Néha jobban vagyok, néha rosszabbul. Nem tudok túllenni Rajta. Ha elfoglalom magam, ha dolgozom, ha beszélgetek, ha barátkozok, egyszóval, ha nem gondolkozok, akkor jobb. Ha meg kicsit egyedül, csendben maradok, akkor meg rosszabb. Mert eszembe jut. Ha csak egy röpke pillanatra is. És ha eszembe jut, akkor hiányzik. Ha hiányzik, akkor szeretnék valamit tenni a hiány megszüntetésére. Ekkor meg eszembe jut, hogy nem szabad, és hogy miért nem szabad. De lehetne. Elgondolom, hogy mi minden lehetne, lehetett volna… És nagyon szeretném, ha lenne. De nem szabad, mert nem lehet. Ez mind most van, illetve volt. De azt nem tudom, hogy mi lesz. Azt se tudom, hogy mi szeretném, ha lenne. Mert azzal együtt, hogy rosszabbul vagyok, amikor Rá gondolok, mégis jó Rá gondolni. De talán jobb lenne, ha mégse gondolnék Rá.

...leszünk?

Azt hiszem, hogy a kép címe az érthető az aláírással együtt. Látjuk a csodálatos fenyőket a háttérben és látjuk a télire elraktározott tüzelőket és valószínűleg ennek a párhuzama az, ami ennek a képnek a filozófiáját jelenti. Valahogy mégis vagy az előtérben lévő hó miatt, vagy mert hogy az a gyönyörű szép fenyőfa ott egy picit el van vágva a kép fölső felületén, valamitől nem sűrített a kompozíciója a képnek. Azon is gondolkodtam mielőtt nem olvastam el a címet, hogy nagyon érdekes lett volna, hogyha ez egy óriás panorámakép és ha ezeket a fákat, a tűzifákat látnám én ilyen szeletben, akár több panorámafotót készítve és egymás mellé ragasztva, mert az a ritmika az vizuálisan valami egész érdekeset ad. Ha mégis ennél a képnél kell maradni, akkor valószínűleg ugyanaz a probléma van itt is, mint az előző képnél, hogy a középtér, háttér nem választódik le. Ennek megint csak egy fényviszony lehet, vagy fényviszonynak a kivárása lehet a megoldása, hogy az előtérben lévő, vagy középtérben lévő farakás sor valamilyen más fényt kapjon és a háttér pedig hátrébb kerüljön. Most pedig olyan minthogyha a fenyők, a fenyőfák rá lennének festve erre a felület tetejére, és így nem érezzük azt a teret amit valójában kapnunk kellene.
   Nekem van még egy problémám – szólal meg a Pedellus - hogy egy fotográfiánál, főleg ami külső térben készül, két választás van. Az egyik az, hogy jellegzetes a hely ahol készült és ott a hely jellegzetessége – lásd Eiffel torony, Notre Dame, bármit mondhatnék, egy kis ivói falu – tehát, hogy maga a hely jellegzetessége az, ami elviszi a hátán a dolgot, vagy pedig azt mondjuk, hogy teljesen sematikus egy kép, és akkor ennek a sematikusságnak viszont nagyon helyén kell minden szinten lennie. Tehát akkor nem lehet benne - apróságokról beszélek most - ilyen dolog mint az a deszka, amelyik ott most elvágja a képet. Vagy azok a rönkök. Tehát, hogy ezek azok a helyzetek, amiknél azt mondom, hogy azért van nehéz dolga a fotográfusnak, mert - én most egy nagyon szentségtörő dolgot fogok mondani -, itt most két eset lehetséges. Az egyik az, hogy azt mondom, hogy vágom a kép alját és akkor, hogyha vágom a kép alját a deszkánál, és még egy dolgot elérek és azt, hogy a farönkökre helyezett nylon, ami most egyértelműen farönkökre helyezett nylon és engem egyébként zavar ebben a kompozícióban, ha elvágom a kép alját akkor nem farönkökre helyezett nylonná fog válni, hanem olyan, minthogyha a táj folytatódna, akár azt is bele tudom képzelni, hogy a farönkök mögött a táj, a dombok ilyenek. Tehát a valósághoz most annyira oda vagyok szegezve ezzel az előtérrel és ezzel a belógó deszkával, hogy elkezdem keresni azokat a kötődéseket, hogy a nylonnal meg még le is van takarva, hogy ne ázzon meg, és akkor egyből az jut eszembe, na de hogy Ágnes, menj oda és vedd le azt a nylont és utána csináld meg a képet, majd hát, hogy nehogy bántódásod essen, rakd vissza a nylont. Ha ezt a kompozíciót választom. Mert akkor a fehér az az alapnál épp elég és akkor a fák, tehát az élő fenyőfák és a rönkök kapcsolata meglenne. Vagy pedig még egyszer mondom, akkor ott vágunk és akkor már nem fog zavarni ez a nylon. (szőke-hegyi)
értékelés:

Ágnes ágyban, párnák közt.

Én ezt a képet nagyon szeretem. Azért szeretem, mert nem az a célja az alkotónak, hogy valami szerkesztett képzőművészeti munkát, ötleteket küldjön nekünk, nézhetne itt a kismaci a rózsaszín paplan fölött, itt a piros kis gomb után és ez a tér, ez a perspektivikus tér még jobban szaladhatna be valahova, a begrmanni tükrök mélyére, ahol egy pillanatra látjuk a fotóst az ágyában a fehér ágytámla előtt, a piros varrott falvédő mellett. A kép azért fontos, mert őszinte és esendő üzenet, hogy nézzétek, itt lakom, ez az én kis birodalmam, nézzetek rám, figyeljetek rám. Ez egy személyes, és nem kreált, nem színpadi helyzet, intim és beszédes szituáció, arról az állapotról, ami az ember gondolataiban, egyedüllétében jelen van, az ágyban fekvés, a felébredések, az elalvások azok mindig azok az időszakok, amikor csak 10-20 percig, vagy akár félóráig is, attól függően, hogy milyenek az életkörülményei, használhat az ember arra, hogy végiggondolja az életében végbemenő lépéshelyzeteket. Majdnem olyan az európai embernek az ágy, mint egy ilyen meditációs helyszín, így akár ez a lecke akár a vasárnap hajnal kategóriában is lehetne, és én ezt a képet jónak tartom, bár nagyon sokat lehetne mondani, fölróni neki, a könyvszekrény szélétől az ajtóig, vagy a fényekig, de nem hiszem, hogy ennél a képnél ilyesmit kellene keresni, mert nem ez a célja, nem erről szól. Ez egy levél, egy üzenet, kézzel írva, a maga bizonytalan betűformáival; itt élek, így élek, az a kicsi parányi pont az vagyok én ebben a térben. És így értelmezve én három disznót adok erre a képre és várom az Ágnes további munkáit. (szőke)
értékelés:

Ágnes hazaért. Otthon van. Ágyban van. Már jöhet az álom. Álmának őrzői már munkára készen állnak.

Nagyon érdekesen, aranyosan történetszerűvé kezd válni azoknak a látszólag spontán módon beküldött képeknek a sora, amelyeket itt látunk. Ugyanis a motívumok konzekvensen vonulnak végig az előző alkotásokból. Ugye itt egy teljesen más történetet látunk, egy dekomponált képnél alsó gépállásból, szinte minden csak egy kicsit marad rajta a képen a fotók, az ajtó sarka, a varrottasok a falon és a modell, akinek a szemüvegébe is egy pillanatra a keret belevág ezen az ágyon, vagy kanapén. Viszont ha megnézzük ezt a bizonyos népi varrott falvédőt, akkor ugyanez a falvédő tűnik föl az előző képen a portrén, tehát ugyanabba az élettérbe láthatunk be, ugyanabba a valós világba közlekedhetünk, ugyanoda fogadnak be bennünket, abba a kis személyes környezetbe, ahonnan esendő módon táviratokat, leveleket kapunk a fénykép által és ezért ezt a leckét én minden formai problémája ellenére is jónak tartom, mert a napló jellege az viszont őszinte, tehát megvan a három disznó. (szőke)
értékelés: