A gyűrésekkel létrehoztál valami márványszerű hatást és tényleg olyan, mintha itt nálunk a dohányzóasztal lenne, nyilván ez még hozzásegít ahhoz, hogy áthidald azt a különbséget, ami a kétdimenziós felvétel és a rá három dimenzióban rátett eszközök között van, ami attól válik izgalmassá, hogy a végeredmény megint egy kétdimenziós felvétel lesz. Csak az a helyzet, István, hogy itt megint abba ütközünk bele, hogy nem mindegy, hogy milyen tárgyakat használunk egy képnél. Tehát a tányér az abszolút jól működik, az, hogy mi van odatéve és az milyen étel akar lenni, azt meg nem mondom, sok féle asszociációt elindít és ezek nem nagyon pozitív asszociációk, ez lehet a tüdőd is meg a májad, bármilyen belsőszerved is. Nem mondom, hogy annyira gusztusos lenne, de ez hagyján, de a kés, az valami borzalmas. Tudom, hogy a kínai piacon lehet ilyen kést venni, ezerért megveszel ötöt, de ez annyira nem illik a képre, hogy az elmondhatatlan. Arra kell odafigyelni, hogy minden tárgy, amit a képen használunk, az egy építkezés része, mint egy tégla a falban és ezeknek egymásra kell tudniuk épülni és nem kell eluralkodniuk a képen. Magyarán sokkal sematikusabbnak kell lenni az egyes tárgyaknak ahhoz, hogy a kép összehatása működni tudjon - és ez a kés nem elég sematikus ehhez. Annyira meghatározó a recés éle, a fröccsöntött nyele, ráadásul ilyen késsel ebédet általában akkor eszünk, amikor valami úttörőtáborban vagyunk és nincs más, viszont ehhez a képhez másik kés, valami étkészletben szereplő lenne az alkalmas, már amennyiben kell oda egyáltalán kés. Nem tudom, mit akarsz mondani. Ha azt, hogy magadat tulajdonképpen feltálalod nekünk és a késsel lehenteled a fejedet, az egy érvényes üzenet lehet, nem lenne ezzel semmi bajom, de akkor ebbe menjünk bele erősen, akkor ennek legyenek drámai csúcspontjai. A kés önmagában csak egy eszköz, de nem a drámai csúcspont. Várnám István, hogy ezzel a témakörrel foglalkozz. A HetiHegyiben erről beszéltem, hogy az problémás, ha belekezdünk egy-egy témába, de nem visszük végig egészen addig, amíg el nem jutunk a megoldásig. Nagyon jók ezek a felvetések ezekkel a kétdimenziós dolgokkal, de elhagytad őket, túl korán hagytad el. Van még ebben, érdemes lenne vele foglalkoznod. (hegyi)

Ez egy szokatlanul erős kép, mondhatom, mert több teret is nyit. Maguk ezek a pöttyök, amiket sejtésem szerint valamilyen reluxa vagy függöny hoz létre, már eleve izgalmas, ahogyan a ruhát átfesti, ahogyan megjelenik, ez már magában elég lehetne a képhez, hogy meghökkentő vagy emlékezetes kép legyen, de azzal, hogy az ajtónál te egy új teret nyitsz, amin átláthatunk valami másik helyzetbe, ezzel lesz az egésznek története és ettől válik az egész meseszerűvé, valóban, ahogyan a cím is mondja akár még a démonokkal is találkozhatunk, hiszen ez az egész arról mesél, mintha valami jelenésként egyszer csak a semmiből termett volna itt ez az emberforma, és ezt még az is nagyon erősíti és nagyon jót tesz a képnek, hogy lehagytad a szereplőnek a fejét. Nyilvánvaló, hogy ha ez egy portré lenne, akkor ennek nem örülnénk, de itt most nem ez a fő szempont. Mindent összevetve nagyon erős képnek gondolom ezt és nagyon köszönöm, hogy megmutattad, hogy mi foglalkoztat, mivel dolgozol, várom a folytatást. (hegyi)

A portrékról már volt szó a HetiHegyiben, de fogok még rá időt szentelni, mert azt hiszem, hogy van egy fontos kérdés, amit meg kell beszélnünk. Ez pedig az, amikor hozzánk közel álló emberről készítünk fényképet, főképpen, ha a gyerekünkről van szó, akkor ez nagyon nehéz kérdéssé válik, pontosan attól, hogy nem tudunk kellő távolságtartással lenni a téma iránt. Magyarán elragadnak azok az érzelmek, amik nem biztos, hogy a kép javát szolgálják. A kép, amit beküldtél, az egy nagyon érdekes és izgalmas helyzetet mutat és maga a témafelvetés az abszolút jó, mert egy olyan helyzetet ábrázolsz, ahol a szereplőd az ablakon kinéz és mereng, de tulajdonképpen attól válik általánossá a közlés, hogy nem mutatsz semmi konkrétat abból, hogy mit néz. Az ablak, az csak egy jelzés és ettől mi nézők bármit beleképzelhetünk, hogy min is mereng a lány a képen. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a néző keres valamiféle kapaszkodót, el szeretne indulni ebben a történetben valamilyen irány felé és ebben csak a képi jelek segíthetik. Több ilyen képi jel is felfedezhető ezen a képen, viszont nem 100%-ig biztos, hogy a néződ számára egyértelmű iránymutatás lehet. Az egyik az maga a kép olvasata, tehát, hogy a modell jobbról bal irány felé néz. Azt hiszem, ezt már mondtam korábbi elemzésnél is, hogy ez a múltba révedést mutatja. Tehát a történet az úgy néz ki, hogy ha egy időtengelyt ábrázolsz, akkor baloldalra esik a múlt és a jobb oldal felé esik a jövő. Valószínű, hogy ez a fajta meglátás a matematikából is jöhet, mindenesetre, ha a képet olvassuk, akkor ez egy szempont. Tehát ez azt jelent, hogy ha ezt elfogadjuk, akkor kimondhatjuk, hogy a szereplőd valamit a múltban keres, azon mereng, valami megtörtént eseményen. Az is egyértelmű, hogy ez nem egy törvényszerűen vidám történet, nincsen mosoly, nincsen semmi olyan pozitív sugallat, ami afelé vinne minket, hogy ez egy örömteli helyzet. Nem azt mondom, hogy szomorú, de mindenképpen melankolikus üzenet. Amiért azt mondtam, hogy fontos kérdés az amikor modellel dolgozunk és főleg nehezített pálya az, ha a modell rokonunk, barátunk, ismerősünk vagy családtagunk, mert egy portrénál mindig fontos kérdés ,hogy mit is akarunk a modellel kezdeni. Vagyis az, hogy ki akarunk-e belőle hozni valami maximális pozitív üzenetet vagy a személyiségéről akarunk beszélni, és ha nem egyértelműen egy irányba mutatnak ezek a jelek, akkor tulajdonképpen ez a kérdés nyitott marad. Szóval adva van egy nagyon szép lány - és itt most nem csak erről a képről fogok beszélni, hanem általánosságban a képekről, amiket mutatsz róla - és valamiért ezt a lányt te mindig beteszed egy melankolikus, szomorú helyzetbe és ezt keresem, ennek az indokát vagy ennek a miértjét, hogy vajon mi lehet az az ok, amiért te őt így szeretnéd viszont látni, mi az, amiért nem engeded őt még az életkorának megfelelő helyzetbe sem, abba, hogy ő nyitottan és vidáman nézzen a jövőbe. Mondhatod, hogy ez egy furcsa okoskodás, mégis azt gondolom, hogy van ebben kérdés és erről jó lenne, ha majd beszélgetnénk itt a kommentekben, hogy te mit gondolsz erről. (hegyi)

Rögtön az elején belevágok abba, hogy mi a bajom a képpel. Annyira túl van világítva a profilod, az orrod, kegyetlen. Én elhiszem azt, hogy fontos szereplőd és alkatrészed a füled is és az orrod is, de most annyira túl van beszélve, hogy nem jut elég hangsúly a szádra és a szemeidre. Ettől azt sem tudom, hogy szomorú-e ez a favágó vagy se. Ezt most azért fontos leszögeznem, mert azért nem az első képedet csinálod, tehát neked ezt mát érezned kell, hogy ez a kép most eléggé bénán van világítva. Az egy másik kérdés, hogy ezt egy derítéssel azért pillanatok alatt helyre lehetett volna hozni. Azt kérném most tőled, Zoli, tudatában annak, hogy eltelt pár hónap, de ettől lesz izgalmas kihívás, hogy próbálj meg nekem egy szomorú favágós képet csinálni úgy, hogy az rendben van világításilag. (hegyi)

Ahány képet készítesz magadról, annyiféle arcod van, ez nagyon jó, és nagyon tetszik nekem, az majd egy másik kérdés, hogy honnan fogja eldönteni a néződ, hogy melyik vagy te, és te meg majd fityiszt mutatsz, hogy nem is kell eldöntened, úgyhogy értem. Kísérletezz tovább nyugodtan, bátran. Azt nem tudom, hogy mi az a csík ott a szemednél vízszintesen, annak annyira nem örülök. Hogy az valami tükröződés vagy technikai hiba vagy micsoda, azt nem tudom, úgyhogy jó lenne annak utánanézni, mert az ott nem jó. De összességében azt mondom, hogy sikerült egy olyan arcodat mutatnod, ami kellően titokzatos, kellően agresszív és kellően kérdőjeles, ugyanakkor van benne némi kihívó is, vannak érzelmek és ez is látszik, szóval jó ez. Ha elfogadsz egy tanácsot, akkor most mutass olyat is, amin vidám vagy. (hegyi)