Szakkör | Page 188 | Látszótér

Falsa conscriptio

Régen Egri Jánosnak volt azt hiszem olyan vetélkedője a tévében, hogy valami nehezen felismerhető és többértelmű képet mutatott és ki kellett találni, mit is ábrázol a kép valójában három lehetséges verzió közül. Elhíresült választás volt a "dalai láma lúdtalpbetétje". Hát, most valahogy így érzem magam, lehetne mell is, lehetne fenék is, de akár két paradicsom, és nem jutok előrébb. Főképp abban nem, hogy ha a cél nem a vicces feladvány, akkor mi az ok arra, hogy ez így lefényképeződjön? Segíts Feri! (hegyi)

Hangulat

Az üzenet úgy hiszem, könnyen dekódolható, és a fények, a formák is szépek. Amin elgondolkodtam, hogy mi az, amitől valahogy nem akar ez egybegyúródni mégsem. Túl távol lennének? Vagy túl le van vágva az aljuk? Nem tudom, ez is, az is lehet, de most valahogy a köztük lévő tér ural mindent, ők meg így a szélre szorulva léteznek, a két nővér, szóval meg kéne ezt fejteni, hogy mi lehet az ok, hogy lehetne ezt úgy megfogni, hogy ne akarjak a két növény között elnézni a semmibe. (hegyi)

Feladvány

Zsoltnak a verbálfotó paradigmához :)

Hát, jó lenne tudni, ki az, aki bitorolja szobrászi zsengém stílusát, ugyanilyet, pontosan ilyet csináltam anno persze kis méretben forrasztóónból csepegtetéses technikával, a macska lelökte, úgyhogy kell rajta javítani - egy cigarettázó terhes nő aktja egy kisgyerekkel, akinek lufi van a kezében és az anyja húzza maga mellett. A szobor nem rossz, persze az enyém sokkal áttételesebb és jobb üzenet, de hát ez van, ha hamisítják az embert. A kép se rossz, mondjuk hogy miért a homokozóba állították fel a szobrot, a fene se tudja, nyilván ezzel sokat nem lehet képileg kezdeni. (hegyi)

Fonográf

..szúrós hangok.

Az van, hogy tapasztalatból tudom én, hogy akik növényfotóznak, azok valamiért nem szokták szeretni, ha azt mondom, hogy ezt vagy azt a részt ki kéne hagyni, levágni, kigyomlálni, pedig itt most az a kis virág valami, ami a tölcsérhez nő fel, az ott szétszedi a kompozíciót. Anélkül jó lenne. Még valami. Nagy a szürkeség. Ráférne egy kontrasztemelés a képre, egyrészt a határozottság okán, másrészt hogy még jobban elváljon a háttértől az előtér, és hát a virág, a főszereplő is több figyelmet kapna. Ez a szürke visszafogottság nem indokolt most. (hegyi)

Everest

...az út a csúcsra - kaktuszul megfogalmazva.

Feri, most vagy Everest, de akkor miért fekete a háttér, vagy sejtelmes szörnykaktusz. Azt a pirosat én mindenképpen kihagynám, új ritmus, viszont nem kap jelentőséget formailag, csak a színe által, így elviszi a figyelmet. És még egy. Ahogy balról felsejlik a sötétből a kép, jobbra is hasonlót kellett volna elérni, mert így most a képhatárra olyan erős vágás jött létre, ami kizökkent a hangulatból. (hegyi)

Belső napló

Belső napló a címe annak a sorozatnak, amiből ezt a képet szedtem most ki. Gyermekeim illetve az ő barátiak bevonásával készült képek - a gyermekkor világáról. Nem akarok nagyon teátrális lenni, "csak" arról van szó, hogy a játszás és szereplősdi közben teljes megélés van, nem számít sem a környezet sem az idő. Igyekeztem olyan pillanatokat elkapni, amikor önfeledten játszanak. Nem beállított képekről van szó... minden úgy történt, ahogy jött... a tudatos felkészülés is csak az eszközök és a helyszín kiválasztására redukálódott (és ez sem teljesen van így, az esetlegességnek is erős szerep jutott). Aztán hogy ők mit kezdtek ezzel, csak rajtuk múlt.

A pillanat megvan, a strand, az átöltözés, a leskelődés, az összetartás, de mégis kíváncsiság az idegenek felé, némi elvágyódással fűszerezve, bár bevallom, az a kereszt ott bal oldalon eléggé szürreálissá teszi a mesét. Persze formailag tökéletesen beleillik a kerítéshez párba, de mégis fura. Ami nem hagy nyugodni, az inkább a nézőpont kérdése. Mert hogy egyfajta majális-szerű képet kapunk, a takaró, a mellékerült tárgyak, vagyis vannak lenyomatok, amik innen nézve nem tudnak érvényesülni, viszont az is igaz, hogy ahhoz, hogy bár távolságtartóan, picit voyeurként, de belekerüljünk a sztoriba, ahhoz meg ez a nézőpont dukál. Szóval fura, feszültséggel teli képet kapunk, nem mondom, hogy egyértelműen vidám lenne ez a hangulat. (hegyi)

Balatoni fényhullám

Éppen egy könyvet olvastam a parton, elég szürreális állapotban voltam amikor a könyvből kitekintettem az előttem lévő tájra. Vállamon éreztem a Nap erős, meleg sugarait, a szél éppen finoman fújdogált. Első pillanatban nem is láttam hogy a képen mi történt, persze Napon mobilt nézni lehetetlen. Ezért csak este vettem észre ezt az érdekes fényhullámot (így neveztem el, valószínű egy felhő, a Nap és a hínárok együttállásából adódan) mikor nézegettem telefonomban a képeket. A könyv címe: A lét elviselhetetlen könnyűsége (Kundera)

Én ezt a képet nagyon kedvelem, sok filmes utalás jut az eszembe róla, Fellini hajója akár, hangulatában alapvetően jó pillanat és elég általános, hogy megtalálja mindenki benne a magáét, de elég egyedi is, hogy a tiéd legyen. Ha jól értem, akkor a szöveg arra akar képi utalás lenni, amikor a verőfényben olvasunk és beég a retinánkba az adott sor, és ha máshová nézünk egy homogén, sötétebb helyre, akkor úgymond visszük magunkkal az adott sort, ilyesmi érzete van itt a szövegnek számomra. Azonban egy fokkal halványabb talán a kelleténél ahhoz, hogy mindez érthető legyen, talán érdemes lenne picit a szöveget még világosabbra venni, kicsit talán életleníteni inkább, tehát ha a cél az volt, amit fentebb leírtam, akkor még akár egy fokkal nagyobb betűméret is elmenne. (hegyi)

Macska írógéppel

napok óta egy idióta
kis dallam motoszkál
a fülemben
nyílik, szalad fel,
beáll a zuhany alá,
ringat éjjel

de nem tudom
miféle zaj a másik.
egy disszonáns fele?
vagy egy hörgő egész?
mért kattog vele
agyhártyám hangfala?

talán bennem
esett szét egy melódia,
és hangjegyei
kövön kopogó
fekete gyöngyök

vagy az átmulatott éj
utáni torzan lüktető zene
kábult emlékezete,
ahogy előlopakodott az élet
feltekerni a zenegépet
hogy nyomja,
csak nyomja agyamba a dalát

És? tessék, na tessék!
arcomon ismét
bohócfesték
ahogy kerestem:
mégis? ki lehet odaát?

"Szeretlek, mint anyját a gyermek..."

Már hallottam!
Szíveim ráismernek!
hisz én voltam,
csakis én vagyok neked
Pont,

ahogy hangjegyet támasztó
egyenes egy reménykedő zsoltárban,
mely hitében ismét nyár van,
színében ősz,
de benne a kristály tél
beszél,
csak beszél hozzám,
míg az új tavasz ujja alatt az
ideg kegyelme meg nem rándul,
és eldörren a nesz megint,
és megint csattan,
ahogy szokott az az
istenverte átkozott!

***

Most még
nyelvet harap a fog,
hogy csendet élvezzen az elme,
míg paránnyá zsugorodik
a múlt nagy monolitja,
és benne újra meghasítja
magházát a nóta.
Az a kis idióta.

A tudomány, az tudomány! - suttogta a gyermek, és két tenyere közé fogta a vázát. Óvatosan fellépett a kis sámlira, az megbillent a lába alatt, de mielőtt eldőlt volna, a legényke már a karosszékre szökkent. Az üvegváza a gyermek arca előtt megcsillant, kékes fátyollá terítette a redőnyréseken átszúró napsugarakat.
   Eljött a pillanat! – gondolta a fiúcska.
   Ujjait nyitotta ki először. Vigyázott, nehogy idő előtt megkezdődjön a zuhanás. Kivárt kicsit. Apa mondta, hogy az összpontosítás a lényeg. Ő pedig látta, hogy összpontosításkor várni kell! Ezért várt még. Majd amikor úgy érezte, itt az idő, egy határozott mozdulattal széttárta karjait. És a váza szabadesett. Mindvégig követte tekintetével.
   A magatehetetlen üvegtest elérte a padlót, és csilingelve robbant szét. A fiúcska szeme éppen hogy csak megrebbent az éles zajra. Tudta, hogy ez fog történni, felkészült rá. A váza rengeteg parányra tört, beterítette az egész szobát. A gyermek finom mozdulattal lelépett a szilánkok közé, cipője alatt meg-megroppant egy-egy. Leguggolt, és körbekémlelt. Óvatosan mozgott, mintha attól tartana, hogy egy hirtelen mozdulattal elriasztja a darabkákat. És számolt.
   Először a tenyerébe gyűjtötte a parányokat, de mikor megvágta ujját, a kibuggyanó vércsepp megriasztotta, és ijedtében lerázta az eddigieket is. Ujját bekapta, ahogy anya is, amikor a szeletelővel vágta meg. Aztán töretlen buzgalommal tette tovább kötelességét. Számolgatta a szilánkokat, de már meg nem fogta volna őket!
   Csakhogy a félhomályban mindig elvétette. Összekeveredtek előtte a darabok, nem tudta melyiket számolta már, és melyiket nem. A távolabbiakat pedig alig látta. Végül felállt, és arra gondolt, hogy mi van, ha száznál is több darabból áll egy váza? Száznál tovább pedig nagyon nehéz számolni.
   - Ez lesz a módszertan! – suttogta – Száznál is tovább tanulok számolni, és ha kell, ezernél is!
   A módszer is nagyon fontos, olyan fontos, mint az összpontosítás! Apa mondta, hogy módszertan nélkül tudományok nem is léteznének. Igen, módszertant mondott, és az biztos, hogy tanulást jelent.
   Majd anya jutott eszébe, aki nemsokára hazaérkezik. Addigra fel kell takarítania a szilánkokat. Úgy döntött, hogy egy szatyorban rejti el őket az erkélyen.
   Majd a nagyira gondolt. Valamit ki kell találnia arra az esetre, ha a nagyi átjön, és keresi a vázát. Azért keresheti, mert tőle kapta anya. De anya biztosan nem keresi, mert nem szereti ezt a vázát. Apa talán igen, mert volt egy hasonló kék vázája a nagyinak. Apa mindig elmondja sóhajtozások közepette, hogy az valahogy eltörött. Apa amúgy mindig elfoglalt, nem fogja keresni mégsem, miért is keresné? De a nagyinak mit mondjon? Töprengett.
   - A nagyi kap egy puszit, ha véletlen szóba hozza – gondolta, és kihúzta magát. Majd körbenézett - Hogyan szedjem össze ezt a szemetet?

Mindent elmond

Egy pályázatra készült a fotó, még 2014-ben. Ott nem volt szerencsém vele, de nekem mégis azt mutatja a fotó ami vagyok.

Hát, ez még mindig inkább az első lecke, arc nélküli kép, a tükröződés ötlete jó, és ad is az egésznek egy robotszerű élményt, de meg kell mondjam, hogy a kikockázás így most nekem annyira nem jött be. Jók a lépések, ahogy egyre beljebb haladsz a Látszótér közösségében, emelni lehet a tempón, itt javarészt senki se harap (nagyot), szóval hajrá, várnám a folytatást, ha lehet, akkor egy kettes leckés önportréval. (hegyi)

Asma

Ez egy egészen jó megoldás, de valahogy az arc, a bőr annyira strukturálatlan lett, hogy a jelenléte nem erős, nem kontrasztos a pávatollhoz képest, a kettő nem egy szinten működik. Azt nem tudom, hogy ez az utómunkának, sminknek vagy világításnak köszönhető-e inkább, de valami fura. Fenn kevesebbet hagynék, sok az üres tér még mindig, a ruhával pedig az a probléma, hogy ahogy a karnál most végződik, az épp szétkaszálja a toll "szemét", talán szerencsésebb lenne egy hosszabb ujjú felső, mert akkor a fekete háttér előtt erősebb lenne a toll jelenléte. Ha van kedv, jó lenne ismételni. (hegyi)

Fényben

Én bevallom, ezzel nem tudok mit kezdeni. Nem értem, mire megy ki a fuvar, mi a cél, mit akarsz mutatni. Oké, gondolom a tetőt. De miért? Mi fontos van egy tetőben? Talán az árnyékok. De azt a kerítés szétkaszabolja. A kettő együtt nem tud működni, a kerítésben nincs semmi izgalmas, viszont annyira határozott, hogy azt a finomságot, amit az árnyék mutat, egyből agyonveri. Szóval hát ez így most nem áll össze képpé. (hegyi)

Babák

Érdekes ez a macska, van a tekintetében valami riadt szomorúság, ettől egy kicsit a róla készült portrék furcsa érzést keltenek, hiába a játékosság vagy a nyugodt beállítás, de ő mindebből kilóg. Fene se tudja, hogy lehetne ezt kompenzálni. A kép jó meg minden jó, de ez a dolog nem első esetben okoz nekem fejtörést. (hegyi)

Nos, azt hiszem, hogy itt már jobban sikerült a mértani játék, kifejezetten tetszik az organikus és a geometrikus formák összeházasítása, a tónusaid is rendben vannak, szóval ez jó irány, ha ilyesmiket látsz meg, ezt így jó megcsinálni azt hiszem. A tárgyiassága, a konkrét formák, amik egyszerűségük mellett az ismétléssel érik el a hatást, ezek jót tesznek, kiragadnak a valóságból. (hegyi)