Leadom vasba

Ennek a régi tárgynak, ami egy használati tárgy, ha jól sejtem szabadtűzön használták, ennek lehetne a funkciójáról is beszélni, lehetne a csendéletről beszélni, de én mégiscsak azt mondanám, hogy ugye ez egy műtermi megvilágítás, a fények, a vöröses tónus itt, és ezekből valamennyi reflektál ezen a fólián vagy fehér, gyűrött anyagon, és ezek a világoskékek-vörösek-türkizek itt az edény felső felén az egész ad ennek a képnek valami szürreális hatást, bár a két kiálló szerkezet felül egészen biztosan jelent valamit a tál működtetésével kapcsolatban, de mégis, az egész olyan, mintha egy kultikus tárgy lenne, egy kultusztárgy, egy totem, neadjisten egy fejforma szarvakkal. A csendéleten belül erősen túllép a színhasználata és így a formabeállítása túllép egy múzeumi tárgyfotózáson, és kap az egész valami plusz értelmet, valami spirituálist, misztikust. Egy kicsit olyan az egész, mintha egy valami termékenységszimbólum vagy állattotem lenne. És szerintem ez erénye a képnek, hogy miközben díszítés nélküli, egyszerű, majdnem sokkoló a címe: VAS, és ehhez képest sokkal összetettebb az üzenete a képnek. A tárgyból asszociált az István egy összetettebb üzenetre, és emiatt a leirat biztos, hogy csak egy vicces megközelítés, hiszen ez a tárgy az Istvánnak nagyon fontos. Szerintem három disznó, bár jelezzük az alkotó és a többiek felé, hogy ez nem egy csendélet, arra még várjuk a megoldást. És amiért itt a formáról annyit beszélek, az pl. Marcel Duchamp a Tiszta forrás c. képét érdemes megnézni, ami amikor a századelő végén megjelent, valójában egy piszoárt látunk rajta, azaz egy meglévő tárgy meglévő funkcióval egy speciális környezetben és különleges címmel egy teljesen másfajta, szakrális üzenetet, majdnem sokkoló üzenetet kezd el hordozni.
   Egy technikai megjegyzés, hogy a jobb alsó sarokban, ahol ez a fólia amit háttérnek is használ az alkotó, erősen meg van gyűrve, ami nem baj önmagában, csak itt egy eldöntendő kérdés, hogy valóban egy ennyire drasztikus kontrasztot akarok mutatni ezzel a vassal, vagy egy finomabbat, mint a háttérben? Ez nekem egy kicsit esetleges itt, nem eldöntött, hanem csak így sikerült érzete van. Mert nem mindegy szerintem, hogy egy nagy viharos tengert akarok alátenni, vagy egy finomabb, lágy vonalat. Egyezzünk meg két malacban. (szőke-hegyi)
értékelés:

Nem csendéletet látunk, láthatunk, ha akarjuk, el lehet vinni abban az irányba, hogy ez egy csendélet, de nem. Ez egy portré.
Beszéljünk először is a kompozícióról. Látunk egy kalapácsot, egy szobortöredéket meg valami hátteret, ami talán épp ugyanaz a csomagolópapír, amit az előző képnél is láttunk. A kalapács nincs kapcsolatban magával a szoborral. A kalapács mint egy felkiáltójel, a szobor mint egy pont, de nem igazán látom a két tárgy közötti kapcsolatot. Andrásnak tetszik ez a fajta perspektivikus ábrázolás, én azt mondom, ha csak egy kicsit elfordul a kalapács, csak egy öt fokot, akkor már összeköthető lenne a tárggyal.
A másik kérdés az maga a kép üzenete, amivel kapcsolatban nem véletlenül szögeztem le, hogy ez egy portré, mégpedig Berecz István önarcképe és egy lelki helyzetről, egy küzdelemről, egy kérdésfelvetésre adott válaszról beszél a kép. Ha ez pedig így van, vissza kell utalnunk a kompozícióra: ha ez egy helyzetjelentés, lényegesen nagyobb teret hagynék, ahol ezek a manifesztumok megjelennek. A nagy üres térrel, a csönddel lehet ezt a drámát fokozni. Most nagyon szűkre van komponálva, itt most túl közel vagyunk, az orrunk elé van tolva ez a két tárgy, és ez a közelség zavar a dráma érzékelésében. (szőke)
értékelés:

Egy olyan képet látunk, ahol a házi kedvenc egy kőgalamb vagy kősas, vagy valami madár formájában jelenik meg és ez, ha jól látom, egy fatönknek a környezetében van elhelyezve. Az jó ötlet, hogy a hófehér gipszgalamb sötét háttér előtt van, mert így jól látszanak a formái, bár arra szeretném felhívni az István figyelmét, hogy azokat az anyagstruktúrákat, amelyek ezt a madarat jellemzik, világítással – egy súrlófény használatával – sokkal élénkebbé lehet tenni. A kép elsődleges problémája mégsem ez, hanem az, hogy a két formavilág konkurál egymással, üti egymást, mert a néző nem tudja eldönteni, hogy a madárral – a főszereplővel – foglalkozzon, vagy a háttérként funkcionáló fatörzs gyönyörű formáival, hiszen önmagában is egy izgalmas helyzet lenne ezt a fatörzset szemlélni. A fotón nincs eldöntve, ki a főszereplő, erre csak a cím utal, ennélfogva ez a két forma nemcsak hogy üti egymást, de nem is lép egymással kapcsolatba. A kapcsolat jelenleg művi, az alkotó által létrehozott kapcsolat, ebből kifolyólag nem értelmezhető, hogy miért pont itt van ez a madár elhelyezve, hiszen lehetne bárhol máshol is, nincs értelmezve ez a fajta képi megoldás. Én azt mondom az Istvánnak, hogy ismételje ezt a leckét, mert ez így ebben a formában nincs kész. (szőke)

Nagyon erőteljes a párhuzam, az erdélyi kopjafa-faragó a félig kész kopjafa mellett pihen majdhogynem, már többször beszéltünk Mantegna híres festményéhez hasonlóan, erősen perspektivikusan erről az ábrázolásmódról, amit a kopjafa gerendaformája is csak erősít, ugyanakkor a cím ellenére, ha a kopjafák feladatköreit, kultúrköreit ismerjük, akkor ezek többnyire sírfák, olyan obeliszkek, amelyek sírköveknél helyezkednek el. És a kép helyzete is olyan, mintha egy baleset lenne. Erre utal az, hogy az István jobb lábán nincs cipő, zokni, mintha ennek a balesetben veszett volna el, és ezt a fekete-fehér is erősíti, olyan, mintha ennek valami negatív vége lett volna, mintha egy halott ember feküdne ott. Ha az ember egy munkahelyi balesetnek képzeli el ezt az egészet, akkor a pozíció is, ami nem ironikus, hanem esendő, az egész emberi test, ahogyan a lábak elernyedtek – az egész egy látlelet. Egy nagyon furcsa üzenet, a cím szerint, látszólag vicces szeretne lenni, de ez valójában egy szomorú üzenet. És ezt szeretném megfogalmazni, hogy Istvánnak a korai képek mellett van egy erős, drámai vonulata, egy esendő, akár érzelmes arca is, amit néha átvillanva láthatunk, és én arra ösztönözném, hogy merje ezeket a vonásokat is használni, ezeket az érzéseket, ecsetvonásokat, vagy akár faragásnyomokat is használni, és nyilván ehhez az kell, hogy ezek pontosan legyenek megfogalmazva egy alkotás kapcsán. Két disznó és ha lehet, akkor megismételhető. (szőke)
értékelés:

jaj a ...

A címből arra következtetünk, hogy egy szándékolt humorral állunk szemben, és a mozgásszínházi produkció, ami egyértelműen egy beállított kép, az is ezt erősíti. Ugye a testkódokból, a mérlegből is arra lehet következtetni, hogy a szereplő hátával valami nagy baj van. Ennek ellentmondani látszik az arcjáték, ami olyan, mintha egy folyamatnak csak egy pontját látnánk, és nem azért, mert fellép erre a mérlegre, a tekintete az nem azzal a létállapottal foglalkozik, amire a gesztus és a humor irányul, hanem mint egy kicsit csibészesen ki akarna tekinteni, hogy vajon a fényképezőgép elkattintotta ezt a képet, vajon a fotóalbumba belefér-e ez a vicces anzix, hogy a raktárajtón belül munka után Berecz Pista megmutatta nekünk, hogy ő egy dolgos magyar ember. Istvántól láttunk már nemegy animációs filmet, ahol ő dolgozott már a humorral és az öniróniával, és saját magához hasonlítom, amikor azt mondom, hogy az a humor és önirónia, amivel azok dolgoztak, az sokkal koncentráltabb volt, és drámaibbak is, tehát egy összefogottabb és egységesebb üzenetet hordoztak. Itt a humoron kívül nagyon nem látok továbblépést, és a humor forrása is eléggé egyszerű eszközökkel van vázolva, tehát nem azt mondom, hogy ez a kép nem lehet egy portréja az alkotónak, de az az ember, akit eddig megismertünk, Berecz István lényegesen szélesebb skálán mozog, mint ez a kép, ami egy nagyon vékony szeletet mutat belőle. Úgyhogy én azt mondom, hogy egy disznó, és ismételni is lehetne. (szőke)
értékelés:

Dávid képének hatására inkább bicajt vettem,és mobillal fotózok.

Számomra a kép örömteli dramaturgiája az, hogy az alkotó, Berecz István keze egy pillanatra megjelenik, ahogy megérint egy élettelen felületet. Azt már a többi alkotásából sejtjük, hogy ő maga az a szobrász, aki ezekből a halott anyagokból, száraz fából, alaktalan agyagformákból mágikusan életet lehel, és megjelennek ezek az emberi arcok, fejek, portrék, animációk. Tehát a mágus kezét látjuk itt a kép alsó szélén. Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy ha ezen az úton indult el a fényképész, akkor szerintem több súlypontot kellett volna erre a mágikus kézre tenni. Mert ez a mágikus kéz kattintja el a fényképezőgépet, ez aki létrehozta számunkra ezt a térben elforduló, áthajló, összetett formájú, profilban látható, majdnem életnagyságú szobrot, tehát ő az, aki itt elsősorban a főszereplő, és a mágus eszközét látjuk itt, ami nem más, mint a szobor. Tehát miközben a kép majdnem középpontjában az emberi fej faragott szobra látható; ha tisztázottabb lett volna az üzenetrendszer, akkor a kép arányait, a kompozíciós arányokat kéz felé is elvittem volna. Picit többet hagytam volna a vágyakozó, köszöntő módon érintő kéz felé, másrészt viszont egy picit a kameraálláson változtattam volna, hogy a faszobor orrából ne a négy nagyfeszültségű zsinór áramoljon ki, és a esetleg a fenyők, a kertkapu picit rendezettebb lehetne. Ugyanis most ha hunyorítok, a tóusértékei az állkapocs mögötti fenyőnek hasonlóak, mint a talán reggeli vagy délutáni napsütésben, ettől olyan erősek az árnyékok, az árnyékok nagyon hasonlóak, mint a háttérban lévő fa.
   Még annyit tennék hozzá, mondja itt Zsolt, hogy a táborban is, a fórumon is beszélgettünk a színes és fekete-fehér képek közötti különbségről, és azt mondtam, hogy ha tehetném, nem engednék fotózni csak fekete-fehérben legalább egy évig. És erre ez itt egy jó példa, mert ha áttesszük a képet fekete-fehérbe, akkor a háttérben a fenyőkkel, amiről András beszélt, az egyértelműen látszik, hogy egybemosódnak ezek a formák, csak a színek elvisznek, becsapnak bennünket, és elhitetik, hogy hát az egyik zöldes, a másik sárgás, de igazából a tónust a fekete-fehéren kívül lehet jól megérteni. (szőke-hegyi)
értékelés: