félén (1.)

Én szeretem ezt a képet, bár azt kell, hogy mondjam, hogy ha mindig, mindent transzponálunk, színében változtatunk, akkor ezek a hatások egymást gyengítve egyszercsak elmúlnak. De ennél a képnél ezt mégiscsak indokoltnak tartom, tehát ha választani kellene, akkor a színmódosított képek közül én ezt választanám, és nagyon szeretem ezeket a ritmusokat az emberi test formái, a pókhálós szőtt kardigán, a haj formái, a hajzuhatag, és mindezek kiegészítései, ritmikai alátámasztásai annak, ahová ez a kép fókuszál, és ez az arc. Akármennyire is és akárhogyan is próbáljuk ezt a dolgot nézi a fejre kell koncentrálnunk, oda viszik a szemet ezek a vonalak, formák is, az irányok amiket ezek a vonalak meghatároznak, ezek mind az arcra fókuszálnak minket, arra a szájra, orra, tekintetre, ami kommunikálni próbál velünk. Én nagyon szeretem ezt a képet és ez nekem három disznó. (szőke)
értékelés:

Tudatosan nem szoktuk az estiskolán lévő alkotásokat párhuzamba állítani, mi azt gondoljuk, hogy ennek nagyon is megvan az oka. Most sem ez a cél, de mégis kénytelen vagyok egy picit szabályt szegni, és elmondani ez előtt az elemzés előtt, hogy most, az utolsó 1-2 hónapban azt érzékelem, hogy azok az alkotó kollegák, ismerősök és ismeretlenek is akik az estiskolára beiratkoznak és ezeket a leckéket elkészítik, dolgoznak, kommunikálnak egymással és szerintem óriási változások történtek a belső személyiségfejlődésükben, vagy a belső, az önmagukkal végzett munkájukban és véleményem szerint ezt az alkotásaik 100 %-ig tükrözik. Ezt fontosnak tartottam elmondani, mert a Mariann 21-es leckéjével kapcsolatban is akár akarok hibákat keresni, akár a szerkesztési módokban segíteni, akár nem, ott kell kezdenem, hogy ha valaki közületek rákattint a Mariann nevére, és megnézi azt a sorozatot, ahogyan ő elkészítette a leckéit, az alkotásait, akkor nagyon meglepő lesz az a lépcsőfok, ahol ezt a képet, a Vasárnap hajnalt megtaláljuk. Én úgy gondolom, hogy a kép keretezésében, szakaszolásában, formátumában, gesztusvilágában, ahogyan az alkotó dolgozik a testbeszédében és az arc formái, felületei használva vannak ezen a képen, és nem véletlenül mondtam itt a feladatokat, folyamatokat mert ez akár az első leckének is lehetne egy megoldóképlete. Ugyanakkor nagyon komolyan gondolom, hogy nem véletlen, hogy az első leckére nem érkeznek ilyen képek; nem azért, mert ez a kép nagyon is sokkoló, vádló épen az őszintesége miatt, hanem azért mert a körülöttünk lévő világ, az estiskolán kívüli világ éppen nem arra predesztinál és tanít bennünket, hogy ilyen őszintén próbáljunk meg kifelé beszélni, mesélni és akár becsukott szájjal is kiáltani. Ez nem egy vidám kép. Többször elhangzott már elemzéseknél, hogy tekintsünk az arcra mint egy nagyon fontos beszélő felületre, és mivel vizualitással foglalkozunk nézzünk időnként külön az élő szemet és külön a gesztusokat, a száj mimikáját, és sokszor észre fogjuk venni, hogy az arc egészében kommunikál, angolszász keep smiling az nagyon is könnyen feltárható, mert a szemek mindig is őszintén mondják, letagadhatatlanul hogy mi történik az emberi lélekben. Ha ezt a képet megnézzük, minden olyan rekvizítumot takar, véd, ha úgy tetszik a kiáltó, síró szájat is védi a két kéz, és csak az egyik szem kandikál ki, egyenesen felénk az optikába nézve, és ez a szem nagyon is sokat mondóan, sokat beszélőn mesél az alkotóról. Arról az alkotóról, akivel ha a mindennapokban találkozunk tudjuk azt, hogy pl a haj is úgy védi ezt az arcot, úgy enged betekintést számunkra, amennyire az éppen szükségeltetik, és itt feltárul az egész emberi test, a homlok, a szemöldök és ezen a szemen keresztül sokkal többet megtudhatunk erről az emberről, mintha hosszú leiratokat kapnánk a kép mellé. Bereményi Géza egyszer, egy régi szövegében, amit Cseh Tamásnak adott oda, a hetvenes évek talán pont 74 környékének vasárnapjait énekelteti meg a dalnokkal, ahol Másik János hangja és hangszerelése is érzékelhető, aki Mész András, Kamondi és ennek a generációnak a hátterének nagyon is jelentőségteljes eleme volt a hatvanas-hetvenes évek kultúrájában. Ezekben a szövegekben a vasárnapok csendjei, tehetetlenségei, kivárásai, a hétfő előzményeiként jelen vannak, nagyon pontosan közvetítenek egy kort. Nyilván a Mariann életkorából adódóan nem ennek a közel 30 évvel ezelőtti időszaknak a légkörét hordozza a képe, és mégis azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon is sok minden asszociálható, kiolvasható ebből a látszólag egyszerű üzenetből. Meggyőződésem, hogy a Mariann képében a titok nem a logika, a lexikális tudás és a nagyfokú képzőművészeti tájékozottság, hanem az érzelmek, a szív, és az érzékiség. Minden fájdalma ellenére ez a kép egy iszonyatosan érzéki és fűtött munka. Pont a drámája, a tragikuma által rezonál annyira a nőiség és az érzelem ebben a képben. Nagyon nehéz úgy kötni történeteket, hogy nincsenek fogózók, és más művészeti ágakból kapcsolódnak ide érzések, érzetek; egészen messzire kalandozva Országh Lili és a képei, amik ugyan többnyire grafikai munkák vagy lenyomatok és nonfiguratív vagy csak bizonyos betűtöredékeket és formamotívumokat tartalmazó, múltba tekintő identitáskeresések, egy olyan különleges alkotótól, aki régóta nincs közöttünk, de a munkái mindig is jelentősek lesznek. Nagyon hasonlónak érzem azt a kérdéskört, azt a kétségbeesett tekintetet, amely nyilván az önmaga megméretésében is, lázadón, kihívón, de ugyanakkor félelemteli módon odaáll a kamera elé, ahol tudja, hogy az estiskola függönye, színpada ennek a pőrére vetkőzésnek maga a pokol tornáca, hiszen azt folyamatosan gyakoroljuk itt, hogy noha a virtuális közösségből folyamatosan alakul ki egy erős, valóságos közösség, a táborokban, mégis a megszólalásaink nemcsak egy szűk körben, nemcsak ennek a négyszáz főnek szólnak, hanem kifelé, a világ felé, több ezres látogatottságnál benne van a pakliban az, hogy aki elhelyez itt egy képet, az kitárja a világ elé, az elé a világ elé, ami világ névtelenül, leselkedőn, a függöny mögül lesve nézi a mi belső vívódásainkat, ennek a négyszáz fős közösségnek a belső munkáit. Tehát ez egy nagyon bátor dolog, amit a Mariann idetett. Nem célom az összehasonlítás, de az elmúlt néhány napban több olyan alkotást is láttam itt az alkotóktól, amelyek nagyon is feszegetik az estiskola filozófiai határait, őszinték a vallomások és pont az őszinteség miatt zavarbaejtőek. Látható itt egy nő, mindenfajta smink nélkül, dizájn nélkül, a teste, a mozdulatai, a gondolatai, a sebezhetősége és ez vállaltan egy valódi történet ami itt megjelenik és ez a mai világban nagyon ritka. Nagyon köszönöm a Mariannak ezt a képet és három disznó. (szőke)
értékelés:

Azért szeretem ezt a képet, mert egyszerre két térrel dolgozik, az estiskolán általatok annyira szeretett tükröződésben a tükör által homályosan, hogy Bergmann-t idézzük , varázslatos mesei törpevilágát mutatja ez a kis szépítkezőtükör, és ugyanakkor maga a család anya és lánya is ebben az elmosódott, de valós világban ugyanúgy körbekeretezi ezt a fancsali látványt. Nagyon jól van komponálva ez a kép, és eléggé tisztázott is az üzenete, mert ebben az egészen elmosódott, táncos világban egyetlen konkrét dolog van, anya félbevágott arca, ami kicsit döbbenten itt a bal alsó sarokban beletekint a mi életünkbe. Szerintem erről sokat nem kellene beszélnünk, mert elég jól érthetően mondja el a belső történeteteket. Mivel szerintem a család fogalmában ez egy őszinte munka és jók a ritmusai, ezért a három disznó erre jár. Annyit még megjegyeznék, hogy ahogyan az elmúlt időszakban beszéltem a gyertyáról, hogy az egy látszólag egyszerű fénytani eszköz, az sem véletlen, hogy a tükör, a tükröződések annyiszor visszajönnek az estiskolai munkákban, mert az is látszólag egy egyszerű eszköz, de hihetetlen variábilisan tudja a fényképész számára a teret megbontani, ahogy ezt itt is láthatjuk. Zárójeles megjegyzés, hogy reméljük, hogy az új kamerával már a technikára is fogsz figyelni. (szőke-hegyi)
értékelés:

Régi tavaszokra gondolok,
hol volt szerelem és bor,
ki mondja meg,
hol halok meg és mikor?

Nagyon jónak gondolom a szereplőválasztást, a helyzetválasztást, a hintát, a padot, az őszt. Nagyon jó a hangulat, a kardigán, az ingeknek, és mindennek, ami a képen látható. De. Úgy gondolom, hogy egy portréfotózásnak mindegy, hogy ezt a család leckére küldtem be, de az emberi alaknak vannak ritmikái, ritmusai, a váll, a hát gyönyörű ívei, az idősödő test belesimul, belenyugszik ebbe a hintaágyba. Az sejthető, hogy valamilyen kis motívum, egy társ vagy egy fátyol, kendő, itt a jobb alsó sarokban megjelenik. Egy kicsit úgy van most komponálva és vágva a kép - azért azt el kell mondani, hogy az emberi alakok képzőművészeti megközelítéséről, hogy ez az alak balra nyit, balra mutat az alak, a haj dekorációja, minden balra kéri a levegőt. Ehhez képest jobbra egy picit fönt a szőlők, a hát mögötti résznél nyitott. Ha így vágom a jobboldali résznél, akkor azt mondom, hogy ennek nem álló, hanem fekvő formátumú képnek kellene lennie, ahol valami miatt a hinta felé nyitnunk kellene balra. Nem tudom, hogy mi lehet ott, nem látom, ha valami zavaró motívum miatt komponáltad így ezt a képet, akkor énszerintem egy másik beállítást kellett volna keresni a géppel, ahonnan ez a levegő létrehozható. Most azért nincsenek rendben a képi ritmusok a kereten belül, mert az emberi alak fotózása egy szabályrendszert igényelne, és ez itt nincs betartva. Tisztességesen körül van járva, hagyva van mindenütt szalonképesen, csakhogy az az érzelmi kapcsolat, ami a modell és a fotós között van, és érzékelhető és a modell jól fényképezhető, ez az elmélyülés, ez az átélés nem jelenik meg a fotón, és nem azért, mert számodra nem fontos, hanem mert nem mondtad ki magadnak, hogy mi az az üzeneted, amit szeretnél küldeni. Abból kell kiindulni, hogy ez a kép a világ legjobb képe kell, hogy legyen, és ez egy másik érzés megkeresésénél is ottvan. Ez azt is jelenti, hogy lehet, hogy a képnek nem mindig kell 100 %-osan szalonképesnek lenni, hanem lehet formabontó is. Mert neked fontos az a modell, az az emberi történet, amire te felnézel, ami neked nagyon sokat jelent, ebben a stílusban a kardigán, a kék ing, a hátrafésült haj, ebben ott van egy korszak, a 60-70-es évek, a bölcsesség, és ezt meg kellene fogalmazni kompozícióban is, itt, a hévégi nyaralóban, a kertben, és ehhez a motívumokat bele kell emelni a keretezésbe. Tehát bátrabban kérem hogy a család leckéhez fogj hozzá. Én szeretem ezt a képet, és a modellt is tisztelem, így megvan a két disznó, de azt kérem, hogy a család leckére legyél szíves ismételni. (szőke)
értékelés:

István csak azért kapod meg a három disznót, mert az az aranyos kis ujjacskád alul belóg hogy ilyen bátor vagy, de azért tessék egy kicsit jobban komponálni, mert ez is kép, ide is kép, ide is kell a higgadt szerkesztési mód, jó, megvan a vicc, meg minden, de azért az előző képed, a kocsibelsőben, az a pisaszagú trafóház az ütősebb volt. Mondjuk úgy, eljött az idő, hogy komolyabban vedd a fényképezést, mert van értelme. (szőke)
értékelés:

A kép által egyrészt az ember és a technika kapcsolatát szeretném kifejezni. Másrészt pedig első leckém, portré arc nélkül.

Ebben a beállításban Viktória tulajdonképpen egy ilyen negyvenes vagy nem tudom milyen izzót középpontba tart, és hát bár van egy kis leirat, de én inkább attól elvonatkoztatnék. Izgalmasnak indul az első házi feladat azzal, hogy ebben a középpontban, bár az emberi test segíti ezt a látványt, mégis egy izzó, a fény forrása látszik. Sok mindent sejtet, hogy vajon a Viktória milyen képeket fog majd küldeni a következőkre. Indulásra én úgy gondolom, hogy kompozíciójában, ritmusában megvan a három disznó és várjuk a Viktória következő képeit. (szőke)
értékelés: