Három képből álló képsort látunk. A képsornak a sorrendjével nem vagyok teljesen kibékülve, mert ha én a tavaszra akarok utalni, akkor a harmadik kép valahol a sorozat elején szerepelhet, ahonnan elindulok, hogy van egy drámai helyzet, ez a vörös víz, de utána arra fókuszálok, hogy a természet mégis túlél, és újból kizöldülnek a fák. A másik két kép ezt viszonylag jól ábrázolja, nekem a sorrend egy kicsit gond. Másrészt az első kép egy nagytotál, jól vezeti föl a helyzetet, de amikor ráközelítünk, és ezeket a mikro –megfigyeléseket és rezdüléseket figyeljük, akkor ahhoz nem optimális az, amit a kettes képen látunk. Maga ez a fatörzs ebben a nedves állapotban ő önmagában is már eleve szenved abban, hogy egy árok partján, egy beton környezetben kellett neki kihajtania. Ha ezt még le is öntötték ezzel a vörös iszappal, és ő még egyszer neki kell futnia, kevésbé jön le a képről, mert maga ez a forma, a vékony kis törzsecske a vörös színnel nem nagyon esztétikus. Abban a drámában, ami történt, ha én a tavaszt akarom elmondani, akkor meg kell találnom azt az esztétikát és esztétikai élményt, ami által az ember el tud vonatkoztatni attól, amit lát, és a vörös és a zöld kapcsolatát kell keresnem. Arányaiban is úgy kell megvalósítani, hogy ezt ne vigye el a dráma irányába a vörös, mert a drámának akkor kell lecsengenie a nézőben, amikor tudatosítja magában azt, hogy ja, ez Devecser, és a vörösiszap. Ennek nem szabad egyből lebuknia. De ha ezzel indítok, hogy elmagyarázom a néző számára, hogy mit is fog látni a következőkben, akkor utána kell tudnom ezt visszahúzni, és fölemelni arra a szintre, ami a túlélés és ennek boldogsága és öröme. Ezt most nem annyira látom. Visszaadom ismétlésre úgy, hogy tessék ezen elgondolkodni, hogy hogyan lehetne ebből egy frappáns sorozatot létrehozni, mert szerintem meg tudod csinálni. Ismétlés. (hegyi)

A szélesebb levélből 3 db egyenként 6 cm hosszú darabot vágok, egyik végét csúcsosan.

A keskeny gyékényszálat kettéhasítom, egyik végét átkötöm.

Elkezdem a pödrést. A felső ágat sodrom.

A sodort szálat a másik elé teszem úgy, hogy a jobb kezem két ujja között sodrom még tovább. A bal kezemmel fogom a kész munkát.

A sodrás befejeződött. Helyet cserélt a két szál. Most tovább pödrünk a már ismert módon.

Kb 12 cm-es sodrat végét raffiával átkötöm.

Az első szirom fonákjára a sodratot ráteszem.

A második sziromlevelet így fogom hozzá.

A harmadik sziromlevelet is hozzáfogom. Vigyázzunk, hogy szét ne csússzon. :)

Így néz ki a virágfej.

A szárat két vékony gyékénylevélből készítem. A sodrat másik végét a két szál közé fogatom. Raffiával átkötöm.

Szélesebb levélből egyik végét ferdén vágom. Ezután ezt levélként kötöm a szárra.

Készítsük el együtt a tavasz hírnökét! A banita69@gmail.com címre gyorsan küldjétek el lakcímeteket, és én hóvirág készítő csomagot küldök nektek. Március 8-án este fél 8-tól pedig hallgasd a sulirádiót, ahol még hasznos tanácsokat adok az elkészítéshez, és az adás alatt együtt is elkészíthetjük a virágot. A pedellus kérése, hogy a hóvirágról, ugyanúgy mint az angyalnál készítsetek képet és küldjétek el! Hegyiék már biztos, hogy beszállnak a tavaszba :-)

Anitától már kaptunk erről a kis modellről egy fotót, és most ugyanazt mondom: az nagyon jó, hogy ő elfoglalja magát ezzel a tűvel meg cérnával, vagy talán raffia darabbal, de arra tessék odafigyelni, hogy fentről lefele fotózva gyereket egy alávetettség érzetet is kelt a nézőben. Ez egy megszokott dolog, hogy a gyerek ül a földön, és játszik, de ha én ezt ábrázolni szeretném, akkor menjek le arra a szintre, ahol ő van. Egyrészt engem most az érdekelne, hogy ő ott mivel foglalkozik, és ez kevés szerepet kap a képen, miközben a világítás mindent megtesz annak érdekében, hogy a fókusz ide kerüljön. A másik az, hogy tessék megnézni az arányokat: a kisgyereknek a feje lényegesen nagyobb, mint a testnek bármelyik része, ettől egy kicsit olyan manga hatást kelt, és ez nem attól van, hogy minden kisgyereknek nagy a feje, mert ez igaz, de itt ez túl van hangsúlyozva. Ezekre is jó odafigyelni. Úgyhogy, Anita, fiatalok vagyunk, ügyesek, és szépek, tessék leguggolni, vagy lehasalni a gyerekhez, és úgy készíteni a portrét róla. Egyébként én Anita gyerekkorára vagyok kíváncsi, itt ez a kapcsolódás Anita gyerekkorához nem annyira erősen van jelen. Ismétlés. (hegyi)

Nehéz helyzetben vagyok, mert hát tárgya is vagyok ennek a fotónak, nem csak az elemzője, vagy a nézője. Saját magammal kell szembesülnöm, és ez nem olyan nagyon könnyű. Igaz, hogy azóta, amióta ez a kép készült, sikerült leadnom 10-15 kilót, de azért korántsem vagyok az út végén, szóval fájdalmas szembesülnöm saját magammal. Ez egy olyan pillanat, amit Anita meglesett, és ádáz módon, ahelyett, hogy segített volna megfogni azt a kábelt, hogy ne bohóckodjak annyit ott, a fényképezőgépével volt elfoglalva. Visszatérve a képre: én ezt egy viszonylag jó helyzetábrázolásnak tartom. Nyilvánvaló, hogy a barátság abban is megnyilvánul, hogy ilyen képet az ember vadidegenről nem biztos, hogy elkészít, mert az aztán lejön a tetőről egyszer, és akkor abból bármilyen konfliktushelyzet is adódhat, és hát aki tudja, tudja, hogy hol készült, ez is érdekes. Komolyabbra váltva, dinamikusak a vonalak, ez a megroggyant háztető, a kábelek, a mozdulat, mind-mind dinamikus, és ez nem rossz. Talán az egy szerencsés pillanat lett volna, ha a modell kinyitja a szemét. Itt biztos attól félt, hogy kiveri a saját szemét a saját hülyeségével és a dróttal, de azért csak eljött az a pillanat, amikor picit oda is figyelt arra, hogy mit csinál, és lehet, hogy az szerencsésebb lett volna. Anita, ez maximum kettő csillag. (hegyi)
értékelés:

Jó ez az egész, de egy picit azzal van problémám, hogy érzek egy bizonytalanságot a kép bal oldalán. Ugye lehetett volna ott meghozni egy döntést, hogy még a fényes résznél vágok, ott, ahol fény éri a havat, és akkor ez egy jó kis nonfiguratív valaminek tűnik. Vagy azt mondom, hogy oké, akkor legyen ott benne ez a kékes szín, de az arányoknál legalább az aranymetszés felé valamilyen szinten el kellene mozdulni. Most ez nem történik meg, esetlegesnek tűnik a kép bal oldala. A gondolattal abszolút egyetértek, talán nem használtam volna ekkora perspektíva-dőlést, hogy a kamera ilyen szögben legyen a kép fő motívumának síkjával. Kicsit talán a merőlegeshez közelebbi meglátást kellett volna adni, a térbelisége akkor is meglenne. Annyit még, hogy ez így háttér, és a történet kellene még hozzá. Ismétlés, lehet? (hegyi)

Egy drámai képsorozatot látunk Anitától, és mégis mértéktartó képeket. A drámaiságot nem bulvár szemléletből közelíti meg, hanem pont azzal, ami nincs a képen, azokkal, amiket az ember a saját fantáziájából tud pluszban hozzátenni. Nem csak a direkt közlés közlés. Ez egy fontos dolog, ezt érdemes megfigyelni. Én nagyon örülök annak, hogy Anita vette a bátorságot, hogy erről a helyről tudósítson nekünk. Ez azért fontos, mert azt tudjuk, hogy Anita ezen a területen él. Tehát van egy sajátos viszonya a történésekhez, és azt tartom kifejezetten jónak, hogy nem a saját szubjektív megközelítését mutatja, nem drámázik, hanem tényszerűen közöl dolgokat, miközben valószínűsítem, hogy a saját érzelmeinek a feldolgozásában ez a munka segített neki. Amivel nem tökéletesen tudok mit kezdeni, az a fordított sorrend. Mert én az első képet tettem volna ennek a sorozatnak a végére. Azért, mert a történet onnan indul, hogy elkezdődik egy katasztrófa. Ugye erről elég sokat hallottunk, sajnos az utóbbi időben egyre kevesebbet, és ma már nem mindennapos hír, pedig gondolom, hogy a helyzet nem oldódott meg. Valahol én a hidas képnél, ahol hömpölyög a víz, ott kezdtem volna, azzal kezdtem volna talán. És utána már megint egy szubjektív dolog, hogy melyik képeket milyen sorrendben rakjuk egymás után, de valószínű, hogy az utolsó kép után tettem volna a Mementót, magát az emlékművet. Vagy az utolsó kép és az emlékmű közé talán még befért volna valami, de mondom, ez egy teljesen szubjektív dolog. A kezdés nekem egy kicsit furcsa, mert azzal le is zárjuk a helyzetet, hogy oké, történt valami, és már ott az emlékmű hozzá. Ha az egyes képeket végigveszem, a negyedik kép az, amiben nem vagyok teljesen biztos, hogy mindenben teljesíti azt, amit Anita mondani akar. Ugyanis ebből a képből kevesebb is elég, és talán kevesebbel többre mentünk volna, ha nem a teljes ajtót, és a teljes képkivágást használjuk. Ugyanis azok a fröccsenések, amik a vakolaton látszanak, magukért kiáltanak, önmagukért beszélnek. A paprikafüzér az ajtón is magáért beszél. Így nekem megrendezettnek tűnik a dolog. A többi képpel kapcsolatban semmilyen kifogásom nincs. Talán az utolsó képnél az ablakból egy picit még belevettem volna, hogy látszódjon, hogy ez a kép valamilyen járműről készült, valószínűsítem, hogy ez valamilyen busz, de lehet, hogy személyautó, a lényeg, hogy látszik a kép sarkánál az a törlésnyom. Ezt azért komponáltam volna jobban bele, mert ez keretez egy helyzetet. Valahogy úgy megkeresni a kamerának azt a helyét, ahonnan ez összébb rántotta volna a kompozíciót, és a naturális megközelítésből, hogy ez egy vasúti átjáró, és le van zárva a falu, ebből talán egy picit elvontabb megközelítést is engedett volna nekünk. Azt nem tudom, hogy utána ez a jármű merre haladt, hogy ment tovább egyenesen, mert ha igen, akkor jó lett volna azt a buszt megvárni, míg valamennyire kijjebb halad a képből. Mert így most kicsit jelentéktelenné válik az a rendőrautó, és az a helyzet, ami maga az útzár. Ennyi hozzáfűzivalóm van, ezek is inkább a technikai megközelítések. Az egész önmagában tökéletesen helyénvaló, és jól működő sorozat. Nagyon köszönöm Anitának, hogy tudósított. Ha úgy érzi, hogy van még olyan helyzet, amivel érdemes lenne foglalkozni, akkor én szívesen veszem, azért mert azt gondolom, hogy ez maga a riport, és ez érzelmileg biztos, hogy vetett hullámokat benne. Ugyanis a következő lépcső az, amikor úgy áll össze egy képriport, hogy az egyedi képek is mind működnek külön is, és mégis az összesség ad ki egy új minőséget. (hegyi)
értékelés: