Munkák | Page 16 | Látszótér

Szűrés

Ablakom

Ház a hargitán.

Zavarban vagyok azért, mert csomó jó ötletet vet föl ez a kép, és egyik sincs végigvíve. Nagyon jó az, ahogy a háznak a falán ezek a fadeszkák futnak, egyik vízszintesen, a másik függőlegesen, ez egy nagyon jó ritmikai játék. Erre nagyon jól feleselhetne ez az ablak a maga kis spalettáival, hogyha ez ki lenne nyitva. Most ki is van nyitva, meg nem is. Ahhoz, hogy ez a ritmikai játék létrejöjjön, a matematikát és a geometriát kell segítségül hívni, kinyitom azt az ablakot rendesen, és elkezdek játszani azokkal a formákkal, amit maga az ablak is létrehoz. Egy picit akkor lehet, hogy tágabbra kellett volna hagyni a kompozíciót, és máris létrejön az fajta geometriai játék. Érzelmes helyzetet látunk, és ez az érzelmes helyzet az üveg-visszatükröződésekben van, azokban a torzított kis fenyőkben, amiket látunk. És abban, hogy ott van egy belső világ, ami a kávéfőzőnél látszik, vagy én egy kis edényt is látok ott, meg talán egy széknek a háttámláját is lehet sejteni. Tehát van egy külső-belső világ, és ez egy nagyon jó játék lehetne. Mi kéne ehhez? Hogy felgyújtsuk odabent a villanyt. Kell egy olyan fényforrás, ami ebben a helységben kellő mértékű fényt tud biztosítani. Ugyanis most ez a belső világ vak. Nagyon jól színezné ezt a fenyő játékot ez a belső világ, és akkor azt mondom, hogy akkor meg egy kicsit még szűkebbre komponálok. Tehát a témafelvetés tökéletesen rendben van. Ez most egy hoztam is ajándékot, meg nem is. A Gábor elindít egy mérnöki, matematikai játékot, ami tök jó lenne, de nincs befejezve. Eldördül a startpisztoly és elkezdődik egy mesemondás, de ez a mese csak fölvázolva van, és nincsen befejezve. A kettő között vagyunk. Nem szeretném én ezt most nagyon leminősíteni, úgyhogy azt mondom, hogy mivel ez van annyira érzelmes és kötődés a Gábor világában, számára ezt biztos sokat jelent, kezeljük úgy ezt, mint egy portrét. Jó, Gábor? A portrénál is azok az érzelmek fontosak, amiket a modellel kapcsolatban érzünk. Ezeket az érzelmek kéne felhoznod magadból ennél a helyzetnél. Vagy játékosan a matematika felé, vagy a történetmesélés felé. Én erre most nem adok csillagot, hanem azt mondom, hogy mész te még oda, és szeretném kérni ezt az ablakot abban a mesevilágban. Mutasd már meg azt a mesét, amiért te oda mentél ezen az ablakon keresztül. Mutasd meg azt a történetet, amiért beleszerettél ebbe a helybe, ezen az ablakon keresztül. (hegyi)

Fiók

Porcelángomb

Azért örülök ennek a képnek, mert amikor ez a lecke feladásra került, akkor az én fejemben egészen más irányok indultak el. És ez attól jó, hogy a Gábor egy egészen új irányt nyitott ezzel a fajta fotográfusi meglátással. Nagyon szeretem azt, hogy a Gábor egy ilyen kis apróságnak is tud örülni, mert az látszik, hogy ő ennek örül, hogy megtalálta ezt a kis fióknyitó gombot. Nagyon szeretem azt, ami ennek a színével, formájával létrejön. A kompozícióval is abszolút egyetértek, és nagyon jól komponál Gábor. Egyetlenegy dolog van, amiért egy csillagot talonban tartok az az, hogy jelen pillanatban nem teljesen értek egyet, és nem teljesen értem azt, hogy miért ez a mélység élesség játék lett kiválasztva, ráadásul nekem ettől olyan, mintha szemészeti vizsgálaton lennék, szemüvegfelírás előtt. Tehát, hogy fókuszálnék én, fókuszálnék én, de valahogy mindig máshova megy a fókusz. Ettől egy kicsit elkezd jojózni a szemem. Gyanítom, aztán a Gábor majd elmondja, hogy mi valóság, hogy ebben azért van egy utólagos, elektronikus belenyúlás. Nagyon úgy tűnik nekem a háttér életlensége, hogy nem optikai, hanem elektronikusan létrehozott életlenedés. Lehet, hogy nincs igazam, de nekem nagyon furcsa ez a mélységélesség kiválasztás. Lehet ezzel játszani, nagyon szépen létrejönnek ezek a dolgok, csak most a képnek a nagyon nagy része ebben az életlenben van tartva. Ugyanakkor az a térélmény, amit ezzel létre lehetne hozni, a vágás miatt nem jön létre, mert ez a fiók, a maga kis össze-visszatöredezett, repedezett felületével megbolondítja ezt a perspektíva játékot. Tehát, amit egyébként el lehet érni, azt épp a vágás miatt nem értük. És még egyszer mondom, nekem nagyon erős ez a lágyítás, ez az életlenné elmosás. (hegyi)
értékelés:

Ablak

szárnyaimból hullott a toll...

Gábor tud néha nagyon erősen fogalmazni, és én nagyon örülök ennek a képnek. Egyrészt azért, mert már magam is megfigyeltem ezt a helyzetet az ebédlőben, ahol most ülök. Sajnos nagy üvegfelületek vannak, és ezek a madárkák valamiért azt gondolják, hogy át tudnak ezen repülni, és akkor szembesülnek azzal, hogy mégsem olyan könnyű ide a bejutás. Ha jól megfigyelem, akkor látok én most is egy ilyesmi nyomot, sokkal kevésbé rajzos, mint amit a Gábor talált. Ugyanakkor pontosan ez az, ami ennek a képnek az erénye, hogy olyan, mintha mozgásfázisok lennének lefényképezve. Olyan, mintha ezek a szárnycsapások többszörös expozícióval kerültek volna a fényképezőgépbe, miközben a leiratból meg a helyzetből is adódik, hogy ez egy lenyomat. Nagyon lírai, nagyon jó a kompozíció. Lehet, hogy én egy picit kevésbé szűkre komponáltam volna, nem tudom, hogy mennyi van még ebből a képkockán. Érdemes lenne megnézni, és egy picit tágabb kompozíciót hagyni, de így is tökéletesen elfogadom ezt a megoldást. Sok-sok más leckére is be lehetett volna küldeni, visszafogottnak és jónak tartom azt, hogy ez a mozgás leckébe került. Túl sokat nem tudok erről mondani, pontosan azért, mert a kép mindent elmond, és tényleg csak azt, hogy a sapkám megemelem. Örülök annak, hogy a Gábor olyan időpontot és olyan nézőpontot keresett magának, ahonnan ezt jól tudta ábrázolni számunkra. Ehhez az kell, hogy foglalkozzon ezzel a témával, időt töltsön vele, és ne csak rögzítse, hanem érzelmileg is valamilyen kapcsolatba kerüljön az adott szituációval. És itt a lényeg, amitől a kép Gáboré. Ugyanis miközben a kép formai megoldásai szépek és artisztikusak, eközben tudatosul a kép drámája is a nézőben, és e kettő, tehát a baleset tényszerűsége és az ábrázolás szépsége az, ami a nézőben kavargó érzéseket ébreszt. Mindennek a közös eredője az, ami Gábor filozófiája is, hogy a tények makacs dolgok, és az érzelmek mögé kerülnek valamiféle biztonságot nyújtó matematikának. Köszönöm! (hegyi)
értékelés:

Téli este

Vége a munkaidőnek

Kedvelem ezt a képet, bár azt kell mondjam, hogy engem kevésbé izgat az a struktúra ilyen mennyiségben, amit a tetőn felgyülemlett hó tud nekem mutatni. Ennek a fele is elég lenne. Kompozícióban számomra nincs ez most befejezve. Valamennyit visszahúz és helyreránt ez a függőleges oszlop, amit a kép jobb fölső sarkában láthatunk, de sokkal izgalmasabb a képnek az a része, ami a kép aljának és közepének részén látható, mégpedig az, hogy ott valaki, mintha állna azon a folyosón és mögötte van valamennyi fény. Nem tudom, hogy térben a Gábor mennyit tud mozogni, de lehet, hogy érdemes lett volna, ezzel a komorságot ellensúlyozó figurával foglalkozni. Tehát most elviszi ezt az egészet értelmezésben és kompozícióban is a tető, és az a fajta magányosság, amit ez a megoldás hozni tudni azzal a figurával és azzal az egyetlen pici sárga folttal, az most nem igazán kap hangsúlyt. Mégpedig a tér ábrázolás miatt nem. Hogyha kiterítve tudom ezt szemlélni, akkor is azt mondom, hogy kicsike az a pontocska, de annyira határozottak ezek a vonalak, hogy nem engedik síkba redukálni ezt a felületet. Úgyhogy – miközben én ezt nagyon kedvelem – megint azt mondom csillagozva, hogy jó lenne egy ismétlést látni esetleg ebben az értelmezésben is. Most nekem ez egy kicsit esetleges. Semmi nem párhuzamos semmivel, minden valahová fut, de igazándiból nem érthető, hogy hová, ez nem kerül bele a képbe. Tehát nekem ez egy kicsit zavaros, billeg egy kicsit ez a kompozíció. Jó lenne látni valami ismétlést. (hegyi)
értékelés:

Könnyű préda

Vannak madarak, akik beülnek az etetőbe és esznek amíg bírnak. A cinkék mások. Sose mernek maradni, csak amíg felkapnak egy darabkát és már mennek is. Mivel mindig csapatban járnak, kialakul egy körforgalom, szépen sorban jönnek az etetőhöz reppenek odébb, és eszik meg a prédát. Aztán mire elfogy, újra rákerül a sor.

Egy képhármast kapunk. Van ehhez egy leirat is, ami értelmezi azt, hogy mit látunk a képeket, de én azt gondolom, hogy a leirat nélkül is ez egy jól működő képhármas. Az egy másik dolog, hogy azért egy pici utómunka nem ártott volna, mert most egy ilyen szürke fátyol, egy fáradt, bágyadt szürkítő fátyol van ezen a képsoron, és ez nem szükséges erre, nem ad hozzá ehhez az információhoz, nem segít értelmezni, sőt, ellene dolgozik. Maga az a helyzet, amit látunk, ezekkel az apró mozgásokkal, ahogy ezek a madárkák keresik az élelmet, majd amikor megtalálják, gyorsan elrepülnek, ez sokkal vidámabb és élettelibb, mint az a fajta szürkeség, amit ez a képhármas most mutat. Ezzel érdemes lett volna dolgozni. Tehát én azt mondom, hogy ez most így nincs kész, és ezért nincs kész. Egyébként mind a három kép nagyon jól mutat mindent. Azzal nem teljesen értek egyet, hogy a harmadik kép formájában kilóg ebből a sorból, ezt a formai megváltoztatást én nem nagyon értem, hogy miért kellett alkalmazni. Nagyon szűkre is van vágva egyébként. Tehát azt kell, mondjam, hogy ez a madárka most belehuppan a kép fölső részébe és visszaesik, mintha be lenne zárva egy kalitkába. Ennél a repülés, a mozgás több teret igényel. Ezen én azért változtattam volna, pontosabban nem biztos, hogy ez az ollózás ennek most jót tett. Ezért adok rá kettő csillagot. (hegyi)
értékelés:

A gáter

A Hargitán a fafeldolgozás a fő ipari tevékenység. Kisipar, nagy fa.

Mielőtt az elemzés elkezdődne annyi zárójeles megjegyzés, ez nem az elemzéshez kapcsolódik, hogy itt Dörögdön gatternak (két t-vel) mondják ugyanezt a kifejezést. A többieknek mondanám, hogy maga ez a funkció egy nagyon fontos munka, ahol az erdőről kitermelt fák, fatörzsek, farönkök felszabdalása hosszanti irányban, majd gerendák, lécek elkészítése a feladata a gatterosnak. Erről látunk egy riportot. (szőke)

Egy hét képből álló sorozatot látunk, ami megint azt mondom, hogy egy olyan leletmentés a Gábor részéről, amit én nagyon fontosnak tartok. Egy olyan szakmát mutat be, ami lehet, hogy kiveszőfélben van, egy olyan helyzetet mutat be, amivel nem biztos, hogy mindenki találkozik, főleg mondjuk Budapesten. Hát lehet, hogy nagyon kéne keresni, hogy hol találok ilyet. De a megközelítésnél mindig azt mondom, amit az előző sorozatoknál is: hogyha tudom, hogy hol vagyok és mit akarok megmutatni, akkor kellő időt kell szánni arra, hogy ezt a munkafeladatot, vagy ezt a képsort meg tudjam oldani és úgy mutassam be, hogy az egyrészt ritmizálásában is egy dinamikus történetet hozzon létre, másrészt pedig úgy, hogy azért tényszerűen föl is tárjam azt a munkát amiről itt most szó van. Az első kép az maga a hórukk része ennek a dolognak, tehát viszik azt a nagy rönköt, nekifeszülnek a munkának, ez egy jó meglátás ennél a történetnél. Lehet hogyha egy fél perccel előbb fotózok, akkor még fényben vannak ezek az alakok, akkor is gondolom ott cájgolták ezt a fát, mert ezekre a rönkökre már az elején föl kellett nekik ezt valahogy kínlódni. Kevésbé lett volna árnyékban a szereplők java. A következő képen a háncs leszedést látjuk, jól mutatja a kép, hogy miről van szó. Aztán már egy technikai megoldást látunk, ahogy lécekre szelik ezt az alkalmatosságot, majd jön egy állókép, ami igazándiból biztos fontos és a Gábort maga a színdinamika foghatta meg, ugyanakkor azt mondom, hogy igen, csak én, ha nem tudom, hogy miről van szó ennél a munkánál, akkor nem biztos, hogy értem, hogy mit látok ennél a képnél. Úgy gondolom, hogy inkább arról van szó, amit már mondtam előbbi sorozatoknál is, hogy az ember izgul, elragadja a hév, hogy hú, de jó helyzetben vagyok és ebből milyen frankó kis sorozatot fogok kihozni. De annyira szétszabdalja - maga ez a szerkezet, ami fűrészeli ezt a fát - a kompozíciót, hogy most nem eldöntött számomra, hogy az a fontos, ami ott történik a fával, vagy az az arc fontos, aki ezt a munkát létrehozza? Ennél lényegesen szűkebb kompozícióval dolgoztam volna. Aztán megint nyitunk, ugyanebből a gépből egy másik állást látunk, majd egy harmadik állást is látunk. Nem érzem, hogy nagyon dinamikusan fejlődne ez a történet. És megint az van, hogy nem fejeződik be a mese. Tehát szeletelik ezt a fát, szeletelik, aztán nem lehet tudni, hogy mi lesz ennek a sorsa. Tehát nem látunk egy rakodást, ahogy ezek szépen össze vannak slichtolva és egymásra rakva. Nincsenek portrék, nem látjuk a gyöngyöződő homlokot, valami ott a háttérben az egyik képnél egy traktor látszik, de igazándiból egy pici lírát azért ebbe bele lehet vinni. Tehát én azt mondom, hogy én erre megadnék, mondjuk kettő disznót, hogy bíztassam a Gábort. Igazándiból azért azt mondom, hogy emellett meg azt kérem, ha el tud menni, ismételje és a következőkben azért erre figyeljünk oda, hogy egy riportnál milyen dinamikát hozunk létre a képek egymásutániságában, mert egy képriport az nem csak annyiból áll, hogy egymás után pakolunk képeket, nem attól válik riporttá, hogy több képet rakunk mint egy. Attól válik riporttá, hogy egyrészt elmesélünk egy történetet, tehát kvázi mondjuk a három szereplőből akit látunk kiválasztunk egy szereplőt, aki a legbeszédesebb, aki a legrajzosabb, aki a legjobban tudja számunkra az üzenetet hordozni és ráadásul aki a leginkább szóba áll velünk, vagy aki hajlandó velünk együttműködni és őt állítjuk a középpontba. És az ő történetét kezdjük el megfejteni, hogy mit is jelent. Mondjuk van három ember a Tibor, a Béla meg a Jóska, hogy ezek közül mondjuk kiválasztom Tibort és akkor azt mondom, hogy Tibornak mit jelent ez. Végig kell követni egy ilyen munkafolyamatot. Az elejétől a végéig, sőt még akár tovább is. És akkor ténylegesen azt mondom, hogy riportról beszélünk. Ez itt most egy képsor, de igazándiból, mint riport nem működik, mert nincsen témafelvetés. Bemutatok valamit, értékmentésként funkcionál. Hát a riporthoz azért ennél egy picit több kell. (szőke-hegyi)
értékelés:

A marosvásárhelyi líceum

Az a megközelítés, hogy az ősz házi feladatra nem valami természeti jelenséget küldök be, amit a fotográfusok nagy többsége oly szeretettel szokott ábrázolni, hanem egy épületbelsőt mutatok, ez egy nagyon jó megközelítés és ennek én nagyon örülök, hogy egy picit továbbgondoljuk ezt a történetet, mint ami egyébként adódna ebből a leckéből, merthogy ez volt feladásakor vele a célunk. Ezt nagyon határozottan le is írtuk, bár viszonylag azt kell, hogy mondjam, hogy nem mindenki olvasta el, vagy értelmezte a leckéket úgy, ahogy mi azt szerettük volna feladni. Ez valószínűleg azért a mi hibánk is ezek szerint, merthogy nem voltunk elég határozottak. De ha ezt a megközelítést elfogadom és azt mondom, hogy rendben, Gábornak ez most egy őszi helyzet és egy ilyen szép épületbelsőt mutatok, akkor itt megint azt mondom, hogy az idő, amit eltöltök azzal, hogy ezt a fotográfiát elkészítsem, az nagyon fontos. Ahogy én most látom, az alkotó centrális kompozícióval szeretett volna dolgozni, tehát a kép alapvetően középre komponált. És mégsem. Merthogy nem a folyosó közepén állt meg, ettől perspektívában is egy kicsit dől, a horizont is egy picit dől. Ha nem, hogyha valaki nem hiszi, járjon utána, húzzon be segédvonalakat, én nem tettem, de ezt lehet érzékelni. Tehát meghoztam egy döntést, hogy középre komponálok, de nem középre álltam. Ettől, hát egy picit bizonytalan ez a történet. Az első döntés határozottsága gyengül ki ettől. Másrészt az oké, én elfogadom, hogy ez az ősz lecke és az őszi fényekkel dolgozik az alkotó. Abban nem vagyok 100 százalékig biztos, hogy akár 10 perccel ezelőtt, akár 10 perc múlva nem lettek volna még határozottabbak ezek a színek és fények. Ezt a Gábor tudja, hogy optimális időpontban exponált-e. De az biztos, hogy egy olyan helyzetet látunk, ami érettségi találkozókon szokott létrejönni, hogy az ember visszamegy a régi iskolájába, ott meghatódik és akkor azt mondja, hogy – jaj Istenem, itt voltam a kémia órán, ezen a folyosón húztam meg a Marinak a haját először – tehát jönnek vissza az élmények. És aztán utána amikor lecseng az első öröm, akkor egy melankolikus helyzet lesz az emberen úrrá. Ennek tulajdonképpen egy bemutatása, ezt akár még a gyermekkor leckében is el tudtam volna képzelni, de hogyha elfogadjuk ezt a megközelítést, akkor azt mondom, hogy itt most látunk egy képet, ami egy nagyon szép perspektívajátékkal dolgozik, szépek rajta a színek, szépek rajta a fények, de valamiért ez a kép áll. Tehát látok egy nyitott ajtót, de nem elég határozottan van nyitva az az ajtó itt a kép jobboldalán. Ott valamennyi fény kijön, ha ezt az ajtót egy picit még jobban kinyitom, talán még több fény jön ki, izgalmasabbá teszi a kompozíciót. Ha azt veszem, hogy ez egy iskola és egy iskola folyosóján vagyok, akkor azt gondolom, hogy az iskolának azért van egy jellegzetessége, főleg az iskolai folyosóknak, mégpedig az, hogy akár általános iskoláról beszélünk, akár középiskoláról beszélünk, ezekben az iskolákban a szünetet a gyerekek itt töltik. Legalábbis az én időmben a folyosón töltöttük a szünetet, ritkán engedtek minket ki az udvarra és az osztályteremből meg ki kellett menni, ez volt az elmebaja az akkori oktatásnak, hogy nem maradhatsz a teremben. Ha ezt a megközelítést is el tudjuk fogadni, akkor ott valami történt. Oké, mondhatjuk azt, hogy időben pont ezt a távolságtartást szeretném megfogni, de hát már nem vagyok gyerek és én oda visszamentem, mint egy megfigyelő, de ahogy nem ábrázoljuk a káoszt káosszal, ebben a nyugalmi helyzetben, amit az alkotó szeretne ábrázolni ebben az embernélküli helyzetben, mégiscsak azt mondom, hogy valamilyen tárgynak, valamilyen dinamikának kéne szerepelnie. Most én itt nem ötleteket szeretnék adni, csak hogy érthető legyen, amiről beszélek, mondok egy-két példát. Egy nagy pöttyös labdát az exponálás előtt elkezdek odadobni a folyosóra, és az ott pattog, és én közben exponálok, mondjuk egy viszonylag hosszabb expozíciót. Avagy, mondjuk egy kis háromkerekű kerékpárt tolok el ugyanígy. Meglendítem, és közben exponálok, és az ott megy a folyosón magától úgy, hogy nincs rajta ember. Tehát kvázi, hogyha valami tárgyat, ami emberhez köthető és funkcióhoz köthető elhelyezek ebben a helyzetben, de nem helyezem el magát az embert, akkor ugyanezt az érzést, amiről beszélhetünk itt ennél a képnél felerősítem és dinamizálom ezt a történetet. Most ez a dinamizálás nem történik meg. Tehát nem konkrét embereket szeretnék látni én ezen a folyosón, vagy nem azt gondolom, hogy az lenne a jó megoldás, de az biztos, hogy valamilyen mozgást, valamilyen dinamikát, valamilyen továbblépést, valamilyen gondolati továbblépést érdemes lenne adni. Úgyhogy én két disznóra értékelem ezt a munkát. Ha Gábor vissza tud ide menni, csak egy próbából, lehet, hogy érdemes ezt megtenni. És legközelebb, hogyha egy ilyen kompozíciót választ, akkor azért – most nem vonok le disznót, de a legközelebbinél már igen, merthogy azért a Gábor egy rutinos fotós, tehát ezzel, hogy mondjam, ezzel a bakival kéne valamit kezdenem, hogy azért álljunk már középre, mert ott látszik azért elég rendesen, hogy csámpul az egész kép. (szőke-hegyi)
értékelés:

Esti parti

Egy baráti társaságot látunk a képsorozaton, akik kártyajátékot játszanak. A képsorozat egy olyan beállítással kezdődik, ahol az alkotó célja szerint bemutatja ezt a helyzetet, tehát úgymond bevisz minket a szobába. Valószínű, nyilvánvaló ő is talán részese lehetett ennek a játéknak, ő is az asztalnál ül. Talán annyit megért volna a helyzet, hogy valamire, akár a könyökömet az asztalra téve rögzítem ezt a kamerát, hogy ennyire ne mozduljon be és hosszabb expozícióval dolgozni, megkérve a játékosokat, hogy próbáljanak egy kicsit kevesebbet mozogni. Egy kevésbé bemozdult képpel kezdenénk, tehát ez egy picit zavarossá teszi ezt a kompozíciót, hogy ennyi a mozgás. Aztán a második képen egy portrét látunk az egyik résztvevőről és hátul elmosódottan egy bemozdult alakot is látunk. Ez egy érdekes megoldás, hogy tulajdonképpen a dinamizmus és a nyugalom kettőssége megjelenik ezen a képen. Itt kompozícióban egy picit a baloldal annyira nem fontos, tehát a vállnál már vágni lehetett volna, míg az a rész ahova néz a két modell, oda viszont amit levágtunk át lehetett volna tenni. A következő képen megint egy portrét látunk, egy kettős portrét ebben a játékhelyzetben. Itt egy picit a vágással van megint problémám. Tehát a képnek alsó részében történik egy olyan határozott döntés, hogy nem fontos az, hogy mivel foglalkoznak ezek a szereplők, hanem a két portrét mutatom meg, miközben hát ettől a vágástól kicsit a levegője ennek a történetnek szűk lesz. Aztán a következő kép megint egy portré, én már most mondom, hogy én ezt a képet kihagynám, ez nem egy erős kép, szigorúnak kell lennünk magunkkal ilyen bemutatásnál. Ismételjük itt a portrékat. Nem tudom mennyire jellemző ez a kép, de az biztos, hogy ezekkel a vörösökkel, hát hogy mondjam, nem túl előnyös a többi képhez képest és ki is lóg a sorból minőségében. Aztán megint egy kettős portrét látunk a kártyázásnál, itt már látjuk azt, hogy mi történik. Ezt a képet én el tudom fogadni. Aztán a következő kép szintén egy portré. Megint azt mondom, hogy minőségében nem üti meg azt a szintet, amit az addigi képek, ez a kép is kihagyható lenne a sorozatból. És utána a következő kép egy hármas portré, megint a játékot mutatja be, itt a vágást én megint esetlegesnek érzem, a képnek a baloldalán felesleges terünk van, míg a jobboldalán ott be is lóg valami, ott a vágások indokolatlanok. És aztán a zárókép maga a pakli kártya, de itt a pakli kártya is úgy van elhelyezve, hogy tulajdonképpen belevágtunk a pakliba, nem tudom miért. Úgyhogy én azt mondom a Gábornak, hogy ez a képsorozat is olyan képsorozat, vagy olyan riport, aminél nem adtunk kellő időt magunknak a megfigyelésre, hanem elragadott minket az a hév, az a lendület, hogy ott vagyunk egy ilyen helyzetben, és ezt gyorsan örökítsük meg addig, amíg nem ér véget a parti, mert aztán ki tudja mi fog velünk még történni az éjszaka folyamán. Talán jobb lenne, azért hogyha egy kicsit ilyenkor kívül helyezné magát az alkotó a társaságon, megfigyeléseket tenne, jellemzőbb helyzeteket keresne, próbálná magát elfogadtatni - ahogy az előző képsornál is mondtam - a szereplőkkel, hogy ott jelen van a kamera, ne a kamerára figyeljenek, ne szerepeljenek a kamerának és akkor elkezdeni líraibban megközelíteni ezt a történetet. Megint azt mondom: közelik, totálok, részletfotók, ritmizálni kell egy ilyen képsort, hogy izgalmassá váljon egyrészt, másrészt, hogy ezt a helyzetet bemutassa. Mozdítani a kép kamerasíkján, nem biztos, hogy mindig ülnünk kell, tessék fölállni attól az asztaltól, tessék mögé menni, belenézni a lapjaiba. Nagyon izgalmas egy kártyajáték, nagyon nagy dramatikus helyzeteket hordozhat és ezen a képsoron ez nem látszik. Úgyhogy ismétlésre én ezt visszaadom a Gábornak. (szőke-hegyi)

Fazekas
Fazekas
Fazekas
Fazekas
Fazekas

korondi fazekasműhely

Egy öt képből álló képsorozatot látunk, egy képriportot, aminél fogalmazhatunk úgy is, hogy szociografikus megközelítés, fogalmazhatunk úgy is, hogy leletmentés. Egy olyan régi szakmát és egy olyan régi szakma képviselőjét szándékozik a fotográfus bemutatni, ami az utókor szempontjából egy nagyon fontos gyűjtés és nagyon fontos kordokumentum is. Ugyanakkor, ha el tudjuk fogadni ezt a megközelítést, akkor én kérdezek a Gábortól. Ugye itt az első képen látunk egy egészalakos portrénak is felfogható képet, ahol elkezdődik egy műveletsor valami gyerekfürdető kádban valamilyen eszközzel, talán valami folyadékból merít a mester, majd a második képen látjuk azt, ahogy szintén egy tulajdonképpen portrénak felfogható helyzetben egy kézműves foglalkozást látunk, tehát egy kézműves munkafolyamatot. Majd ráközelít egy kicsit jobban és látjuk ezt a megmunkálást, ahogy az edény, az elkészítendő edény forog a keramikusnak az asztalán és utána nagy ugrással már azt látjuk, hogy több ilyen edény bekerült valószínű valamilyen kemencébe, hogy ott aztán kiégetésre kerüljön és hát itt foglalatoskodik a mester. Nem vagyok 100 százalékig biztos abban, hogy az utolsó két kép sorrendje valóban ez, de el tudom fogadni, hogy ez, ugyanakkor a kérdéseim a következőek. Ha én nem tudom, hogy itt mi történik, tehát én egy pesti csávó vagyok aki a lakótelepi lakásból nem nagyon megy ki és csak National Geographic-ot néz maximum, meg szappanoperákat, akkor számomra kérdés, hogy miből derül ki az, hogy ez korondi azon kívül, hogy ő ezt a leiratban leírja? Miből derül ki az, hogy hogy megy korrekt módon ez a munka? Tehát miközben itt nagy elánnal elkezdődik egy képsorozat, tételesen be szeretné mutatni a munkafázisokat, van egy nagyon nagy ugrás a 3. és a 4. kép között, tehát én azt látom, hogy a munkafolyamat sem biztos, hogy teljes 100 százalékig be van mutatva. És azt is ki kell, hogy mondjuk, ugye a korondinál fontos a máz, fontos az, hogy az hogy néz ki, ettől is az, ami, de ezt én nem látom. Látok valamilyen biliket betéve valamilyen téglaépítménybe és nem értem, hogy ez micsoda? Számomra nem derül ki, hogy mi fog itt történni? Tehát, hogyha mondjuk egy utazásnál, egy túránál megállunk egy ilyen helyzetben és rácsodálkozunk erre és bekéreckezünk és nyilvánvaló, hogy be kellett mutatkozni, hogy én vagyok Gerlei Gábor, a bácsi meg gondolom mondta, hogy őneki meg az a neve, hogy Kovács Pista, akkor a Kovács Pista bácsit be kell tudni mutatni. Tehát itt több szál elindul, és egyik sincs elvarrva. Egyrészt nincs elvarrva az, hogy bemutassuk ezt az alkotót. Az első kép egy bemozdult kép, a második egy félprofil ahol foglalatoskodik. El tudom fogadni a kezdést, a kezdőképet, el tudom fogadni a második képet, de a harmadik kép még mindig nem elég bátor. Tehát ennél lényegesen közelebb lehet menni, lehet félteni azt a kamerát, hogy összesarazódik, de én azt gondolom, hogy ennél azért azok a fények és azok a mozdulatok többet érnek, mint sem hogy kvázi egy enyhén alsó gépállásból egy elég furcsa kompozícióban mutassuk ezt be, mert én azt gondolom, hogy a bácsinak az alkarja kevésbé fontos, miközben az edénynél a jobboldalon nagyon kevés a hely. Tehát meg kellett volna keresni azt a helyet ahonnan ezt exponálni kell. Ez nem történt meg. És aztán – még egyszer mondom – utána van egy nagyon nagy ugrás. Ezt az edényt erről a korongozó készségről erről valahogy leveszik, aztán valahogy beteszik és kiégetik valami kemencében - gondolom én, mondom, nem tudom, de gondolom, hogy így van – ezt nem látom. És utána, amikor ez kikerül, akkor mázazzák. Ahogy én látom ezeken, ha jól megnézem, van is valamilyen díszítés, tehát a mázazásnak az eseményét sem látom. És igazándiból azt kell, hogy mondjam, hogy utána a készterméket, legalább egyet közelről meg kellene mutatni, hogy na, ez a végeredmény. Hát ez nem történik meg. Egy képriportnál, mivel egy esztétikai formáról is beszélünk a fotográfiánál, nem csak arról, hogy tényszerűen rögzítünk valamit, mert az csak szociografikus megközelítés lenne és ez a képriportnál kevés. Ennél a helyzetnél azt gondolom, hogy megadná a ritmust is az, hogy mit csinálok meg totálban, mit csinálok meg szuper közeliben, vagy makróban. Ezekkel kellene játszani, dinamizálná ezt az egészet. Így kapunk valamit. - Hoztam is ajándékot meg nem is…. Bezzeg én jártam ott, naná én majd tudom, hogy mi az igazság, de nem mutatom meg. Tehát igazándiból nem éri el a célját ez a képsorozat. Úgyhogy miközben egy nagyon fontos üzenetet látunk, azt kell, hogy mondjam, hogy mivel ez nem mutatja meg és ezekkel a hiányokkal rendelkezik amiket én itt felsoroltam, ezért én azt mondom a Gábornak, hogy akármennyire is szeretem ezt a képsorozatot, vagy szerethetném, de ez most nem nagyon sikerült, mint egy mesterségnek a bemutatása és nem nagyon sikerült, mint egy mesternek a bemutatása. Tehát mind a kettőt kitűzhetjük célként, de akkor ezt meg is kell ugrani. Én azt mondom, hogy én ezt nagyon köszönöm ezt a sorozatot, én erre most nem adnék malacot ebből kifolyólag. Én azt sejtem egyébként, hogy itt az a probléma, hogy – mindig ezt szoktam szajkózni – kellő időt kell eltölteni egy-egy történetnél. Nem tudom, mennyi ideig volt a Gábor ennél a fazekasmesternél, nem tudom mennyi időt szánt rá és mennyi időt kapott rá. Amennyit szánt és amennyit kapott annyiból kell tudni ezt megoldani. Nyilvánvalóan ebben a rutin is segít, de ha beszéltetem a mestert és közben kezemben a kamera, de nem egyből kezdek el exponálni, ilyen helyzetnél ez nagyon, nagyon fontos, akkor el tudom magam fogadtatni és el tudom fogadtatni a kamera jelenlétét, és hogyha ez megtörténik, utána már szabadon tudok dolgozni. Ha velem van a család és türelmetlen, akkor egyenek egy fagyit, vagy menjenek át a lángososhoz, foglalják el magukat, mert én dolgozom. Ez azért fontos, mert lehet, hogy többet oda nem tudunk visszamenni. Lehet, hogy holnapra ez az üzem bezár. És ott egy felelősség, hogy ott voltam és nem oldottam meg egy helyzetet. Tehát én most mondanám egyébként a Gábornak, hogy tessék visszamenni, megkeresni ezt a bácsit, már csak önbüntetésből is, kell az embernek a saját tanulása és bevésődés szempontjából ilyeneket néha csinálni, tessék visszamenni, megkeresni ezt a bácsit és ennél nagyobb odafigyeléssel végigcsinálni ezt a sorozatot. (szőke-hegyi)

Hangfoglalás 2009

A tavalyi értékelés fényében idén újra megpróbáltam.

Gábor egy évvel ezelőtt már foglalkozott ezzel a témakörrel, a kiállításra ellátogatott anno és készített egy képsorozatot ott, egy képriportot. Most is riport megközelítésben látjuk a kiállítást, a kiállítás eseményeit. És azt rögtön a két csomag, a két anyag tekintetében ki lehet mondani, hogy kompozícióban képenként sokkal sűrítettebben fogalmaz a Gábor. Sokkal pontosabbak a rendszerek a képeken, ugyanakkor az előző, egy évvel ezelőtti munkánál is és azt összehasonlítva a mostani képsorozatnál érzésem szerint kimondható, hogy talán az első kép kivételével azok a képek igazán izgalmasak, ahol ezek a kiállítási tárgyak emberi helyzetekkel bővülnek, mint látvány, szituációba helyeződnek. Ilyenformán tulajdonképpen az első kép is hellyel-közzel ebbe a gondolkodásmódba sorolható, mert itt hungarocell-fej portrékra vannak helyezve a fülhallgatók, bár a háttérben látható egy scratchelő DJ, de nagyon sejtésszerűen. Az egész csokor két vonulatba válogatható szét. Az egyik, ahol kvázi tárgyfotográfiákat, tárgybemutatásokat látunk - ilyen például a hármas kép, ahol egy tangóharmonika formája, billentyűzete, szerkezete látszik, ugyanakkor a hangszer tekintetében a kép vág, metsz, tehát az nem mondható el 100 százalékosan, hogy egy olyan néző számára, aki nem ismeri ennek a hangszernek az apparátusát, ebből a képből kiolvasható lenne. Az egész kép, a hármas kép sötét tónusvilágban tartott és a billentyűzetek csontszínű, fehér rendszere világít ezen a képen. Ugyanakkor, ha a fehér billentyűzet és a sötét felületek párbeszéde lenne a kép elsődleges üzenete, ahhoz pedig túl sok apróság szintén fénytani értéket kap. Feliratok, márkanevek, más apró tárgyak, amelyek lehet, hogy nem pontosan kivehetőek, de tónusértékben jelen vannak. Tehát azt kell, hogy mondjam, hogy klasszikus értelemben nem pontosan, jól elhelyezett tárgyfotó a hármas kép abban a sorozatban, ahol a riport megmutat egy helyszínt, bejár újra egy történetet, és vegyítve emberi helyzeteket és a tárgyak értékes megfigyeléseit, mint például az ötös képnél, ezt sorjázva tárja elénk. Most inkább azt mondanám, hogy amelyek kevésbé erős képek kompozíciós szempontból, hiszen nem kereshetünk benne gyakorló szituációt, például a hatos képben sem, ahol különböző típusú citerákat látunk, nagyon szép formájú hangszereket, hanem itt nyilván a kiállítás gazdagságát erősítve az alkotó ezeket a szép formákat rögzíti felénk. Ahhoz pedig az emberi jelenlét nélküli képek nem igazából erőteljes tárgyfotók. Picit, hogy úgy mondjam könnyedén kezelt beállítások. Így, ha az egész képsorozatot vesszük, akkor akár az is kimondható lenne, hogy egy újabb döntéshozatalt, egy újabb szelektálást kellene az alkotónak létrehozni. Pontosan azért, mert maga a képriport és az, hogy egy év elteltével a Gábor újra foglalkozik evvel a témával, az nagyon fontos. Érzékelhető ez elsősorban azokból a képekből, mint az utolsó, a sorozat utolsó képkockája, ahol a hangszerekhez való emberi viszony jól dokumentálódik. Ugye itt egy zongorázó személyt, talán jazz zenészt látunk, a gesztusait. Ezeket a döntéshozatalokat véleményem szerint azért lenne érdemes meghozni, amikor egy képriport létrejön, mert bármennyire is nehéz kimondani, a kevesebb nagyon sokszor több. Nyilván a bőség zavara az azért komoly kihívás, mert az alkotó és az alkotón keresztül mi is szívesen nézzük ezeket a sokszínű, sok stílusú, hangokkal kapcsolatos bemutatott kiállítási helyzeteket. Azonban az Estiskola és az Estiskolán belüli házi feladatok szempontjából, ha az eddigi szemléletet próbáljuk követni, vagy nézni, akkor mégiscsak azt kell, hogy mondjam, hogy az olyan képek adnak most ebben a csokorban fontos kiindulást, mint például a negyedik kép, ahol kicsit szoció jelleggel is, de látható egy fiatal hölgy. Érzékelhető az arcán a figyelem, az elmélyülés, a viszony ezekkel a hangszerekkel. Ezek a képek többről tudnak szólni. Megnyitják ezeknek a tárgyaknak az amúgy mértani és kicsit rideg világát. Nagyon érdekes lenne, ha ezek a citerák, ahogyan a többi helyszínen is emberi mozgással kelnének életre, vagy pedig azok a képek, ahol formákat mutat be, vagy pedig a kompozíciókon kellett volna változtatni, hiszen a hatos képnél, ahol ezek a különlegesen szép formájú citerák láthatók, ott nyilvánvalóan az a fontos, ahogyan különböző tájegységekhez kapcsolódva a hangszerek formavilága változik. Ezek geometrikus megfigyelések lehetnének, de nem teljesen így, ahogy most a kamera tudósítóként egy picit kipipálja ezeket a helyzeteket. Mivel az egész sorozatot, melyet a Gábor elkészíthetett - érzésem szerint sokkal több kép lehet a tarsolyban - nem láthattuk, én egy újabb sorrendet, egy újabb variációt állítanék fel, szem előtt tartva, hogy azok az erőteljes képek és azok az izgalmas üzenetek ebben a képriportban, még egyszer mondom, ahol emberi helyzeteket látunk. De úgy gondolom, hogy pontosan azért, mert a Gábor visszatér egy témakörhöz, újraértékeli egy év elteltével, három disznó megvan erre a munkára és én a Gábor döntésére bíznám, hogy esetlegesen nekifut-e még egyszer ennek a házi feladatnak a meglévő anyagokból válogatva. (szőke)
értékelés:

Sajt

Friss sajtot veszünk az Esztenán

A hatodik tábor lakói

A hatodik - világítós - tábor lakói és segítőink balról jobbra, lentről felfelé haladva:
Bobák Zsuzsanna, Bobák Csaba, Sinkó Katalin, Fábián Bea, Ziegler Péter, Tóth Béla, Gazdig Tibor, Galambos László, Mikolics Mariann, Babos Anita, Hegyi Zsolt, Gerlei Gábor, Fehér Péter, Gimesi András, Simon Viktória, Szőke András és Marafkó Bálint. Köszönet a Lux Mix csapatának a segítségért, az okításért.