Jónak tartom az ősz kategóriára ezt a kisfilmet, nagyon furcsa és meglepő, azaz van dramaturgiája az egésznek, mert én végig azt gondoltam, hogy ez egy ilyen kitömött madár, mert ez a szerencsétlen kis madár meg se mozdult, apámnak is voltak ilyen kitömött madarai. Talán csak a szeme utal a madárnál arra, hogy mégiscsak hallgatja az alkotót, annyira erős és erőteljes az egésznek megint a vallomásjellege, én tényleg végig azt hittem, hogy egy kitömött madárral manipulál itt az alkotó. De a madár ebben a történetben egy eszköz, ugyanolyan eszköz, mint a más filmeknél a vallomást, az öndefiniálást elősegítő eszköz. Ugyanis ha meghallgatjuk ennek a filmnek a monológjait, hiszen a madár nem szól vissza, bár az alkotó végig úgy beszélget vele, mintha egy partner lenne, tehát állandóan mondja a válaszokat a madárnak, miközben sejthetően a kérdéseket is ő teszi fel magának. Tehát a monológ alapján nagyon sok mindent megismerhetünk egy létállapotból; megint egy identitásközvetítést látunk, annyi lenne a megjegyzésem, hogy érdemes lenne később megnézni ezt a filmet, mert kiderülne, hogy vágható, mert semmi baj nincs azzal, ha a képet képre vágjuk, és a szöveg alapján megfigyelve egy picit szűkítünk. Talán ennél a filmnél egy picit kevesebb több lenne, de ettől függetlenül az ősz leckére megfelelő. (szőke) értékelés:

Egy kisfilmet látunk valamilyen szolarizációval, vagy éjszakai kamerával, vagy csak mobiltelefonnal készült, vagy nem tudom milyen technikával, ebben a fekete-fehér formátumban. Mindenféleképpen a kamera beállítása itt egyfajta naplójelleget, vallomásjelleget, egyfajta gyónást jelez. Ma a médiákban a különböző sorozatokban, amiknél a mostani fiatal nemzedék, akik a szakemberei a ma élvezhető mozgóképes médiáknak, előszeretettel használják a reality kifejezést. Nem tudom, ez azt hiszem valóság-nak fordítható és ha ezeket a közkedvelt és divatos rendszereket megvizsgáljuk, ahol egyértelműen mindenhez köze van ezeknek, csak a realitáshoz nem, nem tudom, mikor jelenik meg a manipulity, amit a néző eleve azért néz meg, hogy ezek manipulálva vannak, és azt fogjuk bennük keresni, hogy a manipulált valóság hol viccel meg bennünket és válik valósággá megint. Szóval ezekhez képest, amik a nézők számára nagyon is fontosak, és sok ember nézi őket, mert ők is szeretnének vallomást tenni nekik, nekünk, önmaguknak. Keresni szeretnék az identitásukat, és ebben akár már a vallás, a hit kérdését is érdemes lenne tárgyalni. Hiszen pont a történelmi vallások dolgoznak azzal a technikával, amit gyóntatásnak hívunk, és ennek a szükségszerűsége azért volt olyan erős, mert ez hozta létre a lelki megkönnyebbülést, és az újrakezdés lehetőségét, amikor meggyónom a bűneimet, feloldozást kapok rá. Ugyanilyen vallomáserejű ez a kisfilm, tulajdonképpen ezzel a technikával dolgozik, ezt a módszert követi, mindenféle sallangtól mentesen; megteheti, hiszen az alkotó egy amatőr oldalon teszi ezt meg, és miért ne tehetné meg, hogy semmilyen történetiséget, semmilyen sokkoló helyzetet nem használ, hanem egyszerűen fogja a zsebkameráját, és azt mondja, hogy kérem, egy éjszakán összegzek és elmondom azt, hogy mi zajlik a lelkemben, és nem azt, hogy mit várok az élettől, hanem azt, hogy ki voltam, ki vagyok és milyen nyomot hagyok ebben a világban. Az nem hangzik el, hogy amíg az ember él, vajon hányszor és mi módon vet számot azzal, hogy az élete befejeztével van-e alapvető félelme az emlék tiszteletével, a nyomot hagyni megmaradásával, hogy vajon a temetés után milyen gyorsan tűnnek el az emléknyomaink a lakásunkból, a munkahelyünkből. Mégis, közvetett módon a létezés alapvető kérdéseit veti fel ez a kisfilm, ugyanakkor pont azért, mert olyan eszközt használ az alkotó, amire azt lehet mondani, hogy egy primitív, rossz minőségű kamera az, amibe megteszi ezt a vallomást, ez azért fontos, mert eszközrendszerében ez is a külső formalizmus lebontására törekszik; a sérült kép mint egy apokrif naplótöredék jelenik meg, mint egy töredékesen megmaradt napló régről, de izgalmas érzés beleolvasni ezekbe annyi év távlatából. Ez a néző részéről ez a voayerizmus itt is jelen van, és ez az erőssége a filmnek. Ugyanakkor ez egy tudatos eszközhasználat, az alkotó megteszi itt a vallomását, és mint az oly divatos blogoknál láthatjuk ez egy gyakorolt élvezeti cikké válik, hogy én tudom, hogy gyónhatok nektek, és tudom, hogy a gyónásomat megnézitek, és ezzel mégiscsak kapok valamilyen feloldozást, legalább azt az örömet, hogy tudom, hogy nektek elmondhatom, bár soha nem találkozok veletek, de mégis nyomot hagyok a létezésemmel, azzal, hogy ezen az eszközön keresztül megfogalmazom magam. Nyilván azért lehet ennyire drámai ereje ennek a kis etűdnek, mert a külvilágban, a médiákban megjelenő reality-k világa dialektizálódik ezekkel a fajta parányi, outsider, gerillatörténetekkel, amelynek egy-egy bizonytalan lépésekkel. Miért bizonytalanok a Hegyi munkái? Azért, mert szerencsétlen nem talál előképeket erre, próbál megfogalmazásokat gyártani, és nagyon nehéz úgy nyelvezetet beszélni, hogy azokat újra meg kell találnunk, össze kell építenünk. De ebből nem az következik, hogy hol hibás ez a beszéd, ha egy idegen jön hozzánk és próbál meg tanulni magyarul beszélni, az ő betűi sem lesznek olyanok, mint kellene, hanem a befogadást kell megpróbálni erősíteni. Ennél a filmnél azt érzem, hogy ez az idegenből érkező idegen, aki megpróbál a mi nyelvünkön kívülről, de mégis idetartozva mesélni, és botladozva mondja a mondatait, és ezeket nem tiltani kellene, hanem erősíteni, hogy mi is el tudjunk kezdeni így beszélni. Fontos ez a lecke, mert a külvilágban a nagyobb médiarendszerekben pont nem ezt lehet látni. Ott a néző, a befogadó ne döntse el önmagától a világ rendszert, ne tegyen fel kérdéseket, ne önmaga fogalmazzon meg válaszokat, ne önmagát definiálja, hanem hagyja meg a vizualitásnak azt, amit a média, ez a legfurább világvallás válaszadóként megad nekünk. Ebbe a heroikus küzdelemben érzem azt, hogy a Hegyi egy ilyen Dávid-helyzetben van, ahol látszik, hogy ez a fajta vallomási mód, a blog gladiátori szerepe, abszolút halálra van ítélve. De ettől még mind estiskolásként mi kis Dávidok nem tehetünk mást, mint a saját módunkon megfogalmazni magunkat, azért is, mert tudom, hogy a Hegyi közben ezt az oldalt technikailag is kezeli, sőt, már sokszor nem is zsoltunak, hanem pedellusnak hívják. Nagyon nehéz úgy Hegyi Zsoltként is küldeni üzeneteket, hogy közben felelős vagy egy történetért és közben kvázi tagként a belső történeteidről is beszélj. Nagyon fontos, hogy ez az üzenet megszületett, és hogy ez lelkesíti a többi keresést. Az utóbbi időben nagyon erősen az önmegfogalmazások, az öndefiniálások erősen fejlődnek, mindenki a saját közegében. Ezt a filmet én jól elindítottnak, jó tárgyalással és erős befejezéssel rendelkező filmnek tartom, a munkái közül benne van az első háromban amit láttam itt tőle. Ide szeretném ha csatolódna az a megjegyzés, amit a Mikulás-összejövetelen tettem, ez a vallomás elindított egy 26. leckét, egy házi feladatot. (szőke) értékelés:

Az animációs film, amit itt most láthatunk tulajdonképpen a minimáltechnikákhoz kapcsolódik, zenei motívumokkal élve Steve Reich vagy John Cage, akikről az estiklopédiában többet is meg lehet tudni, ők a repetitív zene, filozófia zenei zsenijei, van pl Steve Reichnek egy olyan munkája, ami 24 órás, és nagyon parányi, átcsúszó motívumokból épül fel az egész, és ha jól tudom pár évvel ezelőtt Márta Istvánék Vigántpetenden a barokk templomban ezt a produkciót elő is adták. Annyit jegyeznék csak meg, hogy ez egy nagyon speciális műfaj, ahogyan a mantrák, az ázsiai meditációk nagy része éppen attól, hogy folyamatosan ismételget apró motívumdarabkákat, legyen az imatöredék akár, ezt elsősorban a keleti meditációkban, elmélyülésekben a test savasítására használják, mert a folyamatos, visszatérő (loopolás) ritmusok ezeknek az imáknál az oxigénbevitelt változtatják meg a szervezetben. Itt az András filmjénél beszélve valami hasonló történik, ugye a Badár szokta mondani a természetgyógyászati programokra itt, hogy az a paraszt-vellnessz, tehát rusztikusan megközelítve az András munkája a parasztfraktál, ahol ő annyira egyszerű eszközökkel valósítja meg a folyamatos középpontra figyelést, hogy egy ilyen kvázi eszköznélküli órát tesz az orrunk elé, ahol a horoszkópkészítő nyíl már a horoszkópot is elfelejti, de a hangokkal, mint ezzel a kis programmal, amivel koszokat lehet rátenni a képre, tehát minden aszerint épít bele ebbe a kis etűdbe ahol arra kényszerít, hogy folyamatosan nézzük ezt a középpontot, de egy idő után feladjuk a vágyunkat, hogy bármi is fog történni, hogy próbáljunk meg erre a belső szívhangra vagy kattogásra figyelni. A sík felületen látható grafikai elemek is ugyanazt ismétlik, nagyon pici elmozdulásokkal, pulzálással, a koszokkal, a grafikai elemek tágulásával-szűkülésével, és mindez repetitív módon visszatér, így nem várható az sem, hogy lehetne valamilyen végpont. Ahol elkezdődött, nagyjából ott is ér véget. Az alkotó ezt a csend leckébe küldte, és onnan kellene megérteni, hogy nyilván első ránézésre az jut eszünkbe, hogy jó, de mi köze van ehhez Gimesi Andrásnak, de szerintem nagyon is sok köze van, folyamatosan keresi önmagában, ez a képein is látszik, ez a Gimesi-féle lázadás, de ez igazából nem lázadás a világ felé, hanem a folyamatos kérdések és válaszok feltevése a mindenség felé. Nekem egy picit az a meglátásom a filmmel, hogy a Gimesi András történetét keressük, akkor az egy és megismételhetetlen. Ahogyan a legutóbb a Mikulás-bulin is ott volt egy kinagyított fényképen, döbbenetesen valósághűen, nagyon is felhívó jelként, dramaturgiai pontként ott volt. És ebből az következik, hogy vajon ha nem ismerem őt előzőleg, akkor hordoz-e ez a mű eleget az Andrásból, hordoz-e a mantrák vagy a repetitív zene világa hoz-e annyi pluszt, amitől ez az ő története lesz, avagy egy a sok közül. Én úgy érzem, hogy van egy út, ami elkezdte őt érdekelni, ebben az útkeresésben az első lépéseket teszi meg az absztrakt és az animált filmek felé, keresi bennük a szerkesztett rendszereket, ugyanakkor bármilyen abszurdban gondolkozunk is, ha azt akarjuk, hogy a néző értse, akkor van bevezetés, tárgyalás és befejezés. Ezek az alaptézisek ugyanúgy igaz a legmegdöbbentőbb és felborzolóbb képeknél is, akár dráma, akár érzékiség, ott is megvannak a keretek. Itt is elvárható, hogy a lejátszó kerete mellett megközelíthető legyen András üzenete, de így szerintem nem fog mindenki közel jutni, ahogyan a leiratban beszélsz róla. Én ezt a munkát visszaadnám a csend kategóriában, pontosan azért, mert tisztellek annyira, hogy remélem nem sértelek meg ezzel, hogy engedd közel magadhoz az embereket, és nem tartom rossznak az irányt, de ne legyél egy a sok közül, és lépj tovább picit a lázadásnál a polgári társadalom ellen hanem legyen az sajátságos, öntörvényű, Gimesis. (szőke)