Volt itt ez a barátom házi feladat amire azt mondtátok, hogy akkor dönteni kéne, hogy a barátság vagy a csendélet felől közelítem meg a problémát. Véletlenül sem csend-élet a kapcsolatom a mélynyomó eljárásokkal, még akkor sem, ha mostanábban csak ritkán van rá lehetőségem. Úgyhogy öszebarátkoztam az eredeti fotóval és megpróbáltam megmutatni, hogy én mit látok benne.

Láttuk ennek a képnek az előzményét, ami egy fotográfia volt, amiből ez a grafikai megoldás is táplálkozik. Elvonatkoztathatunk azonban attól a képtől, mert mi ezt tudjuk ugyan, de van, aki csak ezzel a grafikával találkozik, tehát kvázi foglalkozzunk azzal, amit ezen a képen most látunk. Egy tárgyakról, tárgyi környezetről szóló számítógépes grafikát látunk, ugyanakkor ennél a grafikánál is, ami ugye egy fotóból indul ki, és hiába próbálok én elvonatkoztatni attól, hogy láttam azt a fotót, maga az alkotó az alkotási folyamatában is ebből indul ki, a kép megfejtésének és továbbgondolásának a kulcs is ebben van, hogy ez a kapcsolat egyenlőre nagyon primer. Ugyanis az alkotó nem csinált mást, mint fogta ezt a fényképet, és számítógéppel körülrajzolta a kép főbb kontúrjait, de valószínűleg automatikusan csinálta ezt, egy fotosop effekttel emelte ezt grafikává. És ez a probléma, mert a szoftver nem tud döntést hozni, hogy mi fontos és mi nem. Azaz ha megnézem a képet, vannak rajta nagyon is reális elemek, főleg a kép baloldalán, maguk ezek az eszközök; és vannak egészen szürreális, foltszerű dolgok is a kép jobboldalán. De ezeknek az aránya, a hatása, a kölcsönös egymásra hatása esetleges, a szoftver választotta ki ezeket a dolgokat. És itt azt kell, hogy mondjam, hogy ez a primer döntés, a szoftver felhasználása magát a képet is kikönnyíti, a végeredményt, mert én mint néző ezzel a képpel találkozok, ebben lehetnek elvárásaim, ebben lehetnek kompozíciós elvárásaim. Ha megnézzük a képet, az két részre, a és b verzióra bomlik szét, és a két rész logikailag, formailag és érzelmileg sem kötődik egymáshoz. Másképpen; lehet egy ilyen realista megközelítést választani, amikor ezeket az eszközöket reálisan próbálom megmutatni, és lehet egy szürrealisztikusabb megközelítést is, de a kettő most nincs eldöntve, hogy melyik az az út, amivel az alkotó számomra, mint néző számára az érzést, az üzenetet át kívánja nyújtani. Attól, hogy a fényképet körvonalakká redukáltam, még nem oldottam meg a kompozíciós problémákat, amik az előző képnél is jelen voltak. Kikönnyítettem a színeket, elvettem a tónusokat, kétdimenziósra redukáltam a tárgyakat, de más nem történt. Úgyhogy én ezt a képet mint barátom leckét azért nem tudom értelmezni, mert ezt a kapcsolatot ennél a képnél sem látom, ahogyan a fényképnél sem láttuk. Nem történik meg a személyesség, nem vonódik be az alkotó. Lehet ezzel a formával dolgozni, de attól, hogy egy fotós trükköt alkalmazok, ez még nem fogja helyrerántani a kompozíciót. (szőke)

Gravitáció. Gurulsz lefelé, nincs erőlködés, mindent elintéz helyetted földanya. És te hálás vagy ezért.

Álló formátumú képet látunk a mozgás házi feladatra felső gépállásból, logikus, hiszen látjuk, hogy ez tényleg egy szubjektív üzenet valószínűleg a bicikliző alkotó a fej közeléből, hiszen azért látni a kellett, hogy mit fényképez, lefényképezte a fej felől saját magát. Sokat látunk ilyet, ugye, akár biciklizés közben is, és ez a kép alapvetően egy fekete-fehér megoldás, ahol szinte statikusnak, fixnek tűnik a bicikli, a lábak és a kéz, amely erőteljesen markolja a kormányt. Ez logikusnak is tűnik, hiszen a kamera ugyanolyan sebességgel halad, vagy ugyanott helyezkedik el az emberi test miatt, mint ahol a bicikli van, egybekapcsolható az emberen keresztül a biciklivel, így két síkfelület jön létre: a tudatunk által értelmezett mozgásban lévő bicikli a kamerával együtt, amely ugyanakkor olyan, mintha az időtlenségről, az állásról szólna, és mintha mögötte egy csíkozott vagy fröccsentett falat látnánk, mert olyan sebességgel halad a bicikli, hogy az alatta lévő útnak, talajnak a kis részecskéit nem látjuk, hanem a sebesség miatt létrejött elhúzott csíkokat látunk. Ebből a kettő felületből építkezik a kép, itt is az elbeszélő nyelvezet a legerőteljesebb, merthogy felső gépállásból térképészetileg van rögzítve egy állapot. Bár láthatóak a formák a képen, itt egy ritmikai kompozícióhoz jutottunk el, ez pedig egy ilyen kvázi T-alakú, ferdén döntött, összetett, sötét foltrendszer. Ehhez jön egy világosabb foltrész, a markoló kéz, és egy aránylag sematikus háttér, amit nevezhetünk nagyon gyors mozgásnál suhanó talajnak, de itt, ebben a megfogalmazásban mint egy kesztölci tapéta jelenik meg az összetett T-forma mögött. Ha ritmusként kezeljük ezt a képet, akkor a kép bal oldalából körülbelül egy-másfél ujjnyi függőleges sávot én levágnék, és így még jobban kihangsúlyozódna ez a balra dőlő tengely, ráadásul az a bizonytalanság, hogy a bal oldali kéz és kormány miért nem látszik, bizonyossággá válna azzal, hogy ha még többet vágunk a bal oldalról, akkor hangsúlyossá válik a jobb oldalon erősen markoló kéz, és a fémformák és a kéz kapcsolatában irányító elemmé válik ez a furcsa kampó- vagy botszerű összetett rendszer, amit a sematikus háttér előre fog tolni.
A képaláírásban kifejtett filozófiát én nem érzékelem: hol gurulunk, hol a lejtő? A földanya a technika miatt mint egy fal-háttérként jelenik meg, én nem is keresném, merthogy ennek a képnek van egy határozott nyelvezete, még ha az alkotó nem is akarta. Ez a kép önálló életre kelt, és nem hagyja, hogy különböző díszítéseket még elmondjanak vele kapcsolatban. Önálló rendszerben működik, és nem kéri, hogy a földanya keveredjen ezzel a történettel, hanem egy strukturalista megközelítéssé válik az egész és a bal oldal vágásával a kép még jobban a struktúrákkal kezdene el foglalkozni és ilyen formán a 8. (mozgás) lecke kategóriát teljesítené is. A képaláírás viszont felveti, hogy ami még Daniban ott van, azzal még tovább kéne foglalkozni, mert az nem manifesztálódott ebben a képben. A kép önmagában jó, mint egy lecke, de ez a megélt élmény, ami a szövegekben sejthetően jelentkezik, ez nem lett képpé formálva ebben a képben. (szőke)
értékelés:

és mindenkinek aki szereti

Nagyon fontos, hogy ez nem fénykép, hanem grafika vagy festmény is akár, egy motívum sokszorozásából jön létre ez a geometriai játék, aminek nagy divatja volt egy időben, ez az op-art, a képen ez a kis piktogram-disznócska, amit a házifeladatokért lehet kapni, ez megsokszorozódik, és ebből logikusan következik, hogy bár nem tudom megszámolni őket, de nagyon sok házifeladatnak az eredményét látjuk itt, és ha ezt beszoroznánk, irdatlan mennyiségű kiskondást is láthatnánk, akár e kép folytatásaként is. Az op-artnak hazánkban is van egy nagyon híres képviselője, Victor Vasarely, azaz Vásárhelyi Győző, aki egy magyar származású festőművész, aki ezzel foglalkozott. Ennek a képnek van egy másik mechanizmusa, akkor ezek a vörösek, raszterek elkezdenek pulzálni, a mandalákat vagy fraktálokat említeném itt, vagy vannak olyan divatos játékok, ahol ha az ember egy ideig nézi az ember ezeket a képeket, és eléletleníti a fókuszát, akkor egy idő után észreveszi a térhatású képet, (nekem soha nem sikerült, mondja Hegyi) mondjuk egy arc vagy egy hal vagy valamilyen forma létrejön. Itt nem biztos, hogy ezt kellene keresni, de a vibrációt azt lehet érezni. Szintén a Dokumenta sorozat a 70-80-as években foglalkozott nagyon sokat videografikáknál ezzel, amikor még az elektronika nem volt olyan magas szinten, és ezeknek a videóknak a képernyőről fényképezett rasztereit, kivágatokként az alkotók képzőművészeti kiállításokon használták. Mindettől eltekintve a képet magában nézve ezeknek a köröcskéknek a ritmusjátékait, szerintünk valahol hibáznia kellene ennek a ritmusnak; nem tudom, hogy jobbra alul vagy a felső kétharmadánál, de valahogy az életben is mindig van egyedi, és az ember kívánja szinte, hogy valahol egy hiba legyen benne, amire lehet azt mondani, hogy az volt a cél, hogy ne legyen, ne idegesítse a nézőt, de lehet, hogy érdemes lenne ezen elgondolkodni. Olyan emberi lenne, mivel ha megnézzük az eredeti citromdisznó akvarelljét, abban is rengeteg bizonytalanság van. Hozzátennénk hogy unásig ismert példánk a Kraftwerk, akik gépzenével foglalkoznak, és ennek az indusztriál-gépzenének az atyjai, és ők a zenéjükben, amikor rátértek erre az útra, már akkor programozott gépeket használtak a zene előállítására, azaz megírtak egy kompjuterprogramot, a gép azt lejátszotta, esetleg koncerteken improvizáltak rá valami minimálisat, amennyit ez a gép megengedett. És ők bizony, ha meghallgatjuk akár a Trans Europe Express vagy az Autobahn lemezeket, mivel ezek minimálzenék, a repetitív motívumok nagyon fontosak benne, ugyanakkor észrevehető, hogy nem egy esetben hiba van benne, ritmusban vagy akár mintha félreütne a szólót játszó, és ezeket ők bennehagyták, és így adták ki a lemezt. És ez nagyon fontos dolog, mert ahogy mondják van az Isten a gépben és az ember a gépben, és ettől mozdulnak meg a dolgok és válik ez is többé mint egy tapéta. Repetitív fogalom már szóbakerült, és megemlítenénk még egy nem képzőművészeti, hanem zenei kapcsolódás, a szintén magyar származású Steve Reich-t, aki a repetitív zene egyik atyja, nemzetközileg is ismert, világhírű, és az estiklopédiából többet is meg lehet még tudni róla. Megihlette például a 180-as csoportot, nagyon sok ma is ismert zenész vett ebben részt, a Művészetek Völgye húsz éve alatt egyszer előfordult, hogy a Vigándpetendi római katolikus templomban az ő egyik darabját, egy 24 órás, repetitív zenét előadták a 180-as csoport tagjai és a szerző maga is jelenvolt ott. A kép az ötös lecke kategóriájában a geg miatt két citromdisznót érdemel. De nem csinálunk ebből rendszert. :) (szőke)
értékelés: