítható, hogy ezek az elsuhanó levelek mit takarnak ki és hogyan használhatóak folthatásként. Ezért most az arcot takaró levélfoltok esetlegesek, és sajnos ha pl. egy sorozatfotó készült itt, akkor nem biztos, hogy az alkotó a legjobb fotót választotta ki, mert a modell szemét, az arcát is kicsit esetlegesen takarják ki a foltok – miközben az ötlet és a helyzetgyakorlat nagyon jó irányba mozog, de ha ilyenkor lehet sorozatot készíteni, akkor érdemes ebben gondolkodni, mert ez most talán nem a legjobb pillanatban lett lefényképezve, hiszen a fellépőnek a tekintete, arca fontos lenne ezen a képen, és ha ezt valami eltakarja, akkor nem a szépség, hanem az esetlegesség lesz az elsődleges. Én ezt a képet ismételném. (szőke)

Mesevirág

Mesevirág, a kép címe, a szereplőre utal, és egy fekete-fehér képet látunk, felső gépállásból, ahol egy kisgyermeket fényképez az alkotó. Magából a felső gépállásból egy irány vagy egy viszonyulás is elhangzik, ebből a választott kompozíciós helyzetből arra következtethetünk, a család leckében, hogy valaki a családból fényképez. Ebből a pozícióból ebbe a házi feladatba szánva egy kisgyereket fényképezni abba a kategóriába szokott tartozni, ahol apa vagy anya fényképez. A felső gépállás mindig valami összefoglaló, leíró, térképszerű, leiratszerű nyelvezetet jelent, és itt is azt látjuk, hogy a konyha vagy játszóhely felületeit látjuk a háttérben, valami kiégett függönyfelület van a modell mögött, talán egy sarok vagy ágy széle, egy ilyen mettlachi a földön, gyerekpóló és egy nyári kalap a gyerek fején. Ha az egész kompozíciót nézzük, akkor egy ilyen gyerekmodell portrét szeretnénk készíteni, nyilván fontos lenne a modellhez tartozó dolgokat, a kalap széle, a kar, test rövidüléseit megtartani. Amennyibe riporthelyzetet szeretnénk bemutatni, akkor pedig túl kevés az a tárgyi információ, ami egy riporttörténetet egyetlen képben még jobban elmesélne. Nyilván a kislány valahová tekint, valami ott történik, valahova a tekintete halad, de a kép ezt nem segíti, hogy mi a története ennek az egész üzenetnek. Ennyiből nem nagyon lehet következtetni arra sem, hogy miért fekete-fehér a választása a munkának. A család kategóriába talán még egy dolog, még egy szál elindítható, hiszen az ember próbálja értelmezni az üzenetet, hogy a család klasszikus értelemben három tagú, apa, anya és a gyermek(ek). Talán a fekete-fehér érték, és az, hogy ez egy kettős kompozíció a szülő és a gyermek közötti kapcsolatban, és a kitekintés talán utalhat a harmadik személyre, legyen az apa vagy valaki más – talán innen értelmezhető ez az egész. Ugyanakkor a kép kompozíciós rendszere, a formavilága erre nem ad 100 %-os választ; arra sem, hogy az a harmadik személy, akit várunk, az a képben van-e, érkezik-e a képhez, vagy éppen elmegy, és ezért választja az alkotó a fekete-fehér formátumot, tehát archív hangulatot, ezt elég nehéz így megítélni. Miközben szeretem ezt a képet, mégis megkérném az alkotót, hogy a család leckére ha lehet, akkor küldjön be másik képet. Nekem egy kicsit olyan ez a beállítás, mintha büntetés lenne, van benne egy diszharmónia, de mivel az alkotó ezt önmagában nem mondja ki, ez a háromszöges szerkezet, ami látszik foltokból, ritmusokból, az élére állított, egy bizonytalanságot, instabilitást jelez; ugyanakkor a néző felé pedig folyamatosan azt kommunikálja, hogy nem egy nyugalmat sugárzó képet látunk, és ez a nézőben is feszültséget gerjeszt, miközben nem találunk olyan formai jeleket, amik azt jeleznék, hogy ez egy félelemkeltő kép. Ezért is beszélünk itt az estiskolán sokat arról, hogy a vizualitás, a körülöttünk lévő plakátok, jelek, folyamatosan látszólag azt közvetítik, hogy minden rendben van, minden aranyos és vicces, és közben irdatlan módon manipuláltan félelemkeltő eszközöket is tudnak használni – és pont ez hozza létre a fogyasztás erejét. Ezért fontos nekünk itt ezekkel a kezdetleges eszközökkel, magunk között beszélgetve is tudatosítanunk, hogy a környezet milyen módon használja a vizualitást a céljaira. (szőke)

Ott

Hosszú, fekvő formátumú, panorámaszerű képet látunk nagyon kevés információval, valami szórt fényben látunk egy tavat, ez lehet a Balaton vagy Velence esetleg, vagy valami nagyobb vízfelület, ahol nem zavarják meg a látványt nádasok vagy fák behajló levelei. Talán egy nagyon kevés hullám jelenik meg alul, de alapvetően az egész képre egy szürkés tónusváltás jellemző. A képen egyetlen egy pont, egy fontos információ van, ez a fából készült csónak ami egy kétevezős, ívesen faragott jellegzetesen piros szegőcsíkkal. Ez a motívum uralja, irányítja az amúgy egyszerű, szinte szőnyegszerű felületet. A két érték, aminél már más képeknél is beszéltünk, a csónakon lévő többi szín, ami aránylag a fehér-szürkésfehér felé mozdul el, tehát a két érték az ez a vörös, a csónak szegőcsíkja, és az egész képet meghatározó szürke; és ennek a dinamikája, az asszimetriája irányítja azt a látványt, amit nézünk, amin ráadásul nagyon dekomponált a kishajó a baloldali felületre. Miközben a csend leckére érkezett ez a kép, a Csabának van erre hajlandósága és érzéke, már több alkotása is került be ide, ahol ez a fajta ’feszült nyugalom’ a kísérlet tárgya, ahol akusztikusan ugyan csend van, de valami feszültség mégis meghúzódik a háttérben. Ezen a képen is lehet ezt érezni, egyrészt a dekomponáltság miatt, másrészt a vörös-szürke kapcsolódás is létrehozza azt, hogy egy látszólagos nyugalmat érzékelünk. A japán akvarellfestészetben is alkalmazzák pl. ezt a fajta kompozíciót. Ugyanakkor ehhez az ázsiai szemlélethez nagyon is közelít ez a kép, az az érzésem, hogy igen, a csónak a kép baloldalára van komponálva, de maga a szerkezete és a formarendszere, ez a szilvamag vagy barackmagféle forma, és ennek is van egy tengelye, egy forgása, és a hajó tengelyiránya is kifelé-fölfelé mutat ebből a képből, az egész tengely iránya a baloldali részen ferdén halad át, és valami nehezen meghatározható miatt bármennyire is tudatosan balra van a kép komponálva, mégsem áll meg 100 %-osan ez a kétoldali kapcsolódás. Nem arról van szó, hogy a jobboldali vagy alsó felületbe el kellene helyezni valami tárgyat, de mégis valami miatt a kép billen egy kicsit. Ilyenkor nehéz az, amit elvárnak sokszor, hogy az ember egy adott esetben rögtön tudjon válaszolni, hogy mi az, ami a képben adott esetben erőteljesebben fog tudni mesélni, ez a kép nagyon szerethető, és hogy ez a munka mitől lesz pontosabb, precízebb, jobban elmondható, az a Csabának a következő lépéseiben fog tisztázódni. (szőke)
értékelés:

Délidőben
Érzem ahogy szembejön velem a tél. Várom. Örülök neki. A telet érzem, értem. Az őszt még nem.

A leirat nagyon érdekes, mert úgy tűnik, hogy egy európai ember lábjegyzetét olvashatjuk ennél a képnél. Amikor most kint voltam Argentínában, valami hasonlón gondolkoztam a pocsolyában és esett az eső, hogy mindenki arról beszélt körülöttem, hogy milyen jó, hogy szép idő van, jó idő van, lehet napozni, és én mint egy rossz tanuló azon gondolkoztam, hogy én európai vagyok, és elmúlt a nyár, és noha az ember mindig kínlódik a nedves ősztől a szürkés melankóliától, de én már majd megőrülök a melankóliáért, mert én így éltem, így nőttem fel, ez az én otthonom, a ritmusom, hogy találkozzak az ősszel, a sárral, a hideggel, a hóval. Ez a megjegyzésre vonatkozó üzenetem. Másrészt ennek semmi köze a képhez, hanem ez a kettőnk egymásra vonatkozó, zárójeles üzenete, a Danié is, meg az enyém is. Abban a szempontból fontos a lábjegyzet a képhez, hogy segít bepillantást nyerni abba, hogy mitől tud egy tájkép egy kvázi képeslap más minőséget adni. Ugyanis a lábjegyzet az egy érzelmi megközelítés, az estiskola szakmai szempontból, a műhelymunka szempontjából ez azért fontos, mert itt egy alkotói attitűdöt fel lehet fedezni, amiről beszélnünk kell. Mégpedig azt az attitűdöt, hogy ha nekem a látvány kapcsán egy erős érzelmi viszony jön létre, ez lehet gyűlölet, vágy, szerelem, csodálat, de a vágyon keresztül a tiszteleten keresztül, tehát az érzelmi kapcsolódáson keresztül eljuthatok egy olyan minőségbe, ahol nem csak egyszerűen a valóság rögzítése történik, nem dokumentálás, hanem átkerül abba a szintbe a megalkotott kép minősége, ahol akár képzőművészetként, akár mestermunkaként, akár alkotásként tekinthetjük mindazt, ami látszólag csak pár zászlórúd, húsz kiló korlátvas, párszáz tonna beton és ezer darab vöröstégla. Mindez abban a pillanatban ha megvan az érzelmi kapcsolódásom, képpé hoz létre magam miatt, a szeretet varázsa miatt amiért szeretem azt a jelenséget, amit az ábrázol. Ez egy perspektivikus kép, azzal játszik, ahogy ez a csatorna, ami nem tudom hol van, ennek a tekeredése, kanyarodása, és a lezúduló vízmennyiség, a mellette lévő árnyékfolt és a háromemeletes téglaépület kanyarai teszik ezt ilyen meseszerűvé, kicsit dickensi a hangulata, ugye a baloldalon ez a három vagy négy zászlópózna átalakít, mert igazából ha azt fotoshoppal kiemelnénk ezt a négy póznát, akkor egy nagyon furcsa történet alakulna ki mert a folyó kanyarulata és ez a vöröstéglás épület, minden a bal hátsó térben lévő kis sapkatetős házhoz tekeredne minden. Oda vezetne minden, és ez az agresszív négy pózna visszalök és visszapofoz ide mindent. Nagyon izgalmas tájkép. Mondanám még, hogy bár légies, mintha nem lenne kiterjedése a tér egyik irányába sem, mégis egyenértékű a másik oldalon lévő nagy épülettel ez a négy pózna. Olyan mintha egy zenei részben a basszusgitár mellett valami halk énekhang és vonósok szólnának, és közben az egyik pillanatban egy trombita, vagy ritmusos hangszer ebbe belelépne. Tehát az a négy pózna az nagyon más vizuális jel, mint a kép összes többi pontja. Az egész kép egy ilyen furcsa fátyolszerű fád hangulatot ad, és ez a négy pózna nagyon érdekesen töri ezt meg. (szőke)
értékelés:

Bábuk

Ennél a képnél, ahol én ha megdöglök se tudom megmondani, hogy milyen füstölők vagy mik vannak a vereshagyma fejibe szúrva, vagy madzagra vannak aggatva, elképzelni nem tudom mik ezek a tárgyak – de szeretem és úgy érzem, hogy nagyon érdekes a három gombócka ritmusa, ami a szecessziós bejárati ajtó ritmusait mint egy zenei etűd, egy zongorajáték törik, ritmizálják. Nagyon jó ez a szemcsés, archaizáló fényképformátum is fekete-fehérben, jó, hogy ezek a horgolótűk nem szaladnak ki a képből, borzasztóan izgalmas ahogyan játszik ezekkel a tangófutamokkal a Camilla, és azt kell sajnos mondanom, hogy az előző munkájánál azt kérdeztem, hogy hol van az üzenet, mire megy ki a fuvar, azt nem vágtam, nem fogtam, ennél úgy érzem, hogy nagyon is lehet tudni, hogy a Camilla mit szeretne mesélni ezzel az épített környezettel. Folyamatosan jó, ahogyan találja ezeket a leckéket, ahol a párhuzamokkal tud dolgozni, a szépen, racionálisan kimondhatóval és a női mivoltból eredő érzelmessel és ösztönössel. Itt pl. az előtérben a márványpadlón lévő félkörívek, a gömbformák, a sötét formák, elhajlások az osztott szögletesekkel, ugye az épület vízszinteseivel a párhuzamos játékával dolgozik az alkotó. Az is nagyon jó, hogy a három fekete folt az súlypontoz lefelé, mintha horgászúszók lennének, vagy nem tudom mik. A másik pedig hogy az is elképzelhető, hogy azért vannak ekkora súlyponti különbségek egy-egy alkotás között, amit küld a Camilla, mert ahol nincs zavarban az üzenetétől, ott azonnal meg tudja fogalmazni jól érthető módon az alkotásban a mondatait, és ahol esetleg nem akar kimondani vagy még nem tud kimondani dolgokat, ott rögtön csúsznak a ritmusok. (szőke)
értékelés:

Barátok

Egyre jobban örülök azoknak a képeknek, amiket a Camilla a valóság megfigyeléseként küld, mert úgy érzem, hogy tudunk beszélni konkrétabban a formanyelvek miatt. Jó ezeket a ritmusokat felfedezni, mint a lehullott levelek és a zöldes színű talaj kapcsolata, egészen festői háttér, vagy a házikó oldalfala, ahol kis szoknyák vannak bevágva a régi deszkákba amitől megintcsak egy jó ritmust kap a kép jobb felső sarka, ami kiemeli a kisgyermek rózsaszínes ruháját, csizmáját. És az altalajjal kapcsolatban egy másik szereplő is megjelenik a képen, a kutyus, és a két szereplőt, valamint az épületet is az köti össze, hogy valójában inkognitóban maradnak, nem azonosíthatóak egyikük sem, csak a fotós számára tudott, hogy kik a szereplők, és így folyamatosan csak egy fekete csizmára koncentrálunk. Ez az út egy jó döntés, egy jó választás, de megint azt érzem, hogy nincs egy határozott döntés hozva ebben a radikális kompozíciós választásban. Le vannak vágva az élőlények fejei, ami nem egy megszokott döntés, maradjunk annyiban, de én azt mondom, hogy ha meglépünk egy ilyent, akkor lépjük meg határozottan. Én itt most azt érzem, hogy ez a kocka egy olyan exponált kocka, amit előszeretettel a rontott kép, vagy a talált képek kategóriájába sorolunk. Ezzel nekem nincs semmi bajom, ha az alkotó ezt a stílusvilágot akarja követni, de szerintem inkább megérezte annak az ízét, hogy ez a fajta kompozíciós munka a talált képek munkája mitől bájos és izgalmas, mitől hoz egy új ritmust – de egyenlőre ezeket a lépéseket még csak gyakorolgatná. Egy bizonytalan lépés történt, és én bátorítanám, hogy lépje meg ezt határozottan, és a kép kompozíciós rendje is rendbejön. Most igazából egy köztes állapotot érzek, ahol keresni kell, amit mondani akar vele. Bennem még az a kérdés is felmerül, hogy vajon ez a kép tényleg ebben a formában készült el, vagy egy utólagos vágás eredménye. Akkor is ez az érvényes, amit mondtam; akkor nem jól van vágva. Tehát ha az a cél, hogy ne legyen felismerhető az ember vagy a környezet, akkor ezt stílusjegyeiben is fel kell erősíteni, vagy pontosítani. Mert attól, hogy elvágtam a fejeket még nem lesz dekomponált a kép, ettől még csak vágva van. Nagyon sok mindent mond ez a kép, csak el kell dönteni, hogy pl. miért a fekete csizma a középpontja, mert akkor nem a barátok, hanem a fekete csizma történetét látjuk, a barátok helyzet akkor lenne izgalmas, ha a kutyán is lenne egy fekete cipő vagy valami. És erre nem kapunk választ sem a címben, sem a képben. Ugyanakkor nem gondolom, hogy az alkotónak az volt a célja, hogy a néző folyamatosan büntetve legyen - van ilyen technika is, pl. a dadaizmus – de itt nem hiszem, hogy ez lenne a cél. Szeretem a képet, de lehet, hogy ezt is ismételni kellene ebben a kategóriában. (szőke)

Zimmer Frei

Szoba kiadó a magyar megfelelője a címnek, ugye itt egy őszi dokumentumfotót látunk, aminek azért örülök a Camillától, mert küldött egy ilyen képet, ami már valóságos, a realitást értelmezve jött létre mert nagyon sok absztrakt, letisztított munkát küldött mostanában, és érdekes látni, hogy akkor mit kezd a valós látványelemekkel, amelyek nincsenek absztrahálva. A diófával, az egyik ágába beleékelt, náddarabokból összeállított kis madáretetővel, ez akár az épített környezetbe is beleillő leckemegoldás, ami valós, térbeli elemekkel dolgozik. Innentől egy picit könnyebb helyzetben vagyunk, a hármas, ill. négyes tagolásban a hozzánk közel lévő előtér, a magát az abszurditást létrehozó középtér a madáretető, és a másik ék, ami tartja ezt a madáretetőt a harmadik képsík, és egy negyedik mögötte a az életlenben tartott őszi erdő motívumai rétegződnek négy különböző szakaszba. Ebből az is következik, hogy kérdéses, hogy egy ilyen kis gally, ami tartja ezt a madáretetőt, ez keresztbeszeli magát a képet, a madáretetőt, hogy hová helyezem az élességet, ez egy nagyon fontos döntés. Logikusnak tűnik, hogy a madáretetőre, mint a főszereplőre helyezzem ezt, csakhogy ezt keresztbevágtam egy rúddal, egy gallyal, egy ferde tengellyel, így igazából nem tud megnyugodni a szem, mert egy félbevágott történetet az életlenben hagyott első tengely lezárja, széttöri; miközben nem kap súlypontot az a furcsa támaszték, az a keresztszerű forma sem, ami a fa törzsénél van, és emiatt tűnik egy kicsit zavarosnak ez a kép, mert ezek a gallyak ilyen V alakban, háromszögformában lefelé tartanak. Nem attól billeg a kép, hogy maga a madáretető nincs középen, hanem úgy tűnik, hogy a rengeteg motívum, mert ez a rengeteg gally, ami körülöleli ezt a madárházikót egyrészt sem a fénytani helyzet – ez egy napközbeni, szórt fényű helyzet, tehát a fényviszonyok sem segítenek hozzá, hogy ez a furcsa káosz letisztázódjon, de a formák sem segítenek. Tehát az lenne a javaslatom, hogy érdemes lenne ezt a madáretetőt körbejárni, és egy másik pozíciót keresni, tengelyben jobbra vagy balra. Ugyanúgy megtartható ennek a helyzetnek az abszurditása, de lehet, hogy máshonnan jobb pozícióból lehetne fényképezni. A másik, hogy nyilván fontos az alkotónak az, hogy ez a gally keresztbevágjon mindent, a madárházat, az életünket, a történetet, és akkor meg ide kellene súlypontozni a mostani kompozíciót, azaz nincs pontosítva az alkotó számára az üzenet, és ezért csúszkál, billeg a fogalmi üzenet is. Én ezt visszaadnám ismétlésre. (szőke)

Árnyék

Nagyon szeretem ezt a képet, mert nagyon jó tagozódásokat lehet rajta felfedezni, többféle struktúra. Egyrészt a mélységélesség nagyon szépen van megválasztva azzal, hogy értelmezi ezt a fajta káoszt, amit a növények létrehoznak, és ebből a káoszból létrehoz egy rendet. És ezt nagyon sokszor, sok képnél elmondtuk, hogy káoszt káosszal nem ábrázolunk, és ennél a képnél pont az az erő, hogy fontossági sorrendet állít be, és ezzel ezt a kaotikus struktúrát megbontja és értelmezi. Másrészt a teret is behozza a képbe, nagyon fontos ez is, hogy a Nóra ezt étre tudta hozni, és a harmadik pedig egy vízszintes tagozódás, azzal, hogy van egy sötét csíkunk ami a föld, egy egünk, ami egy naplemente helyzete, és egy nagyon szép aranyló sárga, és egy harmadik, ahol már betör az éjszaka mélye, és ez a hármas tagozódás is nagyon szép, és lírai – de egyben drámai is. És ez a kép így is önmagában is szép lenne, és ami még tovább viszi, és a személyes közlést is beviszi a képbe, és amitől a csend leckére abszolút elfogadható, az a magányosan álló figura középtájon. Ez nagyon megejtő, ahogy a magányról, a csendről, a belső, meditatív történetekről beszél, pontosan azért, mert egy dinamikai kapcsolat van eközött a káosz között és a háttérben lévő nyugalmat sugárzó naplemente és a magányos figura között. Úgyhogy én ezt három disznónak gondolom, és köszönöm. (szőke-hegyi)
értékelés:

Egy nagyon szép, és nekem nagyon kedves üzenetet látunk, röviden kitérek arra, hogy nekem nagyon tetszik, ahogy az avar ezen a kis mólón vagy hídon megjelenik, és ennek már van egy nagyon jó hatása, és talán két megjegyzésem lenne ehhez a képhez. Egyrészt egy picit ha a Feri lejjebb gugol, nagyobb hangsúlyt kaphatna ez az avarszőnyeg, és talán dinamikusabb lehetne ez a korlátrendszer, ami most a vízbe vezet minket. Nagyobb hangsúlyt kapnának a korlátok, és sokkal jobban bemozgatná ezt a kompozíciót. Ráadásul ami kompozíciós értékében nem túl fontos az az ég, az is kisebb szerepet kapna, és az arányok rendbejönnének. A másik az exponálás pillanata. Gondolom azt akarja sugallni a Feri, hogy a kisember és a nagyember, akik a kép jobbszélén kifelé mennek a képből, azok áthaladtak ezen a hídon; de szerintem ez nem a legszerencsésebb pillanat. Van ebben egy dekomponáltságra törekvés, hogy a híd centrális kompozícióját megbontsuk ezzel a két emberrel, ugyanakkor ez most nem elég erős egyrészt a méretkülönbségek miatt sem, másrészt azért, mert kompozícióban a háttér fáinak a rendje szintén megváltozik annál a résznél, ahol ez a két ember most van. Tehát szerintem akkor lenne ez a kép rendben, ha a két ember valahol ott a híd végénél haladna kifelé, már lefelé-kifelé a képből, de még ott kellene lenniük, mert az hozná rendbe ezt a kompozíciót, az tudná visszahúzni az egyensúlyt, ami a háttérnél ugye adott. A természet ezt adta, nekünk kell más eszközökkel rendbehozni, pl. azzal, hogy a két alak visszakerül a kép közepe felé. Sőt, akár még jobban tagolhatnánk ezt a képet, a balszélen ansnittben feltűnő harmadik személlyel, és akkor van értelme kikerülni a szereplőknek. (szőke-hegyi)
értékelés:

Csipkebogyó
a zöld már múlóban, a botyók lángokban

Nem is értem, hogy miért ez a címe a képnek, hogy csipkebogyó… :-D Azért az, hogy a képnek alapvetően a háttere, tehát ahogy a növény a természetben megjelenik ezen a színes képen, az egy szürkés tónus, és ezen a tónuson valamiféle zöldebb kevéske levél látható, a forma, de alapjában véve a kép központi részén lévő zöldek is szürkészöldek. Azt is talán említettük már az estiklopédiában, hogy a szürkés szín, felület a vörössel kapcsolatba hozva folyamatosan dinamikát, feszültséget, vibrációt hoz létre. Tehát miközben hordoz leírható, verbális információt, kvázi egy tájképet, egy kirándulásról, mégis túllép ez a kép, és amit előzőekben mondtunk a Margitnak, hogy a dokumentálásból lépjünk át, és a személyest erősítsük fel, és itt itt van a személyes, a háttér szürkészöldje és a vörös nagyon jól dinamizál, és ha elvonatkoztatunk a látványtól, akkor akár az az impresszió is lehetne, hogy ez egy gyöngysor vagy akár egy női ruha, amin ezek a pici kis ékek megjelennek, abszolút egy festői kiemelést láthatunk itt. Örülök is ennek, mert ez azt is jelenti, hogy a Margit megérezte, hogy a fényképezőgépet nem fényképezőgépnek kezelem, nem félek tőle, mint technikától, hanem elkezdem a gép keresőjén keresztül a világot vizuális élményként, festőként is nézni. Végre élményként kezeli a látványt. (szőke)
értékelés:

A természet őszi "lakásfelújításakor" minden évben pompásabbnál pompásabb szőnyegeket terít a lábunk alá.

Kedves Margit! Leveledet, amiben írtad, hogy a kolbászt elküldtétek, nem kaptuk meg. Nagyon örülünk a képnek, amit küldtetek, nagyon szép az az elképzelés, ahogy mondod itt a levélben, hogy a nagyszobában a szőnyeg ilyen lesz. Egyetértek, nagyon drukkolok, hogy a gobelin elkészüljön, a vázlat nagyon jó. Aláírás, puszi, Bandi.
Na most. Ezt így félretéve, azt sejtem, hogy a Margit a 19. lecke ősz kategóriára szerintem nagyon jól közelíti meg, jó a témaválasztása, a vizuális élmény is az, amit a cím sejtet – és ez egy három citromdisznós kép, és kész. Nem lehet vele mit keverni, ez egy jó kép. És nálunk a kertben is tudsz majd ilyent fényképezni, és hozhatod a gereblyét is, mert ahogy lefotóztad, utána össze kellene húzni is - mondja Hegyi. :-) (szőke-hegyi)
értékelés:

Család
Sajnos kissé bemozdult (még mindig nincs állványom).

Rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy nekem ez a kép a kedvencem, éspedig azért, mert amikor a Zsolt idetekergette a gépet, és megláttam, akkor majdnem felsikoltottam, hogy te Zsolt, honnan kerítettél egy fényképet 1973-ból a Somogy Megyei Néplapból, ahol Szabó Dezsőné vájárfeleség éppen beköltözik az új lakótelepi lakásába című képet látjuk. Mindamellett, hogy esetleg a Kati most kést ragad és nem akar többet idejönni dolgozni, nem azért mondtam ezt most, mert bántani akarom, hanem igenis van az egésznek a tárgyi rekvizítumoktól, a környezettől is egy archaikus hangulata. De nem ez az egyetlen ok, ami miatt így érzem, hanem a kompozíciós rend, a fotós döntése, hogy hová helyezkedik el, hogy a nagymama, aki pontosan azt a 60-70-es éveket idéző, biztonságot sugárzó családi szoba melegét sugározva, a boldog békeidők hangulatával olvassa a Háromszék című újságot, ahol a másik hölgy, akinek az arcát, gesztusait pont kitakarja ez a kis virág, és így nem tudjuk, hogy az arca valójában milyen gondolatokat rejt, de azt látjuk, hogy a szemével pontosan a nagymamára tekint, és mielőtt mélyebbre mennénk ebbe a helyzetbe, azt azért lehet sejteni, hogy a két szereplő között igenis van kapcsolat, mindenféleképpen a kép ettől a háromszögszerkezettől a kompozíciós rendben a nagymama bal kezével tartott újság tengelyformái is a távolban látható másik szereplőre irányulnak, így ez a bizonyos háromszöges szerkesztés nagyon jól működnek, és többször is felfedezhető a képen, pl. a terítő lehajló csücske is jó ritmusban kapcsolódik egymáshoz. A képen van egy feszültség, és ezt ez a háromszögszerkezet is valahol, finoman erősíti, mert a csúcsára állított háromszögek vannak többségben a képen, még a virágcsokor formarendje is háromszögeket jelent, tehát miközben a kép látszólag egy fantasztikus, megbonthatatlan harmóniát mutat, filozófiájában van egy nagyon furcsa kettősség; ránézve azt mondjuk, hogy ugyan az a hatvanas, hetvenes évek, az idősebbek tudják, mire gondolok, míg a kép belső szerkezete egy teljesen másfajta belső feszültségről beszél, és ettől olyan izgalmas, ettől olyan zseniális ez a kép. Már többször tettünk utalást az estiklopédiára, és itt ajánljuk, hogy ha a Katalin a Török László a család c. képét meg tudja nézni, akkor még érthetőbb lenne, hogy mire próbálunk utalgatni. Úgyhogy én ezt a képet három disznóra értékelem. (szőke)
értékelés:

Csend midörökké még
csend...hallod?

Egy olyan kompozíciót kaptunk, ahol az előző képek értelmezését is látjuk, azt a temetőt, ahonnan az eddig kiválasztott darabok származnak. Én nagyon szeretem ezt a képet, mert ez a rend, maguk a formák, amik a sírkövekkel létrejönnek, egy nagyon jó ritmust hoz létre, ráadásul fényben, színben is ez a ritmizálás megtörténik, Amit viszont tanácsként tudnék mondani, az az előző képnél is felmerülő szemsík megválasztása , ami nagyon fontos, mert most lenézünk ezekre a tárgyakra, magasabbról van exponálva ez a kép, mint ahol ezek a kövek befejeződnek, és ez a fajta lefelé néző ábrázolás ez a szóban is benne van, a kapcsolatot jelzi, és szerintem nem ez volt a célja a Margitnak tehát ebben a helyzetben ha csak picit roggyant a térdén vagy legugol, egy teljesen más üzenet jön létre, mert a ritmizálások is erőteljesebbek lettek volna, pl. itt az előtérben álló szögletes tetejű sírkő megnőtt volna, jobban az ég felé törne, másrészt a horizonttal való kapcsolat is érdekes lett volna, hogy némely sírkövek ebből a formanyelvből ki tudnának beszélni, harmadrészt meg, hogy a kép jobb oldalán belóg egy faág, ami zavaró, tehát ha picit elmozdulunk és legugolunk akkor mindkét problémát meg tudtuk volna oldani. (szőke-hegyi)
értékelés:

csend mindörökké
talán lelek e témához más képvilágot...
most itt találom meg.
hallgatva sokat mondó, velünk élő elmúlt.

Ami az előző munkánál elhangzott, itt viszont úgy érzem, hogy nyilván a szórt fény miatt is, ugye az előzőben az hangzott el, hogy nagyon fontos, hogy ezek a domborművek amelyek tulajdonképpen szobrászati munkák, ahhoz, hogy információként a fotósnál meg tudjon jelenni reflexeket kell használni. Itt elképzelhető, hogy szórt megvilágítás vagy hogy nem volt erős fény, pl. napsütés a közelben, ez segít abban, hogy a gép most láthatóvá teszi a kőfelületen lévő feliratokat, formákat, piktogramokat, pl. a temetőkben sokszor látható kohanita, levita síroknál ezt az ismert jelet. Pontosan ezért jó, hogy a Margit olyan fényviszonyokat választott, ahol szórtabb a megvilágítás, mert így láthatóvá válik egy nagyon régi sírkövön az a szimbolika, amelytől ezek az építészeti alkotások jellegzetessé, különlegessé válnak. Ugyanakkor azt mondom, hogy ha a Margitnak van ideje és energiája, akkor ezt a fajta tárgyfotózást érdemes még egy kicsit folytatni, érdemes még érlelni, a környezet és a forma kapcsolódásait vizsgálgatni, hogy ne csak az történjen, hogy kimegyek, kirándulok, a kirándulás során elmegyek a temetőbe, és ott egyszerűen csak exponálok, hanem próbáljam ezt az egészet a dokumentatív fotózásból elemelni, hovatovább nekem ha én lennék a Margit, mi az üzenetem, mi az én érzelmi kapcsolatom a látvánnyal, mert ettől fog tudni elemelkedni a szokásos dokumentumfotón túlra az alkotás. Azt kell tudnom, hogy az önmagam fejlesztésén is változtatni akarok, hogy egy látszólag dokumentumfotóban is meg kell találnom a saját lényegemet, a valóságomat, hogy ez a zsidó temetőben készült fénykép, ez a csodálatos kőfaragásról ugyanúgy tartalmaznia kell a fotós személyiségét. És egy olyan dolgot is szeretnénk visszaidézni, amiről a gyerekfotónál, állatfotónál már volt szó, ez pedig a szemsík megválasztása. Ha felülről fotózunk, annak van egy üzenete, felette állunk annak, amit mutatunk, így az esendő lesz, mi pedig felettesek, tehát általunk a néző is letekint, lenéz a modellre, és ez igaz a tárgyaknál is, szóval az egy teljesen más üzenetet hordoz, ha odaguggolok a sírkő elé és onnan fényképezem, akkor nincs rövidülés és nincs ez az esendő póz, és ez az esendőség az alárendeltség érzetét is hordozza. Jó lenne, ha Margit még foglalkozna ezzel a tárgyi és szellemi környezettel. (szőke)