nyugi

Itt egy akár házi kedvenc kategóriába is elfogadható képet látunk, hát az István is a szavakkal játszik, és ő is a helyzet és a megszokásaink humorát próbálja alkalmazni, amit én egy jó megközelítésnek érzek. Viszont a másik részéről is kell beszélnünk, hogy ez természetesen ez egy fotó, éspedig egy olyan élőlényfotó, ahol a tér és az élőlény kapcsolata, és az élőlény ábrázolása az elsődleges. Tehát a szóbeli humor és a szójáték akkor tud erős lenni, ha ezt az élőlényt jól tudom ábrázolni. És ezt a fénnyel tudom elérni, a fény különböző pozícióival, vagy az időszak megválasztásával. És ha egy pici kis csigát képzelünk el, azt tudjuk, hogy az ő kis szarvacskái és a rajta elhelyezkedő szemek teszik különösen izgalmassá ezt az élőlényt, ahogy ő ott halad az útján, és nem igazán látom, hogy itt hol van az élesség, másrészt meg egy kis fény sem ártott volna, mondjuk megvárni türelmesen, amíg úgy két óra hosszával később vagy hamarabb, ugyanezt a képet. Miért mondom, hogy megismételhető ez a kép? Mert úgy tűnik, hogy a tér, ez a köves vagy betonozott út, talán ugyanilyen formában megtalálható, a kis csigára lehet vigyázni, és egy picit több fényt kaphatna, más megvilágítást ez a kis élőlény – hiszen gondolkodjunk csak itt szobrászati szempontból, azok a kis csavarok, azok a boltívek, amik megtalálhatóak akár ezen a csigaformán is – és a csigavonalról már egészen hosszasan is beszéltünk itt az estiskolán, lásd Pesovár Annáék üzenete a Fibonacci-számról és az ismétlődő sorozatokról – szóval egy egészen különleges térélmény ez a csigaház, úgymond a képzőművészetben sokszor megjelenik, és maga ez a kis kocsonyaszerű, érdekes kis test, ami segít a csigának a haladásban, ez is nagyon jó lenne, ha jól látható, érzékelhető lenne, mert az esendősége ennek a medmeksznek, ekkor válik drámaivá. Magyarul az ötlet nagyon jó, és megint picit ujjgyakorlatként, túl könnyedén lépsz át rajta. Érdemes lenne ezzel a problémával tovább foglalkozni, de az ötletre a két disznó megvan. (szőke)
értékelés:

Azért vagyok egy picit zavarban, mert egy nagyon jó megfogalmazást mutat az István ezzel a dekomponált képpel, ez egy ’klasszikus’ dekomponált kompozíció, ráadásul a mozgást, a szereplő talán mozgékonyságát is ez a fajta kompozíció erősíti, és a nézőnek ezzel dinamizáljuk is a képet, mert várjuk, hogy visszabillenjen a kép középpontja felé, tehát ez a várakozás hordoz egyfajta dinamikát magában a néző számára. De. A huszas lecke a riportról szól, szeretném elmondani, hogy a lecke leiratában is szerepel, hogy a riport értelmezhető filmben, és fotográfiában is, de a kettőben nagyon más módon kell tudni megközelíteni. A riportnak van egy speciális válfaja, amikor egy szöveges riporthoz illusztrációt készít a fotográfus, és aztán azt a szerkesztő a lap terjedelmének függvényében beemelnek, és egy vagy több képpel illusztrálják a riportot. Ilyent a napilapokban gyakran láthatunk. Ami viszont a lecke leirata, amit mi keresünk, az a mai magyar fotográfiában sajnos már háttérbe szorult műfaj, és kihalófélben van, amikor egy fotóetűdben, egy képsorozatban dolgoz fel valaki akár lírai formában még akár szoció helyzeteket is, az alkotó. Amihez után maximum képcímben kerül hozzá felirat, mert a képsor egésze önmagában képes elmesélni egy történetet. Ezt fontosnak tartom elmondani, mert egy képpel akármennyire jó is, nem fogunk tudni történetet mesélni. Egy képpel be lehet mutatni egy személyt, enteriőrt, helyzetet, és ezzel nagyon sok mindent be tudunk mutatni, és a néző ehhez nagyon sok mindent hozzá tud képzelni, de viszont a riport kategóriában a történetiség a képek egymásutániságával, egymásra épülésével keletkezik, tehát a riporthelyzet ezáltal jön létre. Azaz a 20. lecke egy magasabb szint, amikor a fotográfus akár hosszú idő alatt is, tehát nem feltétlenül egy délután, kattintgat el öt képet, feldolgoz egy történetet. Hogy mi ez a történet... pl. Benkő Imrének van egy nagyon jó ózdi történet-feldolgozása, ő ezt egy egész könyvben tudta publikálni, de ahhoz, hogy egy képsor riportként tudjon működni ahhoz először, mielőtt a képeket elkészítem, el kell gondolkodni azon, hogy mit szeretnék üzenni vele. A képriportnak nagyon fontos része az üzenet. Az a fajta kritika vagy elmesélő, elbeszélő hozzáállás, ami a fotográfustól megkívántatik. Tehát ebben a helyzetben az a járható út, hogy találok egy történetet, megfigyelem ezt a történetet, és innen két út van a fotós előtt, az egyik, hogy együtt él a történettel, és ebből stációkat, pillanatokat fényképezve létrehozza ezt a riportot, vagy megfigyeli a helyzetet végig és aztán ezt manifesztálja valamilyen később elkészített formában, tehát a megtörtént eseményektől akár időben távolabbi megfogalmazásban. De mindenféleképpen nagyon fontos az egy képriportnál, hogy a képek egymásutánisága, a képek közötti kapcsolat és ritmus fontos szerep. Merthogy akkor tud létrejönni az üzenet, ha vannak a képek, amiket a néző meg tud nézni, és vannak a képek közötti szünetek, és az egész a néző fejében áll össze a hiányokkal együtt. De ehhez több kép kell, hogy a közöttük lévő szünetekkel együtt kiadják a riportot, az üzenetet, értelmezhetővé válhasson – egy szó nélkül, ami értelmezné ezt a riporthelyzetet. Ezt a képet áttesszük a barátom kategóriába, mert ez nem riport. Ott viszont megvan rá a három disznó. (szőke-hegyi)
értékelés:

a biciklit...is

Én nagyon szeretem ezt a képet, és pl. azért, mert olyan emlékképeket is előidéz bennem, mint Jiri Menzel korai filmjei, ahol artisták és akrobaták és különböző figurák jelennek meg a régi időkben, de ettől a hosszú árnyéktól a varázsbiciklitől – ami olyan, mint egy velocipéd - válik meseivé az egész, mert az emberi figura egy ilyen elrajzolttá válik, ettől mesei, ez erősíti fel a háttérben a napraforgók vörösét, ezt a naplementés hangulatot, nagyon jól ízesül az a fajta próbálkozás, ami sok estiskolás képen már látható volt, az árnyékok. Annak örülök, hogy az árnyékkal való dolgozással egy egészen új üzenetet tudtál létrehozni. Nekem ez egy háromdisznós kép. (szőke)
értékelés:

Az István úgy látszik elkezdett foglalkozni ezekkel a faragott figurákkal, és az árnyékokkal, fényekkel, és ez egy nagyon érdekes és személyes világ. Mivel az István döntése szerint ez szorgalmi, amíg nem valamelyik kategóriára próbálja meg beküldeni, addig én ezt tiszteletben tartom. (szőke)

Na István, most jön neked a vég! Mert aki ilyent képes iderakni, így foglalkozik a fénnyel és az árnyékokkal, ezzel a csont tégellyel, ami faragva van, és egy merkaba-forma ősmagyar jelkép meg van jelenítve, és benne van ez a sasturulmadárnak tolla, és ez a kis mese – de aki képileg így fogalmaz, az mit csinált eddig? Vagy mit fog eztán csinálni? Mert aki így tud fogalmazni, és aztán mást csinál, akkor nagyon nagy baj lesz, mert sajnos István az a probléma, hogy te látsz, és érzékelsz és fogalmazol, és képes vagy érzékeny lenni, nőies lenni és ezt így idetenni nekünk.
   Annyit még hozzátennék a többieknek, hogy itt egy jobbról érkező főfénnyel dolgozik az alkotó, ez egy viszonylag határozott fény, de nem túl erős, és távol helyezkedhet el ettől a tárgytól. És ez a tárgy vetett árnyékokat hoz létre a falfelületen, és ezek a vetett árnyékok teszik izgalmassá a kompozíciót, hogy mint egy szabadság madara, úgy repül el ez a toll, mintha egy olajágra a békegalamb, de mindenféleképpen egy repülés, lebegés jön ezzel létre. Én azt mondom az Istvánnak, hogy nagyon szeretjük a humoros animációit, amiket szokott küldeni, de mégis, azért ez az az út, ami a mi célunk ezekkel a leckékkel, azon kívül, hogy megmutatjuk magunkat, hogy a zavarunkat humorral próbáljuk palástolni, azon kívül azért a mi kis lelkünket nagyon megmelegíti, amikor egy alkotó elérkezik a közlésnek erre a koncentrált fokára. Úgyhogy nagyon örülünk, és nagyon szépen köszönjük. (szőke-hegyi)
értékelés:

A kutya

Elsősorban, és nem is akarok a kutya fajtajellegéről, a megvilágításról beszélni, a kompozícióról akarok beszélni, valahogyan a Buksi szeme bekerült a középpontba, egy picit talán az alá is, és ennek én nem nagyon látom, hogy mi az oka, a kutya feje fölött nagyon sok hely van, annyi, mint alatta, csak ott egy kutya is van. És ennek nincs különösebb értelme, szerintem a kép felső részéből vágnék. Igenám, csakhogy lehet ugyan ollóval is vágni, de ha a kamerán döntök, akkor a Buksi testéből is láthatnánk valamit. Pl. legugolhatott vagy feküdhetett volna oda kutya elé az alkotó. Itt a kérdés mindig az, hogy mit akarok ábrázolni. A felülről fényképezés az mindig ha a kutya-ember viszonyát ábrázolom, egy parancsoló, a modellt alárendelt helyzetbe hozó viszony – ez egyébként kisgyereknél is igaz. Ha lemegyek az ő szintjére, akkor magamhoz emelem, egy szintre kerülünk, és közelebb is kerülök hozzá. Nem azért mondom, mert nagyon sok kutyaképet szeretnék nézni, de én ezt visszaadnám ismétlésre. Itt most az történt, hogy kicsit lehajoltál, és lefényképezted a kutyádat, aki ráadásul ki is van kötve; ettől a Buksi nem lesz különösebben boldog. Mi lenne István, ha lefeküdnél a földre, és hagynád, hogy a Buksi összenyaljon, miközben a kezedben van a fényképezőgép? Mert úgy tűnik, hogy azért ezt a kutyát te szereted, hiszen az a neve, hogy Buksi bétóven. (szőke-hegyi)