Feladatmegoldás

...ELköszönt a MÚLT.

Ahogyan az előbb egy másik kép kapcsán beszéltem arról, hogy érdekes a tisztelet-gyász kategóriában mennyire sűrítetten fogalmaznak az akotók, mennyire letisztultan, mennyire kevéssé dokumentumfotókat küldenek, hanem nagyon szépen, önmaguk számára is precízen-pontosan kimondva küldik el az üzeneteket, úgy erre a képre is ezt gondolom érvényesnek. Amiket eddig a Camillától láttam alkotásokat, ugyan ez a végefelé van ez a lecke, de ez nem baj, hogy nem sorban csináljátok őket, ez a lecke pont általatok, a ti képeitek hatására jött létre, szóval érdekes és fontos is hogy ez a lecke létrejött, mert a Camilla nem választotta volna ezt az utolsó leckét magától ha nem lett volna benne a válasz, ha nem lett volna az alkotási előkészület a fejében, szívében. És ha most megnézzük az első leckés munkáit, amivel nagyon sokat foglalkozott, akkor nagyon is érthető, hogy ez a lecke miért lett most általa beküldve. Éppen azért, mert nagyon is ott vannak az előképei az első leckés munkáiban, egy nagyon letisztult, érzelmes és befogadó jellegű kép ez, tényleg csak azokra a jelekre koncentrálva, ahogyan a szolarizált képen az arc maszkká válik, Garcia Lorca verseiben a gyász és a kendő és az énekhangok megjelenhetnek, ugyanis azzal, hogy a feketét ilyen erőteljesen használja az arc, a homlok, a halánték felületei teljesen lezáródnak, és mintha valahonnan a mélyből egy levehető maszk és egy levehető kesztyű jelenne meg itt a képen. Miközben ezek az asszociációk hozzák azt, hogy a mindennapjainkban a maszkjainkkal próbálunk meg másokkal kommunikálni, megfelelni, és talán a halál az a pillanat, amikor nagyon sokszor ezek a helyzetek ha nem is örökre de ezek a helyzetek egy pillanatra megváltoznak, és előhozhatnak olyan állapotokat amelyeknél ezek a maszkok előtűnnek. Ez a teljesen leegyszerűsített képen az erős korallpiros vagy mályvaszín a fekete háttéren őrületesen vibrál, mintha egy UV-szűrős diszkóban egy pantomimest látnánk, ezeket az eszközöket olyan előadásokban használják, ahol sokkolni, megdöbbenteni akarnak, és ez a kép 100 %-ig meghökkentő akar lenni. A Mindhalálig zene jut róla eszembe, az All That Jazz című film, Bob Fosse, akit itt megemlítenénk, és az estiklopédia idevonatkozó passzusát érdemes megnézni. A színről jut eszembe, mert maga a kép az nem de a szín miatt igen. Ez egy ízig-vérig amerikai film, őrületes csavarokkal, sok szereplővel, de valójában a halál fogalmával foglalkozik a film. A kép annak ellenére, hogy egy csendes történetként is hordoz egy üzenetet, mégis nagyon is sokkoló, és erre két eszközt is használ, ezt a bizonyos szolarizált, kétszíntónusú, piktogramszerű rendszert, másrészt pedig a bal felső sarokból a jobb alsóba tartó 45 fokos dőlésű ferde tengelyt, amelyet erősít a lehajtott fej, a szem és a kéz gesztusa is. Három disznó, és nagyon örülök ennek a képnek, de azért nagyon várom azt, amikor majd a szolarizációból is vált. (szőke)
értékelés:

Lehet, hogy ott a valóságban a Jóska képe az egy borús kép volt, de ezen a képen ebből semmit sem lehet érezni. Egy olyan gyönyörű kis meseképet küldött be ezekkel a kis nyírott fákkal, fűvel, ez vagy Anglia lehet, vagy a Loire völgye, nem tudom, de nem egzotikus, az biztos, azok a kis tornyocskák, ott össze-vissza, ez az egész egy gyönyörű mese, különösen a Jóskától megszokott mérnöki elrendezésekkel, arányokkal az ég és a talaj viszonya, az odavezető út a fákkal, hát minden tekintetben olyan. Még azt is jónak tartom, hogy fekete-fehéret választ ehhez a tanulmányhoz, és természetesen ott van benne a Jóska-féle játékosság és precizitás is, én ezt a kategórián belül egy jó utiképnek tartom. Egy embert lenne fontos megemlíteni, Gross Arnoldot, ő mindig ilyen kis városkákat rajzol és ilyen kis grafikákat, épületeket rajzol. (szőke)
értékelés:

Hullámzó tér, szétfolyt idő.

Nagyon szeretem a Gergelynek ezt a képét, és azért is, mert az előző kép kapcsán megijedtem, hogy vajon tényleg olyan nehéz lehet-e ott, ahol él, itt viszont a vízfelület, a víz tükröződései miatt, a ritmusok miatti játékosság, elrajzoltság okán, a kicsit molett biciklistát, aki a színeivel, sapkájával, rövidujjú pólójával, rövidnadrágjával, szóval az egész ad egy nagyon kedves, humoros bájt és könnyedséget. És nagyon örülök, hogy ezzel tudja jelezni a Gergely, hogy van kiút. Nagyon szeretem tehát ezt a képet, még egyszer csak annyit megkockáztatnék, hogy mindenféle pointilizmus ellenére is a tükröződésben jól érzékelhető a biciklista, a figura, a varázseszköz, ez a bicikli, amit régen ördögszekérnek is hívtak, szóval jól érzékelhetően ez balra tart ki a képből, és ha lehetne, én annyit megtennék, hogy megpróbálni a jobboldali függőleges fától a szélső felületet áttenni balra, hogy az a levegő, a mozgási irányban meglegyen, és úgy kevésbé lenne az az érzésünk, hogy mindjárt kiszalad a biciklista a képből, és többet nem látjuk, pedig olyan jó nézni ezt a kicsit molett embert, ahogy jókedvűen lihegve vasárnap reggel ott biciklizik a tó partján a simléderes sapkájában. (szőke)
értékelés:

Előtér-háttérel dolgozik az alkotó, és mivel már voltak nagyon erős munkái, így megkockáztatom, hogy kicsit határozottabb leszek a képpel. Az üresség természetesen arra utal, hogy a télre, a téli időszakra egy szép szobrot az önkormányzat becsomagol, vigyáz rá, hogy ne legyen baja a szobornak, és ettől tulajdonképpen egy avantgarde képzőművészeti alkotás lesz akaratlanul is. Nyilván ez egészalakosban lenne igazán érdekes, hogy a parkosított klasszicista épületkörnyezetben egy nejlonfóliával, cukorspárgával és leukoplaszttal összeragasztgatott avantgarde szobrot látnánk, ami alatt lehet, hogy egy történelmi személyiség lapul. A Zsolt itt közben említett egy világhírű performert, Christo a neve, akinek ez a mániája, és van is hozzá pénze és kapcsolatrendszer, hogy olyan helyen csomagol be a világ számára jól ismert épületeket, formákat, véleményem szerint eléggé értelmetlenül, a neoavantgarde egy híres művészéről beszélünk. A probléma ezzel a képpel az, hogy ha ezt az abszurditást keressük, ha azt keressük, hogy a szobor identitása, eleve a szobor egy abszurd dolog szokott lenni, hogy ennek a különlegessége most, eben a környezetben egy becsomagoltság, egy szürreális információ, ez egyrészt akkor él, ha a térből kiderül, hogy ez hol abszurd, és ez most nem teljesen érzékelhető, másrészt az abszurditás az anyagok különbözőségből is adódik, tehát abból, hogy az átlátszó cellux, a spárga, a fólia gyűrődései mind egy nem élő, hanem egy manipulált környezetet mutatnak. Ezek tónusokat, foltokat, ritmusokat is jelentenek. Hogyan keresgélünk itt mi az estiskolán, és ezt direkt mondom megint az Anitának, hogy miközben nagyon jók a meglátásai, az ötletei, a fénnyel tessék dolgozni! Ha ideviszek megint egy olyan fényvisszaverő anyagot vagy táblát, amit a képen kívül elhelyezve a kép jobb alsó részén reflexként használok, akkor kaphat egy olyan megvilágítást ez a szobor forma, amitől még jobban elválik a szobor a környezetétől, még szürreálisabb, még absztraktabb lesz. Tehát világítással, fénnyel, esetleg más napszakot választva létre tudom hozni, hogy ez a forma még extrémebb legyen abban a környezetben, ahol Anita most észrevette. Mert nagyon jól csodálkozik rá, veszi észre, a külvilág abszurditását, de amikor ezt le akarja képezni, akkor elmaradnak az érzékeléshez tartozó pici kis morzsák, amitől ez a képen is érthető lesz. Tehát túl gyorsan hozza létre a képet, kevesebb eszközzel, kevesebb olyan tartalékjelzéssel, mint amit ő a valóságban lát, és emiatt mi ezt már nem úgy érzékeljük. (szőke-hegyi)
értékelés:

A technika, amit a Bara alkalmaz, a 70-80-as években nagyon divatos volt a fotóbiennálékon, a variót valahogy húzkodták exponálás közben, nagyon divatos technika volt. Itt egy középpont felé tartanak ezek a csíkocskák, egy tölgyfa vagy olyan forma van itt használva modellként aminek az ágai, levelei ugyanúgy a középpont felé tartanak. Ez egy jó ujjgyakorlat, nem tudom, hogy vajon miért tűnt el ez az eszközhasználat a fotóművészetből, mert ennyit tud, és nem többet, vagy más oka van. Örülök, hogy az alkotó ezt használta. A kompozícióról még annyit, hogy ezeknél a technikáknál fontos, hogy nem biztos, hogy egy eszköz önmagában megáll, tehát egy technikának segítenie kell valamit, valamilyen üzenetre rá kell fókuszáljon. Tehát attól, hogy a fa vonz engem, a Bara mint személy ebben nem jelenik meg. Az eszközök nem arra kellenek, hogy önmagukért legyenek, a kompozíció sem önmagáért létezik, hanem azért készítjük ezeket a munkákat, hogy önmagunkat és a világgal való kapcsolódásunkat kifejezzük. És itt az a probléma, hogy a mozgás lecke is ugyanolyan fontos lenne, hogy átszűrődjön rajta az ember, mint a csendnél vagy a gyásznál. Itt meg azt érzem, hogy igen, egy jó ujjgyakorlat történt. Akár szorgalmi is lehetne, én át is tenném oda, mert ez ennyi, egy eszköz használata, nincs benne a Bara, akárki más is beküldhette volna. Igazából ezeket a dolgokat meg kell csinálni otthon, és megőrizni, tanulni belőle, és felhasználni arra, hogy fejlődjön az üzenetrendszerünk. (szőke)

Anita képeinek azért örülök, mert kezd magára találni, a péntek délelőtt kategóriájába, amibe ez beérkezett, az egyik legjobb képnek tartom. Olyant csinál, amivel nem akar nagyot emelni, szonetteket írni, hanem a szonettet beleteszi a vizualitásba – mert ez egy szonett, és nem a leiratban van, hanem abban a két kis termékenységi pihével, amelyek ugyanúgy ott vannak még abban a nagy csoportban, de úgy gondolják, hogy ők renitensek lesznek és lázadnak, és elindulnak, ott van minden történet ebben a parányi világmindenségben, miközben csak egy gyermekláncfűnek a terméseit látjuk itt, mindent elmesél a makrovilágban ugyanúgy, mintha ezt a hatalmas földünket járnánk. Nagyon jó a kompozíciója és nagyon szeretem ezt a képet, és talán annyit jegyeznék meg, hogy nagyon izgalmas, ahogy egy olyan időpontot választott ehhez a felvételhez, ami vagy naplemente, vagy valamilyen nem fölülről, ellenfényben átvilágító fényforrásunk van, hanem a kép alja környékéről valahonnan világítja meg ezt az összetett gömböt a fény. Ez azt is jelenti, hogy a gyermekláncfű részein ragyog, megcsillan a fény és ettől ez az egész szerkezeti rendszer még jobban érthetővé válik. Ha majd még ilyen növényközeliket készít még az alkotó, érdemes néha nagyobb tükröket is kivinni ezekhez a munkákhoz, amivel még jobban rásegíthetünk, még jobban megmutathatjuk ezeket a térbeli elmozdulásokat, és még érthetővé válik ez a gyönyörűséges természet által létrehozott térforma. Természetesen ez a mi, a fotósok disznósága, a mi trükkjeink, de ezeknél a fajta megoldásoknál, amikkel a nézőknek akarunk beszélni kell néha manipulálnunk, hogy még érthetőbbek legyenek, amit az alkotó a saját szemével meglát a természetben. Időnként erre a természetre is műtermi dolgon rá kell dolgozni, de ettől függetlenül a három disznó megvan. (szőke)
értékelés:

Ennek a furcsa címnek a második részét látjuk, én az előbb részletesen elmondtam a véleményemet erről a kompozíciós rendről, itt talán valamivel egy picit jobban komponálódik a kép, itt viszont nem tartom indokoltnak hogy az előző és ezen kép közötti különbségek indokolnák a külön kép beküldését, abban az esetben tudnám a két képet is értelmezni, ha ez egy képriportként került volna beküldésre, úgyhogy az én javaslatom az, hogy a két képet helyezzük át a riport kategóriába, ha az alkotó egyetért, áttennénk oda ezeket a képeket, és a vágy kategóriára várom a megoldást, hiszen a leckemegoldásokat mindig próbáljuk meg valahogyan kötni a bennünk zajló eseményekkel, és próbáljunk meg arra koncentrálni, hogy ez a néző számára is megközelíthető legyen, azaz a vágy kategóriájával valahogyan máshogyan kellene foglalkoznia a Camillának, és most ezeket nem érzem 100 %-osnak. Annyit pedig bátortalanul de elmondunk, hogy minden lecke elsősorban rólunk szól, a mi vágyunkról, a mi élményünkről, a mi barátság értelmezésünkről, a mi ünnephez való viszonyunkról, a mi örömünkről vagy gyászunkról, nem valaki másénak ábrázolásáról, előbb szeretnénk a sajátunkat megélni, szeretnénk, ha abban mélyednénk el, mert a sajátunk az alapja a másénak interpretálásában is. (szőke)