Valaki énhelyettem ittmaradt...

Nagyon szeretem Pápát, sokszor szoktam átmenni, most az elmúlt pár évben, keresztül a városon Győr felé. Nagyon jó hangulatai vannak ennek a városnak és nagyon jó ezt látni, ezeket a régi barokk épületeket és régi épületek felújított változatait. Picit nekem ez így, ez a beállítás hangulatában a szentendrei vagy óbudai ízekre is emlékeztet. Nagyon jó az a ritmus, hogy Anita megvárta, hogy esetleg ebben az utcában ne közlekedjenek autók. Ugyanakkor azt sejtem, mivel sokat beszéltünk, tehát ez végül is a képhez kapcsolódó, de nem a képből eredeztethető üzenet, hogy Anitának Pápa nagyon sokat jelent. És ha ezeket a kódokat próbálja az ember megkeresni, akkor sejthetően van is olyan információ a képen, amely ehhez a bizonyos múlthoz, ezekhez a hangulatokhoz, ízekhez kapcsolódhat, mégpedig véleményem szerint a kép bal alsó sarkában történő esemény: az idős néni, aki talán valamilyen kis virágot vagy gallyacskát visz a kezében és ebben a délutáni vagy oldalsó fényben az ő árnyéka megjelenik a falon. Van a egészben valami picit Krúdys merengés. Ugyanakkor a villanyoszlop drótszálai, vastraverzei nagyon erőteljesen benyúlnak a kép jobb felső sarkában, és sokat gondolkoztam mielőtt elkezdtem ennek a képnek az összefoglalását, hogy hogyan lehetne segíteni, hogyan lehetne beszélni erről a képről, merthogy az a hármas ritmika, és még utána szárazbejárásos kapuval az a negyedik cseréptetős épület. Ezek a tetők nagyon érdekesek, nagyon izgalmasak, mint néprajzi anyag, ugyanakkor nagyon érdekes az a jelenség, ami a perspektívával, az út szélével kifut ide a bal alsó sarokra a gyalogossal. Tulajdonképpen én megkockáztatnám a több ellenében a kevesebb felé kellett volna meghozni egy döntést, éppen azért, mert ha Pápa fogalom, amely éppen az aláírás miatt erre a bizonyos múltra utal, akkor azt sejtem, hogy a megoldás kulcsa itt a bal alsó sarokban van. És bár egy szűkebb kompozícióval, egy másmás fajta kompozícióval a néni, az árnyéka a falon, ha erre koncentrált volna jobban a fotográfia – igaz, hogy veszítettünk volna az épületekből, az épületek meséiből – de lehet, hogy valamivel többet kaptunk volna meg ebből a múlt keresésből vagy a múlt üzeneteinek rendezéséből. Ebből nem az következik és nem is azt szerettem volna mondani, hogy a képet úgy kellene megvágni, hogy kinagyítani itt a bal alsó sarkon történő eseményeket vagy éppen azt, hogy a nénit még jobban a bal alsó felé hagyni haladni, kilépni ebből a képből, hanem valahogy az üzenet irányultságát kellene jobban súlypontozni, mert úgy gondolom, hogy az üzenet drámája, az üzenet fontossága felül kell hogy írja az egész jelenséget. Én úgy érzem, hogy az Anita nagyon közel jár a megoldásokhoz, csak valahogy kell majd egy bátrabb lépése, döntése, amikor a fájdalmas melankóliából éppen az alkotás ereje átlendíti és sűrítettebbek lesznek a képi üzenetek. Most szerintem egy ilyen fajta forrás-helyzetben vagyunk, egy ilyen fajta tisztulási folyamatban, aminek ezeket képi vázlatait, elrajzolásait láthatjuk Én arra szeretném ösztönözni az Anitát, hogy próbálja oly módon pontosítani magában a mesék gyökerét, ahogyan például pár nappal ezelőtt, talán a Mikulás-történeteken keresztül az Estiskola Sulirádiójában egy csodálatosan izgalmas és szép monológot, tulajdonképpen rádiójátékot lehetett hallani a papagájjal, a műhellyel, a múlttal, az emlékekkel, az álmokkal kapcsolatban, ami úgy tűnik, hogy már sikerült akusztikailag rádióműsoron keresztül kifejezni egy filozófiát, kifejezni egy gondolkodásrendszert, ezt kellene megtalálni a sokkal szikárabb szűkítettebb formában a fotográfiában, erre szeretném őt ösztönözni, folytassa ugyanezeket a munkákat . Ennél a képnél pedig a két disznó meg van. (szőke)
értékelés:

Anita a természetben többször készített fotókat. Itt is egy ilyen meglepő helyzet van, az elszáradó levél és a háttérben a zöld erdő. Amelynél én megint azt mondom, az előző képeinél is szóba került ez már, hogy meg kéne várni egy más fénytani jelenséget, ahol ez még jobban elváljon, az előtérben lévő halott levél abszurditása és a háttérben lévő növényrengeteg. Úgyhogy én a tisztelet Balla Demeternek kategóriát, azt ismétlésre visszaadnám. Nem fogadom el erre a házi feladatra. (szőke)

Nem vagyok sem ördög, sem angyal...

„Nem vagyok sem ördög, sem angyal…”. Gondolom, hogy a mondat úgy folytatódna, hogy „…ember vagyok.”. Az Anita képeinél, munkáinál, alkotásainál, rádióműsorainál, és sok mindennél, amit az Anita megengedett, megmutatott magából, bennem mindig az vetődik fel kérdésként, hogy ha valaki ilyen szinten tud megfigyelni, tud összefoglaltan beszélni, dolgozni, akkor közben miért készülnek mellette hevenyészett, szinte golyóstoll szintű dolgozatok is? Ki hajt, Anita, téged annyira, hogy ne hagyj magadnak időt az alkotásaid elkészítésére? Ugyanis a huszonegyes lecke vasárnap hajnal képed azért tökéletes, és azért háromdisznós, mert egyértelmű, hogy egy hosszú megfigyelési munka, egy első lelki munka egyetlen pillanat alatt elkattintott, nagyon jól sikerült, érzékeny képzőművészeti üzenete az emberről. Ennek, ebben egészen biztos vagyok, egészen hosszú időszak az előzménye. Miért nem lehet ezt megtenni egy kisvirágnál, egy erdőrészletnél, satöbbi, satöbbi? Azért, merthogy azokat is valószínűleg évek óta figyeled. Ugyanerre a mélységre, ugyanerre az érzelmi fűtöttségre lenne azoknál a képeknél is szükség. Még egyszerűbben próbálom mondani. A kisvirág is te vagy, a levél is te vagy, a fák is te vagy, a járdák is te vagy, a rádióhang is te vagy, és ha egyszer valaki képes ilyet elküldeni, elkészíteni, ezt már akkor lehetett érezni, amikor az a kékfestős vödör-ecset-kiskályha ügy volt egy jó idő után, ahol küzdöttünk ugye a képekkel, hoppá, itt van egy ember, aki valamit gondol a világról. De akkor innentől kezdve, Anita, azt kell hogy mondjam, hogy fogni fogom az ostort, mert ilyen nincs, hogy véletlenül ilyen képek elkészülnek időnként, kéthavonta így sutty, Babos Anita küld egy ilyet, közben meg minden mást. Tessék komolyan venni ezt az alkotást is, mert itt van az eredménye, hogy képes vagy nagy mélységeket is megszólaltatni. (szőke)
értékelés: