A tea aromája fontos. Az is jó, hogy meleg. De legalább ennyire izgalmas, ahogy a fényt elvarázsolja.

Remélem, hogy a műteremgyakorlatra Gábor készít csendéletet, elhozza, és tudunk róla beszélni, de most erről a képről, mint csendélet szeretnék beszélni. A Fény és árnyék leckét tökéletesen jól megoldja, tehát itt most azért vagyok nehéz helyzetben, mert a leckemegoldás tökéletes, csak a kivitelezéssel vannak problémáim. Az egyik az, hogy kapunk három képet, már rögtön felmerül bennem a kérdés, hogy miért kapunk hármat. Ebből egy, ami működik. Hogy melyik, azt nem nekem, a nézőnek kellene kiválasztani, hanem az alkotónak. Kell tudnunk dönteni, hogy megcsináltunk három verziót, melyikhez húz a szívünk, melyik az, amelyik azt az érzelmi állapotot közli, amit szeretnénk továbbadni. A tea melege, finomsága, illata, íze is átjön, de nem mind a hármon. Értem én, hogy itt egy tanulmányról van szó, mint Estiskola, ez helyén is van, ezért elfogadom, hogy három kép készült, de szeretném tudni, hogy Gáborhoz melyik áll a legközelebb. Másrészt pedig: az eszközök kiválasztása egy csendéletnél jelentőséggel bír. A dizájnerek, akik tervezik ezeket az eszközöket, más preferenciákat tartanak fontosnak, más irányokat vesznek figyelembe, van köztük is kutyaütő, persze nyilvánvaló, hogy a funkció sokat számít, és biztos, hogy a funkció az, ami miatt ez a borzalmas szögletes nyél a vaspánttal rákerült erre az eszközre. Biztos meg tudná indokolni a dizájner, hogy egy ilyen szép formához miért épp egy ilyen szögletes, ronda nyelet rak oda. Ez engem nagyon zavar, ugyanis ha megnézzük az első képet, akkor van egy természeti formánk az ágakkal, a levelekkel, van egy szép kerek formából összeállított poharunk, és még az a kanál is jó, hogy ott van benne, mert az nagyon jót tesz az árnyéknak, szépen dolgozik velünk. Van egy króm csészealátétünk, azzal lehet, hogy én valamit kezdtem volna világításban, hogy ne vakuljon ennyire meg. Ott elindul valami fényárnyék, de egy kis tükörrel lehet, hogy rá kellett volna segítenünk. Aztán van egy asztallapunk, ami jól ritmizál ehhez a színvilághoz, jól hozza a formáját, szépek a struktúrák, és nem túl tolakodóak, hagyja élni ezeket a tárgyakat. Majd van ez a kancsónk, ami a testén és a fején is gyönyörű árnyékokat hoz, mint egy kis pingvin-madár, de közben a nyél fehérsége és az árnyéka is túl kopogós, kemény. Azokhoz a finom formákhoz képest ez idegenül hat. Ez mind a három képen ott van, valamiért Gábornak ez fontos volt, hogy ez ott legyen, nem teljesen értem, hogy miért. Persze lehet azt mondani, hogy azért, mert a csőrét szerettem volna ennek az egésznek, ez igaz, de ahogy én látom, megoldható lenne roncsolás nélkül az, hogy ez a nyél elforgatódjon. Ha egy negyed körcikknyit elforgatom, akkor takarásba kerül, ki lehet ezt úgy próbálni, hogy ne okozzon a fényjátékban torzulásokat, viszont ha már leszerelni nem lehet róla, ilyenkor a fotós tud olyat csinálni, hogy ezt letöri onnan, aztán azt mondja, hogy bocs, mosogatásnál leesett. Ez a problémám a képpel javarészt, hogy ez a nyél szétveri az egész lírát, testidegen forma. A második képnél a fentieken kívül azt tudom elmondani, hogy olyan vágást hoz létre Gábor, ami nem teljesen átgondolt a csészét illetően. A kanál nyelénél bizonytalanságot érzek, hogy azt most hova került, vagy hova nem, egybefolynak a formák a fülnél, az árnyékkal, szép, de nem eldöntött, hogy most azt szeretném, hogy csillogjon, vagy, hogy beleolvadjon a háttérbe. Ez még igényelt volna egy fél órát, hogy ezen az ember elmeditáljon. A harmadik képnél ez kezd viszonylag helyrekerülni, határozottabbak a döntések, ott viszont a vágásnál van egy olyan kérdésem, hogy az alsó résznél hol és miért pont ott van vágva ez a csészeárnyék? Elkezdődik egy szép játszma, és nincs befejezve. Ollókezű Edvárdnak azt üzenem, hogy ha már vagdosunk, és próbálunk a képkivágással játszani, akkor ez érdekes kérdés, hogy mit, hol, és miért vágunk. A valóságtól kell tudnunk elvonatkoztatni, erre nagyon jó tanulmány az árnyék, mert ez mindig egy kicsit elemel a valóságtól, és akkor tényleg csak a struktúrákkal kell foglalkozni, azzal, amit létrehoz az asztallapon a fény, és azt nem szabad ilyen csúnyán elvágni. Gábor, ha ezek megvannak, és nem kell érte mondjuk a Szigetre visszamenni, akkor csak jön megint vissza a Nap, tessék ezzel egy kicsit még dolgozni. A Fény és árnyék leckére tökéletes a megoldás, csak a kivitelezéssel van problémám. Az irány jó, de ismételj is, kérlek! (hegyi)
értékelés:

Az estiskola ünnepi csipke-sorozatához járulok itt hozzá. Érdekes, hogy ezeket tavaly szeptemberben készítettem, aztán decemberben teljesen előkészítettem beküldésre és ott maradt, ki tudja miért. Hát most jött el az ideje.

Annak nagyon örülök, hogy Gáborból előhívtunk valamit, egy elfeledett képsort Borsay Márti riportjával, amit a rádióban közöltünk. Nagyon kedves ez a képsor. Nagyon szeretetteljes és emberi. Én hiányolok egy ötödik képet ebből, mert ez most így olyan, mint a Petrocelli háza, hogy sosincs kész. Ez a szegény néni azért csak-csak befejezte ezt a csipkét, ha nem is ezt, akkor másikat, lehet csalni, de azért valami kész terméket nem ártott volna, ha látunk. Jó lett volna. Méghozzá nem is kiterítve egy asztalon, hanem megkérem a nénit, hogy mutasson valamit, ami kész van, tartsa a kezében. Az első kép gyönyörű, ahogy a néni dolgozik, ahogy odafigyel, az a szigorúság, az a gyönyörű ruha, nagyon szép színe van a ruhának. Ez mind nagyon finom, még közelebb jutunk ehhez a történethez, ahol ezeket a bütykös, törődött kezeket látjuk, ezeket a dolgos kezeket, amik nem pihennek, hanem még most is végzik a munkát. Majd nagyon jó, hogy megkapjuk a közelit, hogy tényleg micsoda egy őrület ez a csipkeverés. Utána nagyon jó ez a lírai pihenő, ezzel a két cérnatartó készséggel, és itt nekem mintha egy szünet lenne, kimentünk, iszunk egy kólát, és hogyan folytatódik tovább, nincs befejezve, Gábor. Ez nekem kettő csillagos ügy, ha van kép, amivel befejezhető lenne a sorozat, akkor küldd azt is el, ha nincs, akkor erre figyeljünk legközelebb oda. (hegyi)
értékelés:

Így készül a kenyér.

Kicsit nehéz helyzetben vagyok azért, mert ennél a projektnél én is jelen voltam. Gábor volt olyan kedves, és elhívott fényképezni abba a pékségbe, ahová azóta rendszeresen visszajárunk, legfőképp finom kakaós csigáért és kenyérért. Azért is nehéz a helyzetem, mert ennél a képsornál nem csak a születésénél voltam jelen, hanem az utómunkánál, a válogatásnál is, hiszen ezekből a képekből a kenyérmesterek is kaptak Gábortól kópiát. Az itt látható sorozatnak a fentiek miatt nehezebben kezdem az elemzését. Egy korrekt sorozatot kapunk, amiben Gábor tisztelettel megmutat egy élethelyzetet. Azért élethelyzetet, mert többet kapunk annál, mintsem a szabvány kenyérsütési metódus, talán egy picit túl sokat is. Szép képek is vannak ebben a sorozatban, ugyanakkor, ahogy ezt már sok riport-megoldásnál elmondtam, akkor, amikor az ember a nagyközönségnek bemutatja az anyagot, kell tudni szelektálni. Meg kell találni azokat a képeket, amik jól mesélnek egy adott szituációról formailag is, és érzelmileg is, esztétikailag és tartalmilag is. Ezeket a képeket kell úgy sorba rendezni, hogy a néző számára egyértelmű legyen, hogy miért úgy, és miért azokat a képeket választottuk az illusztráció tárgyaként. Azért mondom ezt így, mert többféle megközelítés is érvényes lehet egy képriportnál: a tárgyilagos is, amikor egy valós sorrendet próbálunk felállítani, például egy ilyen munkafolyamatnál azt, ahogy a kenyér elkészül, de teljesen érvényes lehet az a megközelítés is, amikor érzelmileg közelítünk egy helyzethez, és inkább a formákkal és hangulatokkal dolgozunk, és ezeknek a ritmusát próbáljuk megtalálni. Most ennél a képsornál elvesztettem a fonalat, annyira sok képet kaptunk. Azt megértem, hogy ezekre a képekre a megrendelő kíváncsi, mert ő majd eldönti, hogy miket akar ebből beemelni a maga portfóliójába. De amikor publikálunk a saját belátásunk szerint, akkor döntéseket kell hoznunk, hogy mi az, ami fontos, és mi az, ami nem. Ha most itt gyorsan végigpörgetem a sorozatot, akkor csak számokat mondok, amely képeket én kihagynám: 2, 5, 6, 8, 11, 16, 20. Ezeket biztos, hogy nem tenném ebbe a sorba bele. Hogy csak az egyikről beszéljek: a lisztes zsákok önmagukban nem mesélnek túl sok mindenről, ebben a beállításban rendetlenséget mutatnak a maguk rendezettségében is, de ezekben a lezárt nájlonzacskókban bármi más is lehetne, nem kötelezően tudunk a lisztre asszociálni. Bizalmi kérdés, hogy elhisszük-e az alkotónak, hogy ezekben liszt van. Abban is szigorúnak kell lennünk, hogy mi az, ami esztétikailag és formailag megmutatja például az előkészítés záró képsorát, amikor még a kisületlen kenyerek ezekben kenyérformákban vannak. Itt két irány egyszerre jelentkezik: az egyik képen korrektül látszik a rácsokon tárgyiasultan az, ahogy ezek a kis kenyérfigurák várnak a sorukra, aztán rögtön a következő egy érzelmi megközelítés, a nagy összességből kiválasztottunk egy főszereplőt, és ezt mutatjuk „Házi jellegű” kenyérként, a kis címkéjével pihen és vár. Ez tényleg egy fontos kérdés: ha tárgyilagos akarok lenni, akkor nincs helye a lírának. Akkor menjek végig azon a soron, hogy hogyan keverik össze a lisztet a margarinnal, aztán ebből hogyan gyúrnak kenyértésztát, hogyan lesz ez kiszakítva, hogy kerül bele ebbe az edénybe, utána ők hogy várakoznak a sorukra, majd hogy kerülnek a kemencébe, ott hogy sülnek a kenyerek, és utána miképpen kerül ez vissza a tároló rekeszre, és utána hogyan kerül ez a bolt polcára. Ez is egy megközelítés, és abszolút érvényes, bár szerintem ez kevésbé izgalmas. A következő helyzet az, amikor azt mondjuk, hogy érzelmileg közelítünk meg. Akkor van helye azoknak a képeknek, mint ami most ennél a képsornál akár a nyitó kép, vagy az említett magányos kenyérkatona, vagy akár azok a mozdulatok, amik jellemzőek erre a munkafolyamatra. Én azt preferálnám, ha hosszabb expozícióval a mozgás is meg tudna jelenni a képen. Van több nagyon jó példa erre: 12, 14 és a 15-ös képek, kifejezetten az utóbbi az, ami azért jó, mert egy portrénak is felfogható: a mi pékünk a kenyérlapáton épp a kemencébe tolja a kenyértésztát. Ezek fontos dolgok, sokkal fontosabb, mint hátulról az harmadik kép, ahol egy statikus formát látunk, péklapáton ott ülnek ezek a kenyerek. Ami itt mozgás fellelhető az, hogy valaki a háttérben a kenyértartó rácsot odébb tolta, és az bemozdult, de egyébként megfagyott a történet. Azt mondom, hogy menjünk oda vissza, most már nagyjából tudjuk, hogy mi újság, szerintem szeretettel fognak minket ott fogadni, tudjuk, hogy hogyan megy ez az egész, láttuk a munkafolyamatokat, szerintem volt idő arra is, hogy végiggondold azt, hogy mit szeretnél csinálni. Ők is annak örülnének, hogy ha a szubjektív, érzelmi megközelítésedet hagynád érvényesülni. Megvan a korrekt anyag, ha korrekt kép kell, ezeket megcsináltad. Ezt visszaadnám ismétlésre azzal, hogy próbáljuk meg azt, hogy visszamegyünk, és csináljuk meg az érzelmi megközelítést, hogy Gábornak mi a fontos ebben. Dolgozzunk az érzelmekkel. Mit jelent ez a gyakorlatban? Közeliket, hosszú expozíciókat, és olyan kompozíciókat, aminél az ember és a kenyér viszonya érvényesül. A tésztáé, a kezek, a mozgások, az a fáradhatatlan munka, amit ezek az emberek ehhez a kenyér történethez hozzáadnak. Ezekre kellene most rátenni a hangsúlyt. Az biztos, hogy ez nagyon sok kép, mint bemutató. Ismétlés. (hegyi)

Ember a gépben.

Örülök annak, hogy Gábor is elkezdte a leckéket elölről, és egy érdekes megoldást mutat ez a kép. Ha jól látom ez egy számítógépes monitor, amiben Gábor arca tükröződik, és, bár jelzésértékkel, de felismerhető, hogy a Sulirádió oldala van a monitoron. Ez egy álló formátumú kép, de azt észre lehet venni, hogy ezzel a formával harmonizál az a tömegelhelyezés, ami a képen szerepel. Minden, ami képalkotó elem ezt az álló formátumot, ezt a hosszúkás formát erősíti: a monitorból kimetszett rész, a honlapból kimetszett rész, és a monitor torzítása miatt az arc is. Elgondolkodtató a képi megoldás, talán annyit tennék hozzá, hogy én a kép fölső részénél a monitor keretét már vágtam volna, úgy még izgalmasabb helyet lenne, ha fönt nyitott lenne ez a kompozíció. Most nagyon keretbe van zárva a modell. A portré is számomra egy érvényes portré, azt nem mondom, hogy túl vidám, de egy jó üzenetet mutat, és azt külön kiemelném, hogy gondolom, hogy Gábor dolgozott ezzel rendesen, mert azt beállítani, hogy az arcon legyen fény, de a kéz gesztusa és mozdulata, amelyik a kamerát tartja, értelmezhető legyen a portréhoz viszonyítva is, és ne csak mint kamerát tartó kéz, ez fontos dolog. Nem a kamera szerepel itt, mint jelenlét, vagy önmeghatározás, hanem az arc. Többször láttunk már ilyen tükröződésben készült portrét, és ennek a portrénak ez az erőssége, hogy nem a fényképező embert akarja előtérbe állítani, hanem saját magát mutatja meg nekünk. Köszönöm Gábornak ezt a képet, és az első osztálynak a második leckéjét teljesítette. Azt is tudom, hogy Gábor nem könnyen készít önportrékat, bár ezt a képet látva, azért vannak ebben még rejtett potenciálok, tehát ha van kedve dolgozni ezzel, akkor várnám a folytatást, mindamellett, hogy ez a lecke megoldásra került. Ugye van még egy első és egy harmadik leckénk ahhoz, hogy ez az osztály kész legyen, várom a folytatást. (hegyi)
értékelés:    

Hát éppen nem mézeskalács...

Erről a képről nekem Rajkin jut eszembe, akinek egy híres szállóigéje lett az, hogy „válámi ván, de nem az igázi”. Ennél a képnél is ez a helyzet, hogy minden eszköz ott van, olyan, mint egy festő palettája: ott van a piros, a kék, a zöld, a sárga, mindenféle színek, amiből bármit lehet festeni. Ennél a képnél is megvan a fenyő, a kisház, a térélmény, megvan a hó, a bokrok, de valahogy az egész mégsem áll össze. Nekem ez nem mese egyelőre. Ez valami, ami még nincs kész. Hogy mitől lenne kész... lehet, hogy ez a kép ebben a beállításban, ahonnan lefotóztad, nem lesz kész. Tudom, hogy hülyén hangzik, amit mondok, de nem minden szituáció alkalmas arra, hogy lefényképezzük, még akkor sem, ha akkor, amikor ott vagyunk, az élmény megvan. Az élményben benne van az is, hogy baktatsz ezen az úton, tudod, hogy oda fogsz menni, ott meleg lesz és finom, jó idő, mert ez mondjuk egy vendégház, vagy a barátaid lakhelye, vagy csak egy elhagyott ház, és benned van az, hogy izgalommal mész ezen az úton, hogy vajon mit fogsz ott majd találni. Szóval sok minden történik az emberrel útközben. De ez nincs rajta a képen. Azért, mert az arányok elvittek téged most. Itt határozott döntést kellett volna hoznod azt illetően, hogy mi érdekel téged jobban: a fenyőfák, amibe egyébként is belevágtál, tehát már így is jelzésértékkel vannak jelen, mert lényegesen magasabbak, vagy a kisház érdekel, vagy a fenyőfa, a kisház, és ennek a susnyásnak a hatása együtt, vagy a kisház és a mögötte lévő dolog? Ezt a döntést meg kell hozni, és felállítani magadban egy olyan fontossági sorrendet, hogy mi az, ami a legfontosabb ezekből, amikből most a képen szerepelnek. Most minden együtt rajta van, és ettől nincs eldöntve, hogy mit akarsz nekünk mutatni. Szépnek is mondhatnám, bár azt vegyük észre, hogy a képnek a fele legalább információt nem hordoz, van egy szürke egünk. Talán ott ha felhők vannak, ilyen mácsais felhők, akkor még valami mocoroghat, de akkor se lenne kész a kép. A döntési probléma akkor is meglenne. Ez nem csak annak a függvénye, hogy most az időjárással szerencsénk van-e. Persze természetfotó nagyon sok mindenben szerencse kérdése is. A gyerekkort is értem én, bár azok a rádióadások, amiket magadról csináltál, amiket várok egyébként, hogy folytasd, erről a fajta Gerleiről keveset mondtak. Lehet, hogy van ilyen Gerlei is. Ha pedig nem a Gerlei gyerekkoráról mesélünk, akkor itt valami tévesztés van a leckével, mert a lecke a gyerekkorról személyesen próbál szólni, az lenne a jó. Ismétlés. (hegyi)

Akinek van kedve játszani vele, nézze meg alternatív vágásban is: fent addig vágva, hogy bal felsőbe fusson ki a fényes csík, lent a hosszú sötét folt aljáig. Szóval egy erős panoráma vágásban.

Elmondom nektek, hogy természetfotóban nagy vitáink nem lesznek, mert ha kompozícióban rendben van a dolog, akkor engem könnyen meg lehet vásárolni természetfotóval. Az, amit most látunk, nekem egy picit indoklásra szorulna. Legfőképpen az a része, ami a színeket illeti. Ez nekem most olyan, mintha egy rég bezárt utazási irodának lenne a falán ez a kép, amit a nap már évek alatt kiszívott. Azok a felvételek szoktak ilyen érdekesen módosulni, mert a vöröset teljes egészében ki tudja a nap belőlük szívni, és ettől ezek a kékes-zöldes árnyalatok maradnak csak meg. Itt valami nekem most nem százas, és nem látom az indokát, nem értem, hogy miért hagyta meg ezt a színtorzulást. A másik az, amit ő maga is fölvetett a képaláírásban kérdésként, hogy akinek van kedve játszani, nézze meg alternatív vágásban is. Itt kettő eset lehetséges: az egyik eset az úgymond fotóriporteri szemlélet, hogy azt mondjuk, hogy képhatártól képhatárig dolgozunk, a képkocka számít, és nem vágunk. Akkor a kompozíciónál kell ezt elérni, és ez a kép is megengedné ezt, hogy ezt a kompozíciót feszesebbre vegyük. Gondolok itt a képnek a bal oldalán lévő sötétebb hegyoldalra, ez nem jelent a képnek túl sokat, sokkal fontosabb az a kis bokorcsomó, ami másik oldalon szerepel. Tehát ezt a vágást meg lehet úgy is csinálni, hogy nem csak föntről vágok akkor, ha ragaszkodok a képhatárokhoz, és a képarányokhoz. Természetesen az is egy érvényes verzió, hogy az ember azt mondja, hogy azért van alkotói szabadságom, mert azt csinálok, amit én akarok. Tehát az, hogy a képérzékelő gyártók, vagy régebben a film gyártók ezt a képarányt állapították meg, és épp 24 mm x 36 mm-es a kisfilmnek a mérete, vagy 6 cm x 6 cm a roll-filmnek a mérete, ez nem jelent semmit, csak annyit, hogy ekkora hordozóval dolgozom. Persze lehet az mondani, hogy használjuk ki a maximumot, amit ebből ki lehet hozni, de hát ez ne legyen annak akadálya, hogy szabadon komponáljak. Ha nekem például egy 24 x 30-as kompozíció fog tetszeni, akkor csináljam meg azt. Én így gondolom, nem kötelező velem egyetérteni, de az is egy érvényes verzió, ha a tetejéből vágunk. Ez a mostani most nekem kicsit slendrián vágásilag és a színtorzulás sem teljesen világos, hogy mi célt szolgál. (hegyi)
értékelés: