Vékonyul tovább a családi szappan.

Anita, ami hozzáfűzéseket írtál, azt nem tudjuk dekódolni, tehát nem tudjuk kik a rokonok, ki kivel, hogy... és az én bajom az az, hogy ha csinálsz egy kettősportrét, az két ember kapcsolatáról szól. A címmel tudsz segíteni a nézőnek, hogy noha a két kisgyerek itt együtt van, mégis külön vannak valami okból kifolyólag – de ez nem derül ki számunkra. Tehát a drámája nincs meg a képnek, akár nézhetnek ezek a gyerekek egy színházi előadást is valahol. Másrészt meg figyeljük meg, mindkét gyerek ugyanoda néz. Tehát az ’együtt is külön’ ebből a képből, csak azért, mert a két gyereke között távolság van és nem együtt játszanak, hanem együtt, egyfelé figyelnek, de ugyanoda figyelnek, úgyhogy ez sajnos nem jön ki. Lehet, hogy te tudsz ennél többet a történetükről, de ezt nem helyezted el a képen, nem mondtad el. (szőke-hegyi)

Anita, nagyon köszönöm ezt a képet, nem tudom a vágy leckére elfogadni, de még szorgalmira sem tudok rá disznót adni, nem érzem azt, hogy hol szűrődik át rajtad, miért a vágy kategóriájára van beküldve, miért van erőszakolva ez az egész üzenet, vajon a tükröződés a fontos, ez a nejlonsátorláb, a két ember közti kapcsolat, a lufik - abszolút nincs eldöntve ez a kép, hogy mit akarsz ezzel az egésszel. Kérdezem az Anitától: Ki vár a vevőre, milyen vevőre vár, hol vár a vevőre, mi az eladó, mit fognak megvenni – miközben az egész kép olyan, mint egy kukkolós kép, mint amit ellestem a fa meg a sörsátor között. Olyan egy kicsit még, mint régen, amikor az ember befűzte a filmet a gépébe, és az első két kockát el kellett kattintani, és akkor ezekből a kattintásokból ez lett az első kép. Tehát így nem teljesen értem, hogy miért készült ez a kép. (szőke-hegyi)

Anita sokszor - és ezt fontos dolognak tartom, hiszen sokat kritizáljuk - áll neki újragondolni a munkáit, és ennek én nagyon örülök. Érdekes kihívás az ahogyan ezzel a rafia vagy valami szárított anyaggal a test találkozik, védelmezően, mint egy Masaccio-képen Ádám és Éva kiűzetése a paradicsomból, ez egy elég híres kép, amin a reneszánsz után az egyház újrafesteti az intim testrészeket, amik egészen addig a híres festő munkájában fedetlenül és esendően ábrázolja Ádámot és Évát, tehát ott a kettős emberi alakoknál hasonlóan ezt a kicsit előrehajló pozíciót láthatjuk. Sőt, talán még az arcot is, ami hasonlóan mozdul ki. De amíg a Masaccio-féle festményen ennek a testkódnak látjuk a teljes motívumkörét, itt a kép baloldalán a jobb felkarba belevág a keret, és az Anita behajol ebbe a kompozícióba. És itt, ennél a szituációval az fedetlen emberi test védelme az, amire ez a növényi anyag felhasználódik, mintegy védekezésként, mintegy ruhaként. Ez egy érdekes jelzés, hogy megmutatom magam nektek, de mégis védekezek előttetek. Ugyanakkor attól, hogy a tekintet nem felénk irányul, nem az arc, hanem a szem, tulajdonképpen olyan az egész, mintha egy városi műteremben egy beállított fotót látnánk éppen, ahol T. Dezsőné elkészítteti a fotóssal a családnak a képét. Talán jó lett volna a tekintetet felénk mozdítani, és én még tovább játszanék ezzel a történettel; ha van még az a tér, a tengerihántás, ha jól sejtem, hogy ez egy pajtában van, akkor ebben egy picit elbújnék, és egy picit többet adnék a test és a csuhé kapcsolatából, és ha már az ágy házi feladatra érkezett ez, akkor ebből a szituációból nem következik a békességes, puha ágyam a csuhéhegyek, amit ott sejteni is lehet a háttérben. Természetesen tudom, hogy csupasz testtel az a száraz csuhé nem egy szórakoztató dolog – de ha már az ágy leckére érkezett ez a kép, kénytelen vagyok ezt elmondani, ahogy a test formáinak csonkolását is. Tehát egy disznó, és esetleg ha tud még, akkor ezzel még foglalkozzon. (szőke)
értékelés:

"Sokat tud az én kezem,
sokat tud az ujjam,
benne mindenféle régi
s mindenféle új van."
Szabó Lőrinc

Tőle tanultam a csuhébaba készítést.

Én nagyon szeretem ezt a Klári nénit; tudom, vannak hibák, és azokat el fogjuk mondani, de én nagyon szeretem ezt a képet. Ez egy nagyon kedves kép, ami egy nagyon fontos kapcsolatról beszél, és ezt én ezt teljesen el tudom fogadni. Az Anitának abban szerencséje volt, hogy valószínűleg egy árnyas fa alatt lehetett ez a helyzet, és az arcnak nagyon jót tesz ez a fajta fényjáték; ugyanakkor azt kell, hogy mondjam, itt vannak olyan problémák a képpel, amik miatt ha van rá mód, én kérném az Anitát, hogy ezt a képet ismételje meg. Pl. ott van, a Klári néni fejéből kijön egy bot. A másik pl., hogy a Klári néni feje mögött az ég és minden teljesen ki van égve, és ettől elveszti minden térbeliségét a történet, mert olyan, mintha egy sátorponyva elé odaállítottuk volna. És aztán még... hát az arcon még nagyon szépek a fények, azt mondom, hogy a hajon, hát igen, szóval a fényekkel még lehetett volna játszani, hogy a Klári néni az nem csak a Klári néni, hanem amit az Anita is leír itt, hogy tőle tanulta a csuhébaba készítést, és ez a hölgy itt pont valami ilyesmivel foglalatoskodik. És ez azért ilyen bátortalan, amit mondok, mert pont a kezén, amit éppen ő ott csinál, ott nem nagyon van fény. És a szemébe is kerülhetett volna egy kicsit több fény – és ezeket könnyű megoldani, egy alufóliadarab, egy tükör, egy tükröző felület, bármi ami a fényt deríteni tudja, ezekkel lehetett volna ezekre a pontokra még adni fényt. Hogy ezeket a pontokat kiemeljük. Merthogy itt a Klári nénivel a kapcsolata a csuhábabakészítésen keresztül indult el, és ezt fontos lenne megtartani. És ugyanezért pl. a Klári néninek a kezébe nem vágok bele. Tehát ez egy furcsa dolog, az egyik elemzésnél már erről beszéltünk, hogy ez egy nagyon nehéz helyzet, amikor valakit a barátunknak tartunk, akivel szoros kapcsolatban vagyunk, és akkor egyszer csak a fényképezőgép elé kerül, szeretnénk megörökíteni, dokumentálni, valamilyen érzelmi helyzetet róla közölni. Ilyenkor az ember magát át kell, hogy helyezze egy másik szerepbe, és azt a fajta érzelmi kötődést, ami egyébként megvan, egy picit a háttérbe kell tudni szorítani, mégpedig azért, hogy ezek az érzelmi töltések ne vonják el az alkotás közbeni figyelmet arról, amiről akarunk beszélni. Merthogy pontosan ezek az érzelmi töltések azok, ami miatt az ember ilyenkor nehezebben figyel oda, és elkapkodja a dolgot, mert annyira nagyon szeretné megcsinálni a képet, megmutatni, hogy mennyire boldog és örül ennek az embernek – miközben pont ettől a nagy igyekezettől válik dekoncentrálttá a munka. Úgyhogy én ezt viszaadnám ismétlésre. (szőke-hegyi)

"Csupa árnyak vagyunk a világon,
...
Mégis mindörökre áldva áldom,
hogy virultunk s meghalunk bele."
Szergej Jeszenyin

Anita egy külső tájban elkészített képet küldött nekünk, és tette ezt a csendélet leckére. Öööö... én azt mondom, amit már többször is mondtam, hogy pontosítani kell a fogalmakat – ez nem csendélet. A kép önmagában, illetve a helyzet maga alkalmas is lehetne arra, hogy akár csendéletet is készítsen ebben a környezetben, de ahhoz saját személyiségét és meglátását is hozzá kell adni. A kiválasztás most tulajdonképpen olyan, mint egy háttér. Mintha egy csendéletet kezdenénk el csinálni, és azt mondanám, hogy igen, ezen az asztalon, ezzel a drapériával fogom megcsinálni. Csak az nem szerepel a képen, ami a csendélet tárgya. Ennélfogva én ezt csendéletnek nem tudom elfogadni, szorgalmiba tenném vissza, és azt mondom, hogy ha ő szeretne az elmúlással, ezekkel a helyekkel és ezekkel az időkkel dolgozni, akkor adjon magának több időt, hogy ezeket a történeteket el tudja indítani. Attól viszont óvnám, hogy a nagyon kézenfekvő és szokásos történeteket próbálja meg megkeresni, mert azt már csinálta más, azaz a temetői képek hasonló a kisgyerekes vagy állatos, hogy nagyon könnyű elmenni velük olyan irányokba, amit már más megcsinált. Ismétlés. (szőke)

Az ő emléke belőlem is emlékképeket csalt elő...

Nagyon örülök, hogy ezek a kivágások, ezek a megfigyelések megtörténnek. A nejlonfüggöny a díszeivel, az ablak, az elpusztult festékanyag, a varródoboz a hatvanas-hetvenes évekből, a kifakult függönyhöz hasonló színvilágú ablakkeret előtere, és még akár az asszimetria ezzel a kerettel. Giccsdoboz. Szerintem probléma megintcsak a fény megválasztása. Abban a pillanatban, ha nem egy elölről érkező, úgy szórt fény van jelen a képen, hogy ezeket a tereket összemossa, a festékpikkelyek nem kapnak megfelelő árnyékmennyiségeket, a felületek, a keret felületei nem kapják meg a térbeliségüket, mert a fény úgy érkezik rájuk, hogy az egészet síkra redukálja. Igazából emiatt az asszimetriája uralja a képet, és elveszti ezt az élményt, amiről az elején beszéltem. Ha vártál volna, akár reggel, akár este, egy picit, súrlófényeket, akkor lehet, hogy az üvegfelület egyenetlenségei is kaptak volna csillogásokat, torzulásokat és egyből élni kezd a kép. Egy disznó, és ha van rá lehetőséged, érdemes megfigyelni a fény változásait ennél az ablaknál. (szőke)
értékelés:

"Jó lenne hinnem,hogy a lelkem él,
Ki csillag voltál itt a földi porban,
És istenlelket csókoltál belém,
Nem múlhatsz el Te hamuvá omoltan,
Az nem lehet."
Várnai Zseni

Megint kaptunk egy vödör verset, Anita, ezzel a versekkel megőrjítesz ám... Taliándörögdön a Schweitzer Józsi bácsi előadásán lehetünk, fontos, hogy a háttérben látható kereszt, amit az Ősök Házában három éve faragtak ki a látogatók, mert az előzőt egy fiatalember felgyújtotta, az fontos, hogy a kereszt színvilága, ez a barnás-fekete azonos tónusban van az előtérben álló emberekkel, ezekkel a sziluettformákkal, amelyek így valójában azonos szimbólummá válnak a kereszttel; nem előtér-háttérként működik ez a szimbolika, hanem mint egy oltáron egy keresztkompozíciónál, az előtérben lévő áldozók, imádkozók, körmenetre igyekvők együtt élnek, együtt működnek ezzel a kereszttel a háttérben. Még az is nagyon jót tesz ennek a történetnek, hogy a hölgy, aki pontosan a kereszt alatt ül, neki van egy picit félrehajtott gesztusa, ami még jobban ezt a megadó, esendő, és nem büszke tartást mutat. A kép engem az Erdélyben nagyon jól működő parasztbibliára emlékeztet, azt a nyelvezetet hozza, tehát ahogyan az ember viszonya itt az árnyformákkal egybeépül az istenhittel. Ezért érdekes itt és ezért beszédes, és jó a cím is, mert az Anita viszonyáról beszél ez a kép a saját hitkeresésével. (szőke)
értékelés: