Delacroix világát idézi ez a beállítás. Mindenféleképpen a festészet, a XIX. századi festészet kapcsolódik ehhez a képhez. Nagyon nagy divat volt Berlinben, Bécsben, Párizsban úgynevezett olyan híres festőműtermekben, olyan műteremrészeket létrehozni, ahol akár természeti tárgyak, természetes anyagok voltak, sőt időnként még épületrészeket is megépítettek és ott valamilyen historikus helyzetben, modellekkel beállítva, bevilágítva, trükkösen megvilágítva ezeket a képeket elkészítették. Nagyon szépek a fényei a képnek. Nagyon jó ritmusban helyezi el a formákat – diszkréten – és azt gondolom, hogy nagyon sokféle kép jelenik meg az Estiskolások beküldött anyagaiban, és néha el kell tudni azt is fogadni, hogy a kutatásokban, a tanulásokban, a kísérletezésekben a klasszikus módszerek is előtérbe kerülnek. Ebben a harmóniában – mert ez egy harmóniára törekvő kép – ebben a háromszögek, a női test ívei, a testformák ebben a picit szórt fényben, de egy sötét háttérrel nagyon szépen kapcsolódnak. Ez egy három disznós kép. Annyi csak, hogy az előtérben ez a rafia, vagy valamilyen csuhé anyag nem mindenütt kapcsolódik konzekvens módon az emberi testhez, az édenkert felirat fölött függőlegesen ott bekandikál három vagy négy ilyen rafia darab, ami a hát nagyon szép formáját, ívét, azt egy kicsit ott összekarcolja, összezavarja. Ugyanakkor én azt sejtem, hogyha itt valamilyen időzáras munkával készítette el a alkotó a képet, nyilván nem volt egyszerű itt visszafutkosni és aztán igazítgatni, de egy ilyen klasszikus megoldásnál ezekre azért érdemes odafigyelni. Három disznó. (szőke)
értékelés:

Egy álló formátumú képet látunk, ahol az megállapítható, hogy a testrészlet fotózásánál próbált olyan hátteret keresni a fotós, ami ezzel a struktúrával, az előtérben például az őszi sárgult talán juharlevél struktúrájával, mint felületi formával hasonló. Egy márványszerű, foltos, töredezett hatású háttér van, ami egy szürkés-zöld tónussal jelentkezik, és ez a többnyire szürkés hatás az egész képre jellemző, a bőrszínezetre és még a vörösesen sárgult levélre is. A beállítás egyrészt egy teremben érzékelhető szórt alap fényben látható, másrészt pedig egy alsó megvilágítással, valamilyen kis állólámpa vagy valamilyen zseblámpa fényével lentről is kap egy plusz fényértéket. Ezt a bal oldali térd környéke és a jobb oldali comb élfényei is mutatják, jelzik. Ez segíti elő a plasztikusságát az emberi testnek. A kép szatirikus hangvétele elsősorban a levél kontra női intim testrész játékából adódik, tulajdonképpen a combbal szorítja oda ezt a levelet, kvázi egy olyan szimbólumot használ, ugye a női szemérem-rész asszociációja itt egy ilyen furcsa növény mintázattal és egy árnyékkal tulajdonképpen ugyanazt szimbolizálja, amit eltakar. Elsősorban a barokk allegorikus hangvételű, biblikus tárgyú képalkotásban van nagyon sokszor jelen ez a fajta világ. De természetesen nem csak a barokkban, hanem a németalföldi festészetben is megtalálható Dürernél, de akár ha visszább megyünk, akkor Masaccionál is. Ugye Ádám és Éva kiűzetése a Paradicsomból című híres templomi képe, amelynek eredeti állapotában a mester a két emberi alakot esendően és fedetlenül ábrázolja, később ugyanígy, ahogy itt ezt a levelet látjuk, különböző ráfestésekkel szalonképesebbé teszik a majdani cenzorok. Itt is ugye csak vállaltan játékosan egy cenzúrázott képet látunk. Egy ilyen fajta helyzetnél azt gondolom, mivel ezek szerint ennek a képnek elsősorban nem a tanulmány jelleg, hanem valamilyen geg a fő iránya, azt kell feltételeznünk, mint ahogy a plakát fotográfiánál is, hogy egy mesterségbeli tudásnak a háttérben meg kell húzódni. Ez azt jelenti, hogy ha elfogadjuk a humorforrást, elfogadjuk az üzenetet, akkor azzal a résszel is kell foglalkoznunk, hogy vajon mesterségbelileg hogyan van megközelítve mindez. Az egyik, amit most az Estiskola tábor alatt, ahol stúdium munkában aktfotózással foglalkoztunk, a Pedellus részéről többször elhangzott teljesen jogos szakmai érvként, hogy általában ha modellfotózás történik, akkor érdemes megvárni azt, hogy a testfelületen lévő ruhák nyomai eltűnjenek. Még egészen extrém módon azt is tudom mondani, hogy érdemes egy modellfotózás előtt akár egy masszázst alkalmazni, amelynél a bőr újra felveszi ugyanazt a rugalmasságát, felületi egységét, amely akkor nem jelentkezik, hogyha mondjuk elkezdünk fotózni, a modell levetkőzik, és akár a nadrágszíj, akár a nadrág, pulcsi, melltartó nyomok megmaradnak.
   Én még egy dolgot szeretnék mondani – fűzi hozzá Hegyi –, hogy az egy kérdés számomra, hogy ugye itt van egy levél, és ennek a levélnek a kiválasztásánál most egy olyan formai helyzet van, ahol árnyékok keletkeznek a levélen is, meg árnyékok keletkeznek a testen is. Ez lehet egy olyan eszköz, amit tudatosan használunk, ezzel fokozunk valamilyen drámai hatást ezekkel az árnyékokkal. Most itt úgy tűnik számomra, hogy ez a világításból adódóan így történt, és nem vagyok biztos benne, hogy ez egy tudatos helyzet. Ezen a világítással lehet segíteni akár egy kis reflexszel a levélformának a fölső részére egy kis fényt adva kisimítani ezeket az árnyékokból adódó tökéletlenségeket, és akkor ez a helyzet formailag rendezettebbnek tűnik.
   De alapvetően nem ez a probléma, hanem az – így Szőke –, hogy ez a kép világítva van, csak nem ott, ahol a képkeret látható. Van egy sejthetően koncentrált fényvilág a képen kívül, a kép alsó vízszintes határán túl, miközben a kép gegvilága az igazából a női szeméremtest kontra levél kapcsolatát mutatja. Ez azt jelenti, hogy igazából oda világít az alkotó, például a térd, combok alsó régiója, ahol mi nem láthatunk semmit, viszont ahol érdekes lenne az egész történet, ott csak valamennyi a fényből odacsúszik. Tehát nincs eldöntve világítástechnikailag, ez a humoros és izgalmas, erotikus töltet mint ötlet föl van vetve, és igazából nincs végigvezetve. Tehát ismétlésre visszaadnám a képet. (szőke-hegyi)

Úton vagyok. A busz kereke monoton morog. Emberek beszélgetnek. Kint mínusz 9 fok. A táska pántja lecsúszik a vállamról egy kanyarnál. Fázósan visszahúzom.
   Szürke, barátságtalan a táj, egy kis fény jól esne... A napot már rég nem láttuk, hiányzik. Vagy legalább hullna a hó. Nagy pelyhekben, szünet nélkül. És minden fehér lenne, hideg, rideg, mennyeien fehér. Hogy egy időre eltakarná lelkünk kínjait, még ha csak annyi időre is, míg az ablakon kinézünk.
   Megállók, arcok, hangok, illatok és szagok. Körülnézek. - Csókolom! - Szia! Ismerős, de ma beszélgetni sincs kedvem. És mire átvergődném magam az embertömegen... jelez, és leszáll. Aztán még egy megálló, és egy következő. Itt is sok a célt ért utas.
   Tekintetem a járdán ragad. Fiatal, talán tizennyolc éves fiú várja a lányt. Nézik egymást hosszan, aztán a csók. Forró ölelésük felmelegít. De a busz egyhanguan elindul újra. Belekiáltanék a levegőbe, csak még egy percet ebből a szerelemből, hadd éljem át így a csodát... vagy vigyen ahhoz, akinek ölelésétől végigfut a hátamon egy érzés. Igen most szeretném, kell, akarom!
   De a busz érzéketlen, visz tovább. Aztán jelzek és leszállok. A hideg szél arcomba csap. Megborzongva veszem tudomásul, ez a való világ. Gyorsítom lépteim, fel az iskolába a gyerekért, aztán a boltba. Hová is tettem a listát? Ah, a konyhaasztalon maradt! Már megint! Kenyér, szalámi, sajt...
   Hazaérünk. Tanulás, főzés aztán beszélgetünk a vacsoránál. Megszokott, monoton, hétköznapi. Fürdés, és fekvés.
   Az álom hamar érkezik. Forró ölelése végre csak az enyém... álmomban.

Itt olvasok, eszem, alszok... (Láncreakció Margit képére.)

Mivel a képet a láncreakcióba elfogadjuk, ezért a képnek, most itt nem történik meg az elemzése, hanem a tervezett közös gyöngysor egyik része, ott fogunk vele foglalkozni. (szőke)

Különös dolog az élet...
A szél odafújja a magot, ami aztán megered, és fává cseperedik.
Eső áztatja, nap süti, szél tépázza.
Elmenne szebb, békésebb tájra. Magjában hordozza az otthoni táj képét.
De mégis ittmarad, dísze lesz a tájnak. Gyökerei már idekötik, ehhez a vidékhez. Itt él tovább...
Akkoris, ha néha fáj.

Ezek a képek mondhatóan egy véletlen szülte nem házi feladatra érkeztek, de mégiscsak egy valamilyen impulzus által generálódnak ezek az arcfestéses képek és hát gondolkodtunk is Andrással azon, hogy esetleg ez majd lehet egy lecke a smink, a festés és ezek a mimikai dolgok. És láttunk ebből már megoldásokat és nem is ezekkel akarom én ezt összehasonlítani, hanem az Anitai üzenetekkel, saját magával. Mégpedig azért, mert függetlenül attól, hogy milyen impulzusra készült ez a kép, azt kell, hogy mondjam, hogy van abban valamiféle bátorság és van abban valamiféle elrugaszkodás, hogy felhasználok egy impulzust, de beleteszem saját magam és nem csak az impulzussal foglalkozom, hanem az impulzus által megvalósítom önmagam és egy új réteget mutatok meg önmagamból. Láttunk már Anitáról portrékat, amiket készített magáról és ezek a portrék mind másképp meséltek és azt kell, hogy mondjam, hogy az Anita személyiségéről, az Anita helyzetéről, lehet, hogy véletlen együttrezgés, vagy véletlen párhuzam, de mégis nagyon jól mesél ez a kép. Pontosan azért, mert ez Anitánál csak egy eszköz volt, ami elindított nála egy gondolatot és ez a gondolatiság ami megjelenik és az eszköz már másodlagossá válik. Amit még tudnék segítségként Anitának mondani az a világítás. Nagyon jól választja meg a fényforrást alapvetően, ez egy jó döntés, ugyanakkor azt mondom, hogy nézd meg Anita, az igazán izgalmas fényt a szemgödör fölötti, szemnél, a szemöldöknél, a hajnál lévő fénytani helyzetekben találjuk meg, és az arcnál, a nyaknál lévő történet egy picit túl van világítva. Ezt egy kis takarással lehet manipulálni, lehet segíteni és akkor máris a fókusz oda kerül, ahova egyébként szántad, de ezt egy három disznós képnek gondolom és köszönöm, hogy ebben a játékban partnerek voltatok. (szőke-hegyi)
értékelés: