Régen a mezőn

Régen a mezőn

Filmszerű a képi hatás, egy kiragadott képkockának tűnik az egész, és ez egy jó gondolat, annak is örülök, hogy nem ragaszkodunk a tökéletesen élesre vasalt képhez, az élet az mozgás, dinamika, és ebbe belefér az, hogy bemozdul a modell, ebbe belefér az életlenség. Mert a kép rajzolata, legalábbis, amennyire ki tudom venni ebben a méretben, az éles lenne, tehát, itt a modell mozdult, de ez a dinamikát hordozza. Jók a pitypangok, jó a modell haja, tulajdonképpen a környezet is tökéletesen rendben van. Amivel nem nagyon tudok mit kezdeni, az az, hogy a modell valahova maga elé néz, de ez jócskán kint van a képhatáron kívül. Ahhoz, hogy ez tömegében is hordozza a dinamikát, nekem függőleges irányban nagyon szűkre van ez vágva. Többet adtam volna, a pitypangot tartó kéz biztos, hogy bele kellene, hogy férjen, és akkor valahogy létrejöhetne egy olyan hármas, ami elkezdi dinamikusan mozgatni ezt a belső ritmust. Most ez csak a pitypang és a szemek között mozog, ami létrehoz egy ide-oda mozgást, de ez kevés ahhoz, hogy ez örvényként elkezdjen forogni, márpedig, ennél a képnél erre szükség volna. (hegyi)
értékelés:

Enyém

Enyém

Én azt gondolom István, hogy a témafelvetéseid jó ötletek, és örülök ennek a képnek, mert azt mutatja, hogy a hülyéskedésen kívül ott, abban a kis szobában, ahol te ezeket a képeket megalkotod, születnek azért gondolatok is. Nem kell ezzel vacakolni, tessék csinálni. Ha ebben a tempóban toporgunk, akkor azért abból nagy haladás nem lesz, a lustaságodat fel kellene számolni, és dolgozni, dolgozni és dolgozni, mert fontos lenne az, hogy az egyik lépés után a másik logikusan egymásra épülhessen. Nem lehet ekkora szüneteket tartani. Ami a képet illeti, ez a megoldás azzal, hogy a fény elé tartottad a kezedet, az expozíciós idő és a zár megválasztásával tulajdonképpen egy jó üzenetet ad, rajzos az egész. Amire érdemes odafigyelni, az az, hogy ezt az egészet maga az érzékelő mennyire tudja átvinni, tehát, én azt mondom, hogy ahhoz, hogy a tónusátmenetek normálisan megtörténjenek, ahhoz az kell, hogy kellő mennyiségű fényből kezdjünk el visszafelé dolgozni, tehát az úgynevezett érzékenységét a szenzornak meghagyjuk, és onnan kezdünk el visszafelé lépkedni. Ez akkor működik, ha 200 és 400 iso között van az érzékenység, és onnan egy nagyobb fénymennyiséget próbálunk utána rekesszel csökkenteni. Ezt azért mondom, mert amit én itt látok, és csak valószínűsítem, hogy minek köszönhető, mert magát a folyamatot nem láttam, de az él fényeknél elveszítettünk részleteket, és a szürke tónus is nagyon lépcsős lett. Ezt érdemes lenne majd kigyakorolni, mert ennek a képnek ezek azok a részei, amik információt hordoznak. Azt tenném még hozzá, hogy azzal nem értek egyet, hogy ne legyen minden éles ennél a képnél, ugyanis mivel kevés képelemmel dolgozunk, ezért a kisujj nem maradhat egy folt csupán, ott ugyanúgy igénylem, és szükség van arra, hogy a bőr pólusai megjelenjenek, mint a hüvelykujjnál. Ez tudom elmondani. 2 csillag. Tessék ezzel is foglalkozni, megkeresni azt a fénymennyiséget, aminél ez működhet. (hegyi)
értékelés:

bástya

bástya

A bástya c. kép ismétlése, maga a kép egy verzióban készült csak el, így egyelőre csak vágással tudok ismételni. Az alja le lett hagyva, de nem érzem ezt a képet még igazán.

Passzív érzelem

Passzív érzelem

Az előző képelemzésnél azt írtam, hogy jó lenne, ha kommunikálnánk arról, hogy tulajdonképpen milyen elemzéseket is vársz tőlem, és ezt még most is tartom, hogy nem ártana ezt tisztázni, hogy milyen irányba mozduljunk el. Nem célom az, hogy a képelemzések rosszkedvet szüljenek, vagy elbátortalanítsanak bárkit, szóval, ha van értelme a kommunikációnak, akkor az az értelme, hogy előre tudjunk lépni. Mivel még nem beszéltünk erről, vagy nem tártuk fel ezt a területet, ezért ennél a képnél megmaradok a technikai és a formai elemzésnél, a tartalmi elemzést későbbre halasztom. Egy képnél két szembetűnő jellemző lehet, az egyik az, hogy milyen képhatárral milyen területet jelöl ki az alkotó, a másik pedig a világítás. Itt most egy fekvő képet látunk, és ebben a képformában helyeződik el a modell, enyhén kimozdítva jobbra, és ez ad egyfajta dinamikát ennek az egésznek, tehát a nyugalmas, centrális kompozícióhoz képest elmozdítottuk a tömeget, és ennek a mértékét és a pontos helyét kell megtalálni. Most, ha megfigyeljük, a fej fő motívuma egyrészt a vízszintes tengelyen mozdult el. Ez az elmozdulás a haj formájával indokolható, és erre a világítás is rásegít. Annyit talán hozzátennék, hogy a kép jobb és bal széle között van egy lényegi különbség, ugyanis az egyik világosra fut ki, a másik inkább sötétebb tónusra, és itt nem ártott volna letenni a voksunkat valamelyik mellett. A másik elmozdulás a függőleges tengelyen van. Az arcnak meghatározói a szemek, az orr és a száj, és az ez által adott hármas az, amit valahová elhelyezünk. Indokolhatja a középről való kimozdítást a haj, vagy a szakáll, vagy egy sapka, itt most azt a döntést hozta meg az alkotó, hogy közelíti a szemet a kép középtengelyéhez. A kérdés az, hogy ezzel most milyen irányt vettünk? Én azt gondolom, hogy egy kicsit lecsúsztunk a képen, mert a kényelmesnél lejjebb van most a szem, ettől megkapjuk a homlokot, ami nem olyan nagyon izgalmas, viszont az állnál, a szájnál a szőrzet tulajdonképpen már vágásra kerül, és itt nekem formailag problémáim vannak. Ez a fajta súlyozás nyilvánvaló, hogy a tekintettel is játszik, de ha a fej tetejénél nem történik valami izgalmas, akár fényben, akár a haj formájában, akkor ennek a hatásnak az ereje szerintem csökken. Magyarán van egy szuggesztív tekintetünk, de ez önmagában nem fogja elvinni ezt a képet. A formai részen túl, tehát a kompozíciós helyzeten túl említettem a fénytani helyzetet, itt a kérdés az, hogy egy formát miképpen tudunk elhelyezni, vagy megjeleníteni a térben. Ehhez az eszközünk a világítás, és a mélységélesség megválasztása. Most beszéljünk a világításról, mert az nagyon határozott ennél a képnél, ugyanakkor kérdés az, hogy milyen térbeli forma jön létre ez által a világítás által. A fej felfogható úgy is, mint egy tojás forma. Tegyünk le az asztalra egy tojást, és kezdjük el két lámpával megvilágítani, és látni fogjuk, hogy az milyen térbeliséget tud kapni. Ha ezt most erre a képre alkalmazzuk, akkor azt mondom, hogy két oldalról, de főképp nekünk bal oldalról érkezik több fény, valamennyi derítést kapott a jobb oldal is, tehát ez a része tökéletesen működne, ha ehhez a fényértékhez szemből elég fény érkezne. Most ez a térbeliség nagyon érdekes módon, mivel a két oldalán többet kap, mint középen, ettől ez a tojás forma kilapul, vagy még azt is mondhatnám, hogy elkezd a középvonalánál behorpadni. Ez azért furcsa, mert közelebbinek érezzük a hajat, meg a fül vonalát, mint amit az arcnak tulajdonképpen a legkiemelkedőbb része, amit az orr, vagy a homlok rész képviselhet. Egyszerűbben fogalmazok, akármilyen szuggesztív lehet a tekintet, mert ha sötéten hagyjuk, ha árkok vannak a szemben, ha ez az egész nem kap megfelelő világítást, akkor ennek az erejét lecsökkentettük. Tehát, a két dinamizmus egymás ellen hat, és azt kell, hogy mondjam, hogy sokkal izgalmasabb dolgok történnek a hajjal, mint ami az arccal történik. Most kifejezetten a fénytani helyzetre gondolok, mert laposra van világítva az arc, és az oldal fények azok, amik izgalmasabbak. Ennek az egésznek olyan hatása van, mintha egy másik, izgalmasabb fénytani helyzetből kifordult volna a modell a kamera felé, és ez a kifordulás az, ami ezt az egészet olyan furcsává teszi. Én nem gondolom azt, hogy ez jót tesz ennek a képnek. Két dolog van, aminek az indokát itt most nem látom, az egyik az, hogy miért döntöttünk úgy, hogy függőlegesen elmozdítjuk, és ennyire elmozdítjuk ezt a képet, a másik pedig az, hogy ha már úgy döntöttünk, hogy elmozdítjuk, akkor ezt az elmozdítást határozottabbnak kellene mutatnunk. A másik a világítás, azt a fajta játékosságot, azt a fajta dinamizmust, amit a hajnál létrehoztunk, azt az arcon is meg kellene tartani, és akkor működhetne ez a portré. Én azt gondolom, hogy ez az önbemutatásnak, még egyszer mondom, nem érintve a személyes irányát, egy jó gondolatisága lenne, de pontosítani kellene a technikát. (hegyi)
értékelés:

Jancsó Miklós és Hernádi Gyula

Jancsó Miklós és Hernádi Gyula

Jancsó Miklós és Hernádi Gyula - Nyíregyháza, 1982. Jancsó az egyik legnagyobb magyar filmrendező.

Zöld fű

Zöld fű

A zöld fű, meg a hó önmagában jó lenne, és tényleg érdekes ez az egész, ahogy itt létrejön. Ez a fa előtte viszont nem esztétikus. Ágnes, kérlek, erősíts rá az esztétikai mélységekre, arra, hogy mi az, ami gusztusos, szép, formailag megfelel, színben oké, ezeket kellene magadban erősíteni, mert ez a kutyaszar színű faforma ezekkel a dudorokkal, miközben le van vágva, és az egész annyira jellegtelen, viszont annyira meg nem sematikus, amennyire ahhoz kéne, hogy ez egy ilyen konstruktivista őrület legyen. Szóval, hát ez itt nekem nem áll meg a lábán. (hegyi)

barátság

barátság

kedvenc pillanatok kategóriás kép, másfél éve készült, de nem tudok neki címet adni, "csak" érzem.

Meszesek, sérültek ezek a tónusok, és ez nem biztos, hogy ennek olyan nagyon jót tesz, ott a fehérben meg kell lennie annak a tónusátmenetnek a homloknál is, erre oda kellene figyelni. Viszont a kép nagyon erős. Ez egy olyan portré, amit elfogadok a barátság leckébe is, és megadom a 3 csillagot a leckemegoldásra, mert abszolút benne van az a ritmus, ami egy ember és egy kutya között létrejöhet. A szeretet, a gondoskodás, az, hogy feltétel nélkül elfogadjuk a másikat, akkor is, hogyha olyan csúnya, mint az ördög, és más lehet, hogy ijesztőnek tartja, mi meg olyan szerelemmel és szeretettel nézünk rá, mintha maga Mona Lisa lenne (bár szerintem Mona Lisa sem volt olyan nagyon szép). Szóval, ez egy teljesen rendben lévő üzenet, és ha a tónusrendet egy kicsit helyrehozzuk, akkor szerintem ez egy abszolút, hosszú távon is vállalható kép. Kicsit most kontrasztban is túlhúztuk, a széleknél való feketedés is nekem egy kicsit sok. Nem kéne elhagyni a vignettálást, mert az egésznek hoz ad egy térélményt, és ez fontos, de ennél lényegesen kevesebb is elég lenne belőle. (hegyi)
értékelés:    

Havasan

Havasan

Örülök annak, hogy Ágnes eljutott ehhez a képhez. Az az érdekes ebben, és itt most nem az örökké elégedetlen Hegyi akarja mondani a magáét, hanem tényleg azon gondolkodtam el, hogy hogy van az, hogy Ágnes néha így előhúz valamit a kalapból, ami tíz pontos, és aztán hónapokig kell várni, meg az ember már belefullad a sok végiggondolatlan melóba. Ha tudsz ennyire erősen fókuszálni és gondolkodni, és képes vagy ennek a képi megfogalmazására, márpedig ez a kép azt bizonyítja, hogy képes vagy, akkor a többi micsoda? És itt most nem az a kérdés, hogy technikailag hol tart az ember, mert azon mindig van mit csiszolni, de az alkotó koncentráltsága nem elhanyagolható, vagy elhagyható, annak minden egyes munkánál ott kell lennie. Mert ezt te adod hozzá, ez a te plusz értéked. És az belőled jön, az nem függ attól, hogy esik az eső, vagy sem, az nem függ attól, hogy milyen fényképezőgép van nálam, semmi mástól, csak tőled. És ez nálad van. Tedd bele a többi képbe is! Mert amikor a teljesen fogalom nélküli őrületek jönnek, akkor elgondolkodom, hogy hol járt az eszed, vagy hol jártál te, amikor csináltad azt a képed. Ez egy 3 csillagos kép, leckemegoldásnak is megvan, egyetértek vele. Nem kell ezt most a kommentben nagyon mélyen kifejtened, de én szeretném, ha egyszer komolyan vennéd, amit mondok, és elgondolkodnál, hogy megadod-e magadnak azt a tiszteletet és azt a kegyetlenséget (nem tudom, hogy ez jó szó-e rá), amikor az ember kitapossa a saját belét azért, hogy valamit megcsináljon. Szóval, hogy belerokkansz-e te ennek a súlyába, amikor bele kell rokkanni, hogy igenis csinálni kell valamit, és belülről feszít, hogy azt megcsináljam. Hogy ezt akarod-e? Nyilvánvalón egy út, egy munka elején vagyunk. De azt gondolom, hogy az egyik, ha nem a legtöbb csillaggal rendelkező aktív tagunk vagy: a mennyiséget váltsuk át minőséggé, mert a csillagok száma be fog csapni, abból azt hihetjük, hogy valaminek már a birtokában vagyunk, amit még egyszer mondom, ez a kép igazol, hogy ott van az benned, csak ezt elő kell tudni hozni a többi esetben is. Ezen kell dolgozni. És ez nem olyan nagyon ijesztően bonyolult, arról van szó, hogy adj magadnak időt, hogy az egyes pillanatokban, amikor előveszed a fényképezőt, hogy te most fényképezni fogsz, akkor annak legyen egy bevezetése lelkileg, érzelmileg, legyen egy tárgyalása, amikor a képet elkészíted, és legyen egy befejezése, amikor az utómunkát is megcsinálod. Magyarán az egész kompletten a fókuszt és az időt tekintve add meg azt magadnak, hogy ehhez a rezgéshez el tudj jutni, add meg azt, hogy akkor nem mással foglalkozom, nem rohanok tovább, hanem csak ez a fontos. (hegyi)
értékelés:    

Akarsz-e

Akarsz-e

Rögtön hozzáteszem így az elején, hogy valamilyen technikai dolog történik a képeiddel, legalábbis az utóbbi 3 képpel, amit beküldtél, amit nem nagyon értek. Ebben a méretben ez nem igazán érzékelhető, de amit beküldtél, az ennél lényegesen nagyobb volt, és ott valami nagyon furcsa töredezettség, vagy roncsolódás történik a formákkal. Ettől egy kicsit olyan zizis az egész. Majd erről beszéljünk, hogy ez mi lehet, hogy ez mennyiben tudatos, és mennyiben valami technikai folyamatnak a problematikája. Ami a képet illeti, ez egy nagyon elgondolkodtató fotó. Érzek egyfajta gondolati párhuzamot Diane Arbussal, aki a kézigránátos fiút lefényképezte. Még mielőtt arról beszélnétek, hogy Hegyi megőrült, és ezt a két képet hogyan hozhatja össze, egy kis türelemre intek mindenkit, mert gondoljuk végig, hogy miről szól az a kép, vagy milyen érzelmeket hoz ez. Azért hoztam ezeket párhuzamba, mert mind a kettőben ott az érdekesség, hogy az ember először valami mást is gondolhat. Gondolhatja azt, hogy ennek a gyereknek csak belement egy kavics a cipőjébe, mint ahogy Arbus képéről is gondolhatod azt, hogy a gyereknek csak rossz napja volt, aztán felfedezed a kezében a kézigránátot. Itt ennél a képnél azt a borzalmasan nagy magányt, hogy nincs ott egy haver, nincs ott egy kiskutya, nincs egy farönkre dobott kabát, semmi nem utal arra, hogy ő ne egyedül lenne. És ha az ember elindul ezen a nyomvonalon, akkor egyáltalán nem biztos, hogy a cipőbe ment valami, hanem lehet, hogy ez a magány, vagy egyedüllét az, ami őt odasodorta erre a farönkre, és ott már a saját belső történetébe befordulva nem is a valóságban van jelen már, hanem mint egy ilyen hospitálás, öleli magát, vagy fogja magát elringatni. Nagyon érdekes kép. Azt gondolom, hogy nagyon beletalál valamilyen érzelmi helyzetbe, amikor otthagynak a haverok, amikor nincs kivel lemenni a játszótérre, mégiscsak odamegyünk, mert megszoktuk, de egyik haver sem jött velünk. Furcsa élmény ez a gyerek magány. Köszönöm, megvan a 3 csillag és a leckemegoldás is, mondom ezt azzal együtt, hogy ezt a zöldes árnyalatot én nem tenném rá. Értem én, hogy ez mintha visszavinne egy kicsit a múltba, de nincs erre szükség, a kép önmagáért beszél, működik enélkül is. (hegyi)
értékelés:    

Egy szobor arcai

Egy szobor arcai

Meglepő mennyire más arcát mutatja Posseidon különböző nézőpontokból...

Mind a kettő nagyon izgalmas, és tetszik. A megfigyelés is rendben van. Érdekes feladat lenne talán az, hogy elmész a Fiumei sírkertbe, vagy bárhová máshová, ami neked szimpatikus, és közel van, a környéken is biztosan vannak szép temetők, és elkezdesz azon dolgozni, hogy ezeket a szobrokat, vagy műköves giccseket átfogalmazd, életet lehelsz beléjük. Tehát elkezdesz azzal dolgozni, hogy ezeket, mint élő hús-vér embereket szemlélni, és úgy portrékat, vagy szituációkat megfotózni. Azt gondolom, hogy ennek lenne értelme. Ezt én most egy 3 csillagos leckemegoldásnak gondolom, és szeretnélek bíztatni ennek a folytatására. (hegyi)
értékelés: