A hiba lecke egy becsapós ügy, mert látszólag egy egyszerű dologról van szó, arról, hogy elrontottam valamit, ugyanakkor önmagában nem a rontott képről beszélünk akkor, amikor a hiba leckét feszegetjük, hanem arról, hogy a hiba, mint olyan, hozzáad az alkotáshoz, és alkotótársként mellénk szegődik. Ez elég lírai így, ezért próbálom egyszerűbben is megfogalmazni. Plusz értéket kell létrehozni a hiba által. Olyat, amire egyébként nem gondoltunk volna, olyat, amit egyébként lehet, hogy nem így oldottunk volna meg, és a véletlen úgymond a kezünkre játszott, és ezzel létrejön valami emelkedettebb, vagy érvényesebb üzenet. Általánosságban elmondható az, hogy egy jó hiba, vagy hibaista képnél megfigyelhető az, hogy ha a kiindulási alapot megpróbáljuk visszafejteni, akkor az egy viszonylag jó gesztus, vagy egy jó ötlet. De azért azt is elmondom, hogy általában a kiindulási alap önmagában nem lenne jó kép. Tehát a gondolatisága jó, de valahol kevésbé érdekes, kevésbé egyedi, nem teljesen átgondolt, és akkor jön valami történés, felrúgja a kutya az állványt, vagy elfelejtjük bekapcsolni a vakut - nem sorolom, hogy milyen helyzetek lehetnek -, és akkor ez az egész kap egy falsot, és ezzel, akár a bemozdulás által, akár azzal, hogy a kompozíciónkat felrúgta a jó szerencse, valami történik. Ennél a képnél látom, hogy van egy bemozdulás, tehát valószínűnek tartom, hogy egy úthibába beledöccenhetett az autó, és ettől megcsúszott a kompozíció, de ami létrejött, az nem lett jobb annál, mint ami egyébként elindult volna. És ami meg egyébként elindult volna, az engem annyira nem érdekel. Tehát az, hogy az autó ablakából kifotózunk úgy, hogy egy gyerek alszik, ez attól nem működik, hogy nem döntöttem el, hogy mi az arányrendszer, mi a fontosabb. És itt egyértelmű, hogy a gyerekhez viszonyítva kellett volna elkezdeni ezt megoldani, valahonnan a kalaptartó vonalából. Érdemes ezen gondolkodni, hogy mi a viszonyunk a hibához. Nálunk ez egy lecke lett, részben azért, mert a hibaista csoport kemény magjának nagy része estiskolás volt, részben pedig azért, mert fontosnak tartjuk, hogy ez az egész úgymond beszédtéma legyen a mi társaságunkban. De abban nagyon is fontos, hogy pontosítsunk, hogy két olyan irány van, ami nem tartozik ebbe a rendszerbe, az egyik a tudatosan gányolt kép, tehát, amikor elkezdek roncsolni, és tudatosan hozom létre a hibát, mert az csalás, abban pont a tudatossága miatt nincs varázslat, a másik pedig az, amikor nem jön létre ez a plusz hozzáadott érték. Hát, nem egy könnyű lecke, ezt tegyük hozzá, nem véletlen, hogy ilyen magas számú leckéről beszélünk. Tudom, hogy sok a meló, meg suli is van, de arra kérnélek azért, hogy próbáljuk meg valamennyire összeszedni magunkat a tempót illetően is, és a leckéket illetően is. Alacsonyabb számú leckéknél vannak még hiányok. (hegyi)

Azt írod itt nekem, hogy nem kell különösebb komment ehhez a képhez. Bevallom férfiasan, hogy én viszont tanácstalanul állok, van egy eredményjelző tábla valami tornateremben, de nem nagyon értem, hogy mi történik. Ha engem az érdekel, hogy milyen érdekes rajzokat hoz létre a falon ez a háló, és ez hogyan viszonyul ehhez az egész rendszerhez, akkor fotózzam meg azt, de itt a kép alsó régióiban elég csúnya vágások jöttek létre. Azt is mondhatom, hogy olyan ez a kép, mintha elcsúszott volna az állványon a gép. Nem az eredményjelző tábla az, ami ebben engem érdekel, hanem a háló játéka, és akkor már nem biztos, hogy fény és árnyék leckéről, hanem talán inkább absztraktról beszélünk. Én ezt, ha nem is adnám vissza ismétlésre, de mindenféleképpen azt tartanám helyesnek, ha ezen egy kicsit még gondolkodnánk és érlelnénk, hogy az üzenet pontosan juthasson el hozzánk. (hegyi)

Azt gondolom János, hogy ez egy erős megoldás. Itt nincsenek nagy kérdések, mert minden oda koncentrál, ahol az üvöltés történik, ráadásul szerencsére egy kicsit ki is mozdultál a középpontból. Ez ad az egésznek egy kis esetlegességet, egy kis fűszert, ez jót tett. A probléma az, hogy a szemedet nem látom, arra majd azért érdemes lesz odafigyelni legközelebb, hogy abból is kapjunk valamit, mert a dühnek és az indulatnak a kifejezése nem csak az üvöltésben nyilvánul meg, hanem a tekintetben is. A világításra még mindig azt mondom, hogy egy kicsit fapados. Tessék deríteni, tessék visszahozni ebből a nagyon kopogós irányból. A kopogósság mellett azért a térbeliséget nem kell elveszíteni. De ez egy 3 csillagos leckemegoldás. Ha elindulsz ezen az úton, hogy a különböző érzelmi állapotaidat mutatod meg a nézőknek, és látod te magad is, lehet, hogy egy jó játék. (hegyi)
értékelés:    

Nem tudom, hogy mi történt, hogy új fényképezőgép, vagy egy új szerelem, vagy egy új csalódás, vagy mi az, ami Cliot arra ösztökélte, hogy ezt a képet megcsinálja, de tessék megfigyelni, hogy mi történt, mert itt most nagyon érdekes minőségi változás van. Ennek a képnek nem csak meséje van, hanem kompozíciója is. Ez nem csak egy filmes utalás, és nem csak egy ilyen alvilági kép, hanem az egész, úgy, ahogy van, tömegelhelyezésben, színben, kompozícióban rendben van. Egy gondolatnyit nem tudok belekötni, nincs is miért, mert ez úgy, ahogy van, tökéletes, falra való. Az alsó világ a vörösekkel jön, a felső világ a kékekkel, ez az egész ad egy dinamikát, hívogat az a mély, de azért egy kicsit félünk is tőle, közben a háttérben folyik valamilyen kommunikáció egy szereplővel. Edward Hopper Nighthawks (1942) című képét juttatja eszembe.    Az a baj Clio, hogy nem veszed komolyan a saját dolgaidat. Vannak fellángolásaid, aztán utána megint valami elsodor. Nagyon fontos lenne az, hogy valami mellé tedd le a voksod. Hogy én most ezt akarom! És ehhez rendeljél hozzá időt is. Tehát, ha el tud hangozni az a mondat, hogy én fotografálni akarok, vagy én fotográfus szeretnék lenni, akkor ezt a mondatot, hogy este ki tudod magadnak mondani, akkor szülessen meg hozzá a döntés is, hogy és most az elkövetkező egy évben nem vacakolok semmi mással, hanem ezt csinálom. Elhangozhat ez a mondat másként is, én festő akarok lenni. És akkor azzal vacakolok, de valami mellett tedd le a voksodat. Mert én elhiszem, hogy kívülről nézve azt látod mondjuk, hogy vannak nagy festő idolok, akikről megtudja az ember, hogy egyébként fotóztak is. Igen ám, de ez vagy a pálya vége felé van, amikor már nem olyan erős és acélos a festői megfogalmazás, meg az emberből úgy kifogy a szusz, és a nagy hevület, vagy ez az úttörő szemlélet ez már megkopik, és akkor keres egy új eszközt utána, egy új játszótársat. Ez az egyik lehetőség. A másik lehetőség az, hogy valaki eleve annyira zseniális, hogy több szólamban tud megszólalni, és nem csak filmet rendez, hanem mondjuk zenét is ír, és közben fest, meg verseket ír, ilyen is van. Azért azt lássuk be, hogy nem biztos, hogy mi vagyunk ezek a polihisztorok, és nem akarom ennek az örömét elvenni, de jó lenne, ha valami mellet azért is letennéd a voksodat, mert az utána húzhatja a többi területet is magával. Azoknál a nagy polihisztoroknál is, akiket úgy megfigyelhettünk, azért volt egy fő csapásvonal, nem akarom itt most Leonardot hozni, vagy Michelangelot, de azért valamiről őket ismerjük, és tudjuk, hogy amellett másban is zseniálisan jót alkottak. Miért volt ez a hosszú duma? Azért Clio, mert nem tudom eldönteni nálad, hogy lusta vagy, vagy nincs elég gyakorlatod, vagy mi a franc annak az oka, hogy úgy kell belőled kitaposni, vagy kirugdosni egy munkát. Ezt is azon a hülye, idióta facebookon osztottad meg, és Hegyi szólt, hogy tedd már fel. Miért kell lepkehálóval összeszedni téged? Miért van ez? Mi az isten van, hogy bele vagytok hülyülve abba a kibaszott facebookba és ott basszátok az időtöket, miközben kurvára lenne mit mást csinálni. Tessék elgondolkodni azon, hogy van egy közösség, ez a közösség arra született, hogy egymással alkotásokat osszunk meg. A facebookon maximum bólogató Jánosokat fogsz találni, akik azt se tudják, mire mondják, hogy szuper. Lájkvadászat. (hegyi) értékelés:    

Ezt a képet juszt is besorolom, hogy elemezhessem, mert ez egy olyan kép, olyan hatás, ami nagy elődöket sejtet, és én azért örülök ennek a képnek, mert esztétikailag egy jó játék. Lehetne pontosabb a dolognak a kivitelezése, ezt nem kétlem, de fontosnak tartom azt, hogy ezekkel az irányokkal is foglalkozzunk, mert ez egy építőkocka. Ez az építőkocka ahhoz kell, hogy mi történik akkor, amikor a tömegelhelyezéssel játszunk a képen. Hogyan tudja ellensúlyozni ennek a kapornak a nagy, robbanékony virág részét a hátsó kórósabb rész, és hogy ez az egész tömegelhelyezésben hogyan tud működni. Azt gondolom, hogy egészen jól megoldottad ezt a dolgot. Ez fontos. Vegyünk a kezünkbe egy virágot, és aztán nézzük meg, hogy hova tudjuk azt forgatni, és ott mi történik. Nem olyan egyértelmű ám ez a gyakorlatban. Nincs baj azzal a kis szöszölődéssel sem, szóval az egész úgy jó, ahogy van. Nekem ez egy 3 csillagos kép, és meg is adom rá. Több bátorságot várnék már azért Istvántól. Mi elkezdtünk egy munkát, István, és ezt a munkát nem lehet az örökkévalóságig húzni, pontosabban lehet, mert a szabadság a te kezedben van, csak tudod, ez olyan, hogy félig üres az a pohár, vagy félig teli. Ez nézőpont kérdése, és most az a kérdés, hogy István lusta és bátortalan, vagy elfoglalt, vagy érlel magában valamit. Azért, most már lassan kellene teríteni a lapokat. Hosszúra nyúlik ez a szabadság, és a végén még el fogod veszíteni a kapcsolatot a valósággal. Magyarán leépül azért ez a dolog, ez a kémia nem marad örökké fent, ez nem egy stabil állapot, hogy az ember megtanult valamit, és az működik. Egyelőre még nem tartunk szerintem itt. Azok az ismeretanyagok, ahová eljutottunk, meg azok a bátorságpróbák, amiket már megléptél, azok mint egy kis csigácskának a szarva, vissza is húzódhatnak. És ez most nem lenne szerencsés. Szóval, István, azt mondom, hogy ez egy nagyon jó kép, és most már szeretném azt látni, hogy elkezdünk újból dolgozni, és nem csak az íróasztalfiókból keresünk dolgokat, és a technikán elmerülünk, meg elmerengünk. Tessék dolgozni, várom! (hegyi)
értékelés: