A fellépésen készült.

Hasonló képet kaptunk már Csongortól. Akkor is elmondtam, hogy mi a problémám, most is nagyjából ezt fogom tudni elmondani. Nem látom azt, hogy ebben előre tudtunk volna lépni, hogy egy másfajta ábrázolás jönne létre. Van egy Elmerengve c. kép 2010 februárból, és ez a kép tulajdonképpen annak folytatása, miközben szemmel láthatóan nem ugyanakkor, ugyanott készült a kép, de mégis a megvalósítás nagyon hasonló, és modellnek a fényképészhez éppúgy nincs köze. Ha azt az elemzést elolvasod, amit akkor írtam, az nagyjából erre a képre is igaz, hogy itt a kommunikációban van probléma. Miért fordítja ő el a fejét, miért nem néz ránk? Büntetésben van, épp valamit rosszul csinált, és ezért le lett szúrva, és most szégyelli magát, vagy szomorú? Nem tudom, nem értem, nem tudom mi az oka ennek a fajta melankóliának, ami erről a képről sugárzik, és amit ráadásul ez a fajta kigyengítés, lágyítás a kép körül még meg is erősít. Ezzel végképp nem tudok mit kezdeni, ilyen fajta megoldásokat láttunk a 70-es években, ezeket a kigyengítéseket, a műtermi fotóknál. Ezek be voltak téve ilyen ovális paszpartuba, és hirdették azt, hogy a fotós mennyire zseniálisan tud portrézni. Számomra már akkor is kérdéses volt, hogy ezek mennyire hitelesek, mint portrék, mert nem csak a gesztusok voltak beállítottak, hanem ettől az egész kapott egy olyan fátylat, ami nem csak vizuálisan volt jelen, hanem érzelmileg is, sok köze a nézőnek nem tudott hozzá lenni. Ettől a fajta technikai játéktól én óva intelek. Azt értem, hogy a te érzelmeidet próbálod áthozni, a szeretetet próbálod konzerválni, és kézzel foghatóvá tenni, de az eszköz maga nem alkalmas rá. Ismétlés. (hegyi)

Igen, igen, itt most az van, hogy ez most egy fénytani játéknak illik bele inkább, azért mert maga a portré-beállítás jó, rendben lévő, mondjuk azért ennyire én nem torzítanám az arcomat azzal, hogy így ráteszem a kezemre, de ettől még ezt is el tudom fogadni. Viszont itt azt a kísérletet folytatta le Csongor, hogy mi van, ha ellenfényes kompozíciót készítek. A benti fény lényegesen kevesebb, mint ami kintről érkezik az ablakból, és én azt mondom, hogy ez most egy félkész kép, és ezt vissza is fogom adni ismétlésre, mert nagyon kevés hiányzik ahoz, hogy ez egy teljesen jól működő, kész ábrázolás legyen, mégpedig azért, mert csak annyi kellene, hogy abban a szobában fel kell gyújtani valami villanyt: egy íróasztal-lámpát odafordítok az arcomba, kicsit távolabbról, nem kell szétvilágítani a fejem, de azért hogy ott látszodjon valamennyi abból az arcélből, a szemből, a fülből, a hajból, tehát valamennyit ott azért ebből kapjunk. Mert most ebben a helyzetben maga a portré alanya, az ami itt elkészült mint felvétel, az nem igazán jól értelmezhető. A másik kérdés pedig az, hogy lehet, hogy ha ezt mondjuk egy esős időben ismétled meg, ahol kevésbé jellegzetes, kevésbé felismerhető az utcán lévő helyzet, és csorog az ablakon az eső, akkor az jobban enged minket koncentrálni rád. Próbáljátok ki, hogy kézzel letakarjátok azt a kinti világot, és máris jobban elkezd élni az arc. Ez mind bebizonyítja azt, hogy a világítással kellene módosítani valamit, és azt is, hogy a mélységélesség megválasztásával, ha kisebb mélységélességet használunk, akkor a kinti világot úgymond elmoshatjuk, és csak jelzésértékkel van jelen. Ezt mindenféleképp szeretném, ha Csongor ismételné. (hegyi)

Megszületését nagyon várták, és sokat tűnődtek azon, vajon milyen gyermek lesz? Nem tudhatták! Az élet néha kiszámíthatatlan és csúnya dolgokra képes, ugyanakkor sok öröm is érheti az embert, de talán mindez az alábbi történetből kiderül!
   Egyszer volt, hol, nem volt, na ez így egy kicsit fura, szóval, egy kicsi faluban Édesanya, és Édesapa, már nagyon várta a gyermek megszületését. Édesapa munkája nemrég megszűnt, és akármilyen jó szakember is volt, sajnos nem kapott munkát, hosszú ideje már! Néha mikor a földeken akadt munka, őt is felfogadták napszámosnak. Az életük nem telt egyszerűen, hisz nem is a nyarak, hanem a hosszú téli esték nehezítették meg a család életét.
   A házikó egy kicsi vályogház, amit még Édesapa nagyapja épített. A tetején zsupp fedél, az ablakok épp hogy egy csöppnyi fényt engedtek be. A meleget, egy kicsi teakályha biztosította. Ezen az estén is így történt. Odakint a hideg szél orkánként söpört végig az utcákon, vadul görgetve maga előtt a havat. Egészséges ember ilyenkor behúzódik a meleg házába, és nem indul útnak! Az utak járhatatlanok, hiszen mindent hó borít. A jelzőtábla feje látszik csak ki a hóból, mert annyira betakarta. Édesapa nem ért haza, még reggel elment tűzifát gyűjteni. A havazás őt is váratlanul érte. A biciklit nehéz volt tolni, mert a hátulján jó nagy halom rőzse terpeszkedett. Úgy terült el rajta, mintha mindig is az lett volna a számára kijelölt hely.
   Talán elég lesz….- gondolta Édesapa. Csak ez a cudar hideg ne volna! Még egy óra és otthon leszek! Muszáj, hogy hazaérjek, kell ez a fa! Jön nemsokára a baba! A szél és a hó csak nem akart alább hagyni, megnehezítve ezzel Édesapa hazajutását.
   Odahaza, Nagymama meleg tejlevest főzött csipetkével, amit Bélus nem nagyon szeretett. Bélus volt a nagyfiú a családban. Már iskolás, a negyedik osztályba jár. Szépen megy neki az iskola, jó jegyei vannak, iparkodott is, mindig jelen volt minden eseményen! Ő az iskola szeme fénye. Mikor elővette nagyapjától örökölt ütött- kopott hegedűjét, az idő megszűnt létezni. A tanárok nem győzték dicsérni. Ő nem értette a világ nagy dolgait, de azt érezte, hogy szeretettel veszik körül, annak ellenére, hogy a falurész, ahol lakik, nem a tehetősebb környéke a községnek. Az utcán sokan megszólták, elzavarták, megalázták. Nem tudta miért, és nem értette. A bőre színe? Mi köze a bőre színének őhozzá?
   Az iskolában viszont, ugyanúgy, mint odahaza, mindez elmúlt. Az osztálytársai szerették, eleven, éles eszű fiúcska. A tejleves lassan elkészült. Édesanya óvatosan kóstolta meg, hiszen forró volt. Jólesett minden korty, amit bekanalazott. Régóta nem evett ilyen finomat. Finoman megcirógatta a pocakját és örömmel nyugtázta, hogy minden rendben. Kicsit aggódott a szíve mélyén, hiszen Édesapa még nem ért haza! Tudta, ha éjjelre is kimarad, annak nagyon rossz vége lesz. Halkan fohászkodott, miközben a meleg levest a szájához emelte!
   - Édes Istenkém, a Szűz Máriára kérlek, add, hogy ne legyen semmi baja! - Ám ekkor valami történt! A kanál kiesett a kezéből, összegörnyedt hirtelen, aztán már csak azt látta, hogy nedves lett a padló. Elkezdődött! Ez így nem jó, még nem kéne, még hátra van 2 hét! Az agya elkezdett zakatolni, és émelygett. Nagymama észrevette, hogy baj van! Gyorsan Béluskám, eridj átt a szomszédba, segítségért! A baba elindult, szükségünk van egy autóra!
   Bélus, ledobva a kanalat, egyből ugrott és már szaladt is az ajtó felé! Futás közben magára kapta kopott kabátját, sapkáját. Odakint azonban olyan hevesen fújt, hogy az ajtót háromszori próbálkozásra tudta csak kinyitni. Kijutott! Fázott, az arcába csapó hideg, fagyos szél könnyeket csalt a szemeibe. Elindult. Tudta, ha nem talál hamarosan autót, az akár végzetes is lehet! Övék volt az utolsó ház a falu szélén. A legközelebbi porta olyan 800 méterre lehetett! A szélnek nekifeszülve, nagy küzdelmek árán, végül eljutott odáig! Gazsi bácsi! Gazsi bácsi! Kiabált.
   - Na mi van ecsém! Mi kéne? Mi a rossz nyavalyát keresel idekint ilyen időben?
   - Idesanya,… elkezdődött,…
   - Mi ván? Beszílj érthetően büdös kölök, mert taknyán tenyerőllek!
   - Segítsen Gazsi bácsi! Elindult a baba! Idesanya nem bírja sokáig, ha nem jut el kórházba!
   - Jó van mán, no! Az a helyzet, hogy láthatod, a kocsi nincs idehaza, mert evitte Gerzson ecsém! Azért megpróbálunk valamit kitalálni! Telefonátatok?
   - Nincs nekünk olyan Gazsi bácsi!
   - Nincs, nincs! Nu majd az enyímmel! Gyere beljebb!
   Odabent meleg volt, édeskés pipadohány illat ütötte meg Bélus orrát. Persze a telefon nem működött! Pont most nem! Gazsi bácsi látta, érezte, segíteni kell!
   - Nu gyere fiam, menjünk!
   - De hová?
   - Hová? Hová? Hát a Jakabékhoz! Ott van áutó!
   - Neeeem, az nem lesz jó, az benn van a faluban, és Jakab bácsi mindig kigúnyol engem!
   - Ugyan már ne lígy ilyen mamlasz! Nem lesz semmi báj!
   Aztán gyorsan magára kapta a kabátját, meg a kucsmáját és indultak is ismét ki a fergetegbe. Nem volt könnyű, odahaza Édesanya egyre nehezebben viselte a fájdalmakat. Édesapa még mindig a viharral küzdve igyekezett hazaérni.
   Gazsi bácsi és a gyerek, lassan, odaért Jakabék házához. Odabentről lámpa fénye világlott ki. Jakabék a falu központjában laktak, épp az iskola mellett. Minden nap találkozott Bélussal. Ilyenkor foghíjról odaszólt neki mindig valami szúrós megjegyzést. Mi van te kis boxos, mi történt ma a suliban? Anyádék megint örülhetnek mi? Mennyi beírást viszel haza? Bélus igyekezett ezekre nem odafigyelni és sokat töprengett azon, vajon Jakab bácsi miért viselkedik így vele. Most azonban tartott tőle. Nem akart hozzájuk menni, de mivel Gazsi bácsi vitte, így kénytelen volt menni. Bezörgettek! Az ajtó kinyílt és ott állt teljes nagyságában Jakab bácsi!
   - Mi járatban vagytok erre Gazsi? Pénz kéne megint mi? Úgy mint a múltkor?
   - Nem, nem! Most nem azért jöttünk ides Jakabom! Azt szeretnínk kírni tüled, hogy segítsél mán ennek a Béluskának!
   - No, mi van boxos, te is itt vagy? Mi kéne ha vóna?
   - Jakab bácsi, kérem szépen, tudom, hogy nem alkalmas, de Édesanya nagy bajban van! Ha nem tudjuk elvinni a kórházba, akkor annak rossz vége lehet! A kistesóm ép úton van! Édesapám meg elment fát gyűjteni, azt a vihar miatt még nem ért haza! Tudna nekünk segíteni?
   Csönd következett. Baljós, érthetetlen csönd! Aztán Jakab bácsi megszólalt!
   - Na, nézzük csak, azt akarod, hogy én segítsek neked te kis boxos?
   - Igen, kérem! - szipogta Bélus.
   - No jól van gyertek, út közben kirakjuk Gazsit a házuknál, mi meg bevisszük édesanyádékat a kórházba!
   Nagy kő esett le Bélus szívéről! Nem is olyan rossz ember ez a Jakab bácsi! Az úton végig beszélgettek. Kiderült, hogy milyen jól megy neki a hegedülés, és hogy a tanulásban is remekel. A háznál, már Nagymama izgatottan téblábolt, hiszen minden pillanat, perc, fontos volt! Nem késlekedhettek!
   - Gyorsan, gyorsan Béluskám! Hol késlekedtél ennyit?
   - Jakab bácsi jött hogy segítsen! Csak ő tudott segíteni!
   A legfontosabb dolgok már összekészítve ott várták őket az asztalon! Rövid pakolás, és már indultak is. Édesanya megnyugodott egy kicsit, hiszen melegbe került! Az autó melege átjárta, és érezte, hamar eljön a segítség. A várost hamar elérték, mert kb. fél órányi autóútra volt tőlük, de ez a fél óra is sokat jelentett, hogy volt ki segítsen! Jakab bácsi sok mindent megtudott a családról. Kicsit szégyenkezve nézte az utat, és tudta, az élete ezek után nem lesz már a régi. Hamarosan a kórháznál voltak. A segítség gyorsan jött!
   Kint a zimankóban Édesapa próbált keservesen hazavergődni. –Sötétedik!, Nem kéne hogy sötétedjen! A szél marta az arcát a belecsapódó hó miatt, és a lábai sem akartak engedelmeskedni neki. Fájt minden porcikája! Erejét vesztve térdre rogyott! Fohászkodott!
   - Istenkím! Ha látod nyomorúságos életemet, kírlek segítsén mán nekem!
   Sírt! Nem értette, a világ miért oly kegyetlen és könyörtelen vele! Egyszer csak fura hang ütötte meg a fülét!
   - Józsi! Józsi! Merre vagy? - Nem, ez nem lehet igaz, már hallucinálok! Már itt a vég? De a hangok erősödtek! Józsi!
   - Itt vagyok! Erre! Erre!
   - Hála az égnek Józsikám, hogy megleltelek!
   - Te vagy az Gazsi bátyám? Én hát, ki más lenník! No, gyüjjé mán, szedd össze a cókmókod, oszt menjünk! A gyerek mondta, merre lehetsz, ők elmentek a kórházba, elvitték a Sárit, mert gyün a baba!
   Édesapa összeszedte minden erejét, és elindultak hazafelé.
   - Megszületett! Kisfiú! - örvendeztek a kórházban. - Milyen szíp gyerek! Olyan, mint az apja!
   - Mi legyen a neve?
   - Józsi! Józsika! Orsós Józsika… - mondta Édesanya és elaludt!
   Az álom, egy szebb jövő felé vitte, ahol minden ember önmaga lehet, ahol nincs szegénység, fájdalom, és ahol mindenki szereti egymást! Jakab bácsi tavasszal, mikor már a virágok nyíltak, és kellemes illat töltötte be a levegőt, úgy döntött, felújítja a kicsi házat, hogy Józsika, és Bélus jobb körülmények között lakhassanak! Munkát ajánlott Édesapának és örült, hogy segítség lehet ott, ahol szükség van!

Minden mozsár egy történet

A hat törpe című rádiójáték szereplőit látjuk itt egy polcon. Én nagyon-nagyon szeretem ezt a képet, mert ráadásul Szundi, Szende, Hapci, Morgó, Dundi, Mundi mindannyian látszanak itt, és lehet, hogy ha valaki ezt most az estiklopédián keresztül visszaelemzi, azonnal azt fogja mondani, hogy de a hat törpe az hét, és Dundi és Mundi lehet, hogy nem is ennek az eredeti történetnek a szereplője, azt tudom neki mondani, hogy igaza van. Mindezt a zavaros mondatszerkezetet pedig csak azért mertem erőltetni ide, mert az a kiválasztás és az az irány, amit a Csongor ennél a képnél elkezd, az ő munkáiban véleményem szerint nagyon fontos. Mi történik itt? Az azonos formák, azonos szerkezetek a perspektívában, ritmikában, kiválasztásban, és a fénytanban eltérő karaktereket hoznak létre. Ezeket erősítik még a mozsarakban elhelyezett különböző tárgyak, amelyek különböző módon fekszenek, hajlanak el ebben az összetett felületben. Arról nem is beszélve, hogy a rézmozsarak tükröződései természetesen különböző módon reprodukálják, és különböző módon tükröztetik maga a fotós alkatát, ruházatát, lábait. Mindez egy kevés megfigyeléssel észrevehető. Karakterekké válnak a mozsárformák, a mozsárformákban lévő étkezőeszközök. Azt tudom csak mondani, hogy miközben ez az irány nagyon jó, és én nagyon szeretem ezt a képet, egy egészen pici, parányi, két-három mozdulattal igazítható lépés elég lenne ehhez a képhez, hogy a villák, vagy a kanalak, főleg a bal oldali középháttér részben olyan állásba hozhatóak legyenek, hogy a mozsarak sora és a mozsarak lelkivilága mint emberi történetek még jobban érthetőek legyenek. (szőke)
értékelés:

Szeretem a cseresznye virágot!

Csongor képénél a gyümölcsfák képzőművészet által mindig is nagyon kedvelt ritmusait látjuk. Tehát, amit sokszor elmondtunk itt az oldalon az elemzéseknél a virágrengeteg, amelynek itt egészen jól a bibéket is érzékelve előtér, középtér és háttér kategóriájában egy kompozíciós rendet hozunk létre, nagyon jó játéklehetősége van. Ami miatt nem tudok képzőművészeti szempontból teljességgel egyetérteni a kép üzenetével az az, hogy Csongor részéről az eufórikus örömön túl - én is nagyon, nagyon szeretem ezeket a virágzó fákat -, nem történt gondolati pontosítás. Ezalatt azt értem, hogy jelen pillanatban az élesség az valahol középtájékon, a középtérben található a talán ötszirmú kis virágnál, vagy a levelek környékén. De itt az előtérben van egy elég különleges, a bal alsó sarokban egy elég különleges oldalról fényképezett másik virágforma. Most a képen egy virágtömeget látunk. Ránk van zúdítva az egész. Egy nagy lavórba és nincs az egésznek egy iránya meghatározva, hogy mi az, ami a sokból kiemelődik, az egész élmény egyszerre zuhan rá az alkotóra, ebből nem szűr, nem irányít, és így a néző számára is az egész egy fehér virágtömb sor lesz. Lehet azt mondani, hogy ez volt a cél, de akkor pedig azt mondom, hogyha a poentilizmust nézzük meg, azt a festészeti stílust, amely a XIX. század közepén Párizsban használja ezeket az elemeket, éppen a kis darabokból összeálló ecsetvonásokkal, akkor ott pedig a háttér kékje és az előtér fehérje festészeti viszonylatával kellett volna foglalkozni. Vagy úgy, hogy teljesen életlenben hagyja az ember, vagy úgy, hogy még bővebben ezt a két ritmust, a héttér kék és az előtér fehérek, zöldek ritmikáját még jobban fölerősíti festői szinten. Most véleményem szerint nem történt meg egy döntés, pont az élességválasztással esetlegesen ez helyrerántható lett volna úgy, hogy a hozzánk legközelebb lévő virágszirom és a bibéje kapná az élességet és nem a középtér. Most olyan mint hogyha a fényképezőgép önmagától, az automatikája kiválasztotta volna ezt a középkategóriát, csak így eltűnik a kompozíciós rend. Egy zavar keletkezik. Úgyhogy én ezt ismétlésre visszaadom. (szőke)

És csak csendben ült ott....

Legalább három olyan motívum van ebben a belsővárosi, szinte ablakból kitekintő látképnek, ami önmagában is izgalmas lenne. Nem csak a kelta díszített formájú keresztre és a fölötte ülő misztikus varjúra gondolok itt, hanem ugyanebben a közegben fura módon, egy egészen meglepő élőlény, egy ilyen pálma bekandikál a kép alján. Nem beszélve a pálma fölött látható családi kéményről, aminek a tetején egészen biztos vagyok benne, hogy nem fantás pillepalackok helyezkednek ott el egy gázkémény kimenőnyílásaként, de innen mégiscsak valami asszociációt adnak az úgynevezett urbánus kreativitás jeleként. Mert hát most úgy tűnik, minthogyha ott két ilyen üvegpalack még a kéményre rá lenne helyezve. Ezeknek a pop-kultúrához kapcsolódó abszurditása, tehát, hogy - a városi környezetben megjelenő pálma, a mai urbanizált városban megjelenő kelta asszociáció a városi élőlénnyel, a misztikus madárral mind-mind nagyon izgalmas történetek, a kémény a palackokkal - de most egy kicsit úgy érzem, ebből a kompozíciós rendből, amibe belógnak egy kicsit a betoncserepek itt jobboldalt, a kis antennák lógnak ott a tetőn, ebből a gépállásból, ahonnan fényképezett a fényképész, picit sok minden más információ is beszűrődik. És az egészen zseniális, abszurd formák, amikről az előbb beszéltem, azok pedig visszafojtódnak amiatt, hogy minden más is rekvizitumként, mint egy ilyen raktárban, megtalálható. Tehát azt javasolnám, hogy érdemes ugyanezeket a rácsodálkozásokat folytatni, egy picit súlypontozni a kamera szempontjából, hogy mi az, amit szeretnék a többieknek az én világomból bemutatni. De a két disznó, úgy gondolom, hogy megvan a képre. (szőke)
értékelés:

Történetünk, messze, messze egy alföldi kisvárosban játszódik, ahova Bocsesz és két kis gazdája utaztak a karácsonyt megünnepelni a nagyszülőkkel. Kint álmos, szürke nap volt, nem sok kedve volt Bocsesznak utazni, de mivel vitték, így kénytelen volt menni. A szokásos izgalom is kimaradt. Most valahogy nem érezte jól magát, zúgott a feje, és kicsit gyengécske is volt. Barátaitól, az állatoktól már elköszönt és megegyeztek abban, hogy pár nap múlva ismét találkoznak és a szilvesztert megpróbálják együtt tölteni.
   Bocsesz két kis gazdija, Borka és Csengő viszont nagyon-nagyon izgatottan várta az utazást, hiszen a nagyszülőkkel találkozni, az mindig csuda egy dolog.
   Elindultak. Az út eseménytelen, hosszú és uncsi volt még egy légy sem repkedett a kocsiban, hogy legalább azt lehetett volna hajkurászni. Néha azért kikandikált a kiskutya, hogy meglesse, merre is járnak, de a vidék zord, barna és barátságtalan volt. Néhány magányos sas madarat látott az oszlopokon ülni, és úgy tűnt, mintha nekik sem lenne olyan sürgős a vadászat a mai napon. Hosszú zötykölődés után végre megérkeztek. Bocsesz, nem tudni miért, de mintha valamit megérezhetett, hirtelen nagyon izgatottá vált és azon gondolkodott, hogy is szabadulhatna ki mihamarabb ennek a nagy bádogdoboznak a rabságából.
   Borka, látta, hogy Bocsesz mennyire szeretne kijönni és mivel mindannyian bementek a házba, így a kiskutya is végre szabad lehetett.
   Bent a házban, csupa ismeretlen szagok, finom illatok csapták meg az orrát a kutyusnak, aki vidáman, minden búját, baját feledve fel alá rohangált. Ahogy ott örvendezett, egyszer csak egy inci-finci aprócska hangra lett figyelmes.
   - Hej, de fel van pörögve itt valaki!
   - Bocsánat, hát te ki vagy? - kérdezte meglepődve, a hang irányába fordulva a kutyus.
   - Hát, Morzsa vagyok, a kisegér! Tán még nem láttál egeret?
   - Ami azt illeti nem igazán, de már ismerek, kacsát, baglyot, nyuszit, rókát, őzikét, majmot, oroszlánt, és még számtalan állatot, de hozzád hasonlóval, még nem találkoztam! Engem Bocsesznak hívnak, és örülök, hogy megismertelek!
   - Ez felettébb fura, hiszen mi aztán igazán sok helyen előfordulunk és igencsak népes családunk van. Akarsz találkozni a többiekkel is? - kérdezte Morzsa.
   - Miért is ne! - válaszolt Bocsesz.
   - Akkor gyere utánam!
   Azzal elindultak és az éppen nyitott spájzajtón beslisszantak. Hát, láss csodát, ott aztán volt mindenféle finomság, amit csak el tudtok képzelni. A nagyi lekvárjai, befőttek, savanyúságok, és mindenféle finom sütemény, amit a karácsonyi vacsorához készítettek. Bocsesznak egyből összefutott a nyál a szájában és nagyon nehezére esett nem enni belőlük. De, mivel tudjuk, hogy jól nevelt kutyus volt, így ez nem is volt tőle furcsa.
   - Látod mennyi finomság van idebent? - kérdezte Morzsa.
   - Naná, hogy látom, de ugye nem dézsmáljátok meg ezt a sok finomságot?
   - Hát, azért mindent mi sem szeretünk, csak azt kóstoljuk meg, ami nincs üvegben és jó illata van.
   - Már megbocsáss Morzsa, de ez nem szép dolog! – dohogott a kutyus.
   - Tudom én, de mit tegyünk, valahogy nekünk is kell táplálékot szerezni, de megígérem, amíg ti itt vagytok, nem nyúlunk semmihez, mert már gyűjtöttünk eleget a kuckóinkba. Igaz srácok? -kérdezte a kisegér az időközben elősereglett egereket.
   - Igaz, igaz! – cincogták kórusban.
   - Bemutatom nektek Bocseszt, ő egy kutya, aki ma van itt először!
   - Sziasztok, és köszönöm, hogy megismerhettelek benneteket, és örülök neki, hogy ezt a sok finomságot békén hagyjátok egy pár napig, hiszen nem nagyon örülne neki azt hiszem a két kicsi gazdám, ha a sütemény mögül kandikálnátok és a gyümölcssalátában úszkálnátok.
   - Megígérjük, becs szó! Minden rendben lesz!
   Bocsesz még egy darabig elbeszélgetett a kisegerekkel, és észre sem vette, hogy odakint már a csomagbontás is megtörtént, és hogy két kicsi gazdája vidáman játszadozik a sok-sok ajándékkal. Miután kibeszélgették magukat, és minden fontos dolgot megtárgyalt az inci-finci rokonsággal, Bocsesz illedelmesen elbúcsúzott és kiment a spájzból.
   Odakint szép karácsonyi dalok szóltak, az asztal szépen megterítve, és mindenki olyan furán jó hangulatban volt. Bocseszt is békesség és öröm szállta meg, jó volt neki ez az érzés. Örült, hogy új barátokat lelt, és hogy Borka és Csengő is boldog.
   Az énekek után minden féle finomság került az asztalra, azok közül, amiket Bocsesz a spájzban látott. Izgatottan fel s alá rohangált, meg-megállt hol Borka, hol meg Csengő lábainál és két lábára állva pitizett, hogy ő is részesülhessen a finomabbnál finomabb falatokból. Az egyik ilyen alkalommal, annyira jól sikerült a produkció, hogy véletlenül leborította az asztalról az egyik tálat, tele minden jóval. Persze a szokásos szidás nem maradhatott el, de a nagyi áthidalva a problémát, gyorsan feltett az asztalra egy nagy adag pizzát, ami az előző napi vacsiból maradt. Így mindenki jóllakhatott, és utólag visszagondolva, soha nem ettek olyan finom pizzát, mint aznap este. Az asztalnál még sokáig beszélgettek, Bocsesz meg a sarokba visszavonulva búslakodott, hogy megint elrontott valamit. Csengő, látva a kutyus bús képét, odament hozzá és megsimogatva azt monda!
   - Ne szomorkodj kicsi Bocsesz, minden rendben van, látod, mindenki jóllakott és még maradt is rengeteg finomság az asztalon.
   A kutyus, megérezve gazdája szeretetét, már nem szomorúan, hanem boldogan hajtotta buksi fejét a lábaira. Kis idő múltán, mély álomba merült. Álmában, ismét az asztal, a rengeteg étel, sütemény és az újdonsült barátai jártak a fejében. Jó érzés töltötte el, és boldog volt, hogy őt is szeretik!
   Szép álmokat nektek, aludjatok jól, és remélem a ti álmotok is olyan édes és kellemes lesz, mint Bocsesz álma! Jó éjszakát!