Robert Capa volt, aki azt mondta, hogyha nem elég jók a képeid, akkor nem voltál elég közel. Azért ez fordítva is igaz, hogy akkor sem jók a képeid, hogyha túl közel vagy. Most a makrófotográfusok lehet, hogy átkokat fognak rám szórni, de ez így önmagában nekem kevés. Tehát én értem, hogy ez valamilyen kiállítási anyag lehet, ami eltört valahol, valamiért. De ez a valahol sincs a képen, meg a valamiért sem. Csak maga a tényközlés. Ugyanakkor azért a kép sarkánál hagysz valamennyit a valóságból, tehát ha ezt egy elvont üzenetnek akarom meghagyni, akkor nem hagyom benne azt a képsarkot. Ha meg már benne hagytad, akkor mutass meg belőle többet is, mert akkor fogom érteni, hogy mi történt. Nem biztos, hogy akkor ez egy izgalmas kép marad, ebben neked igazad van, de hát ez a rizikó. Pontosabban akkor ez egy feladat megoldani, hogy úgy is izgalmas legyen, hogy a környezetből is látok valamit. (hegyi)

Van ezen egy pici szürke fátyol, emiatt ez a fehérség koszos lesz. Nem sok, de valamennyi van. Az előző képed, amit önarcképnek küldtél be, ahhoz hasonlítom ezt a képet, még akkor is, hogyha első nekifutásra azt mondod, bolond vagyok, hiszen két teljesen más dologról szóló képről van szó. Én meg azt mondom, hogy nem, mert ez a kép is te vagy, és ez is rólad mesél. És én azt értem, hogy az emberben megbúvó számtalan arc, jellemvonás, hangulat, különböző formákat igényel, vagy különböző formákban tud a felszínre törni. De mégis azt mondom, hogy ez a kép azért nem tud igazán lázba hozni, mert attól, hogy ez neked egy fontos valaki, ez a növény, attól még nekem nem lesz az, ha nem teszed fontossá. És nem attól lesz fontos – és ez most ellentmondásnak tűnhet -, nem attól lesz fontos, hogy beletolod az arcomba ekkora méretben. Mert így én például nem tudom eldönteni, hogy féljek-e tőle, mert felém magasodik egy ilyen szörny, vagy pedig tulajdonképpen ez egy nagyon kis picike, törékeny világ. Megint azt mondom, hogy a környezet sokat segítene abban, hogy a történet elinduljon, és közel kerüljön hozzám ez az üzenet. Most ez nem történik meg. (hegyi)

Az az érdekes, hogy amikor ezt a képet megláttam, már akkor azt gondoltam, hogy ez a kép akár a falra is kerülhetne, keretezve, így ahogy van. És most, ennyi idő távlatából is ugyanezt gondolom, hogy ez egy nagyon érdekes üzenet. Van benne egy kis romantika, van benne egy kis hidegség, még azt is mondhatom, hogy egy kis északi hidegség. Festményszerű az egésznek a hatása. Igaz, hogy olyan, mint egy hiperrealista festmény, de mégis festményszerű, miközben nyilvánvaló, hogy azt a hatást az az üvegfelület hozza létre, amin ezek a vízcseppek és páralecsapódások megjelennek. De nem kell ezt ennyire cincálni és elemezni, mivel maga az üzenet az erős. Úgyhogy köszönöm. Ne tűnj el, várom a folytatásokat. (hegyi)

Azt írod, hogy ez egy melléktermék, amikor a mosogatóba dobtad ezt az égő papírt, hogy ne gyulladjon föl a lakás. Az biztos, hogy van ennek egy szintje, ami a meghökkentés szintje. Tehát az alapkép meghökkentő ezzel a gesztussal, hogy feltépem magamon a ruhát. Aztán meghökkentő az, hogy ennek a képnek a közepével történik valami – magát a lángot itt már nem látjuk, és ha csak ezt a képet ismerem, akkor nem tudhatjuk, hogy az egy lángtól van, vagy legalábbis ebben a méretben nem jön ki. Lehet, hogy nagyobb nagyításban látszik a megégett papír széle, de ez most nem látható. De valami történt a közepével, valami kimarta, kiszakította. És az is látható, hogy valamilyen vegyi hatás történt még a képpel. Tehát abban nem lehetek biztos, hogy ez most mosogató vagy sem, vagy mosószer vagy tiszta víz, de hogy valami érte, abban biztos lehetek. Nem mondom azt, hogy vidám üzenet, de nyilvánvaló, hogy nem is ebből a célból készítetted. Úgyhogy hajrá, folytasd. (hegyi)

Ez egy bemutatkozó kép, és egyrészt köszöntünk a Látszótéren, és remélem, hogyha az elemzésekkel utolérem magam, aktív tagja leszel a társaságnak. Sőt, még azt is mondom, hogy remélem, hogy a 365-ös projektbe is akár belekezdesz velünk. Nyilvánvaló, az alapüzenet tökéletesen érthető. Egy fotográfus a fotós rekvizítumait próbálja ábrázolni a képen, és ezt megmutatni. Tehát van egy régi Zenit fényképezőgép és ehhez odateszi a kezét. És ez eddig egy konvencionális megoldás. Ami izgalmasabb kezd lenni, az a gránátalma, hogy hogy kerül az oda, és mit akarunk ezzel mondani. Egy dolog van, amiről viszont nagyon lebeszélnélek, ez a szelektív színezés. Abszolút nem profi ügy. Tehát ezt most megpróbálom neked kifejteni: soha nem látunk így. Tehát ez egy nagyon idegen, a valóságtól elrugaszkodott dolog, és erre mondhatod, hogy a fekete-fehér is elrugaszkodott, hiszen fekete-fehérben sem látunk. Egyrészt állítólag az emberek egy része fekete-fehérben álmodik, másrészt az fontos kérdés, hogy a fekete-fehérbe konvertálás az egy koherens ügy. Az egész kép ebben a tónusrendben van, elemelkedik a valóságtól, de mégis, mint közlés, valósághű marad. Ez a fajta tónusjáték, egyrészt hogy a szépiát beemeled – a szépia mondjuk a 60-as években volt nagy divat, vagy még talán korábban, szerencsére ezt már javarészt meghaladtuk – másrészt, hogy bizonyos dolgokat, nevezetesen ezt a gránátalmát kiemeled, ezzel azt éred el, hogy valami olyat oldasz meg az utómunkában, ahogy én szoktam mondani a bindzsizéssel, amit a képen kellett volna egyébként megoldanod. Tehát valószínű, hogy te magad is, tudat alatt érzékelted azt, hogy ez kompozícióban nem teljesen van rendben, nincs elég hangsúly azon az almán, nincs eléggé megmagyarázva az ő létezése, hogy miért került a képre. És ezért egy plusz fókuszt tettél rá azáltal, hogy ezt színesbe hoztad. Erre nincs szükség, arra van szükség, hogy a kompozíció önmagától elmagyarázza azt, hogy mi miért történik. Tehát a kérdésre neked kell tudni választ adni, hogy mit keres ott ez az alma. De ezt a kép eszközeivel kell megtenned, és ehhez nem tartozik hozzá ezafajta utómunka. Egyébként viszont maga a közlés jó lenne, ha ez egy fekete-fehér kép lenne, és számomra sokkal szerethetőbb és izgalmasabb lenne. Úgyhogy én várom a folytatást, lássuk a medvét. (hegyi)

Az van, hogy ez egy nagyon szuggesztív önportré, és rendkívül jók a testfelületen a függöny által létrehozott árnyjátékok. De ami a bajom az az, hogy egyik szemedet sem látom. Tehát miközben ez egy nagyon szép és lírai dolog lehetne, aközben inkább egy bújócskának érződik. És attól furcsa az egész, hogy azáltal, hogy a testből valamennyit megmutatsz, ez egyfajta bátorságot is jelent, miközben a személyiségedet pedig eltakarod. Tehát minthogyha könnyebb lenne a tested felvállalása annál, mintsem az ehhez tartozó személyiségednek, vagy a személyiséged ezen oldalának a felvállalása. Mondhatod, hogy ez egy túlmagyarázása valaminek, de azért azt figyeld meg, mert lehet ennyi idő távlatából, hogy ilyen későn készül el az elemzés, ezt most már te is könnyebben meglátod, hogy mennyire igényelném azt, hogy a szemedbe nézzek, de ahhoz meg túlságosan sötétbe marad, hogy bele tudjak kapaszkodni a tekintetbe. Holott, ha nagyon erőltetem, ez azért valamennyire felfogható, csak ennél lényegesen nagyobb hangsúlyt kap az orrod meg a szád. Egy picit kellett volna lejjebb csúszni talán, vagy előrébb billenni, és akkor már ez a fényfestés  jobban működne. De azt itt szeretném mindenképpen elmondani, hogy az ötlet kitűnő, tehát nem a kedvedet szeretném elvenni. Sőt, inkább kedvet szeretnék ahhoz csinálni, hogy ezzel még foglalkozz. Mert a direktségből, például egy aktnak a direktségéből tud elvenni az, hogyha egy ilyen fényfestés létrejön, és ez jót szokott általában tenni. Tehát megtaláltál valami fontos dolgot, csak ezen van még mit finomhangolni. (hegyi)

Sokáig nem tudtam, hogy ez a játék hogyan működik, és ma sem vagyok 100%-ig biztos benne, hogy hibátlanul tudnám játszani: tehát hogy mi mit üt, meg vág, meg csomagol be – az nekem kínai. Nyilvánvaló, hogyha ezeket meg tudnám jegyezni, akkor tudnék is ilyet játszani. Bár hogy itt mire megy ki a játék, azt nem nagyon értettem, és talán az is hozzátartozik, hogy nem tudom megtanulni sem. De az üzenet ebben az értelemben értelmezhető, hogy mit akar jelenteni a cím. Mert hát látunk egy baltát, egy megsebzett kezet, talán az valami faléc lehet. Itt is azt látom, hogy egy lépést hátrébb kéne lépni ahhoz, hogy ez az üzenet általános érvényűen átélhető legyen, és ne tolakodjon be az arcomba maga ez a sérülés – ahhoz kellene az, hogy többet lássak a környezetből. Hogy lássam, hogy a kissufni előtt vágtad össze a tűzifát, és akkor lett bibis a kezed. Mert most enélkül ez nem tud hozzám közel kerülni, nem tudom átérezni, nem tudok veled sajnálkozni a sérülésen, vagy nem tudom átérezni ennek az egésznek a fájdalmát azért, mert túlságosan beletolod az arcomba. Ráadásul az természetes, hogy összekoszolódik a kezed, hiszen hát dolgozol valamivel. De mivel ezt a valamit nem ábrázolod, így a kosznak lesz nagyobb hangsúlya a kelleténél. Tehát az üzenetedet értem, és nem azzal van baj, hogy az üzeneted véres, hanem azzal van bajom, hogy ez nem helyeződik kontextusba. (hegyi)