Falusi környezet, és az alkotó viszonya, keresi a maga helyét. Ennél a képnél szinte teljesen révbe értünk. Hurrá, ez az! Itt egyrészt a kompozíció is egyben van, egy centrális kompozíciót látunk, jelzésértékkel az utcából is annyit kapunk, amennyit kell, és mondhatóan jól van mérve az, ami a környezet és a fő motívum közötti arány. Ami egészen őrületes, az az a pillanat, amit megtalált és megfigyelt Ágnes, hogy itt évszaktól függően, mondjuk délután 4-kor van ilyen surlófény, és ezek a fények a köveket nagyon érdekesen helyzik térbe. Ha az ember hirtelen ránéz, akkor nem tudja eldönteni, hogy ezek most befelé mélyednek, vagy kifelé domborodnak, és ezért sokáig tud gyönyörködni a képben. És itt van ez a velocipédes ember, ami olyan grafikai ábrázolás, ami a groteszksége mellett fontos irányt mutat, és ez az archaizálás, a régies mód. Régi kerékpároknak voltak ilyen iszonyatos méretű kerekei, és ült rajta egy pöttömnyi, kis pici ember. Ezt a hatást hozza vissza ez a kép. Annyi talán, amire azt mondom, hogy 98 százaléknál tartunk, hogy egy lehelletnyiből több a fölső részből most jó lett volna még. A kerítések ott vannak, de talán ezeknek a ritmusa még beleférhetett volna. Ez tényleg nagyon kevés, és nagyon kicsi szöszözés a részemről, ez egy erős kép. Hajrá, Ágnes, ez az irány jó irány. (hegyi)
értékelés:

Én ezt a képet a Vágy leckébe tettem volna. Ha ez pontosítható Ágnesnél, hogy ez a gondolat, amit itt felénk közöl a Vágy leckének a teljesítése, akkor bizonyára az eszközök is pontosíthatóak számára. A képi megfogalmazás mindenképpen egy színészi, színházi előadásmód - úgy csinálni, mintha. Mintha óriás lennék, mintha nagyra nőttem volna, mintha a világ fölött állnék, mintha minden, ami hozzám képest a környezetemben látható, tapasztalható kicsi, akár kiszolgáltatott vagy védtelen lenne. Hiszen az óriás szinonímája nagyjából ez. Ha ezt Ágnes elfogadja, és ez eddig érthető, akkor megyek tovább. A kép egyik fő motívuma a modell, Ágnes, aki egy erősen előrehajlott pozícióban néz felénk a kamerába, és egy megfigyelést rekonstruál. Azt a megfigyelést, amit az ember sétálás, túrázás közben tesz, általában vagy kora reggel, vagy késő délután, hogy az árnyékok furcsán viselkednek. Aztán ebből a megfigyelésből utána következtetéseket lehet levonni, valószínű délben szinte el is tűnnek, de mindeképpen van egy viszonyunk a saját árnyékunkkal. A kép humora abból adódik, hogy a képen egyszerre szerepel a főszereplő, és az ő árnyéka, és ők ketten valamiféle interakcióba kerülnek egymással - az óriás a szereplő, és az árnyéka a kis törpe. Az árnyék az óriás által megfigyelt és hatalmával beborított szereplő. Amiért az elején elmondtam, hogy ez a Vágy leckébe tartozik az az, hogy az ember a saját testképével, azzal, ahogy ő saját magát viszontlátja, vagy hangban visszahallgatja, ritkán elégedett az első pillanattól kezdve. Aztán ezt vagy megtanuljuk elfogadni, és mint tanult élmény, helyén kezelni, vagy valóban eljutunk addig a pontig, amikor a saját testképünkkel, a saját fizikai valónkkal megbékülünk, és ez a megbékélés egyfajta önszeretetet is elhoz, ami másról szól, mint a narcisztikus önimádat. Az elfogadás, és a jóban levés más mint az, amikor az ember mindenki és minden helyzet fölé emeli a saját egóját. Ebben a képben, ha ez tisztázott Ágnesnél, hogy ez miért is a vágyról szól, akkor az eszközök automatikusan behívódnak. Amikor Ágnes a saját megjelenését, és ennek árnyékvetületét megfigyeli, akkor, ha a cél tiszta, akkor az időpont, és a helyszínen föllelhető tárgyak kiválasztása szinte önműködően megtörténik. Ez a kép egy jó kép, de ebben a képben ez az üzenet nincs egyértelműen kimondva. Ezeket az üzeneteket az ember először saját magának kell tudnia kimondani, és ha ezeket kimondta, akkor onnantól már az adott érzet és élmény, amit a kimondás közben megtapasztal, az adott aktuális állapotáról fog üzenni. Ha én azt mondom magamról, hogy én egy behemót vagyok, azzal két dolgot tudok utána kezdeni: problémának érzékelem, és teszek ellene, amennyiben tudok tenni, avagy elfogadom, és beépítem harmóniában a személyiségembe. Mind a kettő más megjelenést fog hozni képben. Az egyik egy Buddha-pózban, nagy hassal, békés mosollyal ülök, a másik egy erősen torzító objektívvel, alsó gépállásból fölvett, főképp a hasi tájékra koncentráló groteszk felvétel lenne. Ha ezt elfogadjuk, akkor erre a képre visszavetítve azt mondom, hogy ez a döntés nem történt meg, ezért a humor része primer marad, és nincs meg benne az a fajta fanyar íz, az a fajta keserűség akár, amit a néző a jó viccek esetén érzékel, mert saját magát is mérlegre tudja általa tenni. Ha ebben a helyzetben a kép címe és a kép megfogalmazása tű éles, precíz, és azt mondom, hogy "óriás", akkor az egy kérdés, hogy a mondat hogy néz ki: "óriás akarok lenni", vagy "óriás vagyok". Az egyik egy vágy, és annak a beteljesülésére vágyok, amit fizikai okokból valószínűleg sose fogok elérni, a másik egy helyzetértékelés a maga következményeivel együtt. Egyik sem jobb a másiknál, de a kimondás segít abban, hogy megtaláld azokat az eszközöket, helyszíneket és formákat, ami a néző számára is ezt egyértelművé teszi. Ezt én visszaadnám ismétlésre, és kérlek ezen a problémakörön gondolkodj el, és ezt a feladatot oldd meg. Ágnes - Óriás -, hogy ez jelen pillanatban mit jelent neked. (hegyi)

Nagyon szuggesszív ez a képszerkesztési mód is, ügyesnek gondolom azt, ahogy ezek a fák ilyen perspektívikus ábrázolásban mozgást, dinamikát mutatnak. Feszültséggel teli kép, és a világításra szeretném felhívni a figyelmet. Arra a fajta naplemente idején megfigyelhető fényjátékokra, amikor a nap aranya átfest mindent, és ez az átfestés át is értelmez dolgokat. Itt abban is szerencséje van Ágnesnek, hogy ezek tüzifák, és nagyon jól látható, hogy ez fatelep lehet, ez a bácsi a tüzifával, a tűzzel könnyen párhuzamba állítható. Ez egy nagyon könnyű megoldásnak tűnik, de ehhez ott kell lenni, észre kell venni, meg kell csinálni, jelen kell abban a helyzetben lenni, vállalni kell önmagunkat. Ez mindenféleképpen erény, hogy egy nem túl bonyolult üzenetet is a bátorság az, ami elénk tud hozni. Lehet, hogy sok mindenki más is találkozik hasolnó helyzettel, és legyint egyet, hogy, hát majd legközelebb megcsinálom, aztán az a legközelebb sose jön el. Ezért én ezt nagyon kedvelem. A perspektíva is abszolút rendben van. Talán egy kicsit a mélységélességet, ha kisebbre vesszük, akkor a térélmény erősödik, vagyis erre a perspektívikus játékra mégjobban rá lehet dolgozni. Itt tényleg csak annyi, hogy a háttérre már nem kellene az élesség, arra a fészerre, ami a bácsi mögött van. Az ha életlenben marad, akkor még térhatásúbb ez az üzenet. De ez gyakorlás, úgyhogy majd a következőkben erre próbáljon meg Ágnes magának gyakorlatokat kitalálni, hogy utána ez már rutinból jól menjen. (hegyi)
értékelés:

Örülök annak, hogy Ágnes elkezd egy kicsit komolyodni, és foglalkozni a fényképezéssel. Azért mert ezek szerint rájött arra, hogy nem kell nagyon messzire menni, nem kell kitekert dolgokat keresni, mert abban a környezetben, ahol ő mozog, föllelhető a humor, és minden olyan elem és eszköz, ami azt segíti, hogy teljes értékű munkát tudjon végezni. Kifejezetten boldoggá tesz az, hogy fekete-fehér képet kapunk. Van ebben egy kicsi western-filmes beütés. Akár a Mad Max is eszembe jut róla, ennek valami falusi verziója. A hangulat nagyon jó, az időpont is tökéletes, amiben ezt ő fényképezte. A nézőponttal is nagyjából egyetértek, bár talán jobb lenne, ha egy kicsit közelebb kerültünk volna ezekhez a szekerekhez oldalirányból. Ezáltal talán az árnyékok még hosszabbak lehetnének, mert így most a perspektíva rövidülése miatt az árnyékok is rövidebbek annál, mintsem ami ezt a dinamikát mégjobban erősítheti, ami a mozgás. Itt most egy rövid expozíciót kapunk, ebből kifolyólag ezek a kis kordék állni látszanak, miközben egyértelmű, hogy itt, ha nem is teljesen vérre menő, de valamilyen fogadás vagy verseny van, de látszik az, hogy itt különböző felfogású kocsiépítés van, és a lovak méretéből is látszik, hogy van különbség köztük. Ha oldalról közelebb ment volna Ágnes a kocsikhoz, akkor még dinamikusabb lenne. A másik az, hogy amit itt most látok, annál még izgalmasabb az a fajta grafikai megjelenés, amit a villanydrótok és a háttér mutat. Kicsit bánom, hogy ezek a drótok kifutnak a képből, fönt úgy komponáltam volna, hogy fölállok valamire, hogy ezek jobban beleférjenek a képbe. A kommenteknél volt egy vita arról, hogy kell-e a kerítés. Ha a kerítést lehagyjuk erről a képről, akkor tulajdonképpen az egész elmegy egy ilyen szépelgő, érzelgős irányba, mert akkor szinte csak a táj marad, meg ezek a kocsik. A kerítésnek van egy olyan szerepe is, hogy visszahoz minket a valóságba, másrészt az is egy fontos dolog, hogy van egy ritmusa, és ez a ritmus erősíti azt a különbséget, ami az álló kerítés és a mozgó kocsik között van. Egy rövid expozíciós időnél a mozgás érzékeltetése viszonylag nehéz. Itt a tér az, ami a mozgásérzetet erősítheti - az a tér, amit hagyunk, hogy ez az elmozdulás fejben megtörténhessen. Ha ezt nagyon szűkre hagyjuk, ha levágom a kerítést, olyan szűk marad a kép, hogy abba már mozgás nem nagyon fér bele, akkor befagyasztom a két kocsit is. Másrészt a kerítés függőlegesei nagyon is határozott, kopogós ritmust adnak, és erre merőleges az a mozgás, amit a kocsik végeznek. Ez is a mozgás-érzetet tudja erősíteni. (hegyi)
értékelés:

A kép, amit látunk, hasonlatos egy korábbi Bartos képhez, csak az az esernyővel mesélt. Itt is hasonló az élmény. A mélységélesség megválasztása, a közeli és távoli dolgok egy képre komponálása, és ebből az üzenet létrehozása az, ami ezt a két munkát összekapcsolja. A képnek az az erénye, hogy létrehoz egy újabb képet a képben, nevezetesen a sétáló Piroskáét, vagy lehet, hogy ez egy női Mikulás. A lényeg az, hogy bizony egy olyan ősz végi élményt elevenít fel, amivel lehet, hogy nem mindannyian értünk egyet, hogy ez pozitív élmény lenne, bár a fagy, a jeges víz jelenléte mellett a fényviszonyok mutatják azt, hogy itt ez még ősz, és látjuk azt is, hogy a növények zöldellnek még egy picit. A kategória besoroláson kívül a kép maga is helyre teszi időben, évszakban a történetiséget. Ami még furcsa lehet a kép nézése közben, hogy a két képsík, tehát az a képsík, ami ezekkel a fa építményekkel létrejön, és az a képsík, ami a sétáló alakkal megjelenik, tengelyben egy kicsit el van fordulva egymáshoz képest. Nyilvánvaló, hogy ez abból következik, hogy az út lejtősebb, amin a hölgy sétál, de abból is következhet, hogy a fényképezőgép síkját Ágnes ehhez a padszerkezethez mérte be. Akárhogy is van, ez a kép dinamikáját megadja. Ezt egy jó megoldásnak tartom, pontosan azért, mert volt türelme megvárni azt, amíg valaki a háttérben megjelenik a képen. Ezek azért fontosak egy ilyen kompozíciónál, mert dinamikát, életet visznek bele. A statikus, az álló, a kimerevített pillanatot hosszabbítják meg. Voltak rádióadások, amikben már foglalkoztunk az idővel, és ez a filmezésnél és a fényképezésnél is egy nagyon fontos kérdés. Talán a fényképezésnél nehezebb megfogalmazni, mert a fényképezőgéppel, mint technikával, két dolgot teszünk, ami a valóságtól mindenféleképpen elvonatkoztatja az elkészült művet: az egyik az, hogy két dimenziósra redukálódik a tér, a másik az, hogy az idő egyetlen egy tized másodpercre rövidül, ami az expozíciós időt jelenti. Amikor fölmerül ez egy munkánál, hogy hogyan tudom az időt és a teret ábrázolni, akkor a válasz: az expozíciós idő megválasztásával, és a mélységélesség megválasztásával. Itt, ennél a képnél mindkettő a helyén van. Az expozíciós idő is, láthatóan egy picit talán hosszabb, valami minimális elmozdulás van a hölgynél, nem csak életlenség, másrészt a mélységélességből a térérzet adódik, és a perspektíva ábrázolásából, ami a pad deszkáinak vonalaiból áll össze. Ezt én egy jó üzenetnek tartom, és meg is adom rá a három csillagot, és azt mondom Ágnesnek, hogy megint saját maga adja föl saját magának a leckét azáltal, hogy ha ilyen feszes kompozícióval tud dolgozni, akkor saját magának kell a saját maga legszigorúbb ítészének lenni, amikor képet készít, vagy amikor képet közöl, hogy ennél alább most már, ha lehet, ne adja. (hegyi)
értékelés:

Egy izgalmas kompozíciót kapunk, egy élére állított háromszöget, ami nem egy statikus, nyugalmi forma. Nagyon örülök annak, hogy Ágnes belekomponálta saját magát ebbe a képbe, ráadásul jó helyre, jól. Jók a lovak, jó a kutya, az egész helyzet teljesen rendben van. Ahhoz, hogy nekem ez a csendről beszéljen, itt van egy kicsi problémám. A csendbe nekem most a háttérben lévő házak belezavarnak. Ahhoz, hogy ez a csend legyen, még ennyi sem kellene a házakból, mint ami most van, és akkor csend van. A házakból valami nekem jön kifelé, ami nem csend. De megadom rá a három csillagot. (hegyi)
értékelés:

...avagy ismétlés.

Ez a kép ismétlés, és Ágnes mutatja is, hogy a strandos leckéjéhez készülő képről van szó. Én annak örülök, hogy Ágnes vette a fáradtságot, és elment újból ezt a strandot lefotózni. Sokkal vadabb képet mutat most, mint amit az elsőnél. A kettő között van valahol az igazság. Ugyanis az első kép nagyon steril volt, és mondtam, hogy azzal a szögesdróttal még valamit kellett volna csinálni. Hát most kaptunk szögesdrótot rendesen. Ezzel nincs is baj, mert ez így izgalmas, és nem rossz, hogy ennyire durván belekomponáltad a szögesdrótot, csak egy kicsit most a szögesdrót vitte el a figyelmedet. Most a strand nem annyira jellemző. Itt az időpont fontos. Egy olyan délutáni időpontban mentél el erre a strandra, amikor már a medencét nem éri fény. Reggel kell ide elmenni, és akkor ez sokkal izgalmasabb képet fog neked adni, meg kellene próbálni. Szerintem még nem késő. Akkor a fák árnyékai még izgalmasabban szerepelnének a képen, miközben a medence a reggeli fényben főszereplője tudna lenni ennek a dolognak. Most nem nagyon lehet értelmezni, hogy mi akar ott lenni, hogy ez egy fürdőmedence. A strand jellege veszett most el. Ismétlés. (hegyi)