Én azt gondolom István, hogy a témafelvetéseid jó ötletek, és örülök ennek a képnek, mert azt mutatja, hogy a hülyéskedésen kívül ott, abban a kis szobában, ahol te ezeket a képeket megalkotod, születnek azért gondolatok is. Nem kell ezzel vacakolni, tessék csinálni. Ha ebben a tempóban toporgunk, akkor azért abból nagy haladás nem lesz, a lustaságodat fel kellene számolni, és dolgozni, dolgozni és dolgozni, mert fontos lenne az, hogy az egyik lépés után a másik logikusan egymásra épülhessen. Nem lehet ekkora szüneteket tartani. Ami a képet illeti, ez a megoldás azzal, hogy a fény elé tartottad a kezedet, az expozíciós idő és a zár megválasztásával tulajdonképpen egy jó üzenetet ad, rajzos az egész. Amire érdemes odafigyelni, az az, hogy ezt az egészet maga az érzékelő mennyire tudja átvinni, tehát, én azt mondom, hogy ahhoz, hogy a tónusátmenetek normálisan megtörténjenek, ahhoz az kell, hogy kellő mennyiségű fényből kezdjünk el visszafelé dolgozni, tehát az úgynevezett érzékenységét a szenzornak meghagyjuk, és onnan kezdünk el visszafelé lépkedni. Ez akkor működik, ha 200 és 400 iso között van az érzékenység, és onnan egy nagyobb fénymennyiséget próbálunk utána rekesszel csökkenteni. Ezt azért mondom, mert amit én itt látok, és csak valószínűsítem, hogy minek köszönhető, mert magát a folyamatot nem láttam, de az él fényeknél elveszítettünk részleteket, és a szürke tónus is nagyon lépcsős lett. Ezt érdemes lenne majd kigyakorolni, mert ennek a képnek ezek azok a részei, amik információt hordoznak. Azt tenném még hozzá, hogy azzal nem értek egyet, hogy ne legyen minden éles ennél a képnél, ugyanis mivel kevés képelemmel dolgozunk, ezért a kisujj nem maradhat egy folt csupán, ott ugyanúgy igénylem, és szükség van arra, hogy a bőr pólusai megjelenjenek, mint a hüvelykujjnál. Ez tudom elmondani. 2 csillag. Tessék ezzel is foglalkozni, megkeresni azt a fénymennyiséget, aminél ez működhet. (hegyi)
értékelés:

A zöld fű, meg a hó önmagában jó lenne, és tényleg érdekes ez az egész, ahogy itt létrejön. Ez a fa előtte viszont nem esztétikus. Ágnes, kérlek, erősíts rá az esztétikai mélységekre, arra, hogy mi az, ami gusztusos, szép, formailag megfelel, színben oké, ezeket kellene magadban erősíteni, mert ez a kutyaszar színű faforma ezekkel a dudorokkal, miközben le van vágva, és az egész annyira jellegtelen, viszont annyira meg nem sematikus, amennyire ahhoz kéne, hogy ez egy ilyen konstruktivista őrület legyen. Szóval, hát ez itt nekem nem áll meg a lábán. (hegyi)

Örülök annak, hogy Ágnes eljutott ehhez a képhez. Az az érdekes ebben, és itt most nem az örökké elégedetlen Hegyi akarja mondani a magáét, hanem tényleg azon gondolkodtam el, hogy hogy van az, hogy Ágnes néha így előhúz valamit a kalapból, ami tíz pontos, és aztán hónapokig kell várni, meg az ember már belefullad a sok végiggondolatlan melóba. Ha tudsz ennyire erősen fókuszálni és gondolkodni, és képes vagy ennek a képi megfogalmazására, márpedig ez a kép azt bizonyítja, hogy képes vagy, akkor a többi micsoda? És itt most nem az a kérdés, hogy technikailag hol tart az ember, mert azon mindig van mit csiszolni, de az alkotó koncentráltsága nem elhanyagolható, vagy elhagyható, annak minden egyes munkánál ott kell lennie. Mert ezt te adod hozzá, ez a te plusz értéked. És az belőled jön, az nem függ attól, hogy esik az eső, vagy sem, az nem függ attól, hogy milyen fényképezőgép van nálam, semmi mástól, csak tőled. És ez nálad van. Tedd bele a többi képbe is! Mert amikor a teljesen fogalom nélküli őrületek jönnek, akkor elgondolkodom, hogy hol járt az eszed, vagy hol jártál te, amikor csináltad azt a képed. Ez egy 3 csillagos kép, leckemegoldásnak is megvan, egyetértek vele. Nem kell ezt most a kommentben nagyon mélyen kifejtened, de én szeretném, ha egyszer komolyan vennéd, amit mondok, és elgondolkodnál, hogy megadod-e magadnak azt a tiszteletet és azt a kegyetlenséget (nem tudom, hogy ez jó szó-e rá), amikor az ember kitapossa a saját belét azért, hogy valamit megcsináljon. Szóval, hogy belerokkansz-e te ennek a súlyába, amikor bele kell rokkanni, hogy igenis csinálni kell valamit, és belülről feszít, hogy azt megcsináljam. Hogy ezt akarod-e? Nyilvánvalón egy út, egy munka elején vagyunk. De azt gondolom, hogy az egyik, ha nem a legtöbb csillaggal rendelkező aktív tagunk vagy: a mennyiséget váltsuk át minőséggé, mert a csillagok száma be fog csapni, abból azt hihetjük, hogy valaminek már a birtokában vagyunk, amit még egyszer mondom, ez a kép igazol, hogy ott van az benned, csak ezt elő kell tudni hozni a többi esetben is. Ezen kell dolgozni. És ez nem olyan nagyon ijesztően bonyolult, arról van szó, hogy adj magadnak időt, hogy az egyes pillanatokban, amikor előveszed a fényképezőt, hogy te most fényképezni fogsz, akkor annak legyen egy bevezetése lelkileg, érzelmileg, legyen egy tárgyalása, amikor a képet elkészíted, és legyen egy befejezése, amikor az utómunkát is megcsinálod. Magyarán az egész kompletten a fókuszt és az időt tekintve add meg azt magadnak, hogy ehhez a rezgéshez el tudj jutni, add meg azt, hogy akkor nem mással foglalkozom, nem rohanok tovább, hanem csak ez a fontos. (hegyi)
értékelés:    

Rögtön hozzáteszem így az elején, hogy valamilyen technikai dolog történik a képeiddel, legalábbis az utóbbi 3 képpel, amit beküldtél, amit nem nagyon értek. Ebben a méretben ez nem igazán érzékelhető, de amit beküldtél, az ennél lényegesen nagyobb volt, és ott valami nagyon furcsa töredezettség, vagy roncsolódás történik a formákkal. Ettől egy kicsit olyan zizis az egész. Majd erről beszéljünk, hogy ez mi lehet, hogy ez mennyiben tudatos, és mennyiben valami technikai folyamatnak a problematikája. Ami a képet illeti, ez egy nagyon elgondolkodtató fotó. Érzek egyfajta gondolati párhuzamot Diane Arbussal, aki a kézigránátos fiút lefényképezte. Még mielőtt arról beszélnétek, hogy Hegyi megőrült, és ezt a két képet hogyan hozhatja össze, egy kis türelemre intek mindenkit, mert gondoljuk végig, hogy miről szól az a kép, vagy milyen érzelmeket hoz ez. Azért hoztam ezeket párhuzamba, mert mind a kettőben ott az érdekesség, hogy az ember először valami mást is gondolhat. Gondolhatja azt, hogy ennek a gyereknek csak belement egy kavics a cipőjébe, mint ahogy Arbus képéről is gondolhatod azt, hogy a gyereknek csak rossz napja volt, aztán felfedezed a kezében a kézigránátot. Itt ennél a képnél azt a borzalmasan nagy magányt, hogy nincs ott egy haver, nincs ott egy kiskutya, nincs egy farönkre dobott kabát, semmi nem utal arra, hogy ő ne egyedül lenne. És ha az ember elindul ezen a nyomvonalon, akkor egyáltalán nem biztos, hogy a cipőbe ment valami, hanem lehet, hogy ez a magány, vagy egyedüllét az, ami őt odasodorta erre a farönkre, és ott már a saját belső történetébe befordulva nem is a valóságban van jelen már, hanem mint egy ilyen hospitálás, öleli magát, vagy fogja magát elringatni. Nagyon érdekes kép. Azt gondolom, hogy nagyon beletalál valamilyen érzelmi helyzetbe, amikor otthagynak a haverok, amikor nincs kivel lemenni a játszótérre, mégiscsak odamegyünk, mert megszoktuk, de egyik haver sem jött velünk. Furcsa élmény ez a gyerek magány. Köszönöm, megvan a 3 csillag és a leckemegoldás is, mondom ezt azzal együtt, hogy ezt a zöldes árnyalatot én nem tenném rá. Értem én, hogy ez mintha visszavinne egy kicsit a múltba, de nincs erre szükség, a kép önmagáért beszél, működik enélkül is. (hegyi)
értékelés: