Egy olyan képet kapunk, ami szerkesztettségében izgalmas számomra: az a tagolás, ami a külső és belső tér tagolása nagyon jól jellemzi a vonat utakat, ahogy elfoglaljuk a kupét, ha időben érkeztünk, jó helyünk van, ha nem sikerül kellő gyorsasággal elfoglalnunk a kabint, akkor kiszorulunk a folyosó felé. A folyosó történetek is megvannak, amikor búcsúzkodunk a rokonoktól, barátoktól, vagy utazás közben a cigarettánkat szívjuk, vagy a büfékocsi felé megyünk. És itt van a külső rész is, ami a várakozásé, a búcsúé, tehát mind a három terep jól beazonosítható, és mindezzel a kompozíciós játékkal és ezzel a vázlattal, amit Anita itt mutat nagyon erősen utal arra a gesztusra, ami a Geri arcán és testtartásán látszik. Jelentéssel bír a ruha, az az üzenet is, ami a pólón van - az érti ezt elsősorban, aki tudja, hogy Geri hol járt, és mit csinált, hogy ez miért fontos számára. Ugyanakkor a gesztus, a kifordulás a folyosó felé szintén fontos üzenet, mert nyilván az ember, ha nézelődni akar, akkor valószínűleg az ablaknál foglal helyet, és a külvilágot nézi, figyeli az elsuhanó fákat, de Geri most a folyosót szemléli, de a tekintete azt mutatja, hogy befelé utazik. Valószínűsítem, hogy nem azzal foglalkozik, hogy ki áll a folyosón, és mit csinál, mert a tekintetből és az arcmimikából nem az következik, hogy valamilyen jelen idejű történethez csatlakozna, hanem azt mutatja, hogy egy belső kép feldolgozása zajlik épp nála. Ezért is választotta azt a pozíciót, amit fölvett, mert ahhoz, hogy az ember a belső emlékeit előhívja, a külső zajt csökkentenie kell, vagy olyan monotonitási szintre hozni, ami nem zavarja be ezt az emlékfelidézést. Én ezt egy jó ötletnek tartom, és a Magány leckére tökéletesen jó megoldás abban a tekintetben, hogy mindez a helyzet, még akkor is, ha társas helyzetben vagyunk, jellemzően egy magányos történet. Mindenfajta érzelmi feldolgozási helyzet egyszer csak, még akkor is átvált egy személyes belső úttá, ha átbeszéltük a barátokkal, és annak a feladatát már az ember nem tudja megosztani mással. Anitának annyi személyes üzenet van, hogy az első három leckével se ártana, ha újra foglalkozna. (hegyi)
értékelés:    

Menekülés a fénybe?

Látunk három figurát, akik ebből a képből nem eldönthetőek, hogy így kész is vannak, ahogy látjuk őket, avagy ők alapjai valaminek azok közül az Anita-féle bábok közül, amik aztán felöltöztetve nyernek végső formát. Ha ez utóbbiról van szó, az azért izgalmas számomra, mert eszembe jut az az idézet egy építésztől, akit megkérdeztek, hogy miért díszíti olyan magasan az épületeket mindenféle gyönyörű felső szobrokkal, meg mindenféle díszekkel, mert az utcáról nem lehet látni, mert több tíz méter magasan vannak, és onnan senki nem látja. Erre azt mondta ez az építész, hogy a madaraknak. Ezt azért mondom itt, mint idézet, ez nagyon érdekes és elgondolkodtató kérdés, mert az, hogy kis mellbimbóik és kis köldökük van ezeknek a babáknak, ha ők föl is vannak öltöztetve, akkor senki nem fogja látni, hogy nekik ilyenjük is van. Ez megint egy érdekes kérdés, ez egy megszemélyesítés. Van ennek egy mágiája. Az, hogy ők hárman itt ülnek, mint a három fivér vagy nővér, egymásra tett lábbal lóbázzák magukat, ez egy vidám helyzetnek tűnhet. És mégis, a világítási helyzet, ami egy nagyon kopogós, ha fototechnikailag nézem rossz és elhibázott megvilágítás, de mégis van egy filozófiai mondanivalója az egésznek, hogy ez a vidámság mennyire valós, vagy mennyire színlelt. Tehát érzelmileg nagyon sokat ad ez a kép. Technikában kellene ezen még dolgozni, ezt a kopogósságot kellene valahogy úgy megoldani, hogy megmaradjon az üzenet jellege az egésznek, de ne legyen ekkora dinamikai különbség. Az árnyékban lévő formák abszolút laposak így, a fényben lévő forma nagyon kiégett, közben a belógó párnadarabok, vagyis a kompozíciós rész is esetleges. Ha vannak ilyen figuráid, én szeretném, ha ezeket a játékokat csinálnád, beállíthatsz ilyen szerepjáték helyzeteket, ezek nagyon sokat tudnak mesélni, de akkor ezekre tessék odafigyelni. Ismétlést kérek. (hegyi)